ELLOPJÁK AZ IDŐM ÉS AZ ÉLETEM

„Más nyelven beszélsz,

Más nyelven írsz,

De magyarul álmodsz

És magyarul sírsz!”

(Hobo)



Forrás: Internet - MUOSZ

 Az elmúlt napokban sorra jelentek meg a hírek különböző ellenzéki formációk összefogás-kezdeményezéseiről. Az átlagpolgár mondhatná, hogy itt az ideje.

Ha azonban azt nézzük, hogy milyen eredménnyel kecsegtet ez az összefogás, azt kell látni, hogy egyetlen közös nevező látszik kibontakozni. Ez pedig nem más, mint a jelenlegi kormány leváltása. Ha ez a kívánatos esemény bekövetkezik, akkor majd mi történik?

Kezdődhet egy újabb küzdelmes időszak. A jogállamiság helyreállítása, ezzel egyidejűleg pedig annak a szavahihetőségnek a helyreállítása, amit a FIDESZ-kormány – oly nagy elánnal, a nemzeti szabadságharc hamis jelszavát követve – eltékozolt.

A szakértők szerint ez a folyamat – a jogi rendszer, az alkotmányosság, a gazdasági rombolás „eredményeinek” visszaépítése – eltarthat akár egy évtizedig is. Minden esetre sokkal hosszabb ideig, mint ahogy azokat eltörölték.

Mit várhat az átlagember, hogyan reagálhat minderre?

A magyar polgárok – főleg a 28–35-ös korosztály – már reagált erre. Összeszedi a sátorfáját és Európában keresi egzisztenciális és szakmai boldogulását. Teheti. Tehetséges, nyelveket beszél, és az eddigi oktatási rendszer fel is vértezte mindazzal a tudással, amely jól – jobban, mint a nemzeti fizetőeszköz – konvertálható.
Marad azonban egy széles réteg ebben az országban – a mai 50-es 60-as korosztály, amely felnőttként – részbeni anyagi alapokkal, de mindenképpen rugalmas gondolkodásával – vállalta fel a rendszerváltás keserveit. Manapság egyre kevesebb szó esik az első szabadon választott parlament ügyetlenkedéséről, a kétségtelenül jóindulatú Antall József kormányzásáról. Az ezekből fakadó negatívumokat – amelyek egy része „sajnos” törvényszerű volt – az akkor harmincadik, negyvenedik életévüket taposók szenvedték el, próbálták meg kompenzálni. Ez a réteg viselte az első Bokros-csomag – bármennyire is indokolt – megszorításait. Akkor még valamiféle szent hittel, hogy megérte az áldozat, egyre inkább felzárkózunk a nálunk fényévekkel előttünk járó Európához.
Ez a generáció vitte a hátán az országot.


Forrás: Internet

 Húsz kemény évet áldozott az életéből arra, hogy ez az ország jusson valamire, eredményes legyen, megbecsült tagja annak a közösségnek, amihez tartozónak tartotta magát, mihez oly komoly reményekkel csatlakozott az ezredforduló után.
Napjainkban úgy látszik, hogy mindaz az erőfeszítés hiába való volt. Ma messzebb jár a kormány politikája attól az értékrendtől, amit az ország remélt a rendszerváltás idején, és igyekezett megtanulni, elsajátítani 1989-et követően.
Mint szabad és gondolkodó állampolgár kikérem magamnak, hogy semmivé váljék mindaz, amiért az elmúlt két évtizedben tevékenykedtem. Kikérem, de nem csak a magam nevében, hanem gyerekeink és éppen születő unokáink nevében is, hogy ellopják mindazt, amit – meglehetősen kavargó, és sokszor korántsem kedvező körülmények között – megtemetettünk.

A Nemzeti Együttműködés Rendszerére való hivatkozással – ami velejéig hazug, hiszen ezt az országot ma egy törpe kisebbség kormányozza, a lakosság mindössze 15 százalékos támogatásával – tönkretegye az országot. (Amikor a hatalmat ez a párt megszerezte, és egy szerencsétlen – bár a mostani tervezethez képest még mindig kitűnő – választási törvény alapján kétharmados többséget szerzett, akkor is csak a választó polgárok mindössze 36 százaléka támogatta.)



Forrás: Internet



Kikérem magamnak, hogy lenullázzák az ország tekintélyét. Kikérem magamnak, hogy veszélybe sodorják a jövő generációit, ostoba pénzügypolitikával olyan kölcsönöket oktrojáljanak ránk – „mert mi képesek vagyunk az országot a piacról finanszírozni” –, amiket még a dédunokáink is nyögve fognak fizetni.

És végül, de nem utolsó sorban: Kikérem magamnak, hogy bornírt intézkedéseik eredményeként újabb tíz évre kelljen cipelnem olyan terheket, amikre normális körülmények között nem lenne szükség. Azaz újabb tíz évet lopnak el az életemből. Újabb tíz évig megfosztanak attól, hogy végre élvezhessem közös eredményeinket és a saját munkám gyümölcseit.

