A MÚLTUNK LESZ A JÖVŐNK?

Egy konferencia margójára

Ez a cím csak parafrázisa a szerdán volt konferenciának, amely Horthy kultuszának feléledése ürügyén körbejárta mindazt a problémahalmazt, amit kibeszéletlen múltunk zúdít a fejünkre.

A sajtó jól megdicsérte – vagy lefikázta, jelentéktelenítette – a rendezvényt. A lényeg azonban elsikkadt.


Forrás: Internet

 E tanácskozásnak a fő mondanivalója – szerintem – nem az volt, hogy a volt kormányzó tevékenységét elemezzék, hanem az, hogy a mai magyar társadalom legyen már egyszer képes szembenézni saját múltjával. A cél lehetett az is, hogy a mai társadalomban igen sokan vannak, akiket nem is igazán érdekel a lassan száz éves történet a Budapestre fehér lovon – tengerész létére kicsit érdekes – bevonult kormányzó.
Ami igazán érdekes: tisztában vagyunk-e – pártállami és egyéb politikai felhangoktól megfosztott – huszadik századi történelmünkkel. Képesek vagyunk-e elfogultságok nélkül, a tények alapján ítélkezni, véleményt formálni a múlt század viharos évtizedeiről? Tudják-e a fiatal korosztályok – akik már a rendszerváltás vagy a késő kádár-kor idején születtek, a mai húszasok-harmincasok – miként gondolkozzanak a múltról.


Forrás: Internet

 Képesek-e arra, hogy különbséget tegyenek hagyományőrzés és ordas eszmék között. Tudják-e, hogy azok a propagandisztikus szövegek, tudománytalan fércművek, amelyek ma oly nagy népszerűségnek örvendenek, mint a magyarság kiválóságának bizonyítékai (pl: „Magyarságtudományi tanulmányok” – Szerk.: Botos László, Kiadja HUN-idea (szkíta-hun-magyar) Szellemi Hagyományőrző Műhely, 2008.) nem elégítik ki a tudományos történetírás követelményeit.
A legtöbb lekicsinylő vélemény a szervezők politikai elkötelezettségét taglalja. Pedig könnyen belátható lenne: valós történelmünkről szóló diskurzusnak nem a politikai oldalak megkülönböztetését kellene szolgálnia, hanem éppen az oly sokat emlegetett nemzeti egység kialakítását.
Ám addig, amíg a múlt eseményeit politikai célokra használják, mai cselekvéseket akarnak régi ideológiákkal alátámasztani, addig ezt a konszenzust igen nehéz lesz elérni. A mai baloldal – a balliberális, liberális értelmiség és az őket támogató tömeg – hiába szeretné „egyszer s mindenkorra” tisztába tenni kibeszéletlen történelmünket, a trianoni békeszerződéstől a nyilas uralmon át, Rákosi diktatúráján keresztül, a kádár-kor valamint a rendszerváltás eseményeiig. Falakba ütközik, mert a mindenkori politikai hatalom számára közelmúltunkban mindig található valami „kényes kérdés”, amiről azt hiszi, hogy az árt a presztízsének.


Forrás: Internet

 Pedig, ha a mai magyar társadalom nem képes ezen túllépni, úgy automatikusan utat nyit torz szemléleteknek, nem kívánt kultuszoknak és eszméknek. Az erőltetett történelemszemlélet, az orwelli gondolat szerint, pontosan azt a kohéziós erőt bontja le, amelyre a társadalomnak szüksége van.
A mai hatalom, úgy látszik, a múltban kívánja megtalálni szellemi identitásának fundamentumát. Ez pedig szörnyű, hiszen akkor értékrendje nem a modernitás, a 21. század valósága talaján áll, hanem valamiféle – egyébként sosem volt, mesterségesen kreált – idealizált korba réved. Onnan próbálja átemelni – rég meghaladott, és sokszor megtagadott – az értékrendet, amely meghatározza mai cselekedeteit. Miután ezeket a társadalom egy nagy része elutasítja, így a politika saját maga kódolja magamagának a kudarcait.
Nem kellene ezt a zsákutcás kalandot tovább folytatni. Egy valóban felelősséggel gondolkodó mai konzervatív is tudja: a múltat nem majmolni kell, hanem tanulni belőle!

