ABSZURD — HA AKARJUK, HA NEM

Nem írtam bejegyzést a héten, mert ami történt az annyira abszurd, hogy külön kihangsúlyozni értelmetlen, mert csak elveszi a valóság kesernyés, már-már humoros élét. Most joggal kérdezheti az olvasó, hogy mire gondolok?

Egy-két dolog megérdemli az említést. A pálmát kétségtelenül Vona Gábor nyilatkozata viszi el, amelyben a csókakői rendőri fellépés miatt követelte Pintér Sándor lemondását. Nos, ezzel a felvetéssel még egyet is értenék, ha nem nézném, ki javasolta. Kivágta nálam a biztosítékot, hogy miután a Vona Gábor vezérelte és támogatta – gondoljunk Hősök terén elmondott beszédére – gárda jól megvezette az egész rendőrséget, és nevetségessé tette, még az a politikus szólal fel ebben az ügyben – cinikusan és képmutatóan –, akinek biztos tudomása volt a dolgok kimeneteléről.
Sokan mondhatják erre, hogy mindez benne van a politikai játszmák paklijában. Csakhogy ez minden, csak nem „politikai játszma”. Vona Gábor maga is tudja, hogy felvetésére a válasz az elutasítás lesz: Pintér belügyminiszter marad a posztján. Ez utóbbi a Jobbik elemi érdeke, hiszen ha áttekintjük a rendőrség kontra különböző gárdák közti meccseket, azt láthatjuk, hogy előbbi igen „kesztyűs kézzel” bánik az utóbbiakkal. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a szerdán megrendezett – szerény létszámmal bíró – antifasiszta tüntetés a belvárosban. Valószínűleg több volt a biztosításban résztvevő rendőr, mint akik tiltakoztak a hazai szélsőjobboldal előretörése ellen. Az elhangzott beszédek után a kb. 150-200 fős „tömeg” rendőri sorfalak védelmében vonult az Új Színház elé. Nem is volt semmi probléma, lazán elfértek az Andrássy út széles járdáján, még a járókelőket sem zavarták igazán. Éppen ezért volt érthetetlen, hogy több tucat rendőrségi gépjármű gyakorlatilag lezárta a sugárút kifelé vezető szélső sávját. Felesleges és értelmetlen intézkedés volt. Hasonló, mint a csókakői „védelmi művelet”. Arra gondolt az ember, hogy szándékosan tartják fel a forgalmat, bosszantva az autósokat, mindezt pedig ráfogják a demonstrálókra: „miattuk van a felfordulás”.
Ez pedig azt mutatja, hogy az éppen átszervezés alatt álló rendőrség nincs a helyzet magaslatán. Hol volt a csókakői esettel kapcsolatban a rendőrség felderítő szolgálata? Pedig milyen vehemenciával indokolta a miniszter a rendőrség titkosszolgálati jogosítványainak kiterjesztésére szóló indítványát! Ezek szerint mégsem működik kifogástalanul a rendszer. Vagy – amit feltételezni sem merek – működik az, csak éppen ezeket az információkat nem veszik figyelembe felsőbb politikai érdekek miatt. Ekkor pedig hiába szervezik át a testületet, az ugyanolyan impotens marad, mert nem lehet leláncolt lábbal és megkötött kézzel tangózni!

Forrás: Internet - bevezetem.hu

A másik abszud pedig a legújabb „pénzszerzési ötlet”, a gépkocsik átrendszámozása. Nagy buli! képzeljük el, hogy minden középszintű önkormányzathoz delegálják az azonosító táblák kiadását. Ez azt jelentené, hogy a jó néhány járás (kb. száz vagy még több, nem néztem utána, mert nem releváns) mind-mind kiadná a sajátját. Így pontosan látszana, ha a hevesi feljön Pestre vagy a pesti elkolbászol, mondjuk Csongrádba. A helyi rendőr azonnal tudná, hogy a böszme BMW Budapestről érkezik. Ha eddig esetleg megfordult a fejében, hogy esetleg megállítja, mert a megengedett 50 helyett százzal hasított át a falun – eddig nem jutott eszébe, mert ha ilyet látott joggal feltételezte, hogy a helyi maffia valamely prominense ül benne, azzal meg nem jó ujjat húzni – most már végleg letesz róla, mert a helyi hatalmasságokkal még elbír, de a pestiek esetleg túl nagy falatnak bizonyulnak.
Mondhatja az olvasó, hogy a fentiek a populizmus izmos megnyilvánulásai. Valószínűleg így is van. Szándékos e fogalmazás. Ugyanis kis hazánkban ma hasonlóképpen áll a helyzet.
Visszatérve a rendszámokra. Egyes hozzáértők szerin mindez kétmilliárdjába kerül a tulajdonosoknak. De a későbbi tortúrákat nem is említjük: lakcímváltozás, okmányok átíratása stb.
Amit a héten bátran kijelenthetünk: ad-hoc intézkedések születnek minden meggondolás, hatástanulmány nélkül.
Valahogy úgy gondolom, hogy összejönnek az „illetékesek” egy brainstormingra – ahonnan csak a brain hiányzik –, és egymás vállát csapkodva, ötletelnek. Aztán mindezeket még meg is valósítják!
Így van ez ebben az országban, kicsiben és nagyban is. Hiába várja a Költségvetési Tanács elnöke – aki egyébként egy joviális szakember –, hogy a kormány majd jól alátámasztja a költségvetés egyes tételeit tanulmányokkal és hatáselemzésekkel. Ugyanis az látszik, hogy nem is tudják, mi az!
A miniszterelnök olyan apparátussal veszi körbe magát, akik csak egyet tudnak: kiszolgálni a hatalmat. Ez pedig a kormányzáshoz kevés!