„Ez több mint hiba, ez bűn!” – mondta Churchill. Az Orbán-kormánynak komolyan el kellene gondolkodnia, hogy folytatja-e ámokfutását. Mert ha azt teszi, akkor pontosan az általa hozott törvények erejénél fogva vonja majd felelősségre őket 2014 után egy új parlament.

Az ostobaságukat mutatja az, hogy ezzel a verzióval nem számolnak. Pedig kellene!

Ceterum censeo OV esse delendam!

CIVILEK ÉS A POLITIKAI ELIT — NÉZZÜNK MAGUNKBA



Forrás: Internet

 A Milla facebookos csoport vezetői a napokban siettek bejelenteni, hogy október 23-án ismét tüntetésre szólítják a civileket. De nem szeretnék, ha a rendezvényen pártzászlók lengenének, mert szerintük – ahogy a szóvivőjük, Juhász Péter, nyilatkozott – céljuk a politikai elit leváltása. Szerinte az Orbán kormány leváltásához új emberek, arcok kellenek, olyan politikusok, akik „az országért tesznek, nem magukért”.

A dolog már két okból is pikáns. A Szolidaritás mozgalom – látva a kormány teljes érzéketlenségét mindenféle tiltakozás és demonstrációval szemben – a nemzeti ünnepre minden demokratikus erő összefogását sürgetve hirdette meg tüntetését az Operaház elé. Kónya Péter nem zárta ki a demokratikus elkötelezettségű pártok részvételét sem.
A civilek tehát szervezkednek, csak éppen cselekvéseik kontraproduktívak.

Vizsgáljuk meg –felül- és alulnézetből – a hazai demokratikus erők erőfeszítéseit.

Felülnézetből azt láthatjuk, hogy igen széles tömegek támogatnák a jelenlegi kormány leváltását. Ez lehet alapja a demokratikus erőknek, hogy e célt megvalósítsák. A tömegtámogatás azonban csak abban az esetben érvényesülhetne, ha minden szereplő – akik ma magukat politikai tényezőnek tartják: pártok (MSZP, DK, LMP), mozgalmak (Milla, Szolidaritás, SZEM stb.) – képes lenne arra, hogy tevékenységét egy irányba terelje.
Valahogy képtelenek átlépni a Rubiconon: azaz saját nézetrendszerük háttérbe szorításához a közös eredmény érdekében. Zsigerből mindegyeik szereplő azt hiszi, a megoldás kulcsa nála van, mindenkinél jobban tudja a „tutit”, a siker biztos receptjét.
Meg kellene világosodniuk! A szerdán elfogadott választási végrehajtási törvény oly mértékben igyekszik megosztani a politikai erőket és a választókat is, hogy valódi, fegyelmezett, és részleteiben egyeztetett összefogás nélkül semmi esélye sincs a demokratikus erőknek.
Szándékosan nem fogalmazok bal- és jobboldali kategóriákban, mert a demokratikus összefogás nem kizárólag a baloldal jellemzője, bármennyire is igyekszik a FIDESZ propagandája ezt így beállítani. A demokratikus összefogásban ott van a helye mindenkinek – liberálisnak, konzervatívnak, baloldalinak vagy egyszerűen semlegesnek –, akinek fontos, hogy jogállami körülmények között élhessen, gyakorolhassa (ha akarja) alkotmányos és emberi jogait, európai normák között nevelhesse gyermekeit, kiszámítható módon tervezhesse jövőjét.
Ha kicsit felülről – elfogultság nélkül – megvizsgáljuk a demokratikus szervezetek programjait, szlogenjeit, azt látjuk, hogy bizony a szép szavak mögött sokszor igen eltérő (egyéni és csoportérdekektől sem mentes) törekvések húzódnak.


Forrás: Internet

 Az MSZP legutóbb napvilágra került stratégiája sajnos arról árulkodik, hogy a magát a legtisztább baloldali pártnak beállító szervezet sem elsősorban az ország érdekeit tekinti elsődlegesnek, hanem saját, hatalomban elfoglalt helyének erősítését és megszilárdítását. Azaz a támogatás csak arra kell neki, hogy a párt számára igen kényelmes kétosztatú politikai struktúra tartósan megerősödjön. Így, hosszú távon biztosított részvétele a politikai váltógazdálkodásban és a hatalomban.


Forrás: Internet

 A Demokratikus Koalíció már többször kinyilvánította, hogy feltételek nélkül kész részt venni bármely összefogásban, amely az Orbán-kormány leváltását célozza. A DK egyik legnagyobb hátránya (tagsága számára persze előnye) elnökének személye. A kétségtelenül karizmatikus – mások szemében „ördögi” – Gyurcsány Ferenc paradox módon egyszerre jelent egyfajta politikai biztonságot (a célok, a párt politikája értelmében) és hatalmas tehertételt. A volt kormányfő elutasítottsága ugyan magyarázható a FIDESZ karaktergyilkosság sorozatával, ám ennek eredményeként a választópolgárok sokaságában még ma is „nem kívánatos”. Hiába a helyes politikai cél, a személyéről kialakult, és a társadalomba „beleégetett” stigmák még ma is hatnak. Ez pedig magának a DK-nak az elfogadottságát is negatívan befolyásolják. Mindez nem mond ellent annak, hogy a DK-nak a támogatottsága lassan, de biztosan növekszik. Esetükben célszerű lenne új arcokat, tehetséges fiatal politikusokat előtérbe tolni, olyanokat, akik nem kötődnek az előző politikai kurzusokhoz.