Ceterum censeo OV esse delendam!

A BANKOK — AZOK A GAZOK (!?)

Egy kisebb baráti társaság jött össze a hét végén, és a beszélgetés (természetesen) előbb-útóbb a politikára terelődött. Dacára annak, hogy kis közösség tagjait a legnagyobb rossz(jó) indulattal sem lehet FIDESZ-fannak nevezni, mégis az jött le a beszélgetésből, hogy a lakosság legnagyobb részének halvány fogalmai sincsenek makrogazdasági összefüggésekről. Azokról, amelyek meghatározzák mindenapjaikat, amelyek befolyásolják saját életüket és az országét is.

Mielőtt a Kedves Olvasó unottan tovább lapozik, szenteljen egy kis figyelmet az alábbiakra. Csak úgy, hétköznapi fogalmazással vegyük sorra mindazokat a ma már nem egészen igaz állításokat, amelyekkel meg akarnak vezetni minket.

A bankok a bűnösek a mai válságban, mérhetetlen profitéhségük okán, megérdemlik, hogy megadóztassák őket.
Az állítás igaz is meg nem is. De a legnagyobb baj az, hogy ha a bankokról kialakult képet vizsgáljuk, akkor megjelenik legtöbbünk előtt egy általában korpulens figura, akit – rosszabb esetben szivarral a szájában vagdossa a részvények szelvényeit, jobb esetben Dagobert bácsi figurája tűnik fel, akinek a szeme helyén csinos dollárjelek szemléltetik pénzéhségét – nem érdekel más, mint a haszon.

Ez a kép azt erősíti, hogy a bankár – a tőke tulajdonosa – meghatározható személy, akinek temérdek vagyona adja erejét. Csakhogy a modern világban ez már koránt sincs így! A pénztőke ugyanis már nem nagyon köthető konkrét személyekhez. A világ nagy bankjai – a kicsik is – több tulajdonos (részvényes) kezében van. Részvényeik „forognak a tőzsdén, és akár egy nap alatt is gyökeresen megváltozhat tulajdonosi összetételük. A nyilvánosság előtt szereplő „bankárok” egyébként nem mások, mint jól fizetett alkalmazottak (menedzsment), akiknek a feladatuk, hogy a befektetők (részvénytulajdonosok) és a betétesek pénzét a legnagyobb gondossággal és haszonnal forgassák.
És itt jutunk el egy másik összefüggéshez. A nagy bankok tőkéjükhöz képest sokkal nagyobb (többszörös, több százszoros) összegeket kezelnek, forgatnak ügyfeleik megbízása alapján.
Ezek között az ügyfelek között magánemberek (Józsi bácsi, a maga folyószámlájával és kis megtakarításával) és nagyobb összegeket gyűjtő alapok szerepelnek. Az utóbbiak, például egy nyugdíjpénztár, egészségbiztosító pénztár az általa gyűjtött befizetéseket „forgatja” a bankok közreműködésével. Ezek általában hosszúlejáratú befektetések – nem ritka a 30-40 éves futamidő –, amelyek azt az anyagi alapot testesíti meg, ami alapján, majd a jövőben, emberek tíz és százezreinek fizetik majd a nyugdíját, egészségügyi ellátását. Itt különös felelősség hárul az alapkezelőkre és a bankokra. Hiszen ebben az esetekben polgárok tömegeinek egzisztenciális biztonságát kell garantálniuk.

A tőke társadalmasodása

Nehezíti a helyzetüket, hogy ezek a pénzösszegek a rendelkezésükre álló pénz többségét teszik ki. Ebből finanszírozzák a hiteleket, ezeket a pénzösszegeket adják oda különböző vállalkozásoknak rövid távú finanszírozásra, természetesen megfelelő kamatteher mellett. A gazdaságban megjelenő pénz tehát nem egyes tőketulajdonosokhoz köthető, hanem magához a társadalomhoz, hiszen ezeket a pénzeket az egyszerű állampolgárok takarították meg. Azaz a forgalomban levő pénztőke hatalmas hányada magától az adott ország polgáraitól származik. Ezt tekinthetjük a tőke társadalmasodásának.