Ceterum censeo OV esse delendam!

„…A KÉTHARMAD ÁLL, MINT A CÖVEK…” — DE MEDDIG?



Forrás: Internet - Magyarország megújul



A kormányfő Kőszegen, a Jurisics-vár udvarán osztotta meg gondolatait a hallgatósággal. Mit ne mondjak, közvetlen hangú megszólalás volt. Különösen a kétharmadra vonatkozó jelzője, ami – csak úgy magunk között – más kontextusban szokott általában megjelenni. De félre a malacságokkal!

A cövek valóban állni szokott, mindenfélét kötnek hozzá: sátorkötelet, venyigét, takaróponyvát stb.
Általában fából készül, és beleverik a földbe.
A probléma nem a cövekekkel szokott lenni, hanem a környezettel. Ha egy nagyobb szél jön, könnyen kiszakad abból a földből, amibe beleverték, különösen akkor, ha a szelet némi esőzés (gyengébbek kedvéért vihar) kíséri. Ekkor a cövek megtartó képessége rohamosan csökken, majd teljesen elvesztve azt, kifordul a helyéről.
Nincs olyan, hogy a cövek ötven százalékos. A cövek vagy tart, vagy nem tart. A félig tartás nem értelmezhető.
Mint ahogy kevéssé értelmezhető a kőszegi fórum több kitétele is. Például az, hogy az a gazdasági ámokfutás, ami idáig jellemző volt, egy jottányit sem fog változni. A gazdasági szabadságharc folytatódik. (Show must go on). Ugyanakkor hitet tett amellett is, hogy a jelen kormány a szociális politikát másodlagosnak tartja. „…a középosztály ne fogadja el az ország jövőjéről szóló narratívának azt a változatát, amelyben a kizárólag a nehezebb helyzetben lévőkről van szó, mert bár róluk kell a legtöbbet beszélni, de az ország nem csak belőlük áll…”
Lefordítom a fentieket az egyszerű magyar állampolgár nyelvezetére: A saját klientúra (középosztály) nem fogadja el a szolidaritás elvét, a tehetősebbek nagyobb szerepvállalását (sávos, progresszív jövedelemadó) a társadalomban, nem törődik az önhibájukon kívül krízishelyzetbe kerülőkkel (munkanélküliek, alacsony jövedelműek, azaz közmunkások, a lét peremére szorultak), és róluk a propaganda szintjén ugyan beszél, ám tenni semmit sem kíván. Mindezt megerősítette azzal, hogy az eddigi gazdaságpolitika célja az szja, a társasági nyereségadó további csökkentése valamint a közmunkaterv továbbvitele.

Mindez azt jelenti, hogy a társadalom nagyobbik fele fogja megfizetni a matolcsyzmus árát.
Ebbe tartozik bele az E.ON most bejelentett „visszavásárlása”. Nagyívű elképzelés, de a jelen költségvetési viszonyok között nehezen elképzelhető, hogy forrást lehet rá találni anélkül, hogy a legalapvetőbb kiadásokat (nyugdíj, egészségügy, gyógyszerkassza, oktatás és közszolgáltatások) ne kurtítanák meg. Nem merem kijelenteni, hogy nem teszi meg e lépést a kormány. Sok mindenre azt mondta a józanul gondolkodók sokasága, hogy ezt nem lehet megtenni, mégis megvalósította ez a kormány.
Túlzottan nem vagyok optimista. Ebben ez országban már minden elképzelhető, és annak az ellenkezője is!
Egyet azonban nem szabad elfeledni: mindezek árát a társadalom – sajnos nem a középosztály – fogja megfizetni!

Ceterum censeo OV esse delendam!

SIKERT — MIRE IS HALMOZUNK?



Forrás: Internet

 A hivatalos kommunikációban az Orbán-kormány sikert sikerre halmoz. Legalább is szóban! A magyar nagykövetek előtt elhangzott beszédében azonban a kormányfő nem hagyott kétséget afelől, hogy korábbi gazdaságpolitikáját folytatja. Ez persze azt is jelenti egyben, hogy az elmúlt hónapokban megkötött egyezségeit (például a Bankszövetséggel) esze ágában sincs megtartani. A bankadót nem vezetik ki, sőt az az elkövetkező két évtized magyar gazdaságpolitikájának alapja lesz.

