Egy idézetet szeretnék közreadni ma. Az írás 1937. szeptember 12-én (vasárnap) jelent meg a makói Független Újságban. Aktuálisnak tűnik háromnegyed század távlatából is!
„Ha én okos ember volnék, nem írnám most ezeket a sorokat, és egyáltalán nem írnék ellenzéki lapba. mert ki merné állítani, hogy a mai világban ez okos dolog?
Kis honunk zöldes virányain az új ezredévben egy okos dolog van: egységesen odaállni az egyedül üdvözítő hatalom mögé, zárt sorokban menetelni és gondolkodás nélkül támogatni azokat, aki már másfél évtizede boldogítják a nemzetet azzal, hogy vezetnek, zárt körben, amelybe kívülállónak bejutni oly nehéz, s akik eldöntik, mi a jó, mi a helyes, természetesen a »közérdek« szempontjából. Saját érdekeikről sohasem beszélnek, csak a népet és nemzet érdekeit emlegetik, róluk mondanak ragyogó szónoklatokat, de tenni vajmi keveset tesznek. Közben saját érdekeikről bölcsen hallgatnak. Olyan kiáltó igazságtalanságokról, hogy például Budapesten egy esztendő alatt negyvennel emelkedett a milliomosok száma, hogy túl sokan vannak, akik esztendőnként százezreket vágnak zsebre, míg ugyanakkor százezrek nyomorognak, nem érdemes beszélni. Nem is szabad. Minek népet izgatni?
Hiszen a kör, amelyben ők mozognak, a hatalmasok köre, bizony megvan, s ebből kijutni majdnem olyan nehéz, mint bejutni oda. Mert valaki bukásra áll mint főispán, még lehet jó államtitkárnak, sőt talán még miniszternek is; aki megbukik mint miniszter, még mindig lehet képviselő vagy állami üzem vezetője, hiszen ez a kicsi ország oly szűkiben van okos embereknek, hogy az igazi nagyokat még bukásukban sem nélkülözheti. Azért bizony nem helyes, főleg pedig nem okos dolog ellenzéki lapban álmodozni a magyarnak.
Ha tehát én okos ember volnék, bizony inkább érvényesülni akarnék. S miután annyi eszem csak van, hogy belássam, az érvényesüléshez nem rendelkezem megfelelő képességekkel, nem röstellnék valami jó iskolát keresni magamnak. Olyant, ahol megtanítanak arra, hogyan kell ferdén félrehajtott és fölfelé forduló fejjel, áhítatos arccal, alázatosan ragyogó szemmel felbámulni a méltóságos urambátyámra. …Ahol megtanulhatnám, kinek milyen megszólítás jár, s milyen mélyen kell meghajolni a megszólítás alkalmával. Ahol tökéletesen elsajátíthatnám azt a művészetet, amit a köszönő és tisztelgő bokázás jelent, szóval valami egészen mai, egészen modern, igazi »életiskolájára« volna szükségem, ahol nem divatjamúlt önérzetet, büszkeséget, férfiasságot nevelnek az emberbe, hanem ahol alázatra és fegyelemre tanítják. Hogy ne ágaskodjon az emberben az önérzet akkor, amikor a méltóságos urambátyám előbb elnéz a feje fölött, azután kegyesen vállon veregeti, s hogy ne meredjen egyenesre az a természetrajzi fogalom, ami ma már csak a csontváz összetartására szolgál, hanem hajoljon meg mélyen és alázatosan…”
Eddig az idézet! Majdnem kísérteties! Hát idáig jutottunk! Nem előre menetelünk, hanem egyre hátrább, már 75 évvel ezelőtti valóságunknál tartunk!
(A forrás: Gallyas Ferenc: Hősi halálom után – Tények és tanúk sorozat, Magvető Kiadó, Budapest, 1987.)
Ceterum censeo OV esse delendum!
2013. szeptember 24., kedd
2013. szeptember 22., vasárnap
ABSZURDISZTÁN
Az elmúlt tíz nap eseményei már megint megerősítenek abban, hogy a mai regnáló hatalom teljesen abszurd. Intézkedései, törvénykezése mélyen erkölcstelen, mi több, szembe megy a magyar társadalomban az elmúlt húsz évben elfogadott korlátozott szolidaritás elveivel is.
De ebben látható valamiféle koherens törekvés is. Az elmúlt három évben megtapasztalhattuk, hogy minden hátrányos helyzetben levő csoportot még rosszabb helyzetbe taszított ez a kormányzat. A társadalom nagy tömegeinek ellehetetlenítése azt jelenti, hogy igyekeznek „megszabadulni” ettől a rétegtől. Ma Magyarországon már a fiatalabb korosztályok öngyilkossági mutatója is jelentősen meghaladja az európai átlagot, jelezve azt, hogy nem csak az idősebb és elesettebb rétegek nem látják a kibontakozás és boldogulás esélyét, hanem a jövő letéteményesei sem.
A fülkeforradalom lassan és biztosan veszti el azt a lendületét, amellyel saját támogatói táborát kívánta erősíteni. Ma már az is a tagadás tárgya, hogy 2010-ben „fülkeforradalom” történt, és megalakult a Nemzeti Együttműködés Rendszere.
A miniszterelnök éppen a héten tagadta meg e politikáját. Mindez igazolása annak a sorozatos törvénykezésnek, amit az elmúlt három esztendő alatt végrehajtottak:
Az Alaptörvény szintjén megszűnt a szolidaritás. Nincs alkotmányos alapja a nyugellátásoknak, megszüntették a társadalombiztosítás függetlenségét. Ma már adóként szedik be a „járulékokat”, és ez azt is jelenti, hogy az állam a maga szándéka szerint használja fel ezeket a forrásokat. Ha stadionokat akar építeni a beszedett összegekből, akkor másodlagossá válnak ellátó- és gyógyító rendszerek. Nem jut pénz a mozgássérült gyerekekre. (Csak nem rémlik fel Spárta és a Taigetosz képe és gyakorlata?)
Az állampolgárokat valamiféle ostoba masszának tekintik, akik képtelenek önálló gondolkodásra, akik feltétlen elhiszik – saját káruk ellenére is – amit a média és a kifinomult kommunikáció sugall.
És valóban! Lehet arra számítani, hogy amit két-három éve tettünk, mondtunk, arra már senki sem emlékszik. Ám, ha mégis, úgy meggyőzhető arról, hogy rosszul működik a memóriája.
Orwell 1984-e sejlik fel: a Nagy Testvér kezdi oly mértékben befolyásolni mindennapjainkat, hogy a legostobább dolgait is hurrá optimizmussal fogadja el a társadalom egy jelentős része. Megeszik a függetlenségről és szuverenitásról szóló hangzatos maszlagokat, annak ellenére, hogy egyetlen nagyhatalom sem próbálja meg azt korlátozni.
Elfogadja a rezsicsökkentésről szóló programot, bár nem képes a saját számláit értelmezni. Mert ha képes lenne erre, akkor látná, hogy az a bizonyos tíz százalék csökkentés nem a számla valós összegére vonatkozik, hanem csak a szolgáltatás alapárára, ami a számla összegének csak kis részét teszi ki. A húszezer forintos fűtésszámlából ez mindössze néhány száz forintot jelent, a két-háromezer helyett.
Át vagyunk verve kedves feleim! De az átverés csak akkor működik, ha mindezekben partnerei vagyunk a hatalomnak. Márpedig partnerei vagyunk, mint azt saját környezetünkben is érzékelünk: Idős nyugdíjas szomszédom majdnem könnyes szemmel dicséri a kormányzatot, hogy milyen jót tett vele. A felvilágosítás – és számla áttekintése, értelmezése – után kikerekedett szemmel kéri ki magának, hogy hülyének nézték.
Feleim! Fel kellene nyitni a szemünket! Magunknak, tapasztalatainknak higgyünk, ne a propagandának. A piacon az árak emelkednek, a mindennapi élet drágább, mint tavaly ilyenkor. Igaz, a lépegető exkavátor ára csökkent, de azt ritkán veszünk!
Ceterum censeo OV esse delendum!
De ebben látható valamiféle koherens törekvés is. Az elmúlt három évben megtapasztalhattuk, hogy minden hátrányos helyzetben levő csoportot még rosszabb helyzetbe taszított ez a kormányzat. A társadalom nagy tömegeinek ellehetetlenítése azt jelenti, hogy igyekeznek „megszabadulni” ettől a rétegtől. Ma Magyarországon már a fiatalabb korosztályok öngyilkossági mutatója is jelentősen meghaladja az európai átlagot, jelezve azt, hogy nem csak az idősebb és elesettebb rétegek nem látják a kibontakozás és boldogulás esélyét, hanem a jövő letéteményesei sem.