Forrás: Internet

 Az LMP sajnos nem képes kilépni abból a bizonytalan helyzetből, amiben a 2010-es választások után találta magát. Vezetői közük sokan „nem látnak a pályán”, csakis saját elképzeléseik szerint nyilatkozgatnak, ami az esetek többségében kontraproduktív. Zsigeri „Gyurcsány-ellenességük” (Schiffer) és kiforratlan politikájuk csapongó reakciókhoz vezet, amely nem erősíti, sokkal inkább gyengíti pozícióikat. A magát „ökopártként” meghatározó LMP sajnos pontosan ezen a területen nyújtotta a leggyengébb teljesítményt. Még azt is magukra vállalták, hogy szembe menjenek az Európai Zöldpárt Orbán Viktort bíráló vezetőivel, akiktől egyébként igen sok segítséget kaptak a 2010-es kampány idején.
A Milla – mint már fent érintettük – célja a hazai politikai elit leváltása. Ebben a törekvésben van is valami, hiszen az elmúlt húsz esztendő alatt igen lejáratta magát a hazai politikai elit. Nem csak az, amely a rendszerváltás óta őrzi akkor megszerzett helyzetét, hanem azok az újabban belépő szereplők is, akik az előbbiektől tanulták el a „módit”.
A politikai elit kialakulása a polgári demokráciákban hosszasan tartó folyamat. Tapasztalhattuk a rendszerváltás után rögtön, hogy a hatalomba került „politikai elit”, bizony kontraszelektált, az esetek többségében nem állt a helyzet magaslatán. Ez abban a szituációban szinte természetes volt, hiszen olyanok kerültek döntési helyzetbe, akiknek semmiféle tapasztalata nem volt ebben.


Forrás: Internet - NOL.hu. - Marabu

 A Milla törekvése azért sem reális, mert az általa szorgalmazott változás újra egy jelentős kontraszelekcióhoz vezetne. A magyar társadalom még nem termelte ki a polgárságnak azt a rétegét, amely –megfelelő egzisztenciális és anyagi alapokkal a háta mögött – valóban hivatásnak tekintené a közösség szolgálatát. A politika ma éppen olyan „szakma”, mint bármi más. Az ezt művelő személyek nem az elkötelezettség (tisztelet a kivételnek), hanem egzisztenciális alapon – azaz az átlagot meghaladó javadalmazásért – látja el feladatait. Sőt, ha ebből a politikai elitből „kihull” valaki (nem kerül be a parlamentbe vagy más választott tisztségbe), akkor bizony, rosszabb esetben, anyagi gondokkal kell szembenéznie.
A Milla politikai célkitűzése bármennyire is szimpatikus, bármennyire is egyet lehet vele érteni, a mai magyar valóságban nem kivitelezhető. Ezzel kellene várni még két-három generációnyi időt.


Forrás: Internet -168óra.hu

 A Szolidaritás az előbbinél valamivel kompromisszumosabb politikát képvisel. Az összefogást szorgalmazza, felismerve azt a tényt, hogy a pártot nem választók tömege nem azonos a politikától elforduló közömbösökkel. Az általuk szervezett demonstrációk bizonyították, hogy a korlátozott média megjelenés ellenére, üzenetük eljutott a társadalom különböző rétegeihez. A Szolidaritás az a civil szerveződés, amely tisztában van azzal is, hogy a polgári demokrácia politikai játékterének a strukturális átalakítására ma nincs semmi esély. A politikai harcot a képviseleti demokrácia, a parlamentarizmus keretei között kell megvívni.
A két civil szervezet még egyeztet egymással közös fellépésükről
A demokratikus kispártok (Zöld Baloldal, Munkáspárt 2006, 4K) bár jelen vannak kis számú tagjaikkal minden jelentősebb eseményen, ám mégsem képesek arra, hogy támogatottságukat növeljék. Számos oka van ennek, elsősorban az, hogy e törpepártok nem rendelkeznek megfelelő anyagi erővel, és ez megakadályozza őket abban, hogy valódi, professzionális eszközrendszert birtokló országos párttá váljanak. Az elkövetkező választásokon ugyan – a lényegesen könnyített jelöltállítási feltételek mellett – megmérettethetik magukat, ám ez (ha nem csatlakoznak a demokratikus összefogáshoz) a jelenlegi kormánypárt malmára hajtja a vizet.
Mindezekből látható, hogy ha a legkisebb közös többszörös – az Orbán-kormány leváltása és a polgári demokratikus értékrend, a jogállam visszaállítása – alapján nem születik egységes politikai fellépés a demokratikus erők oldalán, úgy a mai jogi és politikai helyzetben semmi sem akadályozhatja meg a FIDESZ újabb négy évre való győzelmét.

Alulnézetből a dolog nem sokban különbözik.