Ez a mondat két akaratot is kifejez. Egyrészt azt, hogy Orbán Viktor két évtizedre teszi azt az időt, amíg elfoglalhatja a miniszterelnöki széket, másrészt pedig gazdaságpolitikáját nem kívánja az unióhoz igazítani.
Persze egy ilyen beszéd – még akkor is, ha az a magyar diplomaták előtt, „zárt körben” hangzik el – nem marad meg a KÜM konferenciatermének falai között. Órákon belül ízekre szedik az uniós országok szakértői és kommentátorai.
Ha már kettőnél többen mondják, hogy részeg vagy, akkor abban van valami, el kell menni, kialudni magad, ha csak nem akarod totálisan lejáratni magad ismeretlen emberek előtt.
Ezt lehet jelen esetben javasolni a kormányfőnek, aki – akkumulátor-feltöltés ide vagy oda – úgy látszik nem áll a helyzet magaslatán. Senkit se tévesszen meg a forint átmeneti erősödése, ez nem a magyar gazdaság kiugró teljesítményének köszönhető. A külső gazdasági folyamatok következménye, amelyben kis hazánk egyáltalán nem játszik semmiféle „vezető” vagy egyáltalán: jelentős szerepet.

Forrás: Internet - Die Welt Online

Az Európai Unió szakértői folyamatosan kritizálják a magyar gazdaságpolitika – és politika – lépéseit. Sorra felróják a kormánynak, hogy belpolitikai intézkedései ellentétesek a közösség értékrendjével.
A demokrácia összetett intézmény. A rendszer elemei egymásra épülve adják azt, amit ma a modern Európa polgári demokráciának nevez. Az uniós szabályozás nem tér ki minden egyes részkérdésre, mert vannak „evidenciák”, amelyek betartása nem jogi és politikai kérdés, hanem axióma és állampolgári, politikusi reflex.
Így aztán a hazai közvélemény előtt nyugodtan hangoztathatják a kormányfő spindoktorai, hogy mit ugatnak nyugatról, amikor az intézkedéseink nem ütköznek uniós jogba. Való igaz! Nem ütköznek írott szabályokba. Csak a kontinens nyugati felén elfogadott polgári erkölcsbe.
Erről azonban a mai kormánynak – és sajnos az ország lakossága nagyobbik felének – úgy látszik, fogalma sincs. Sőt, ezt ki is fejti a miniszterelnök, aki nemrégen fél ázsiai népségnek aposztrofálta saját országa népességét — köztük persze saját híveit és rajongóit is. (Ettől a perctől kellene sokaknak elgondolkodniuk idolljuk emberi és erkölcsi „nagyságáról”.)



Forrás Internet - Nézőpont Intézet

 Az, hogy az ország – persze nem az egyének és nem az egész nemzet, hanem csak a hatalmat gyakorló politikai elit – hírneve lassan olyan mélységekbe kerül, ahonnan a bányászbéka alsó fertálya is sztratoszférai magasságnak tűnhet, már megszokjuk. A normális – még olykor gondolkodó állampolgár, a „zemberek” kisebbi fele – ember csendes rezignációval veszi tudomásul a naponta felreppenő, bombasztikus hülyeségeket. Megpróbál érvelni is ellene olykor – a siker azonban egyre gyakrabban kerüli el –, ám szavai elszállnak a messzeségbe. Még azt sem mondhatjuk, hogy süket fülekre talál, mert nem. A mai átlagemberek sokasága olyan mértékben fordul el a politikától (lásd legutolsó felméréseket), hogy a józan érvelések is elzúgnak mellette, mert automatikusan kizár minden politikai információt az agyából.


Forrás: Internet

Ennek azonban meg lesznek a hátulütői. Az ország olyan helyzetbe kerül, hogy legalább két generációnyi idő kell ahhoz, hogy magához térjen anyagilag és erkölcsileg egyaránt. Erre csak egy példa: a bejegyzés írásának idején menetel Budapest közepén a szélsőjobboldali alakulat, éltetve azt a Magyar Gárdát, amelyet a bíróság feloszlatott. Az abszurd ebben az, hogy az utódszervezetnek – amelynek működése pontosan ugyanaz, mint elődjének, azaz törvénybe ütközik – szintén a magyar bíróság adta meg a demonstráció lehetőségét, felülbírálva a rendőrség tiltó határozatát. Akárhonnan is nézem: az már nem is Abszurdisztán, ez már valami lényegesen több, unikális jelenség.
Már nem is dühöng az ember, hanem elnézően – vagy kínjában – mosolyog.
Csak nehogy komoly sírás legyen a vége!

Ceterum censeo OV esse delendam!

A SZÉLSŐJOBB ELDOBTA A SULYKOT — KANADÁIG MEG SEM ÁLLT!

 Olyan levelet, amelyet a Szent Korona Rádió szerkesztője, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom országos alelnöke juttatott el a Kanadai Magyar Hírlapnak, ép ésszel nem szoktak írni, még akkor sem, ha a szerzője „halálosan” komolyan gondolja, amit virtuális papírjára vetett.

Sokáig gondolkodtam, hogy egyáltalán kell-e reagálni ezekre a sorokra. Hiszen nem is itthon jelent meg, a magyar polgárok döntő többsége tudomást sem szerzett róla. Ami mégis a megszólalás (kommentár) mellett szól, az a hallatlan arrogancia, és a következmény.


