ADÓSRABSZOLGASÁG — MAGÁNCSŐD

Forrás: Internet  TV2

Szili Katalin – exszocialista házelnök, manapság a Szociális Unió elnöke – törvénytervezetet nyújtott be a tisztelt háznak, a magánszemélyek kimentéséről az adósságcsapdából. A javaslat vonatkozna minden magánszemélyre, akinek félmilliónál több tartozása van. A cél az adósok kimentése reménytelen helyzetükből hatósági segítséggel. Kevés információ jelent meg erről a tervezetről, azonban az adósokat ez nem sok jóval kecsegteti. Egyrészt azért nem, mert ehhez külön csődvédelmi alapot kellene felállítani, ami a hivatkozott amerikai gyakorlat szerint igen komoly pénzügyi forrásokkal rendelkező szervezet, amibe hatalmas összegeget pumpál az állam és a magántőke egyaránt. Másrészt a tervezet bírósági közreműködéshez köti a rendszer alkalmazását. Ez ugye, a mai hazai körülmények között, legalább is kétséges.

A legnagyobb baj azonban nem is a szándékkel van, hanem úgy tetszik a politikus nincs tisztában e kérdés nagyságrendjével és az abban mozgó – virtuális, számított – összegekkel.
Jelenleg nincs – hirtelen elérhető, napi – adatbázis az adósságcsapdában vergődő tömegekről, de a különböző bankok és gazdasági elemzők mintegy 300-500 ezer háztartással számolnak, ha ezek közé beszámoljuk a szabad felhasználású devizahiteleseket is.
A valóság
Mottó: „Ha egy fonttal tartozom a bankomnak, az az én bajom. Ha ezer fonttal tartozom, az a bankom baja!” (régi angol mondás).
Álljon itt egy valóságos példa arra, hogy ez a bizonyos „adósságválság” miként működik az átlagpolgár szintjén. A példa valós, a szereplők és a helyszín nem is érdekes, mert a példa általános.
Élt a fővárosban egy ember. Lebontották a házat a feje felől, mert kellett a terület a „városfejlesztő beruházóknak”. Az önkormányzat eddigi hajléka helyett felajánlott neki egy másik ingatlant, amibe beköltözhetett. Ám a felajánlott ingatlan állapotát méltán nevezhettük „romosnak”, de minimálisan is kiérdemelte a „beköltözhetetlen” jelzőt, miután már hosszú ideje nem lakták.

A kényszer nagy úr, emberünk elfogadta az ajánlatot. Mivel tisztességes, becsületes munkája volt – amiért persze megkapta szerény fizetését, de önálló ingatlan vásárlására nem futotta, mondhatjuk azt is nem sokkal többet kapott, mint a minimálbér – úgy gondolta szerény jövedelméből futja a felújításra. Az egy külön mese, hogy az önkormányzat hallani sem akart sem a felújításról, sem arról, hogy annak költségeit esetlegesen beszámítja a lakbérbe. (Sőt, pofátlanul kikötötte a bérleti szerződésben, hogy évente egyszer ellenőrzi az ingatlan állapotár, és ha azt nem megfelelőnek tartja fel is bonthatja az a bérlő hibájából.)
Ezek után – mintegy fél évtizeddel ezelőtt – „áldozatunk” felvett egy jó nevű multinacionális banktól 2,8 millió forintot („CHF-alapon”) hét éves futamidőre a felújításra. Annak rendje és módja szerint el is költötte ezt a nem nagy összeget.
A problémák – mint annyi másnál – 2009-ben kezdődtek, amikor is „elszaladtak” az árfolyamok. Mert a bank sajátos gyakorlatot alkalmazott. Nem csak azzal emelte meg a havi – svájci frankban kiszámolt – törlesztő részletet, amit indokolt az árfolyamváltozás, hanem az egész tőkére nézve alkalmazta ezt. Azaz a negyedéves „elszámolási időszakokban” minden esetben az új árfolyamon szorozta fel az eredeti 20 ezer CHF-et, azt átszámítva forintra megállapította az új törlesztő részletet.
Adósunk szívta a fogát, hiszen az eredetileg vállalt törlesztése – amit képes volt vállalni kisebb megszorításokkal – hirtelen a kétszeresére emelkedett.
Az elmúlt öt esztendőt tekintve, havi átlagban 51700 forintokat fizetett – ami a jövedelme 40 százaléka –, így már kifizetett a banknak 60x51700 forintot= 3,102 000 forintot, az eredeti kölcsönösszeg 110 százalékát.  Ám a futamidőnek még nincs vége!
A bank pedig napjainkban értesítette, hogy ezen túl 110 ezer forint a havi részlet, és még a számláján nyilvántartanak 17 800 CHF kifizetendő adósságot.
Emberünk padlót fogott, hiszen nettó fizetésének ez az összeg a kétharmada, ha ehhez hozzáteszi lakhatási kiadásait (lakbér, fűtés, világítás stb.), úgy havi 20 ezer forint mínuszba kerül, pedig még egy fillért sem költött élelmiszerre és egyéb szükségleteire.