A fülkeforradalom lassan és biztosan veszti el azt a lendületét, amellyel saját támogatói táborát kívánta erősíteni. Ma már az is a tagadás tárgya, hogy 2010-ben „fülkeforradalom” történt, és megalakult a Nemzeti Együttműködés Rendszere.
A miniszterelnök éppen a héten tagadta meg e politikáját. Mindez igazolása annak a sorozatos törvénykezésnek, amit az elmúlt három esztendő alatt végrehajtottak:
Az Alaptörvény szintjén megszűnt a szolidaritás. Nincs alkotmányos alapja a nyugellátásoknak, megszüntették a társadalombiztosítás függetlenségét. Ma már adóként szedik be a „járulékokat”, és ez azt is jelenti, hogy az állam a maga szándéka szerint használja fel ezeket a forrásokat. Ha stadionokat akar építeni a beszedett összegekből, akkor másodlagossá válnak ellátó- és gyógyító rendszerek. Nem jut pénz a mozgássérült gyerekekre. (Csak nem rémlik fel Spárta és a Taigetosz képe és gyakorlata?)
Az állampolgárokat valamiféle ostoba masszának tekintik, akik képtelenek önálló gondolkodásra, akik feltétlen elhiszik – saját káruk ellenére is – amit a média és a kifinomult kommunikáció sugall.
És valóban! Lehet arra számítani, hogy amit két-három éve tettünk, mondtunk, arra már senki sem emlékszik. Ám, ha mégis, úgy meggyőzhető arról, hogy rosszul működik a memóriája.
Orwell 1984-e sejlik fel: a Nagy Testvér kezdi oly mértékben befolyásolni mindennapjainkat, hogy a legostobább dolgait is hurrá optimizmussal fogadja el a társadalom egy jelentős része. Megeszik a függetlenségről és szuverenitásról szóló hangzatos maszlagokat, annak ellenére, hogy egyetlen nagyhatalom sem próbálja meg azt korlátozni.
Elfogadja a rezsicsökkentésről szóló programot, bár nem képes a saját számláit értelmezni. Mert ha képes lenne erre, akkor látná, hogy az a bizonyos tíz százalék csökkentés nem a számla valós összegére vonatkozik, hanem csak a szolgáltatás alapárára, ami a számla összegének csak kis részét teszi ki. A húszezer forintos fűtésszámlából ez mindössze néhány száz forintot jelent, a két-háromezer helyett.
Át vagyunk verve kedves feleim! De az átverés csak akkor működik, ha mindezekben partnerei vagyunk a hatalomnak. Márpedig partnerei vagyunk, mint azt saját környezetünkben is érzékelünk: Idős nyugdíjas szomszédom majdnem könnyes szemmel dicséri a kormányzatot, hogy milyen jót tett vele. A felvilágosítás – és számla áttekintése, értelmezése – után kikerekedett szemmel kéri ki magának, hogy hülyének nézték.
Feleim! Fel kellene nyitni a szemünket! Magunknak, tapasztalatainknak higgyünk, ne a propagandának. A piacon az árak emelkednek, a mindennapi élet drágább, mint tavaly ilyenkor. Igaz, a lépegető exkavátor ára csökkent, de azt ritkán veszünk!
Ceterum censeo OV esse delendum!
2013. szeptember 11., szerda
JAVASLAT AZ ELLENZÉKNEK — KEDD UTÁN
Kibújt a szög a zsákból, és azzal a lendülettel ki is döfte az együttműködés lufiját. Mesterházy Attiláról kiderült, hogy taktikai érzéke van, de stratégiákban képtelen gondolkodni. Olyanok a politikusaink, mint maga az ország: kisstílű, önző és képtelen tovább látni az orránál!
Mi lehet egy ilyen helyzetben a megoldás?
Azt már látni, hogy a helyzet megmerevedett. Az MSZP korifeusai nem voltak képesek túllépni zsigeri reflexeiken Gyurcsány Ferenccel kapcsolatban. Ezt tették, még annak ellenére is, hogy pontosan tudják: minden egyes szavazatra szükségük van annak érdekében, hogy leváltsák az Orbán-kormányt.
Eddig megegyeztek egy olyan szervezettel, amely magáról elhitette, hogy a „második legnagyobb ellenéki erő”.
Csakhogy a tét – a kormány leváltása és magyar alkotmányosság helyreállítása – sokkal fontosabb az egyéni ambícióknál.
Éppen ezért stratégiát kellene alkotni.
Stratégiát, amelyben meghatározható a fő cél, annak elérése után pedig a további tevékenység. Ezt pedig széles körben kellene kommunikálni. Nem elég csak azt szajkózni: leváltjuk Orbán rendszerét!
Minden normális magyar választó tudja: a meccsnek – hogy a mostani kormányfő hasonlatainak körében maradjak – a választásokkal nincs, és nem is lehet vége. Vissza kell állítani a korábbi demokratikus intézmények rendszerét. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha a mostani ellenzék kétharmados többséget szerez egy kisebb számú parlamentben, egy gyökeresen megváltozott választási törvény keretei között.
Ez adja a stratégia kiinduló alapját. A támogatást csak úgy lehet megszerezni, ha minden demokratikus erő összefog a mai hatalom ellen. Igen ám, de a rendszer nem teszi lehetővé, hogy a demokratikus ellenzék minden résztvevője megmérettessék, mert csak egy jelölt veheti fel hatékonyan a voksokért folytatott küzdelmet. Ha az ellenzék ereje szétforgácsolódik, az magában foglalja a kudarcot. Ha az ellenzék különböző pártjai nem tudják megmutatni magukat (jelöltet állítani), akkor hogyan jelenhet meg a politikai palettán?
Hogyan lehet e feloldhatatlannak látszó problémát megoldani?
A dolog egyszerű és bonyolult is egyben. A demokratikus erők koalíciójának jelenleg azt kellene hangsúlyoznia, hogy fő célja a kormány leváltása és az alkotmányosság visszaállítása. Miután ezt megtette a választók támogatása mellett, úgy kötelezettséget kell vállalnia egy valóban demokratikus választások azonnali megtartására.
Azt tudjuk, hogy a mai törvényi feltételek között egy – akár 51 százalékos többséggel rendelkező – politikai párt képtelen lesz hatékonyan kormányozni, hiszen munkáját számos kétharmados törvény szorítja feleslegesen keretbe. Ezek megváltoztatására nincs lehetősége. Mi több, elbukhat az első költségvetési szavazáson. A jelenleg érvényes Alaptörvény szerint pedig ebben az esetben az államfő feloszlathatja az Országgyűlést, és új választásokat írhat ki.
Nem sorolom tovább… A lényeg: a 2014-es választáson a jelenlegi ellenzéknek kétharmaddal kell győznie, ha valóban el akarja érni céljait.
A kétharmad birtokában már képes lenne helyreállítani a demokratikus rendet. Új alkotmányt és új választási törvényt kell alkotnia.
És ezzel a küldetését be is fejezte. Erre kapta(ja) a felhatalmazást a választóitól. Ez után le kell mondania, az Országgyűlésnek fel kell oszlatnia saját magát, és új, valóban demokratikus választást kell kiírni még a mandátum lejárta előtt.
Ez persze sokba kerül. Egyrészt nyilvánvalóan kevesebb figyelem jutna az első egy-másfél évben a gazdasági és egyéb szociális jellegű intézkedésekre, másrészt az energiák jó részét a sarkalatos törvények megváltoztatása vinné el. Harmadszorra: az új választás is igen komoly összegeket emésztene fel. De még mindig kevesebbet, mint ha marad minden a régiben.
Ha ezt kommunikálná az MSZP-E14-PM szövetség, úgy a választók széles rétegei támogatnák őket, mert biztosítékot látnának abban, hogy belátható időn belül képviselhetik saját politikájukat a törvényhozásban.
Meggondolásra javaslom az ellenzéknek e megoldást!
Ceterum cenzeo OV esse delendum!
Mi lehet egy ilyen helyzetben a megoldás?
Azt már látni, hogy a helyzet megmerevedett. Az MSZP korifeusai nem voltak képesek túllépni zsigeri reflexeiken Gyurcsány Ferenccel kapcsolatban. Ezt tették, még annak ellenére is, hogy pontosan tudják: minden egyes szavazatra szükségük van annak érdekében, hogy leváltsák az Orbán-kormányt.
Eddig megegyeztek egy olyan szervezettel, amely magáról elhitette, hogy a „második legnagyobb ellenéki erő”.
Csakhogy a tét – a kormány leváltása és magyar alkotmányosság helyreállítása – sokkal fontosabb az egyéni ambícióknál.
Éppen ezért stratégiát kellene alkotni.
Stratégiát, amelyben meghatározható a fő cél, annak elérése után pedig a további tevékenység. Ezt pedig széles körben kellene kommunikálni. Nem elég csak azt szajkózni: leváltjuk Orbán rendszerét!