A felelősség



Forrás: VG.hu

 Amikor a bankok tiltakoznak az ellen, hogy különféle adókkal elvonják a „hasznukat”, akkor nem elsősorban azért emelik fel a szavukat, hogy saját – egy részvényre jutó – osztalékukat mentsék, hanem azért, mert mindezek a korlátozások azoknak az alapoknak a hasznát veszélyeztetik, akiknek felelősséggel tartoznak. Ha ezek a nagy betétesek (a fent már említett alapok) kivonják pénzüket egy bankból, az likvid (mozgatható, kihelyezhető) pénz hiányában könnyen csődbe mehet. Mert a saját tőkéje nem elegendő ahhoz, hogy a további üzletmenetet folytassa. A nagy betétesek persze abba a bankba viszik az általuk gyűjtött vagyont, ahol a legnagyobb biztonságban tudják, hiszen szerződésben ezt vállalták ügyfeleikkel szemben. Felelősek az általuk kezelt pénzekkel és azok hozamával kapcsolatban. Kénytelenek elvinni a pénzüket abból a környezetből, ahol az nem megfelelően hasznosul.
Ilyen példa volt Magyarországon a manyup-ok államosítása. Dacára annak, hogy ezzel virtuálisan csökkentette az államháztartás hiányát az így bevont állampapírok tömege (2600 milliárd értékben), ám mégsem jelentett komoly eredményt, mert a bizalomhiány következtében megugró árfolyamok és a CDS felárak rögtön amortizálták is ezeket az eredményeket. A másik hiba pedig az volt, hogy a gazdaságpolitika nem volt elég türelmes. Mondhatjuk azt is, éhes volt. Mert az elkövetkező öt esztendőben a manyup-ok egyre nagyobb mértékben változzák volna ki a kifizetéseket. 2025-re pedig – az eredeti tervek szerint teljesen helyre állt volna a költségvetés nyugdíjkasszája. Nem igazolódott az sem, hogy a magyarországi nyugdíjpénztárak rosszul gazdálkodtak. (Aki ebben kételkedik, ezen a linken nézhet utána a puszta tényeknek.)

Szóval, a lényeg:

Ha a pénzforrásokat mesterségesen szűkítjük – különadókkal, mindenféle díjakkal sarcolják meg őket, akkor a fenti elkötelezettség alapján kénytelenek a hitelezésüket csökkenteni, a kockázatok és növekedő működési terhek miatt a hitelkamatokat növelni. Márpedig egy bizonyos kamatszint felett a gazdálkodónak már nem érdemes hitelt felvenni, mert nem képes kitermelni a kamatokat. Így inkább elhalasztja a beruházásait, nem bővíti a termelést. Nem vesz fel új alkalmazottat, nem növeli azok fizetését.


forrás: KSH

 Így a fogyasztás csökken. A csökkenő fogyasztás azt eredményezi, hogy a ma még termelő vállalkozások megrendelései csökkennek. A csökkenő megrendelés kevesebb bevételt hoz, a túlélés érdekében a vállalkozás munkaerőt bocsát el. Az elbocsátottak kénytelenek megélhetésük biztosítása érdekében kevesebbet fogyasztani. Így kialakul egy ördögi kör, amiből igen nehéz a menekvés, mert minden egyes eleme egymást erősítő kényszercselekvést okoz.
Ha mindezt megértjük, akkor látható, hogy a jelenlegi „unortodox” gazdaságpolitika törvényszerűen viszi az országot a romlásba, hiszen Magyarországon nincs elegendő likvid tőke arra, hogy a gazdaságot felpörgesse. Az a szöveg pedig, hogy a fő „csapásirány” a költségvetés hiányának csökkentése, az mindössze átverés. Nem releváns ugyanis, hogy mekkora a költségvetés hiánya, ha a gazdaság egyébként működik, van fogyasztás, amiből az államnak mindenféle jövedelme keletkezik (ÁFA, SzJA, stb.) A csapda ott van, hogy ez a gazdaságpolitika elérte ugyan a költségvetés hiányának csökkentését, csak közben lebontotta azokat az alapokat, amiből a jövőben bevételei keletkezhetnek. A csökkenő fogyasztás és termelés az adóbevételek drasztikus csökkenését eredményezi. Ez indokolja, hogy az IMF-hez és az unióhoz forduljanak, mert hosszú távon nem lesz finanszírozható az ország.
Ha így folytatják tovább, a gazdasági összeomlás – hiába a tervezett 2,3 százalékos költségvetési hiány – nem sokat várat magára.