Forrás: Internet - hetek.hu

 A kanadai lapban Szemenyei-Kiss Tamás – a hazai rendszerváltás egyik legendás figurája – adja közre gondolatait a szerzővel kapcsolatban. A lényeg azonban még csak nem is Szemenyei-Kiss soraiban van.

A lényeg az, hogy ez a levél kiszabadult, mint szellem a palackból és gyakorlatilag már körbejárta a földet, egy csepp dicsőséget sem hozva a szerzőjének. Minden magyar – szerte a világon, legyen zsidó származású vagy nem, legyen politikai menekült, ’40-es, ’56-os disszidens, ’70-es, ’80-as években „kitántorgott”, kiutált értelmiségi és mindezek leszármazottai, az elmúlt 20 évben tehetségüket bizonyítani akarókról és jobb megélhetésre vágyókról nem is beszélve – szégyenkezve szembesül az ordenáré és ostoba mondatokkal. Még akkor is, ha mindez helyesírási hibák nélkül született — bár ez egy „szerkesztőtől” alapból elvárható.



Forrás: Internet - Ellezek.hu



A legnagyobb baj, hogy olyasmit állít, ami a valóságban nem, csak Barcsa fejében létezik. Nincsenek még hatalmon. Az, hogy a csendes többség nem rohan ordítozva az utcára és nem kergeti haza a hasonló gondolkodású „fiatalokat”, az csak annak köszönhető, hogy a társadalomban az elmúlt időszakban eluralkodott a közönyösség. Ám ez nem jelenti azt, hogy elvesztette józan eszét és nincsenek nagyon is megfogalmazható értékrendjei. A magyar társadalom több mint fele elutasítja azt, amit ma hazánkban politika címen előad egy – magát politikai elitnek tartó – szánalmas réteg.

Ebből a legnagyobb bornírtság azt a következtetést levonni, hogy mindezek az emberek egy szélsőséges magyarság felfogást vallanak magukénak, és a feléledő rasszizmust és egyéb extremitást támogatnának. Ha így lenne, akkor rohannának voksolni a szélsőjobb politikai képviselőire.
Ám ez nincs így! Az értelmes magyar azért marad távol a politikától, mert úgy, ahogy van, undorodik tőle. Átlát a kisszerű alkukon, a lepacsizott politikai „csínyeken”. Felismeri azt is, hogy az állandó „szabadságharc” nem vezet sehová. Annyira ugyanis ismeri történelmi múltunkat, hogy tudja: a Kárpát-medence e huzatos térségében soha nem volt képes eredményes „szabadságharcot” vívni az elmúlt ötszáz évben. Eredményeit, nemzeti fennmaradását mindig is az okos kompromisszumoknak, az idejében (vagy egy kicsit később) megkötött kiegyezéseknek köszönhette.


Forrás: Internet - Szeged ma.hu

 A kapott, ölbe hullott demokrácia elmúlt húsz éve ennek a társadalomnak olyan ajándék, amellyel még nem tud élni. Nem is csoda, hiszen nem volt hozzászokva. Nem tudja, mit kezdjen vele. Még szoknia kell. De bele fog tanulni. Az elmúlt két évtized arra elég volt, hogy belássa: nagyon sokat veszíthet, ha demokratikus értékeit elveszik tőle. Ezt már tudja. Ezért nem vevő a szélsőséges ideákra.
Ha ezt a Barcsa-féle mozgalmárok elfeledik, akkor nagy hibát követnek el: saját szerepüket látják téves összefüggésben. Elfeledik a leglényegesebbet: a magyar társadalom nem erőszakra, hanem okos szavakra hallgat. Épülni, gyarapodni, modernizálódni szeretne. Ha nem talál okos szót, akkor visszavonul, elfordul. Elfordulása pedig nem jelenti, hogy nyitott lenne az avítt szélsőjobb eszmerendszerére.

A magyar ennél sokkal okosabb!

Ceterum censeo OV esse delendam!

ORSZÁGMENTŐ HONATYÁK — A HÜLYESÉG APOTEÓZISA



Forrás: Internet - Barikád.hu

 Azt tudjuk, hogy Erdélyben a magyar jobboldali politikusokból kijön minden, amit itthon a közvélemény rosszallását válthatja ki. Azt persze nem tudom, hogy miből gondolják, hogy ugyanez a reakció nem jelentkezik a jó székelyek között, akikről köztudott – irodalmi élmények megerősítik: Tamási Árontól, Nyírő korai munkáin át Sütő Andrásig –, hogy nem ostobák, sőt, minden történelmi korban képesek voltak fenntartani identitásukat, megőrizve józan politikájukkal magukat, magyarságukat.

Ezt a fenti tényt figyelmen kívül hagyva, buzgó politikusaink olyan kijelentésekre ragadtatják magukat fiatal hallgatóik előtt, amire – szerintem – a reakció csak ezért nem a hangos hahota és gúnyos röhögés, mert ezek a fiatalok még ismerik az illemet: mégsem ildomos nyílt színen kiröhögni a magyar törvényhozás oszlopos tagjait.
Kőszegi Zoltán légből kapott tényként ad elő – valószínűleg csak a saját tudatában létező dolgokat – kapitális ostobaságokat nemzetéről. Az egy másik kérdés, hogy honnan veszi a bátorságok olyan kategorikus kijelentésekre, mint: „…a rendszerváltásnak csúfolt húsz év eredménye az, ahová eljutottunk: a nemzettudatot szétforgácsolták, az identitást meggyengítették, az embereket fogyasztókká degradálták”.
De ez még mind semmi, mert a honatya – egyben Dabas polgármestere – arra is lehetőséget lát, hogy nyolc éven belül felülvizsgálhassák az európai status quot 1920 óta meghatározó Trianoni Békeszerződést.