Minden normális magyar választó tudja: a meccsnek – hogy a mostani kormányfő hasonlatainak körében maradjak – a választásokkal nincs, és nem is lehet vége. Vissza kell állítani a korábbi demokratikus intézmények rendszerét. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha a mostani ellenzék kétharmados többséget szerez egy kisebb számú parlamentben, egy gyökeresen megváltozott választási törvény keretei között.
Ez adja a stratégia kiinduló alapját. A támogatást csak úgy lehet megszerezni, ha minden demokratikus erő összefog a mai hatalom ellen. Igen ám, de a rendszer nem teszi lehetővé, hogy a demokratikus ellenzék minden résztvevője megmérettessék, mert csak egy jelölt veheti fel hatékonyan a voksokért folytatott küzdelmet. Ha az ellenzék ereje szétforgácsolódik, az magában foglalja a kudarcot. Ha az ellenzék különböző pártjai nem tudják megmutatni magukat (jelöltet állítani), akkor hogyan jelenhet meg a politikai palettán?
Hogyan lehet e feloldhatatlannak látszó problémát megoldani?
A dolog egyszerű és bonyolult is egyben. A demokratikus erők koalíciójának jelenleg azt kellene hangsúlyoznia, hogy fő célja a kormány leváltása és az alkotmányosság visszaállítása. Miután ezt megtette a választók támogatása mellett, úgy kötelezettséget kell vállalnia egy valóban demokratikus választások azonnali megtartására.
Azt tudjuk, hogy a mai törvényi feltételek között egy – akár 51 százalékos többséggel rendelkező – politikai párt képtelen lesz hatékonyan kormányozni, hiszen munkáját számos kétharmados törvény szorítja feleslegesen keretbe. Ezek megváltoztatására nincs lehetősége. Mi több, elbukhat az első költségvetési szavazáson. A jelenleg érvényes Alaptörvény szerint pedig ebben az esetben az államfő feloszlathatja az Országgyűlést, és új választásokat írhat ki.
Nem sorolom tovább… A lényeg: a 2014-es választáson a jelenlegi ellenzéknek kétharmaddal kell győznie, ha valóban el akarja érni céljait.
A kétharmad birtokában már képes lenne helyreállítani a demokratikus rendet. Új alkotmányt és új választási törvényt kell alkotnia.
És ezzel a küldetését be is fejezte. Erre kapta(ja) a felhatalmazást a választóitól. Ez után le kell mondania, az Országgyűlésnek fel kell oszlatnia saját magát, és új, valóban demokratikus választást kell kiírni még a mandátum lejárta előtt.
Ez persze sokba kerül. Egyrészt nyilvánvalóan kevesebb figyelem jutna az első egy-másfél évben a gazdasági és egyéb szociális jellegű intézkedésekre, másrészt az energiák jó részét a sarkalatos törvények megváltoztatása vinné el. Harmadszorra: az új választás is igen komoly összegeket emésztene fel. De még mindig kevesebbet, mint ha marad minden a régiben.
Ha ezt kommunikálná az MSZP-E14-PM szövetség, úgy a választók széles rétegei támogatnák őket, mert biztosítékot látnának abban, hogy belátható időn belül képviselhetik saját politikájukat a törvényhozásban.
Meggondolásra javaslom az ellenzéknek e megoldást!
Ceterum cenzeo OV esse delendum!
2013. szeptember 6., péntek
ERKÖLCS ÉS POLITIKA
Minden, politikával csak egy kicsit is foglalkozó ember tudja, hogy a társadalom mindennapjait meghatározó erkölcsi alapelvek – a tízparancsolat kétezer éves örökségének mai megnyilvánulásai – köszönő viszonyban nincsenek az úgynevezett „politikai erkölccsel”.
A mindenkori hatalmat gyakorló politikai elit a modern korban kialakított egy, a társadalmitól eltérő „etikettet”, amelynek legfőbb alapelve az érdek. Ebben a politikai gondolkodásban az értékek másodlagosak, a hatalom és a hatalmi érdekek (legyenek ezek politikaiak vagy gazdaságiak — mindegy) a dominánsak.
Az azonban – immár több mint kétszáz éve – az „etikett” alapelve, hogy az adott politikai erőnek vagy politikusnak következetesnek kell lennie. Azaz, ha konzervatív politikát folytat, akkor mind megnyilatkozásaiban, mind cselekvéseiben ehhez kell tartania magát.
A demokrácia politikai közmegegyezése az is, hogyha a társadalom nagy része nem fogadja el az adott politikai „erkölcsöt”, akkor ennek tanulságait a politika szereplőinek le kell vonniuk.
A társadalom (az egyszerű emberek sokasága) azonban nem a fenti „politikai erkölcs” szerint ítéli meg a hatalom gyakorlóit és képviselőit, hanem saját értékrendje szerint. Ha a hatalom valami olyat tesz, ami ezzel ellentétes, felháborodásának hangot ad.
A jelen hatalomgyakorlóival az a legfőbb gondom, hogy egyszerre sértik meg mindkét „erkölcsi rendszert”.
Orbán Viktor az Európai Unió vezetőinek magyarázta azzal a bizonyítványát, hogy „ne azt nézzék, hogy mit mondok, hanem azt, amit csinálok!”. Ez már eleve azt feltételezi, hogy nem hajlandó betartani a polgári demokráciák politikai etikettjét. Nem érdekli, nem foglalkozik azzal.
Vélhetően a mai hatalom gyakorlói egyetlen dologgal foglalkoznak saját pozícióik megerősítésével, főleg a gazdasági befolyásuk mindenáron való gyarapításával.
Ezt jól mutatja törvénykezésük, az elmúlt három év „unortodox” gazdasági ámokfutása. Lehetne tételesen sorolni az elmúlt három év ebbéli cselekedeteit, a MOL államosításától az állami vagyon barátoknak juttatásától (földtörvény) és a civil társadalom ellehetetlenítésén át a trafikbotrányig, a stadionépítésekig.
Közben válságágazattá válnak a közszolgáltatások, amelyek a lakosság (és választópolgárok) mindennapjait határozzák meg. Leépült az egészségügy, egyre kevesebben jutnak a 21. századnak megfelelő ellátáshoz (lásd: botrányok a különböző kórházakban, miközben V.I.P rendelőt akarnak gründolni Telkiben). A közoktatásban az állapotok kritikán aluliak, nem csak anyagilag, hanem szervezetileg is, és az új tanrend rossz szagú, áporodott időket és elveket idéz.
A legerkölcstelenebbek mindezek között a Pető-intézet körüli történések. A világhírű intézményt ellehetetlenítik. Teljesen mindegy ennek a hatalomnak, hogy a mozgássérült gyerekeknek szükségük van-e ezekre a gyógyító és rehabilitáló ellátásokra. A vélhető vagyonszerzés felülír mindent!
Bár, ha jól belegondolunk, ez csak folytatása valaminek, amiről ugyanez a hatalom még két és félévvel ezelőtt egészen másként nyilatkozott. „Nem hagyunk az út szélén senkit” – harsogta a miniszterelnök.
Tényleg nem hagytak senkit ott. Berúgták őket az árok fenekére, hogy lehetőleg ne is látszanak! Elbántak a szolgálati nyugdíjasokkal, majd őket követték a rokkantsági járadékkal és –nyugdíjból élők. Az utóbbiak felülvizsgálatával nem csak az érintetteket alázták meg, hanem az orvostársadalmat is, amikor azzal indokolták a lépést, hogy „sokan visszaéltek” az ellátásokkal, azaz megkérdőjelezik az orvosok és gyógyítók hozzáértését és szakmai tisztességét.
Mindet összevetve:
Ennek a hatalomnak nem csak ezért kell távoznia, mert akkora veszteséget okozott a magyar társadalomnak, amit az általuk oly sokszor emlegetett „elmúttnyócév” összesen sem, hanem azért, mert velejéig erkölcstelen.
Erkölcstelen a szó politikai értelmében, hiszen megszegte esküjét, és nem a haza üdvére kormányoz, hanem a maga hasznára.
Erkölcstelen azért, mert felrúgta a polgári demokrácia összes „politikai erkölcsi” szabályát, amelyet a társadalom elvárása szerint követnie kellene.
Erkölcstelen a szó köznapi értelmében is, hiszen figyelmen kívül hagyja mindazokat az értékeket, erkölcsi elveket, amiket a társadalom többsége vall. Hazudik folyamatosan, mást mond, és mást cselekszik. Hazudik a polgároknak, pedig tudja, hogy amit propagandája zeng, az ellentétes a valósággal.
Éppen ezért ideje, hogy a társadalom visszautasítsa, kikérje magának a hatalom tevékenységét.
Senki sem szüntetheti meg ezt az erkölcstelen fertőt, csak a választópolgárok sokasága.