Ceterum censeo OV esse delendam!

AZ ÚJSÁG FELELŐSSÉGE

Forrás: 168óra.hu

A Magyar Hírlap online vélemény rovata Szentesi Zöldi László tollából jelentetett meg egy kis szösszenetet. Nem vizsgáljuk most azt, hogy a korábban liberális napilap – és annak netes változata – miként lett a jobboldal igen markáns orgánuma. Ez  a FIDESZ jobboldalához és a tulajdonoshoz kötődik.

Az Elie Wieselt fikázó cikk több helyen is téved. Bár nem is azért íródott, hogy bármiféle releváns, tényszerű információt szeretne közölni. Egyértelműen az a célja, hogy lejárasson valakit, gesztusának jelentőségét csökkentse. Szinte jelentéktelenné silányítsa azt a tényt, hogy a Magyar Köztársaság egy magas kitüntetését elvi okból adja vissza a kitüntetett.
A cikk írója elfogultságában még annak sem nézett utána, amiről ír, sem Elie Wieselnek, sem annak, hogy nevezettet mi ösztönözte arra, hogy a kitüntetéséről lemondjon.


Forrás: Internet

 De menjünk sorjában: Elie Wiesel levelet írt a Magyar országgyűlés elnökének. Nem csak személy szerint Kövér Lászlónak, hanem a tisztség betöltőjének. Közölte vele, hogy a ma Magyarországon feléledő Horthy-kultusz és rasszizmus okán – valamint azért, mert magyar közjogi méltóságok asszisztálnak kétes (nyilas) múltú írók, Nyírő József és Wass Albert rehabilitálásában – tiltakozásként lemond A Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztjéről, amelyet Mádl Ferenc köztársasági elnöktől vett át 2004-ben.

2009-ben Elie Wiesel a parlament ülésén mondta el gondolatait, felhívva az akkor jelen levő képviselők – akik közül számosan ma is tagjai a tisztelt háznak – figyelmét a politikai életben egyre többször megjelenő antiszemita és rasszista jelenségekre. A magyar származású zsidó író akkori véleménye szerint ez szégyent hoz a nemzetre.
Szentesi Zöldi László nem vette magának a fáradságot arra, hogy utánanézzen a levél tartalmának, aminek csak egyik része volt a Nyírőre tett utalás. Az igazi tartalma annak a gondolkodásnak az elutasítása, amelyet a Magyar Hírlap szerzője maga is vall.
Másik tévedése a cikkírónak az, hogy Elie Wiesel nem irodalmi, hanem Béke-Nobel-díjat kapott 1986-ban. Igaz ugyan, hogy megjelentetett 57 könyvet, amelyekből tíz mű érhető el magyar fordításban.
Szentesi Zöldi László irodalmi ízlésével nincs mit vitatkozni. Kedvelhet írókat, elutasíthat másokat. Unalmasnak találhat klasszikusokat, és napi élményként élhet meg lektűröket. Ebben nincs semmi problémás. Az irodalmi ízlések különbözőek, és ez így van rendjén.
Szentesi Zöldi Lászlóval a baj a következő mondata: „…ennek az Elie Wiesel nevű polgárnak, bármiféle náció gyermeke legyen is, egyáltalán kijár-e – szimbolikusan, meg ténylegesen is – a nagykereszt… Meg azt is kérdezik a kereszt nélküli létben az önmaguk létezéséért kitüntetlen magyarok – akinek a kérdését én, a nemzet legkisebb szolgája, hadd erősítsem fel egy kissé –, hogy jó helyre adták-e azt a fránya plecsnit 2004-ben Gyurcsányék?”
Nem tisztem megvédeni Elie Wieselt, megteszi ezt önmaga is a következő mondatával, ami jellemzi is a Magyar Hírlap véleményíróját, korántsem pozitív kontextusban:
„A szavak időnként, a kegyelem különleges pillanataiban, elérhetik a tett minőségét.”