Forrás: Internet - Szonda Ipsos

 A választópolgárokat – ezt már unásig ismerjük – három nagy csoportba lehet osztani: a pártválasztók, a biztos szavazók és a bizonytalanok csoportjára.
Mondanivalónk szempontjából a biztos pártválasztókkal kell a legkevesebbet foglalkozni, hiszen ők pontosan tudják – hacsak meg nem hasad az ég –, hogy kire fognak szavazni. Őket nem izgatja az új törvény előírása az előzetes regisztrációról, hiszen az első sorokban fognak tülekedni, az regisztráció megnyitásakor.
A biztos szavazók kategóriája – eddig nem volt kétséges, hogy elment, hiszen a választások helybe jöttek – azonban már nem ennyire egyértelmű. Azok a szavazók ugyanis, akik eddig leadták szavazataikat, nem biztos, hogy eleget tudnak tenni a regisztráció követelményeinek. Ugyanis – főleg az idősebb vagy mozgásukban korlátozottak, szegény körülmények között élők – nem biztos, hogy az utazással járó fáradalmakat vagy költségeket vállalni tudják. Ez jelentős mértékben csökkentheti a – főként vidéken élő – biztos szavazók táborát.
Ha beleképzeljük magunkat egy ilyen személy helyébe – akinek kialakult, jól meghatározott véleménye van napjaink politikai valóságáról –, ám figyelembe vesszük, hogy milyen lehetőségekkel rendelkezik, azt láthatjuk, hogy ez az áldozat, amibe a regisztráció kerül, felülírja politikai állásfoglalásának fontosságát. Ez utóbbi fogalmazás egy kicsit kacifántos, éppen ezért: azt kell eldöntenie emberünknek, hogy utazik-e például 15 kilométert 1000 forintért csak a regisztráció érdekében, vagy ezt az ezrest, ami havi jövedelmének a 70-ed része, valami másra, számára sokkal fontosabbra: élelmiszerre, gyógyszerre költi-e. Azt hiszem normális a választása, inkább ez utóbbiak mellett „voksol” — és kimarad a választásokból.

A bizonytalan választók egyre nagyobb arányt képviselnek a legutóbbi felmérések szerint. A civil szervezeteknek, a pártoknak az elemi érdeke, hogy közülük minél többet meggyőzzenek arról, hogy foglaljon állást. A döntés az ő esetükben a legnehezebb. Hiszen eddig sem nagyon érdekelte őket a politika (nem is kellett, hiszen alapvető jogaik nem voltak korlátozottak). Most azonban gyökeresen megváltozott a helyzet. A demokratikus erőknek azt kell megértetnie szavazókkal, hogy most már – dacára annak, hogy a véleménynyilvánításhoz még több erőfeszítést kérnek – a saját bőrére is megy a „játék”, ha most is passzív marad, annak olyan következményei lesznek, amely nem csak saját magára, hanem a gyerekeire, unokáira is komoly következményekkel járnak.
Mindezek alapján úgy gondolom, hogy a regisztrációs törvény mélyen antidemokratikus, ugyanakkor egyetlen célt szolgál: a demokratikus ellenzék (és szavazók) megosztását, ami automatikusan újabb négy évre biztosítja Orbán Viktor uralmát.
Ezt pedig senki sem hagyhatja figyelmen kívül. Itt az ideje túllépni az egyéni és csoportérdekeken.
Bár ez utóbbi ügyben nem vagyok felhőtlenül optimista!

Ceterum censeo OV esse delendam!

EZERNYI RÍVÓ NYUGDÍJAS, GYURCSÁNY — MEG A RÉMISZTŐ VALÓSÁG

A Demokratikus Koalíció háza táján egy hete minden a választási regisztrációról és az éhségről szól. Ez utóbbi persze áttételes, hiszen a négy éhségsztrájkoló politikus (Gyurcsány Ferenc, Kolber István, Molnár Csaba és Niedermüller Péter) célja a tervezett választási végrehajtási – mindközönségesen a regisztrációs – törvény elleni tiltakozás volt. (Gyengébbek kedvéért: éhség a demokráciára.) Közben persze a Kossuth tér afféle igazi agórává változott, ahol támogatók és fikázók békésen megférnek egymás mellett. Voltak nagyon sokan – több ezren –, akik csak ezért látogattak ki a térre, hogy láthassák az ex miniszterelnököt. Kifejezzék együttérzésüket, szolidaritásukat. Mások egy kicsit fikázták – mert úgy gondolták ettől lesznek nagyon bátrak és felettébb „kívülállók és demokratikusak”.

Az egész hetes politikai akciónak kétségtelenül volt egyfajta hatása: a médiumok – szinte mindegyik, pártállásától függően persze – foglalkoztak ez üggyel. Nem lehetett besöpörni a szőnyeg alá.

A kormánynak ezúttal sem volt valami sikeres hete. Az „azeri baltás” ügye, az IMF-lista, a nők vérig sértése és még néhány baklövés után ez a demonstráció nem igazán váltott ki a normális reakciót a kormányból. Selmeczi Gabriella erőtlen mondata – arról, hogy az MSZP és a DK együttműködésében a legérdekesebb az, hogy ezt a demokrácia védelmében teszik – magát a kormányt minősíti, hiszen ez is bizonyítja: a FIDESZ kormány nem értékeli nagyra a demokráciát. Mint ahogyan ezt gyakorlata is bizonyítja.
Az azonban mégis csak furcsa, hogy a leghitelesebbnek tartott baloldali médium támadja azt a politikai akciót, amelyet egyébként maga a párt támogatásáról biztosít.
De bocsássuk meg ezt a kis szösszenetet. Bár hatása nyilván nem elhanyagolható.