Ceterum censeo OV esse delendam!
A mindenkori hatalmat gyakorló politikai elit a modern korban kialakított egy, a társadalmitól eltérő „etikettet”, amelynek legfőbb alapelve az érdek. Ebben a politikai gondolkodásban az értékek másodlagosak, a hatalom és a hatalmi érdekek (legyenek ezek politikaiak vagy gazdaságiak — mindegy) a dominánsak.
Az azonban – immár több mint kétszáz éve – az „etikett” alapelve, hogy az adott politikai erőnek vagy politikusnak következetesnek kell lennie. Azaz, ha konzervatív politikát folytat, akkor mind megnyilatkozásaiban, mind cselekvéseiben ehhez kell tartania magát.
A demokrácia politikai közmegegyezése az is, hogyha a társadalom nagy része nem fogadja el az adott politikai „erkölcsöt”, akkor ennek tanulságait a politika szereplőinek le kell vonniuk.
A társadalom (az egyszerű emberek sokasága) azonban nem a fenti „politikai erkölcs” szerint ítéli meg a hatalom gyakorlóit és képviselőit, hanem saját értékrendje szerint. Ha a hatalom valami olyat tesz, ami ezzel ellentétes, felháborodásának hangot ad.
A jelen hatalomgyakorlóival az a legfőbb gondom, hogy egyszerre sértik meg mindkét „erkölcsi rendszert”.
Orbán Viktor az Európai Unió vezetőinek magyarázta azzal a bizonyítványát, hogy „ne azt nézzék, hogy mit mondok, hanem azt, amit csinálok!”. Ez már eleve azt feltételezi, hogy nem hajlandó betartani a polgári demokráciák politikai etikettjét. Nem érdekli, nem foglalkozik azzal.
Vélhetően a mai hatalom gyakorlói egyetlen dologgal foglalkoznak saját pozícióik megerősítésével, főleg a gazdasági befolyásuk mindenáron való gyarapításával.
Ezt jól mutatja törvénykezésük, az elmúlt három év „unortodox” gazdasági ámokfutása. Lehetne tételesen sorolni az elmúlt három év ebbéli cselekedeteit, a MOL államosításától az állami vagyon barátoknak juttatásától (földtörvény) és a civil társadalom ellehetetlenítésén át a trafikbotrányig, a stadionépítésekig.
Közben válságágazattá válnak a közszolgáltatások, amelyek a lakosság (és választópolgárok) mindennapjait határozzák meg. Leépült az egészségügy, egyre kevesebben jutnak a 21. századnak megfelelő ellátáshoz (lásd: botrányok a különböző kórházakban, miközben V.I.P rendelőt akarnak gründolni Telkiben). A közoktatásban az állapotok kritikán aluliak, nem csak anyagilag, hanem szervezetileg is, és az új tanrend rossz szagú, áporodott időket és elveket idéz.
A legerkölcstelenebbek mindezek között a Pető-intézet körüli történések. A világhírű intézményt ellehetetlenítik. Teljesen mindegy ennek a hatalomnak, hogy a mozgássérült gyerekeknek szükségük van-e ezekre a gyógyító és rehabilitáló ellátásokra. A vélhető vagyonszerzés felülír mindent!
Bár, ha jól belegondolunk, ez csak folytatása valaminek, amiről ugyanez a hatalom még két és félévvel ezelőtt egészen másként nyilatkozott. „Nem hagyunk az út szélén senkit” – harsogta a miniszterelnök.
Tényleg nem hagytak senkit ott. Berúgták őket az árok fenekére, hogy lehetőleg ne is látszanak! Elbántak a szolgálati nyugdíjasokkal, majd őket követték a rokkantsági járadékkal és –nyugdíjból élők. Az utóbbiak felülvizsgálatával nem csak az érintetteket alázták meg, hanem az orvostársadalmat is, amikor azzal indokolták a lépést, hogy „sokan visszaéltek” az ellátásokkal, azaz megkérdőjelezik az orvosok és gyógyítók hozzáértését és szakmai tisztességét.
Mindet összevetve:
Ennek a hatalomnak nem csak ezért kell távoznia, mert akkora veszteséget okozott a magyar társadalomnak, amit az általuk oly sokszor emlegetett „elmúttnyócév” összesen sem, hanem azért, mert velejéig erkölcstelen.
Erkölcstelen a szó politikai értelmében, hiszen megszegte esküjét, és nem a haza üdvére kormányoz, hanem a maga hasznára.
Erkölcstelen azért, mert felrúgta a polgári demokrácia összes „politikai erkölcsi” szabályát, amelyet a társadalom elvárása szerint követnie kellene.
Erkölcstelen a szó köznapi értelmében is, hiszen figyelmen kívül hagyja mindazokat az értékeket, erkölcsi elveket, amiket a társadalom többsége vall. Hazudik folyamatosan, mást mond, és mást cselekszik. Hazudik a polgároknak, pedig tudja, hogy amit propagandája zeng, az ellentétes a valósággal.
Éppen ezért ideje, hogy a társadalom visszautasítsa, kikérje magának a hatalom tevékenységét.
Senki sem szüntetheti meg ezt az erkölcstelen fertőt, csak a választópolgárok sokasága.
Ceterum censeo OV esse delendam!
2013. szeptember 4., szerda
NO, MOST AKKOR… MI LEGYEN?
A hét érdekes dolgokat hozott. Az ellenzék azonban úgy látszik megint nem tanul a választói jelzésekből. Szigetszentmiklóson győzött a közösen induló ellenzék. Szombaton az „alternatív tanévnyitón” Gyurcsány Ferenc megtette javaslatait az MSZP–E14-PM együttműködés kiteljesítésére. A hétfői javaslatot az MSZP elnöksége mára elutasította.
Hiába a hozzáértők elemzései, úgy látszik a hatalom megszerzésének és gyakorlásának igénye felülírja a magyar társadalom széles tömegeinek igényét. A fent említett – nagy nehezen kialkudott – együttműködésbe úgy látszik nem fér bele a társadalom kb. egyharmadát képviselő többi politikai erő.
Az MSZ–E14-PM politikusai úgy gondolják, hogy majd ők lesznek azok, akik képviselik a színes politikai palettát. Ez pedig végzetes tévedés. A Népszabadság szalagcímében: „Gyurcsány győzelemhez segíti a Fideszt?” is azt sugallja, hogy a volt miniszterelnök áll útjában a választási győzelemnek.
Függetlenül a fent hivatkozott elemzéstől néhány dolgot a gondolkodó ellenzék figyelmébe szeretnék ajánlani.
A választás kritériumai
Nem fogom részletesen ismertetni a választási törvény előírásait, az a hivatkozott blogban már ott van. Mindössze annyi a hozzátenni való, hogy el kellene kezdeni „matekozni”!
A FIDESZ – dacára annak, hogy sok választót veszthetett az elmúlt év ámokfutásával – még mindig rendelkezik csaknem másfél millió biztos szavazóval. A legutóbbi felmérések szerint „A választani tudó „biztos” szavazók körében továbbra is meghatározó a Fidesz fölénye: a kormánypárt jelenleg a szavazatok 46 százalékára számíthatna.” Mennyi is ez?
A felmérésből kiderül, hogy a biztos szavazók száma mindössze a szavazásra jogosultak 45 százaléka. Magyarországon közel nyolc millió (2010-es parlamenti választásokon a névjegyzékben szereplők száma: 7 976 496) szavazó van, amelyeknek a 64,38 százaléka jelent meg az utolsó megmérettetésen. Ha ennek a számnak a 45 százalékát számoljuk, mint „biztos szavazót és pártválasztót”, akkor 3 millió 600 ezer választóról beszélünk. Ezek 46 százaléka a FIDESZ-t választaná. A kormánypárt így számíthat (biztosan?) 1656000 voksra.
Az ellenzéknek ezt az 1,65 milliós tábort kell felülmúlnia a győzelem reményében. Ennek fényében kell vizsgálni a pártok, együttműködők támogatottságát és hatalmi igényüket. Az MSZP támogatottsága jelenleg a teljes népességben 14 százalék = 1, 12 millió, a biztos pártválasztók körében = 720 ezer fő.
Az E14–PM hasonló adatai: teljes népességben 6 százalék = 478,5 ezer fő, a biztos pártválasztók esetében 12 százalék =432 ezer fő.
A demokratikus koalíció a legutolsó mérések szerint a teljes népességben 160 ezer szavazót vonz, a biztos pártválasztók köréből pedig 108 ezer főt.
A többi pártra a DK-hoz hasonló méretű választói tömeg kíván voksolni, közéjük sorolhatjuk A szociáldemokratákat, a liberálisokat.