A bank ebben az esetben pofátlanul visszaél a helyzetével. Mert eddig adósunk csak a kamatait fizette, tőketörlesztésre a bank szinte semmit sem vont le, hiszen az öt év alatt csak 2230 frankot írt jóvá.
A fennmaradó – a bank által mindig napi árfolyamon számolt – tartozás pedig napjainkra 4 286185 forintra növekedett (az eredeti összeg másfélszeresére). És hogy legyen hab is a tortán (vagy a fagylalton így nyáridőben) a bank felszámol még a 360 CHF után havi 60 CHF kezelési költséget és 500 forint konverziós költséget továbbá 2240 forint „hitelfedezeti védelmi díjat”. Azaz a forintban történő művelet után a művelet értékének 17, 2 százalékát az érvényes kamatokon felül.
Bravó! Erre mondják, hogy ügyes! A bank tehát nem csak a kamatokon keresi dagadtra magát, hanem az ügyfelekre terhelt költségeken is!
Erre mondják azt, hogy pofátlanul magas hozamokat zsebelnek be, hiszen ezekben az ügyletekben egy árva frank sem fordult meg, mi több, a szerződésben is az szerepel, hogy a frank csak elszámolási alapként szerepel. Az ügyfél nem svájci frankot kapott kézhez, hanem forintot, nem frankban fizeti vissza tartozását, hanem forintban. (Frankban el sem fogadják a törlesztést.)
Mi is áll ennek az egész ügynek a hátterében?
A kereskedelmi bankok a 2000-es évek közepén igen sok pénzzel rendelkeztek, amelyeket az akkori hazai monetáris politika miatt – mesterségesen magasan tartott jegybanki alapkamat – nem voltak képesek viszonylag alacsony kamatozással kihelyezni. Nem adhattak kölcsönt a jegybanki kamatszint alatt.
Így kitalálták, hogy a kölcsön elszámolási alapja legyen a svájci deviza, hiszen annak alapkamata azokban az időkben egy százalék körül mozgott. Amelyik bank ezt alkalmazta, adhatott forint hitelt a kérelmezőknek 7-9 százalékos kamaton, ellentétben a hazai pénzintézetekkel, amelyek csak 15-18 százalékon vagy még ennél is nagyobb áron adták a kölcsönt.


Forrás: Internet

A frank-elszámolású hitelekben – mint az már bebizonyosodott az elmúlt évben a különböző civil kezdeményezésű eljárásokban – nem fordult meg a valóságban a svájci fizetőeszköz. Mindez csak a bankok konstrukciója volt, hogy kijátsszák a hazai szabályozást. Amit ma a bankok követelnek az adósaiktól, az egy fiktív, virtuális összeg, amely csak a banki könyvelésben létezik. Az igazi, a valóságos pénz – amit kölcsön adtak – már régen visszaáramlott a széfekbe.
Mi történik akkor, ha emberünk nem fizeti az adósságát, hiszen jövedelme ezt nem teszi lehetővé? Semmi. Ugyanis a bank érvényesítheti a követelését, ám nincs végrehajtható vagyona. Hiába jön ki a végrehajtó mire teheti rá a kezét? Az amúgy is eladhatatlan használt bútorokra? Netán a háztartási gépekre? Egyik sem képvisel olyan értéket, hogy az valódi fedezetként jelenjen meg. Ad absurdum az elszállítása és a végrehajtásra fordított összegek magasabbak, mint az ingóságokért kapható pénz.

Itt érvényesül az angol mondás. Ez a bankom baja!
Bár a számítások azt igazolják, hogy a bank mégsem járt olyan rosszul, az elmúlt években, hiszen visszakapta az általa kölcsönadott összeget, sőt, tíz százalékos hasznot is realizált rajta.
A magáncsőd intézményének bevezetéséhez tartozom egy javaslattal:
Ha már e mostani törvényhozás valóban szívén akarja viselni az átlagemberek gondját, úgy a törvény keretei között szabályozza azt, hogy a bankok hasonlóan erkölcstelen és manipulatív eszközökkel ne kényszeríthessék az emberek százezreit rabszolgaságba.

A másik megoldás: simán nem kell fizetni!

Ceterum censeo OV esse delendam!