Gondom a következő

Adott egy képlet, amelyet ma már minden – a hazai politikai életet csak egy kicsit is ismerő – ember tud: a jelen törvényhozói felállás mellett csak akkor van esélye az ellenzéknek, ha összefog.
Ezzel szemben mit lehet tapasztalni? A magukat „mértékadó értelmiségnek” tekintők fanyalognak. Nyilvánvaló, hiszen csakis ők tudják a „tutit” – ám ezt valamilyen okból nem igazán akarják a közvélemény tudomására hozni. Megelégszenek azzal, hogy fanyalogva fogadnak minden kezdeményt, jöjjön ez bárhonnan, ami nem az MSZP.
Figyelmen kívül hagyják a civil mozgalmakat – Szolidaritás, 4K (ami persze most kikéri magának, hogy mozgalomként említem, amikor már néhány hónapja pártként funkcionál) és folytathatnánk –, amelyek képesek voltak tízezres tömeget mozgósítani, például március 15-én.

Döbbenetes volt szombat délután a tömeg csendje, amikor a volt miniszterelnök az egyszerű polgár, a választó felelősségét feszegette a demokrácia megvédése érdekében. A csönd egyben azt is jelentheti: rádöbbenhetünk arra, hogy a demokrácia az nem egy tőlünk független, „istentől való” adomány, hanem a saját magunk kiküzdött eredménye. Ha nem figyelünk, kilophatják azt a kezünkből, és ott maradunk védtelenül a hatalommal szemben.
Gyurcsány Ferencet lehet szidni – hála a módszeres karaktergyilkosságnak –, még a demokratikus erőkhöz tartozók is tehetik ezt, de ma már nem az a lényeg, hogy kormányzása alatt mit csinált és mit nem. Ennek megítélése legyen az utókor hiteles feladata, a maiak úgyis csak emocionális szövegeik ismétlésébe bonyolódnak.

A lényeg ugyanis nem Gyurcsány Ferenc, nem a Demokratikus Koalíció, mi több: nem is az MSZP.
A tét ezeknél sokkal nagyobb. A gyerekeink, az unokáink és dédunokáink normális élete forog kockán. Az ugyanis a lényeg, hogy ez a kis ország, amely tagja ugyan egy nagy közösségnek, de lélekszámát, gazdasági potenciálját tekintve korántsem tartozik a „meghatározó” kategóriába, képes lesz-e a egy élhető, tartalmas és büszke jövőt felépíteni. E jövő záloga pedig nem az elszigetelődés, hanem az integráció, a nemzeti kultúra megóvása úgy, hogy közben hasznos tagjává válhat egy multikulturális, demokratikus Európának.
Márpedig a mai valóság – a kormánypárt jelen politikája – nem ebbe az irányba viszi az országot.
Az igazi kérdés, hogy a választópolgár képes-e megérteni azt a felelősséget, amit visel: azaz józan ésszel – és valós érdekei mentén, nem holmi ködös „magyarságtudat” propagandájára hallgatva – válassza ki azokat, akire rábízza az ország vezetését.
Azt nem várhatjuk a mai hatalomtól, hogy három-négyezer ember – ezernyi rívó nyugdíjas – véleményére megváltoztassa politikáját. Hiszen ez beismerése lenne annak – amit ma csak „NER”-nek, „gazdasági szabadságharcnak” nevezünk –, hogy kudarcot vallott.
Márpedig e sikertelenségnek – mondjon a jobb sorsra érdemes kormányszóvivő bármit is – mi isszuk meg a levét, ha nem vagyunk hajlandók végre felelősen gondolkodni.

Ceterum censeo OV esse delendam!

MI VÁRHATÓ? — REÁLIS JÖVŐKÉP KÉTSÉGEKKEL

A (nemzetközi)helyzet bonyolódik, kedves Pelikán! – mondotta Virág elvtárs a felejthetetlen Tanú című filmben.

Forrás: Internet

Feleim! A helyzet ma is bonyolult! Az ellenzék nem mutat komolyabb együttműködési hajlandóságot. Rég megunt panelek szállnak a politikai légtérben, szinte teljesen hatástalanul. A nép, „az istenadta”, pedig sztoikus nyugalommal fogad minden bornírt kezdeményezést. Már legyinteni se legyint rá, mert nem érdemes. Bicskanyitogató intézkedések sorozatát éljük meg minden különösebb felháborodás nélkül: intézmények bezárása (Kulturális Örökség Hivatala), hivatalos szájakból elhangzó ostoba megnyilvánulások (IMF-követelések) és sorolhatjuk a végtelenségig.

Mégis mire számíthat az átlagpolgár?