Itt kezdődik a választási matematika és az igazi felelős politika. A fenti felmérés szerint a választók 52 százaléka kormányváltást akar. Ám, ha a mai ellenzéki szavazatokból csak az MSZP–E14-PM lehetséges szavazatait számítjuk, akkor a kettőből mindössze 1 132 ezer voks jön össze. Ez pedig kevés ahhoz, hogy leváltsák a regnáló kormányt.
Okvetlenül szükség van az egyéb ellenzéki erők által összeszedhető voksokra is. Az így keletkező szavazatok száma elérheti a fél milliót. Így már csaknem szavazategyenlőség jöhet létre, ami ügyes egyéni jelöltek állításával valóban sikerrel kecsegtethet. Az együttműködés pedig már csak azért is elengedhetetlen, mert bármely „kis párt” kiesése ebből a legfőbb célt fenyegeti, a kormány leváltását.
Ezt a célt pedig kisszerű, és egyéni (pártérdekű) indokok nem veszélyeztethetik. Megértem én persze a pártok célját. Az MSZP-nek nagyon kényelmes egy kétpólusú politikai rendszer, amelyben váltógazdálkodással gyakorolhatja a hatalmat. A probléma ezzel csak az, hogy maga a magyar társadalom nem két-, hanem többpólusú. Vannak benne balközép elkötelezettek (DK), vannak klasszikus szociáldemokraták, liberálisok, nemzeti liberálisok és konzervatív demokraták. Az üdvös az lenne, ha ezek az erők képesek lennének megállapodni a jelen kormány elzavarásában.
A választások után pedig – a legfontosabb törvénykezési feladatok elvégzése után – lehet kialakítani egy sokszínű parlamentet. Az, hogy a demokratikus ellenzék vezető szerepére számot tartó MSZP nem egymaga kapja meg a kormányzáshoz szükséges 51 százalékos többséget, az már másodlagos.
Kénytelenek lesznek koalícióban kormányozni. De ez a politikai felállás még mindig inkább demokratikus (és persze macerásabb is), mint a kétpólusú rendszer bármely formája.
Jobb lenne, ha mindezt nagyon gyorsan átgondolnák a szereplők.
Aha ezt nem teszik, a fenti matematika könyörtelenül érvényesülni fog, ami előre vetíti a kudarc árnyát!
Ceterum censeo OV esse delendum!
Hiába a hozzáértők elemzései, úgy látszik a hatalom megszerzésének és gyakorlásának igénye felülírja a magyar társadalom széles tömegeinek igényét. A fent említett – nagy nehezen kialkudott – együttműködésbe úgy látszik nem fér bele a társadalom kb. egyharmadát képviselő többi politikai erő.
Az MSZ–E14-PM politikusai úgy gondolják, hogy majd ők lesznek azok, akik képviselik a színes politikai palettát. Ez pedig végzetes tévedés. A Népszabadság szalagcímében: „Gyurcsány győzelemhez segíti a Fideszt?” is azt sugallja, hogy a volt miniszterelnök áll útjában a választási győzelemnek.
Függetlenül a fent hivatkozott elemzéstől néhány dolgot a gondolkodó ellenzék figyelmébe szeretnék ajánlani.
A választás kritériumai
Nem fogom részletesen ismertetni a választási törvény előírásait, az a hivatkozott blogban már ott van. Mindössze annyi a hozzátenni való, hogy el kellene kezdeni „matekozni”!
A FIDESZ – dacára annak, hogy sok választót veszthetett az elmúlt év ámokfutásával – még mindig rendelkezik csaknem másfél millió biztos szavazóval. A legutóbbi felmérések szerint „A választani tudó „biztos” szavazók körében továbbra is meghatározó a Fidesz fölénye: a kormánypárt jelenleg a szavazatok 46 százalékára számíthatna.” Mennyi is ez?
A felmérésből kiderül, hogy a biztos szavazók száma mindössze a szavazásra jogosultak 45 százaléka. Magyarországon közel nyolc millió (2010-es parlamenti választásokon a névjegyzékben szereplők száma: 7 976 496) szavazó van, amelyeknek a 64,38 százaléka jelent meg az utolsó megmérettetésen. Ha ennek a számnak a 45 százalékát számoljuk, mint „biztos szavazót és pártválasztót”, akkor 3 millió 600 ezer választóról beszélünk. Ezek 46 százaléka a FIDESZ-t választaná. A kormánypárt így számíthat (biztosan?) 1656000 voksra.
Az ellenzéknek ezt az 1,65 milliós tábort kell felülmúlnia a győzelem reményében. Ennek fényében kell vizsgálni a pártok, együttműködők támogatottságát és hatalmi igényüket. Az MSZP támogatottsága jelenleg a teljes népességben 14 százalék = 1, 12 millió, a biztos pártválasztók körében = 720 ezer fő.
Az E14–PM hasonló adatai: teljes népességben 6 százalék = 478,5 ezer fő, a biztos pártválasztók esetében 12 százalék =432 ezer fő.
A demokratikus koalíció a legutolsó mérések szerint a teljes népességben 160 ezer szavazót vonz, a biztos pártválasztók köréből pedig 108 ezer főt.
A többi pártra a DK-hoz hasonló méretű választói tömeg kíván voksolni, közéjük sorolhatjuk A szociáldemokratákat, a liberálisokat.
Itt kezdődik a választási matematika és az igazi felelős politika. A fenti felmérés szerint a választók 52 százaléka kormányváltást akar. Ám, ha a mai ellenzéki szavazatokból csak az MSZP–E14-PM lehetséges szavazatait számítjuk, akkor a kettőből mindössze 1 132 ezer voks jön össze. Ez pedig kevés ahhoz, hogy leváltsák a regnáló kormányt.
Okvetlenül szükség van az egyéb ellenzéki erők által összeszedhető voksokra is. Az így keletkező szavazatok száma elérheti a fél milliót. Így már csaknem szavazategyenlőség jöhet létre, ami ügyes egyéni jelöltek állításával valóban sikerrel kecsegtethet. Az együttműködés pedig már csak azért is elengedhetetlen, mert bármely „kis párt” kiesése ebből a legfőbb célt fenyegeti, a kormány leváltását.
Ezt a célt pedig kisszerű, és egyéni (pártérdekű) indokok nem veszélyeztethetik. Megértem én persze a pártok célját. Az MSZP-nek nagyon kényelmes egy kétpólusú politikai rendszer, amelyben váltógazdálkodással gyakorolhatja a hatalmat. A probléma ezzel csak az, hogy maga a magyar társadalom nem két-, hanem többpólusú. Vannak benne balközép elkötelezettek (DK), vannak klasszikus szociáldemokraták, liberálisok, nemzeti liberálisok és konzervatív demokraták. Az üdvös az lenne, ha ezek az erők képesek lennének megállapodni a jelen kormány elzavarásában.
A választások után pedig – a legfontosabb törvénykezési feladatok elvégzése után – lehet kialakítani egy sokszínű parlamentet. Az, hogy a demokratikus ellenzék vezető szerepére számot tartó MSZP nem egymaga kapja meg a kormányzáshoz szükséges 51 százalékos többséget, az már másodlagos.
Kénytelenek lesznek koalícióban kormányozni. De ez a politikai felállás még mindig inkább demokratikus (és persze macerásabb is), mint a kétpólusú rendszer bármely formája.
Jobb lenne, ha mindezt nagyon gyorsan átgondolnák a szereplők.
Aha ezt nem teszik, a fenti matematika könyörtelenül érvényesülni fog, ami előre vetíti a kudarc árnyát!
Ceterum censeo OV esse delendum!
2013. augusztus 26., hétfő
A KORMÁNYVÁLTÓK LEHETŐSÉGEI
Három napja az ellenzéki oldal felbolydult, mint a méhkas. Politikai elemzők latolgatják, hogy akkor most ki mit léphet, ki, kinek a javára lépjen vissza. Valahogy megint a lényeg marad el, a stratégia a teendőkről.
Ha egy hadvezér harcba száll, (a háború nem más, mint a politika folytatása, más, erőszakos eszközökkel) a megvívandó csatát szorgos tervező munkával (ami néha hónapokig is tarthat) megtervezi. Először is tisztázza a célokat. Mi az, amit rögtön el akar érni, a siker után hogyan, milyen irányban fejleszti tovább a hadműveletet (távolabbi célok). Mindehhez pedig akkurátus pontossággal számba veszi, hogy milyen erők állnak rendelkezésére a katonáktól a munícióig. Erről számvetést készít, beszámítva a várható veszteségeket, az elvesző anyagiakat és (sajnos) a katonákat.
De nem csak a saját erőket elemzi, hanem az ellenfélét is. Hogyan ásta be magát, mekkora ellenállásra számíthat, mik a valószínű reakciói, milyen tartalékokkal rendelkezhet (felderítés).