Forrás: Internet - Brikád.hu

Ténykérdés, hogy az elmúlt csaknem száz esztendőben történészek százai – minden politikai oldalról – próbálták megmagyarázni, szétszedni, értelmezni azt a folyamatot, amely Európa új határainak kijelölését eredményezte.
De éppen az azóta eltelt idő – társadalmi változások, a második világháború, új fegyverszünet, soha nem látott gazdasági és társadalmi változások (a post terjedelme nem engedi ezek részletes kifejtését, de könyvtárnyi irodalma van) – bebizonyította, hogy a politika mindig is egyetértett Európa Trianonban megalapozott arculatával.
Szinte hallom az ellenérveket, hogy a Szovjetunió felbomlásával, a hideg háború befejeződésével, a kelet-európai országok függetlenedésével (és felbomlásával) új helyzet állt elő. Valóban, a Szovjetunió szétesésével, Csehszlovákia és Jugoszlávia felbomlásával szuverén államok jelentek meg a térképen, ám ezek léte nem befolyásolja a trianoni szerződés alapjait. Megmaradtak eredeti határaik között, és mint addig is bizonyos önállósággal bíró entitások nyerték el szuverenitásukat.
A Trianoni Békeszerződés felülvizsgálatára belátható időn belül nem kerülhet sor – még akkor sem, ha a Jobbik alelnöke és a FIDESZ képviselője ezt szeretné. Erre nincs – és nem is lesz meg – európai politikai akarat. Ennek pedig nem oka az, hogy a „gaz nyugati nemzetek” meg akarják fosztani a magyarokat a nemzet „egyesítésétől”, hanem egy olyan folyamatnak vagyunk tanúi és átélői – bár ez a magukat „fajmagyarnak” vallók számára felfoghatatlan –, amely elvezet a nemzeti identitás újraértelmezéséhez. Ahhoz, hogy a nemzethez tartozást nem négyzetkilométerekben, és országhatárokban mérik, hanem a felmutatott értékekben: nyelvben, tudásban, munkában, eredményességben egy át és bejárható, politikailag egységes Európában.


Csak egy a világhíresek közül

 Elhiszem, hogy nehéz ezt megérteni. Elhiszem, hogy nehéz elképzelni, hogy egy nép nagyságát nem a saját magáról hangoztatott képzetek – ad absurdum évszázados magáról terjesztett legendák – határozzák meg, hanem tényleges teljesítménye. Mit tesz le az emberiség, Európa és a saját asztalára: értékeket, kulturálisakat és anyagiakat. Miként ápolja saját nyelvét – ezzel is gazdagítva egy tágabb közösséget –, milyen tudományos és egyéb kiemelkedő teljesítményekre képes.
Csak szerényen jelzem: azok a fiatalok, akik „nyugaton” próbálják ki a „szerencséjüket”, azok már a fentiek szerinti elbírálásban részesülnek. Elismerik magyarságukat, és teljesítményüket. Bár ők ebből a szempontból pontosan azt a jó hírt öregbítik, amit elődeik tapostak ki az elmúlt kétszáz évben Európa nyugati felén és az Egyesült Államokban. Sorolhatnánk a legendás személyeket az 1848-49-es szabadságharc után emigráló magyar katonáktól (akik elismert szerepet játszottak a polgárháborúban, tábornoki és más magas rangot elérve) a századelő művészein, a két világháború közötti magyar szellemi nagyságokon át napjaink elismert tudósaiig, művészeiig.
De mindezt illene átgondolnia azoknak az embereknek, akik – ugyan saját pártjuk szónokaiként, de a Magyar Országgyűlés reprezentánsaiként – megjelennek a nyilvánosság előtt határokon innen és túl!
Persze nem hiszem, hogy egyik napról a másikra mindezt megtennék! De az azért elvárható tőlük, hogy méretes ostobaságokkal – „tele kell szülni a Kárpát-medencét” – ne terheljék hallgatóikat és a tudósítást olvasó közönséget!
Lehet, hogy mindez túlzott kívánság! De a magyar nemzet még mindig virágozni fog, amikor e percemberkékre már senki sem fog emlékezni (mert nem érdemes)!

Ceterum censeo OV esse delendam!

ADÓSRABSZOLGASÁG — MAGÁNCSŐD

Forrás: Internet  TV2

Szili Katalin – exszocialista házelnök, manapság a Szociális Unió elnöke – törvénytervezetet nyújtott be a tisztelt háznak, a magánszemélyek kimentéséről az adósságcsapdából. A javaslat vonatkozna minden magánszemélyre, akinek félmilliónál több tartozása van. A cél az adósok kimentése reménytelen helyzetükből hatósági segítséggel. Kevés információ jelent meg erről a tervezetről, azonban az adósokat ez nem sok jóval kecsegteti. Egyrészt azért nem, mert ehhez külön csődvédelmi alapot kellene felállítani, ami a hivatkozott amerikai gyakorlat szerint igen komoly pénzügyi forrásokkal rendelkező szervezet, amibe hatalmas összegeget pumpál az állam és a magántőke egyaránt. Másrészt a tervezet bírósági közreműködéshez köti a rendszer alkalmazását. Ez ugye, a mai hazai körülmények között, legalább is kétséges.