A megszellőztetett – Lázás János által beterjesztésre tervezett – választási végrehajtási törvény nyíltan Alaptörvény ellenessége is csak laza véleményeket és erőtlen tiltakozást váltott ki az ellenzéki pártokból, sőt: a kopogtatócédulák eltörlésével kapcsolatos FIDESZ-es „engedmény” még alkualapot szolgáltat egyeseknek.


Forrás: Internet - dehir.hu

 Minden jel arra mutat, hogy a jelen kormánypárt bizakodva tekint a jövőbe, mert ezzel a közjogi háttérrel csak akkor veszti el a választásokat, ha minden magyar szavazásra jogosult állampolgár elmegy szavazni. Erre pedig az elmúlt húsz év alatt egyetlen parlamenti választáson sem volt példa. De, hogy a státusuk megingathatatlan legyen, a kopogtatócédulák helyett bevezetik a regisztráció rendszerét. Ez pedig azt jelenti, hogy az állampolgároknak két alkalommal kell megjelenniük a választásokkal kapcsolatban a „hivatalosság” előtt. Először akkor, amikor fel kell keresniük a hivatalt, amikor regisztráltatják magukat, másodszor pedig a szavazás napján. Ez már csak ezért is aggályos, mert azt is jelenti, a dolgozóknak munkaidő kedvezményt kell kérniük, hogy időben (félfogadásra) odaérjenek, az idősek pedig nem biztos, hogy veszik ehhez a fáradságot.
Nem áll meg az az érv, hogy minderre azért van szükség, hogy a határon túli kettős magyar állampolgárok is szavazhassanak. Azoknak valóban kell a regisztráció, a hazai polgárokról azonban rendelkezésre áll a teljes választói adatbázis.

Forrás: Internet

A választási manipulációnak az lehet a vége, hogy a következő négy évre (2014-18-as időszakra) is a Orbán Viktor kormánya szerencséltet bennünket. Mint ahogyan azt a kötsei polgári pikniken is kijelentette: a rossz után most jön a jó. Ez pedig azt jelenti, hogy az elkövetkező években is arra a matolcsyzmusra számíthatunk, mint amit az elmúlt két évben gyakoroltak.
Ennek pedig messze ható következményei lesznek. A fiatalság ki fog vonulni az országból, az a tőke, amely eddig még „szerencséltetett” bennünket némi beruházásokkal, kivonja üzemeiket. Növekedni fog a munkanélküliség, ezzel egyenes arányban csökken a vásárlóerő, aminek következtében a hazai vállalkozások is csődközeli helyzetbe kerülnek (Lásd: Portugália és Görögország).
Szóval, valami ilyesmire lehet számítani. Lehetne részletezni ezt a jövőképet, kitérve az egészségügy és az oktatás területére is, de a bloggernek is van szíve, nem terheli e horrorral az olvasóit.

Van egy másik verzió is.

Tételezzük fel, hogy a mai ellenzék sikeres lesz a következő választásokon. Mit tehet egy megalakuló kormány. Sajnos szinte semmit. Útját állja majd a sarkalatos törvények sokasága. A kiigazító gazdasági és közjogi lépéseit sem teheti meg, mert a parlamentben – nagy valószínűséggel – nem lesz kétharmados többsége. Így beszorul egy korlátozott mozgástérbe, és a törvény szellemében, ha nem fogadják el az éppen esedékes költségvetést, úgy a köztársasági elnöknek joga lesz feloszlatni az országgyűlést.
Amennyiben mégis sikerül valamiféle kompromisszumok sorát felállítva kormányoznia, szembesülnie kell a gazdaság lepukkadt állapotával. Ez pedig újabb „megszorításokat” feltételez. Nincs lehetősége arra, hogy a 2010 óta megkurtított jogosultságokat és egyéb szociális intézkedéseket visszaállítsa. Azt esetleg megteheti, hogy a legneuralgikusabb intézkedéseket visszavonja. Ilyen lehet például a korkedvezményes nyugdíjak rendszerének visszaállítása. Ezt indokolja az is, hogy ha ezt nem teszi meg, úgy e területek rekrutációja (utánpótlása) megszűnhet. Ugyanakkor az érintett területek létszáma (honvédség, rendőrség, katasztrófavédelem és egyes iparágak) nem nagy, becslések szerint alig haladja meg a százezer főt. E réteg nem olyan nagy a teljes nyugdíjas társadalomban (3,2 millió fő), hogy ellátásuk komoly problémákat okozzon.
Mivel a nyugdíjrendszerben nincs már lehetőség a magánnyugdíj-pénztárak visszaállítására, így egy új kormánynak sincs más lehetősége a rendszer fenntartására, mint a Bajnai-kormány megkezdte út. Azaz: növelni kell a korhatárokat, a mai korhatár válik a kedvezményes nyugdíjak alapjává. Bár ez is igen magas, hiszen a fent említett hivatásokban és szakmákban az „elhasználódás” sokszorosa az egyéb alkalmazotti viszonyoknak.
A kétharmados törvények sokasága, az Alaptörvényben megfogalmazott államadóssági szint is mind-mind az ellen hat, hogy viszonylag rövid idő alatt az országot egy tartós növekedési pályára lehessen állítani. Ugyanakkor a következő kormánynak számolnia kell azzal is, hogy a 2010 közepe óta – magas kamattal, „piaci feltételekkel” – kibocsátott rövid lejáratú (5-10 éves futamidejű) állampapírok kamatai igen megterhelik a költségvetést a 2014. utáni években.
Mindezek alapján egy következtetés adódik. Normális, gondolkodó polgár nem ringatja magát abban a hitben, hogy elegendő a jelenlegi kormány leváltása, és megnyílik a tejjel-mézzel folyó Kánaán.
Az igazi munka és nehézségek majd csak ezután jönnek. Mindenképpen. Ha marad a mostani kormányzat, akkor hibás gazdaságpolitikája miatt, ha leváltják őket, akkor pedig az újjászervezés és építés nehézségei miatt.
Ez áll előttünk. Nem kimondottan rózsaszín jövő. De ez van!
Mindezt köszönhetjük annak az unortodox politikának, amit a FIDESZ pszichés zavarokkal küzdő vezére testesít meg.