Amikor mindezeket elvégzi, eldöntheti, hogy képes-e megvívni a csatát vagy kénytelen azt elhalasztani, amíg nagyobb erővel nem rendelkezik.
A mai ellenzékben nem látszik e stratégia. Pedig kellene. Mert az ellenfél erős, betonozott erődítményekkel (Alaptörvény, választási- és kétharmados törvények garmadája, államigazgatásba több évre kinevezett vazallusok stb.) és lekötelezett szerviensekkel (megtévesztett választók) készül az ütközetre. Anyagi forrásai szinte korlátlanok, és azokat bármely módszerrel képes növelni.
Egy ilyen ellenféllel szemben nem alkalmazható a frontális letámadás, mert az csak részeredményeket hozhat. Mégis: miként lehetne az óhajtott siker elérni korlátozott eszközökkel, szedett-vedett csapatokkal?
A válasz nem egyszerű, de a lecke megoldható, ha a hadvezér kellő stratégiát tervez és alkalmaz.
Először is a közelebbi célt kell meghatároznia. Ez nem más, mint az ellenfél kivetése a jelenlegi állásaiból. A másodlagos cél a siker konszolidálása, a csapatok rendezése és a távolabbi célok meghatározása.
Mindez hogyan szól a politika nyelvén?
Létrehozni egy olyan koalíciót (összefogást), amely lehetővé teszi, hogy az ellenfél által diktált, antidemokratikus választási körülmények között is sikerrel kecsegtet. Ebben a koalícióban nincs szerepe a dominanciának, annak, hogy ki mekkora tömeget mozgósított, hiszen egyetlen (a legkisebb) hiánya is kudarchoz vezet.
Amennyiben a koalíciót képesek megalakítani, és szerencsés esetben a mozgósítás is sikerül, elérik az első eredményt. Megszerezhetik a választási győzelmet. E pillanattól fordulnak igazán komolyra a dolgok és itt érvényesülhet a valódi stratégia: le kell bontani a rendelkezésre álló erővel a bebetonozott akadályokat: Átalakítani a jogi rendszert, visszaállítani a fékek és egyensúlyok rendszerét – közben figyelni arra, hogy a gazdaság se satnyuljon tovább. Kialakítani az új jogi környezetet. Ezzel megvalósította a második célt.
A második cél megvalósítása után pedig be is fejezte a hadjáratot. Ettől fogva pacifikációs feladatai vannak. Új választásokkal kialakítani egy valóban demokratikus, többpárti parlamentet, ahol a legyőzött ellenfélnek is helye van!
Minden más csak ezután jöhet! Majd csak ekkor lehet hozzákezdeni egy eredményes gazdaságpolitikához, a társadalom alapvető gondjainak kezeléséhez, esetleges felszámolásához.
Hogy mindez legalább három évet vesz igénybe, és ez alatt tulajdonképpen nem javul az átlagpolgár helyzete? Igen! Erre lehet számítani. De mindez megéri, mert legalább nem romlik tovább, és az ország visszaszerzi elvesztegetett presztízsét.
A választópolgároknak pedig tudniuk kell: Ha most nem követik a stratégiát, akkor évtizedekre válnak egy autoriter hatalom foglyaivá, minden kilábalási lehetőség nélkül. Az ország egyre messzebb kerül a modernizációtól, attól az Európától, amely képes lenne (és akarja is) megmenteni a közös értékek alapján.
Ceterum censeo OV esse delendum!
Ha egy hadvezér harcba száll, (a háború nem más, mint a politika folytatása, más, erőszakos eszközökkel) a megvívandó csatát szorgos tervező munkával (ami néha hónapokig is tarthat) megtervezi. Először is tisztázza a célokat. Mi az, amit rögtön el akar érni, a siker után hogyan, milyen irányban fejleszti tovább a hadműveletet (távolabbi célok). Mindehhez pedig akkurátus pontossággal számba veszi, hogy milyen erők állnak rendelkezésére a katonáktól a munícióig. Erről számvetést készít, beszámítva a várható veszteségeket, az elvesző anyagiakat és (sajnos) a katonákat.
De nem csak a saját erőket elemzi, hanem az ellenfélét is. Hogyan ásta be magát, mekkora ellenállásra számíthat, mik a valószínű reakciói, milyen tartalékokkal rendelkezhet (felderítés).
Amikor mindezeket elvégzi, eldöntheti, hogy képes-e megvívni a csatát vagy kénytelen azt elhalasztani, amíg nagyobb erővel nem rendelkezik.
A mai ellenzékben nem látszik e stratégia. Pedig kellene. Mert az ellenfél erős, betonozott erődítményekkel (Alaptörvény, választási- és kétharmados törvények garmadája, államigazgatásba több évre kinevezett vazallusok stb.) és lekötelezett szerviensekkel (megtévesztett választók) készül az ütközetre. Anyagi forrásai szinte korlátlanok, és azokat bármely módszerrel képes növelni.
Egy ilyen ellenféllel szemben nem alkalmazható a frontális letámadás, mert az csak részeredményeket hozhat. Mégis: miként lehetne az óhajtott siker elérni korlátozott eszközökkel, szedett-vedett csapatokkal?
A válasz nem egyszerű, de a lecke megoldható, ha a hadvezér kellő stratégiát tervez és alkalmaz.
Először is a közelebbi célt kell meghatároznia. Ez nem más, mint az ellenfél kivetése a jelenlegi állásaiból. A másodlagos cél a siker konszolidálása, a csapatok rendezése és a távolabbi célok meghatározása.
Mindez hogyan szól a politika nyelvén?
Létrehozni egy olyan koalíciót (összefogást), amely lehetővé teszi, hogy az ellenfél által diktált, antidemokratikus választási körülmények között is sikerrel kecsegtet. Ebben a koalícióban nincs szerepe a dominanciának, annak, hogy ki mekkora tömeget mozgósított, hiszen egyetlen (a legkisebb) hiánya is kudarchoz vezet.
Amennyiben a koalíciót képesek megalakítani, és szerencsés esetben a mozgósítás is sikerül, elérik az első eredményt. Megszerezhetik a választási győzelmet. E pillanattól fordulnak igazán komolyra a dolgok és itt érvényesülhet a valódi stratégia: le kell bontani a rendelkezésre álló erővel a bebetonozott akadályokat: Átalakítani a jogi rendszert, visszaállítani a fékek és egyensúlyok rendszerét – közben figyelni arra, hogy a gazdaság se satnyuljon tovább. Kialakítani az új jogi környezetet. Ezzel megvalósította a második célt.
A második cél megvalósítása után pedig be is fejezte a hadjáratot. Ettől fogva pacifikációs feladatai vannak. Új választásokkal kialakítani egy valóban demokratikus, többpárti parlamentet, ahol a legyőzött ellenfélnek is helye van!
Minden más csak ezután jöhet! Majd csak ekkor lehet hozzákezdeni egy eredményes gazdaságpolitikához, a társadalom alapvető gondjainak kezeléséhez, esetleges felszámolásához.
Hogy mindez legalább három évet vesz igénybe, és ez alatt tulajdonképpen nem javul az átlagpolgár helyzete? Igen! Erre lehet számítani. De mindez megéri, mert legalább nem romlik tovább, és az ország visszaszerzi elvesztegetett presztízsét.
A választópolgároknak pedig tudniuk kell: Ha most nem követik a stratégiát, akkor évtizedekre válnak egy autoriter hatalom foglyaivá, minden kilábalási lehetőség nélkül. Az ország egyre messzebb kerül a modernizációtól, attól az Európától, amely képes lenne (és akarja is) megmenteni a közös értékek alapján.
Ceterum censeo OV esse delendum!
2013. augusztus 25., vasárnap
AZ ÖNMEGSEMMISÍTÉS SAJÁTOS ESETE — HETI ABSZURDOK
A gondolkodó emberek többsége ezt a hetet olyan „sírva röhög” állapotban töltötte. Semlyén Zsolt esztergomi beszédétől a különböző állami vezetők ünnepi megemlékezéséig végig hallgathatta a „mélymagyar tudat” tobzódását.
Mindezt tetézte az István a király bemutatója az egyik kereskedelmi televízióban, amelynek hullámai még ma is tartanak. A legnagyobb durranás – ha lehet így fogalmazni –, amely felülírta még a nagy hezitálások ellenére is megtartott ünnepi tüzijátékot, a két baloldali vezető látványos összeveszése volt.
Az átlagembert – lévén négy napos ünnep – az előbbiekből kevés érdekelte, hiszen, ha tehette, elment és saját szórakozásának, pihenésének szentelte a négynapos nemzeti ünnepet. Jól is tette, elvégre augusztus 20-a olyan ünnep, amiről még mindig nem tudja, hogy miért is kellene lelkesednie: Istvánt, első királyunkat és államiságunk ezer évét ünnepelje-e, vagy (nem is létező, ám csaknem negyven éven át hangsúlyozott) alkotmányunkat, esetleg az új kenyeret — vagy bármit, amitől jól érzi magát.