A legnagyobb baj azonban nem is a szándékkel van, hanem úgy tetszik a politikus nincs tisztában e kérdés nagyságrendjével és az abban mozgó – virtuális, számított – összegekkel.
Jelenleg nincs – hirtelen elérhető, napi – adatbázis az adósságcsapdában vergődő tömegekről, de a különböző bankok és gazdasági elemzők mintegy 300-500 ezer háztartással számolnak, ha ezek közé beszámoljuk a szabad felhasználású devizahiteleseket is.
A valóság
Mottó: „Ha egy fonttal tartozom a bankomnak, az az én bajom. Ha ezer fonttal tartozom, az a bankom baja!” (régi angol mondás).
Álljon itt egy valóságos példa arra, hogy ez a bizonyos „adósságválság” miként működik az átlagpolgár szintjén. A példa valós, a szereplők és a helyszín nem is érdekes, mert a példa általános.
Élt a fővárosban egy ember. Lebontották a házat a feje felől, mert kellett a terület a „városfejlesztő beruházóknak”. Az önkormányzat eddigi hajléka helyett felajánlott neki egy másik ingatlant, amibe beköltözhetett. Ám a felajánlott ingatlan állapotát méltán nevezhettük „romosnak”, de minimálisan is kiérdemelte a „beköltözhetetlen” jelzőt, miután már hosszú ideje nem lakták.

A kényszer nagy úr, emberünk elfogadta az ajánlatot. Mivel tisztességes, becsületes munkája volt – amiért persze megkapta szerény fizetését, de önálló ingatlan vásárlására nem futotta, mondhatjuk azt is nem sokkal többet kapott, mint a minimálbér – úgy gondolta szerény jövedelméből futja a felújításra. Az egy külön mese, hogy az önkormányzat hallani sem akart sem a felújításról, sem arról, hogy annak költségeit esetlegesen beszámítja a lakbérbe. (Sőt, pofátlanul kikötötte a bérleti szerződésben, hogy évente egyszer ellenőrzi az ingatlan állapotár, és ha azt nem megfelelőnek tartja fel is bonthatja az a bérlő hibájából.)
Ezek után – mintegy fél évtizeddel ezelőtt – „áldozatunk” felvett egy jó nevű multinacionális banktól 2,8 millió forintot („CHF-alapon”) hét éves futamidőre a felújításra. Annak rendje és módja szerint el is költötte ezt a nem nagy összeget.
A problémák – mint annyi másnál – 2009-ben kezdődtek, amikor is „elszaladtak” az árfolyamok. Mert a bank sajátos gyakorlatot alkalmazott. Nem csak azzal emelte meg a havi – svájci frankban kiszámolt – törlesztő részletet, amit indokolt az árfolyamváltozás, hanem az egész tőkére nézve alkalmazta ezt. Azaz a negyedéves „elszámolási időszakokban” minden esetben az új árfolyamon szorozta fel az eredeti 20 ezer CHF-et, azt átszámítva forintra megállapította az új törlesztő részletet.
Adósunk szívta a fogát, hiszen az eredetileg vállalt törlesztése – amit képes volt vállalni kisebb megszorításokkal – hirtelen a kétszeresére emelkedett.
Az elmúlt öt esztendőt tekintve, havi átlagban 51700 forintokat fizetett – ami a jövedelme 40 százaléka –, így már kifizetett a banknak 60x51700 forintot= 3,102 000 forintot, az eredeti kölcsönösszeg 110 százalékát.  Ám a futamidőnek még nincs vége!
A bank pedig napjainkban értesítette, hogy ezen túl 110 ezer forint a havi részlet, és még a számláján nyilvántartanak 17 800 CHF kifizetendő adósságot.
Emberünk padlót fogott, hiszen nettó fizetésének ez az összeg a kétharmada, ha ehhez hozzáteszi lakhatási kiadásait (lakbér, fűtés, világítás stb.), úgy havi 20 ezer forint mínuszba kerül, pedig még egy fillért sem költött élelmiszerre és egyéb szükségleteire.