Ceterum Censeo OV esse delendam!

MÁR MEGINT HÜLYÉNEK NÉZNEK!

Az elmúlt hét tele volt, a legfinomabban fogalmazva is, bornírt eseményekkel. Kivesézték a témákat a médiumok és a bloggerek. Ám amit a miniszterelnök nyilatkozott IMF-ügyekben az azért már több volt a soknál.

Minden józanul gondolkodó állampolgár tudja, hogy hazánk gazdasági helyzete aggasztó, azzal is tisztában van – a szemellenzőt viselő, elkötelezett FIDESZ-fanokat kivéve –, hogy a jövő évi költségvetés fő számai sem tarthatók. Mindezt alátámasztotta a KSH legutóbbi jelentése az elmúlt negyed év teljesítményéről és arról, hogy az éves tervezett hiány 97 százalékát felélte már a kormány.


Forrás: Internet - Délmagyar.hu

 Valahonnan pénzt kell szerezni. Sokat. Így aztán a frakcióülés brainstormingján – without brain – megszülettek az agyament ötletek a különböző „megszorításokról”. Mindezeket azonban el kell adni a jónépnek. Csináljunk úgy, mint a reklámszöveg: „igyál még egyet, és fogd rá a nyuszira”. A kis háziállat ebben az esetben az IMF. Az pedig, hogy mindezt órákon belül cáfolta a pénzügyi szervezet, az már senkit sem érdekel.
Márpedig – ezt a valóság és a jelen helyzet kikényszeríti – valahonnan pénzt kell pumpálni a költségvetésbe, mert ennek hiányában összeomlik az államháztartás. Valamiféle gazdaságpolitikát – tekintsünk el szegény Széll Kálmán nevével fémjelzett 1.0-tól 4.0-ig tartó fércművektől – csak kellene csinálni. Mi több, néhány vastagon gazdasági jellegű intézkedést: úgymint egykulcsos jövedelemadó, a családtámogatások rendszere, egészségbiztosítási rendszer stb. vissza kellene állítani a korábbi állapot szerint. Persze a nagy ellátórendszerekre így is ráfér a korszerűsítés és reformálás, de mindezt valamiféle kiforrott szakmai elvek szerint kellene csinálni, nem pedig ad- hoc intézkedésekkel.


Forrás: Internet - koh.hu

 Ez utóbbira kínos és értetlen példa a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal megszüntetése. Az ostobaság iskolapéldája. Minden ország büszke a maga örökségére, igyekszik azt megőrizni, megvédeni, legyenek e kincsek az épített környezet részei vagy lapuljanak valahol a föld alatt. Kétségtelen tény: a hivatal bizony sokszor „keresztbe tett” a befektetőknek azzal, hogy érvényesítette a közösség (társadalom) akaratát ez ügyben. Kétségtelenül lassította egyes beruházások kivitelezési idejét a kötelezően előírt archeológiai feltárások sora. A védett és óvásra kijelölt épületek, épített értékek védelme kétségtelenül sértette azok érdekeit, akik jó ingatlanbefektetést láttak egyes helyszínekben. De a hivatal éppen azért volt, hogy megóvja a jövőnek – unokáinknak, dédunokáinknak – ezeket. Függetlenül attól, hogy vannak e üzleti és egyéb érdekek ezekkel kapcsolatban.
A hivatal bezárásával kapcsolatban a legérdekesebb, hogy nem csak az intézmény működését szüntették meg, hanem elzárták a kutatókat, oktatókat is a KÖH Magyar Építészeti és Építőipari Múzeum gyűjteményeitől. (Lásd a hivatkozott honlap főoldalának utolsó bejegyzését: „a kutatók és ügyfelek szíves megértését kérve ezúton tájékoztatja az érdekelteket, hogy 2012. július 1-től, előreláthatólag 2013. december 31-ig az állomány revíziója és költöztetése miatt a kutatás és a műtárgykölcsönzés szünetel.”)
Hazugságokkal és félrevezetéssel azonban nem lehet problémát megoldani.
Ma azt látjuk, hogy a kormánynak nincs koherens elképzelése arról mit is lehet, mit is kell tenni ebben a helyzetben. Ha pedig nincs, akkor alkalmatlan arra – bármit is állít a kormány magáról –, hogy irányítsa ezt az országot!