Vegyük sorba:
A miniszterelnök helyettes nem átallotta Szent István ürügyén fikázni Európát emígyen: „…Ez az egykor biztos sziklára alapozott Európa már odáig süllyedt, hogy szikla helyett a relativizmus homokjára építkezett. Kezdi feladni – mi több – eltaszítani magától az identitását jelentő alapvető keresztény értékeket. …Nem akarják meghallani Schumann intését sem, aki azt mondta, hogy »ha Európa nem lesz keresztény, akkor nem is lesz, és keresztények nélkül nincs Európa sem.«”Ebből a szövegből az tetszik ki, hogy Magyarország újfent a „kereszténység bástyájának” tekinti magát, és követeli a jogot, hogy az egész közösségnek adjon „szellemi alapot”. Nem kis szerepzavarról tanúskodik mindez, és normális emberek között magyarázatra sem szorul.
Azt nem is gondolták az ünnepi szónokok, hogy mézes-mázos szavakba burkolt megemlékezéseik kirajzolják mindazt a bornírt látomást, amelyet magukról és az általuk képviselt hatalomról tartanak.
„…Nagyra becsüljük a város történelmét – mondta Orbán Viktor augusztus 19-én Székesfehérvárott –, és elismerjük azt a vállalkozó kedvet és életerőt, amelynek Önök, fehérváriak újra és újra bizonyságát adják. Vállalkozó kedvről és életerőről vall az a beszédes tény, hogy az elmúlt évek során Önök 807 (azaz nyolcszázhét) kisebb-nagyobb fejlesztést indítottak meg a kormánnyal közösen, és ezekből már 378 fejlesztést meg is valósítottak. Miután a kormány mai ülésén a polgármester is részt vett, azt hiszem, ez a szám gyarapodhat. …A kormány Székesfehérvár iránti tisztelete fejeződött ki abban, hogy a város adósságának 70 százalékát, azaz kilenc és félmilliárd forintnyi adósságot átvállaltunk, kiváltva ezzel koronázó városunkat és annak polgárait a fenyegető adósrabszolgaság megpróbáltatásaiból.”
Most és itt ne elemezzük a miniszterelnök beszédének történelmi mondatait – ennek felelőssége nem magát, sokkal inkább beszédíróinak hozzá nem értését bizonyítja: lásd: Magyarország Története Előzmények és magyar történet 1242-ig – Akadémiai Kiadó, Budapest. 1984. 723-726, 734-769. oldalak –, sokkal inkább azt, ami a mának szól. István „Intelmeiből” azokat a részeket ragadta ki, amely alattvalóival való bánásmódra oktatja az ifjú Imre herceget.
A másik lényeges üzenet pedig a következő: legyetek jó támogatói a mostani kormánynak és lám-lám elnyeritek méltó jutalmatok: nem lesztek adósrabszolgák.
Az persze egy szóval sem hangzik el, hogy a fent emlegetett adósságot miből is fizeti ki a kormány. Márpedig mindenki, aki végiggondolja ezt, tudhatja: mindenki fogja fizetni. Az új adókkal, az emelkedő árakból befolyó ÁFA és jövedéki adókból, a bankok megsarcolásából, amit hat nap múlva a pénzintézetek minden ügyfelük nyakába zúdítanak.
Az Ünnep estéjén sokak maradtak a képernyők előtt, és végignézték az új formában – a szegedi Dóm előtt – színpadra állított legendás rock operát. Az eredeti 30 évvel ezelőtti előadás a Király-dombon valódi reveláció volt. Olyan hangon szólaltatta meg mondanivalóját (már akkor is aktuális áthallásokkal: Nagy Imre vs. Kádár János), ami eleve biztosította sikert, és a hatalom kritikáját. A mű aztán egy korosztály ikonja lett. Ám ez a generáció megöregedetett, és az elmúlt 20-25 évben a mű már nem kapott akkora nyilvánosságot, hogy az felkeltette volna a 90-es évek fiatalságának figyelmét. Megváltozott a világ, változtak értékeink, változott a fiatalság ízlése. Ma már csak az ötven felettiek tombolnak önfeledten Szörényi és Bródy szerzeményeire. A fiatalok muzsikája már más.
Ebben a megváltozott környezetben színpadra állítani az István a királyt — merész, de méltó feladat. Úgy kell ezt tenni, hogy a mai harmincasoknak is azt jelentse, amit anno ’83-ban jelentett az akkoriaknak.
Éppen ezért nem érthető – kizárólag színpadi, és rendezési szempontból – az a fajta felháborodás, ami az előadást kísérte. Azaz dehogynem érthető! A politikum ugyanis e mű jellegzetessége. Így mindenki (jobbos és balos) megtalálja benne a magának tetszőt és utálni valót.
Nem kellene vesztegetem a sorokat Bayer Zsoltra, de mégis: kirohanása Szörényi Levente ellen, több, mint komikus. Hol volt (van) Bayer Szörényihez képest, aki már akkor letette az asztalra életművének egy jelentős részét, amikor Zsolt még csak újságíró samesz volt a hajdani Népszabadság pártpolitikai rovatánál. Mikor az egér akarja összehasonlítani magát az oroszlánnal!
E két esemény azzal kapcsolódik a címhez, hogy nemzettudatunkat tovább erodálja. Nem azzal törődik, hogy történelmünk és társadalmunk eseményei, sorskérdései valós értékelés során erősítsék nemzeti hovatartozásunkat, hanem azzal, hogy valamiféle „aktualizált, napi és helyi érdekeknek” rendeljék alá történelmünket és annak személyiségeit. Ez pedig azzal jár, hogy ahelyett, hogy megismernénk és elsajátítanánk múltunkat, tanulnánk annak következményeiből, inkább valamiféle hamis hősi köntösbe öltöztetjük azokat. Így sohasem fog felépülni egy egészséges nemzettudat!
A legbornírtabb esemény
Alig telt el az ünnep, a hét végére újabb bornírt szenzációt hozott. Politikai elemzők sokasága szólalt meg az ügyben, mindenféle vélemény elhangzott. Egy valamit nem olvastam még sehol: hogy van az, hogy a politikusok nem érzik azt a felelősséget, amelyet a választók elvárása közvetít?
Sem az MSZP, sem az Együtt-PM nem tömegpárt. A tömegpártok ideje már vagy három évtizede leáldozott. Ma a pártok szűk saját tagsággal és nagy szavazóbázissal rendelkeznek. Ezek a szavazóbázisok azonban – legtöbbször – nem egyneműek. Nem egyneműek ideológiailag sem (gondoljunk csak arra, hogy az MSZP szavazóbázisát is milyen különböző emberek alkotják) életkorukat, habitusukat tekintve. Egyben talán megegyeznek: ez a társadalmi szolidaritás. hasonló mondható el Bajnai támogatóiról is: vannak köztük liberálisok, konzervatívok, baloldaliak, környezetvédők. A két támogató tömeg egyben ért egyet: le kell váltani a mostani kormányt.
Ez az alapvető elvárás a magyar társadalom több mint felében (54 százalék a legutóbbi felmérések során).
A politikusoknak ennek az elvárásnak kell eleget tenniük. Ha törik, ha szakad. Minden más lényegtelen. Lényegtelen ebben a játszmában, hogy ki lesz a miniszterelnök. (Jogilag ezt el lehet dönteni a választások után is.) Nincs helye primadonnáskodásnak, magunk fényezésének és lehetetlen javaslatoknak.
Egyetlen dolognak van helye: olyan koalíciót létrehozni, amely a mai ellenzéket a legszélesebb körben képes mozgósítani.
Nehéz a feladat? Valóban nehéz! De akik ezt nem képesek felfogni és megoldani, azok ne nagyon ácsingózzanak arra, hogy a Magyarország (már nem is Magyar Köztársaság) miniszterelnökei legyenek! Most jött el annak az ideje, hogy a normális, és változást akaró tömegek kifejezzék értetlenségüket és elégedetlenségüket ez ellen az impotens és bornírt vetélkedéssel szemben.
Uraim! Ébresztő! A szavak helyett konkrét cselekvést kérünk, nem pótcselekvést („előválasztások”), amely sokba kerül és már előre láthatóan kontraproduktív!
Ceterum censeo OV esse delendum!
Mindezt tetézte az István a király bemutatója az egyik kereskedelmi televízióban, amelynek hullámai még ma is tartanak. A legnagyobb durranás – ha lehet így fogalmazni –, amely felülírta még a nagy hezitálások ellenére is megtartott ünnepi tüzijátékot, a két baloldali vezető látványos összeveszése volt.