A bank ebben az esetben pofátlanul visszaél a helyzetével. Mert eddig adósunk csak a kamatait fizette, tőketörlesztésre a bank szinte semmit sem vont le, hiszen az öt év alatt csak 2230 frankot írt jóvá.
A fennmaradó – a bank által mindig napi árfolyamon számolt – tartozás pedig napjainkra 4 286185 forintra növekedett (az eredeti összeg másfélszeresére). És hogy legyen hab is a tortán (vagy a fagylalton így nyáridőben) a bank felszámol még a 360 CHF után havi 60 CHF kezelési költséget és 500 forint konverziós költséget továbbá 2240 forint „hitelfedezeti védelmi díjat”. Azaz a forintban történő művelet után a művelet értékének 17, 2 százalékát az érvényes kamatokon felül.
Bravó! Erre mondják, hogy ügyes! A bank tehát nem csak a kamatokon keresi dagadtra magát, hanem az ügyfelekre terhelt költségeken is!
Erre mondják azt, hogy pofátlanul magas hozamokat zsebelnek be, hiszen ezekben az ügyletekben egy árva frank sem fordult meg, mi több, a szerződésben is az szerepel, hogy a frank csak elszámolási alapként szerepel. Az ügyfél nem svájci frankot kapott kézhez, hanem forintot, nem frankban fizeti vissza tartozását, hanem forintban. (Frankban el sem fogadják a törlesztést.)
Mi is áll ennek az egész ügynek a hátterében?
A kereskedelmi bankok a 2000-es évek közepén igen sok pénzzel rendelkeztek, amelyeket az akkori hazai monetáris politika miatt – mesterségesen magasan tartott jegybanki alapkamat – nem voltak képesek viszonylag alacsony kamatozással kihelyezni. Nem adhattak kölcsönt a jegybanki kamatszint alatt.
Így kitalálták, hogy a kölcsön elszámolási alapja legyen a svájci deviza, hiszen annak alapkamata azokban az időkben egy százalék körül mozgott. Amelyik bank ezt alkalmazta, adhatott forint hitelt a kérelmezőknek 7-9 százalékos kamaton, ellentétben a hazai pénzintézetekkel, amelyek csak 15-18 százalékon vagy még ennél is nagyobb áron adták a kölcsönt.


Forrás: Internet

A frank-elszámolású hitelekben – mint az már bebizonyosodott az elmúlt évben a különböző civil kezdeményezésű eljárásokban – nem fordult meg a valóságban a svájci fizetőeszköz. Mindez csak a bankok konstrukciója volt, hogy kijátsszák a hazai szabályozást. Amit ma a bankok követelnek az adósaiktól, az egy fiktív, virtuális összeg, amely csak a banki könyvelésben létezik. Az igazi, a valóságos pénz – amit kölcsön adtak – már régen visszaáramlott a széfekbe.
Mi történik akkor, ha emberünk nem fizeti az adósságát, hiszen jövedelme ezt nem teszi lehetővé? Semmi. Ugyanis a bank érvényesítheti a követelését, ám nincs végrehajtható vagyona. Hiába jön ki a végrehajtó mire teheti rá a kezét? Az amúgy is eladhatatlan használt bútorokra? Netán a háztartási gépekre? Egyik sem képvisel olyan értéket, hogy az valódi fedezetként jelenjen meg. Ad absurdum az elszállítása és a végrehajtásra fordított összegek magasabbak, mint az ingóságokért kapható pénz.

Itt érvényesül az angol mondás. Ez a bankom baja!
Bár a számítások azt igazolják, hogy a bank mégsem járt olyan rosszul, az elmúlt években, hiszen visszakapta az általa kölcsönadott összeget, sőt, tíz százalékos hasznot is realizált rajta.
A magáncsőd intézményének bevezetéséhez tartozom egy javaslattal:
Ha már e mostani törvényhozás valóban szívén akarja viselni az átlagemberek gondját, úgy a törvény keretei között szabályozza azt, hogy a bankok hasonlóan erkölcstelen és manipulatív eszközökkel ne kényszeríthessék az emberek százezreit rabszolgaságba.

A másik megoldás: simán nem kell fizetni!

Ceterum censeo OV esse delendam!

ELDÓZEROLNI, ELTÜNTETNI — MERT AKKOR NINCS?

Forrás: Internet

A pécsi városvezetés átveszi az unortodox módszereket. A város alpolgármestere szerint keményebb szabályozással kiszoríthatják a városból a „nem kívánatos elemeket”. „Bezárják a kiskapukat”, hogy felléphessenek az önkényes lakásfoglalókkal szemben, akiket eddig csak nehézkes procedúrával lehetett kitenni.

Ezeket az ingatlanokat a város vagy eltünteti, vagy értékesíti. Ez lesz a sorsa annak a háznak is, amiben a nemrég nagy port felvert pécsi gyilkosság elkövetője húzta meg magát.
Az új városi rendeletnek voltaképpen nincs semmilyen jogi akadálya, hiszen az Alaptörvény már nem tartalmazza a lakhatási jogokat. Meg egy halom egyéb, az emberi léthez szükséges alapjogot sem. (Csak emlékeztetőül: ma már az Alaptörvény szerint a nyugdíj sem alapjog! Fizetni lehet ugyan az adót – amely immáron nem is járulék, mert az után járna valamiféle ellentételezés –, de az államnak tulajdonképpen nincs kötelezettsége az ellátással kapcsolatban.)
De a pécsi példa mégis csak példaértékű. Arról szól, hogy a mai hatalom – amely deklaráltan a „középosztály felemelését” tűzte zászlajára – érzéketlen a szociális problémák iránt. Az egyre sűrűsödő elszegényedés ellen nem úgy harcol – kurucos módon –, hogy valamiféle védőhálót tart az elesettek vagy lecsúszottak alá, hanem egész egyszerűen eltünteti őket.