Ceterum censeo OV esse delendam!

FIATALOK JÖVŐKÉPE ÉS A VALÓSÁG



A kép illusztráció

 Esküvőn voltam a hét végén. Örvendetes családi esemény. Ilyenkor összejönnek a rokonok és a barátok. Rég – vagy még egyáltalán nem – látták egymást, csak hallomásból tudnak arról, hogy léteznek e rokonok. Nincs ebben semmi különleges, a legtöbb családban így van ez, hiszen az élet sok esetben elszakít gyereket a szülőktől, rokonokat egymástól. Más-már városban, városrészben laknak, alig, vagy csak igen ritkán, találkoznak.

Mégis ez a lagzi adott ürügyet arra – mert látszott a generációk különbsége –, hogy elgondolkozzon az ember fia a fiatalok jövőjéről.
Adott két család, pechükre nem politikusok, hanem értelmiségiek. Értelmiségiek a szó legnemesebb értelmében. Szellemükkel gyarapították a közöst sok értéket teremtve, ám annál kevesebb anyagi javat halmozhattak fel életükben, már csak azért is, mert világ életükben szerették a családot, több gyermeket neveltek fel tisztességgel. Most a „legkisebbet” indították útjára, pontosabban adták áldásukat a választására.
Mert ebben a családban a gyerekek már saját útjukra indultak. Mindegyik kezébe hasznos útravalót: a tudást adták a szülők. Az ara pedagógus szülei orvosnak nevelték, taníttatták lányukat. A fiú szülei mérnökember faragtak legifjabb fiúkból, meg az idősebből is. A nagyobb lányok – ketten is – már unokákkal ajándékozták meg a mostani örömszülőket.
Csakhogy a sok unoka jövője hirtelen megkérdőjeleződik. A családi hagyományok szerint ezeket a gyerekeket taníttatni szeretnék szüleik, de erre itthon nem igazán lesz alkalmuk. Az egyetemek kapui bezáródnak. Csökken az állami képzésben résztvevők száma, talán mire a most nyolcadikos vagy éppen gimnazista unokák érettségiznek, meg is szűnik. És akkor a sokgyerekes család bajba kerül. Mert képtelenek lesznek kigazdálkodni a taníttatás költségeit. Különösen akkor, ha a két-három év különbséggel született gyerekek egy időben kerülnek a főiskolákra, egyetemre.
Már most komoly kihívásokkal kell szembenézniük, hogy saját értékrendjük – értelmiségi létük – alapján nevelhessék csemetéiket. Ez is óriási erőfeszítést jelent számukra, de még bírják!

A képek illusztrációk! Forrás: Internet

A fiatal pár kitett magáért. A lagzit – ha nem is a népmesék szerinti hétmérföldre szólt, de majdnem – megszervezték, kedvesek, bájosak voltak. A rokonság nem nélkülözött semmiben sem. Az örömszülők – feltételezem – komolyabb gondok nélkül nem is állhatták volna a mulatság anyagi terheit. A fiatalok megtették.
Szerencsés helyzetben vannak. A fiatalember külföldön tervezőmérnök egy multinacionális cégnél, a fiatal feleség pedig ugyanott gyógyítja az embereket. Évek óta élnek távol a hazától, biztos anyagi jólétben, megfelelő kapcsolatrendszereket kiépítve sok száz kilométerre a hazától. Nem okozott komolyabb erőfeszítést a ceremónia kiadásait fedezni.
Jó volt látni határozottságukat, elégedettségüket.
Az ifjú férj bátyja – csak másfél év van közöttük – itthon mérnökösködik egy hazai vállalatnál. Javadalmazása nem elegendő arra, hogy saját egzisztenciát építsen. Még mindig – harmincadik életévét régen betöltve – szüleivel lakik, hiszen képtelen magának lakást vásárolni. De fizetése arra sem elég, hogy béreljen magának egy garzont, mert a rezsi és a bérleti díj felemésztené nettó fizetésének háromnegyedét. Erre bizony nem nagyon lehet családot alapítani.
Pedig állítólag abba a középosztályba tartozik, amely felemelését oly fontosnak tartja a mai kormányzat. Csak éppen egészen más a politikai kommunikáció és a valóság.
Az idősebb korosztály pedig örül a fiataloknak, azok sikereinek, de aggódva tekint a jövőbe. Hiszen gyerekeiről és unokáiról van szó. Azokról, kiknek a mai nemzeti együttműködés rendszere sorra húzza ki a szőnyeget a lába alól. A gyerekek – az egyik unoka – már nem is gondol arra, hogy hazai egyetemen folytatja tanulmányait. Már külföldi egyetemre kacsingat, ahol az oktatás ingyenes, ha okosságát és tehetségét elismerik, még ösztöndíjat is kaphat.
Az egyik idős rokon pedig azon morfondírozott másnap, hazafelé menet: Ki marad ebben az országban, aki gondoskodni fog a nyugdíjasokról és az idős generációról?
Szavaira ma még nincs releváns válasz.

Ceterum censeo OV esse delendam!