Az átlagembert – lévén négy napos ünnep – az előbbiekből kevés érdekelte, hiszen, ha tehette, elment és saját szórakozásának, pihenésének szentelte a négynapos nemzeti ünnepet. Jól is tette, elvégre augusztus 20-a olyan ünnep, amiről még mindig nem tudja, hogy miért is kellene lelkesednie: Istvánt, első királyunkat és államiságunk ezer évét ünnepelje-e, vagy (nem is létező, ám csaknem negyven éven át hangsúlyozott) alkotmányunkat, esetleg az új kenyeret — vagy bármit, amitől jól érzi magát.
Vegyük sorba:
A miniszterelnök helyettes nem átallotta Szent István ürügyén fikázni Európát emígyen: „…Ez az egykor biztos sziklára alapozott Európa már odáig süllyedt, hogy szikla helyett a relativizmus homokjára építkezett. Kezdi feladni – mi több – eltaszítani magától az identitását jelentő alapvető keresztény értékeket. …Nem akarják meghallani Schumann intését sem, aki azt mondta, hogy »ha Európa nem lesz keresztény, akkor nem is lesz, és keresztények nélkül nincs Európa sem.«”Ebből a szövegből az tetszik ki, hogy Magyarország újfent a „kereszténység bástyájának” tekinti magát, és követeli a jogot, hogy az egész közösségnek adjon „szellemi alapot”. Nem kis szerepzavarról tanúskodik mindez, és normális emberek között magyarázatra sem szorul.
Azt nem is gondolták az ünnepi szónokok, hogy mézes-mázos szavakba burkolt megemlékezéseik kirajzolják mindazt a bornírt látomást, amelyet magukról és az általuk képviselt hatalomról tartanak.
„…Nagyra becsüljük a város történelmét – mondta Orbán Viktor augusztus 19-én Székesfehérvárott –, és elismerjük azt a vállalkozó kedvet és életerőt, amelynek Önök, fehérváriak újra és újra bizonyságát adják. Vállalkozó kedvről és életerőről vall az a beszédes tény, hogy az elmúlt évek során Önök 807 (azaz nyolcszázhét) kisebb-nagyobb fejlesztést indítottak meg a kormánnyal közösen, és ezekből már 378 fejlesztést meg is valósítottak. Miután a kormány mai ülésén a polgármester is részt vett, azt hiszem, ez a szám gyarapodhat. …A kormány Székesfehérvár iránti tisztelete fejeződött ki abban, hogy a város adósságának 70 százalékát, azaz kilenc és félmilliárd forintnyi adósságot átvállaltunk, kiváltva ezzel koronázó városunkat és annak polgárait a fenyegető adósrabszolgaság megpróbáltatásaiból.”
Most és itt ne elemezzük a miniszterelnök beszédének történelmi mondatait – ennek felelőssége nem magát, sokkal inkább beszédíróinak hozzá nem értését bizonyítja: lásd: Magyarország Története Előzmények és magyar történet 1242-ig – Akadémiai Kiadó, Budapest. 1984. 723-726, 734-769. oldalak –, sokkal inkább azt, ami a mának szól. István „Intelmeiből” azokat a részeket ragadta ki, amely alattvalóival való bánásmódra oktatja az ifjú Imre herceget.
A másik lényeges üzenet pedig a következő: legyetek jó támogatói a mostani kormánynak és lám-lám elnyeritek méltó jutalmatok: nem lesztek adósrabszolgák.
Az persze egy szóval sem hangzik el, hogy a fent emlegetett adósságot miből is fizeti ki a kormány. Márpedig mindenki, aki végiggondolja ezt, tudhatja: mindenki fogja fizetni. Az új adókkal, az emelkedő árakból befolyó ÁFA és jövedéki adókból, a bankok megsarcolásából, amit hat nap múlva a pénzintézetek minden ügyfelük nyakába zúdítanak.
Az Ünnep estéjén sokak maradtak a képernyők előtt, és végignézték az új formában – a szegedi Dóm előtt – színpadra állított legendás rock operát. Az eredeti 30 évvel ezelőtti előadás a Király-dombon valódi reveláció volt. Olyan hangon szólaltatta meg mondanivalóját (már akkor is aktuális áthallásokkal: Nagy Imre vs. Kádár János), ami eleve biztosította sikert, és a hatalom kritikáját. A mű aztán egy korosztály ikonja lett. Ám ez a generáció megöregedetett, és az elmúlt 20-25 évben a mű már nem kapott akkora nyilvánosságot, hogy az felkeltette volna a 90-es évek fiatalságának figyelmét. Megváltozott a világ, változtak értékeink, változott a fiatalság ízlése. Ma már csak az ötven felettiek tombolnak önfeledten Szörényi és Bródy szerzeményeire. A fiatalok muzsikája már más.
Ebben a megváltozott környezetben színpadra állítani az István a királyt — merész, de méltó feladat. Úgy kell ezt tenni, hogy a mai harmincasoknak is azt jelentse, amit anno ’83-ban jelentett az akkoriaknak.
Éppen ezért nem érthető – kizárólag színpadi, és rendezési szempontból – az a fajta felháborodás, ami az előadást kísérte. Azaz dehogynem érthető! A politikum ugyanis e mű jellegzetessége. Így mindenki (jobbos és balos) megtalálja benne a magának tetszőt és utálni valót.
Nem kellene vesztegetem a sorokat Bayer Zsoltra, de mégis: kirohanása Szörényi Levente ellen, több, mint komikus. Hol volt (van) Bayer Szörényihez képest, aki már akkor letette az asztalra életművének egy jelentős részét, amikor Zsolt még csak újságíró samesz volt a hajdani Népszabadság pártpolitikai rovatánál. Mikor az egér akarja összehasonlítani magát az oroszlánnal!
E két esemény azzal kapcsolódik a címhez, hogy nemzettudatunkat tovább erodálja. Nem azzal törődik, hogy történelmünk és társadalmunk eseményei, sorskérdései valós értékelés során erősítsék nemzeti hovatartozásunkat, hanem azzal, hogy valamiféle „aktualizált, napi és helyi érdekeknek” rendeljék alá történelmünket és annak személyiségeit. Ez pedig azzal jár, hogy ahelyett, hogy megismernénk és elsajátítanánk múltunkat, tanulnánk annak következményeiből, inkább valamiféle hamis hősi köntösbe öltöztetjük azokat. Így sohasem fog felépülni egy egészséges nemzettudat!
A legbornírtabb esemény
Alig telt el az ünnep, a hét végére újabb bornírt szenzációt hozott. Politikai elemzők sokasága szólalt meg az ügyben, mindenféle vélemény elhangzott. Egy valamit nem olvastam még sehol: hogy van az, hogy a politikusok nem érzik azt a felelősséget, amelyet a választók elvárása közvetít?
Sem az MSZP, sem az Együtt-PM nem tömegpárt. A tömegpártok ideje már vagy három évtizede leáldozott. Ma a pártok szűk saját tagsággal és nagy szavazóbázissal rendelkeznek. Ezek a szavazóbázisok azonban – legtöbbször – nem egyneműek. Nem egyneműek ideológiailag sem (gondoljunk csak arra, hogy az MSZP szavazóbázisát is milyen különböző emberek alkotják) életkorukat, habitusukat tekintve. Egyben talán megegyeznek: ez a társadalmi szolidaritás. hasonló mondható el Bajnai támogatóiról is: vannak köztük liberálisok, konzervatívok, baloldaliak, környezetvédők. A két támogató tömeg egyben ért egyet: le kell váltani a mostani kormányt.
Ez az alapvető elvárás a magyar társadalom több mint felében (54 százalék a legutóbbi felmérések során).
A politikusoknak ennek az elvárásnak kell eleget tenniük. Ha törik, ha szakad. Minden más lényegtelen. Lényegtelen ebben a játszmában, hogy ki lesz a miniszterelnök. (Jogilag ezt el lehet dönteni a választások után is.) Nincs helye primadonnáskodásnak, magunk fényezésének és lehetetlen javaslatoknak.
Egyetlen dolognak van helye: olyan koalíciót létrehozni, amely a mai ellenzéket a legszélesebb körben képes mozgósítani.
Nehéz a feladat? Valóban nehéz! De akik ezt nem képesek felfogni és megoldani, azok ne nagyon ácsingózzanak arra, hogy a Magyarország (már nem is Magyar Köztársaság) miniszterelnökei legyenek! Most jött el annak az ideje, hogy a normális, és változást akaró tömegek kifejezzék értetlenségüket és elégedetlenségüket ez ellen az impotens és bornírt vetélkedéssel szemben.
Uraim! Ébresztő! A szavak helyett konkrét cselekvést kérünk, nem pótcselekvést („előválasztások”), amely sokba kerül és már előre láthatóan kontraproduktív!
Ceterum censeo OV esse delendum!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)