Forrás: Internet

Amit ugyanis nem látunk, az nincs! Struccpolitika ez a javából, de sebaj! Nem oldja meg a problémát, hiszen az így kilakoltatottak más helyet keresnek maguknak a város környékén. Kivonulnak a közeli településekre, az ottani önkormányzatoknak okozva további anyagi terhet (Komló, Kozármisleny, Kővágószőlős).
Ám a céljukat – szándékuk szerint – elérik, hiszen a kevéssé gondolkodó pécsi polgárok kevesebbszer találkoznak majd a városvezetés által deviánsnak minősített kisebbséggel.
A probléma azonban nem szűnik meg. A munkát kereső emberek ezen túl is mindent meg fognak tenni annak érdekében. hogy a város vonzáskörzetében éljenek, hiszen csak így lehet esélyük jövedelmet szerezni.
A hatalom azonban nem kíván ebben részt venni Pécsett. Láthatóan – Európa Kulturális Fővárosa címhez méltatlanul – a kirekesztés, az eltávolítás és a láthatatlanná tétel érdekében dolgozik.
Teszik mindezt az országos kormányzati politika támogatásával.
Szomorú jövő elé néz a baranyai megyeszékhely: egyre lejjebb süllyed az erkölcsi szempontból. Csakúgy, mint az egész ország!

Ceterum censeo OV esse delendam!

A HÜLYESÉG HATÁRTALAN — A FELELŐSSÉGÜNK MEG EGYETEMES

Aprócska hír a nagy olimpiai dömpingben. Csaknem kisiklott egy vonat Tamási mellett, Tolnanémedinél.

A robogó tehervonat a sínekre fektetett betontuskónak ütközött. A riasztott rendőrség megállapította, hogy a betonelemeket a nem messze levő átjáró két oldaláról ásták ki. A két gyanúsított fiatalember beismerte tettét.


A kép illusztráció! - Forrás: Internet

 Azért ez több mint kamaszos csínytevés. Ez már komoly cselekmény, amelynek következményeit a fiatalok nem igazán mérték fel. Ez persze nem mentesíti őket a következményektől.
Nem mentesíti a felelősségtől a családot, a felnőtt társadalmat sem. Ijesztő, hogy a mai tinédzser korúak milyen szellemi elhanyagoltságban, nevelési hiátusokkal nőnek fel. És ez nem az ő hibájuk, hanem egyértelműen a felnőtt társadalomé.
Igen könnyű leültetni a csemetét a TV elé, vagy rászabadítani az internet virtuális világára. Így nem zavarják a „felnőtteket”, akik napi gondjaikkal vannak elfoglalva, és nincs igazán sok idejük arra, hogy kamaszodó gyerekeik értékvilágát alakítsák. Rábízzák ezt az iskolára, mondván, ott értenek hozzá. Ezzel le is tudják nevelési feladataikat. Nem gondolnak arra, hogy a gyerek nem csak az iskolai tananyag jó vagy rossz elsajátításával tanul, hanem a mindennapi viselkedési és erkölcsi normákat elsősorban a családban tanulja meg.

Ha tehát a szülők nem fordítanak figyelmet a gyerekre, az ezeket az ismereteket a rendelkezésére bocsátott lehetőségekből pótolja. A piff-puff filmeken nevelkedő gyerekek – és ez pszichológiai vizsgálatokkal bizonyított – valóságérzéke torz. Nem képesek különbséget tenni a látott film eseményei és a valóság között. Hajlamosak az agresszióra, abban a hiszemben, hogy az általuk okozott sérülések éppen olyan „virtuálisak”, mint egy videojáték, ahol a játék újrakezdésével helyreáll az eredeti állapot.
A szülők alapvető feladata, hogy elmagyarázzák, hogy mi a különbség a valóság és a képzelet, a tényleges történések és a képernyőn látottak között. A gyerekek még nem képesek felmérni, hogy cselekedeteik milyen következményekkel járhatnak. Mint ahogy valószínűleg a fenti „csínyt” elkövető két fiatal sem volt tisztában azzal, hogy mekkora anyagi és személyi kárt okozhattak volna. Számukra a milliók nem jelentenek semmit, hiszen valószínű a hátrányos helyzetűek közé tartoznak. Elképzelni sem tudják azt a mértéket, amelyet kárként okozhattak volna. Annak a családnak, amely a minimális bevételekből él, már az egymillió is akkora összeg, amelyet felfogni sem tudnak.

Ettől még a szülők felelőssége nem csökken. Azért mert valaki(k) a társadalom alsó rétegeiben tengetik életüket, attól még be kell tartaniuk a legelemibb közösségi viselkedési formákat, be kell tartani az írott és íratlan szabályokat.
Ezek az események egyetlen dologra világítanak rá igen élesen: a társadalom erkölcsi tőkéje folyamatosan erodálódik. Az egyéni és csoportos perifériás helyzet egyre inkább elidegeníti ezeket a szokásoktól, az eddigi értékektől.
Vigyázni kell, mert ha ez a társadalmi erózió tovább terjed, úgy az egész közösség futhat a káoszba!

Ceterum censeo OV esse delendam!