Ceterum censeo OV esse delendam!

KULTÚRA ÉS AZ ÁLLAM

Forrás: dh-online.hu

A gigaminisztérium – Emberi Erőforrások Minisztériuma, amely egyik részterülete a kulturális élet „irányítása” – felelős államtitkára a televízióban vázolta fel mindazokat az elképzeléseket, amelyek tükrözik pártjának és saját magának ez elképzeléseit.
Azaz, a kultúrának is a Nemzeti Együttműködés Rendszerét kell szolgálnia. Mindezt pedig csak úgy lehet elérni, ha a rendszerváltás óta „függetlennek” mondható köztestületet, az NKA-t (Nemzeti Kulturális Alap) forrásaival együtt a kormány, pontosabban a minisztérium, szoros irányítása alá vonják.
Az átlagolvasó általában nem követi nyomon, hogy e nagy köztestületek miként dolgoznak, mely forrásokkal rendelkeznek. A nemzeti Kulturális Alap fő bevételi forrása 2010. január 01-e óta az ötös lottó játékadójának 90 százaléka. (Az NKA-ról további részletek ezen a linken érhetők el, javaslom az alpontok áttekintését is!)


Mi is a probléma az elhangzottakkal kapcsolatban?
Már az is kicsit necces, hogy a NKA vezető testületében a miniszter és az államtitkár is elnöki, illetve alelnöki funkciót tölt be. Mindez nem az sugallja, hogy a köztestület tisztán szakmai szempontok szerint támogat projekteket.

A másik érdekesség, hogy az államtitkár szerint erre az évre mindegy 10 milliárd forrással számol az alap, amelyből 5,5-6 milliárdot terveznek felosztani. Persze marad a „miniszteri keret”, amelynek nagysága nem lehet több a teljes forrás 25 százalékánál, azaz 2,5 milliárd forintnál.
Az NKA nem egy nagy szervezet, tehát saját működésére nem kell túlzottan nagy összegeket fordítani. Így az átlagolvasónak is feltűnhet, hogy hová lesz a tervezett 10 milliárdból (Ha a tervezett támogatásokat és a miniszteri 25 százalékot összeadjuk, mint kiadásokat, ehhez hozzáteszünk nagylelkűen az 1 milliárd működési költséget, ezek összesen 9 milliárdot tesznek ki.) csaknem egymilliárd forint?
Persze érthető a nagyvonalú számolás, hiszen senki sem képes egyértelműen meghatározni, miként alakul a „zemberek” játékkedve, mekkora lesz a Szerencsejáték Rt. Lottóbevétele, és ebből mennyi lesz a nyereményadó, és ennek pontosan mekkora a 90 százaléka. Ezt csak statisztikailag lehet számolni az elmúlt évek tapasztalata alapján.
A legérdekesebb ebben a dologban az, hogy a javaslat értelmében a kulturális tárcát irányító államtitkár lesz az, aki az NKA-ban a tényleges döntési jogokat gyakorló alelnöki posztot is betölti. Azaz megkerülhetetlenné válik a magyar kulturális élet finanszírozásában.
Hiába maradnak meg a kuratóriumok – dönteni a pályázatok tartalmi elemeiről szakmai alapon – a végleges döntés, és e pénz odaítélése végül is a minisztérium kezében marad.

Az teljes kulturális „irányítás” tehát a hatalom kezében összpontosul indirekt módon. Az már csak hab a tortán, hogy a különböző intézmények vezetőit is kényük-kedvük szerint választják ki. Megmarad ugyan a „pályázati-rendszer”, de ne legyen senkinek se illúziója, ezek a pályázatok aszerint dőlnek majd el, hogy a hatalom kit tart rá alkalmasnak. És e döntésben háttérbe szorul majd a szakmai kvalitás, az eddig elért eredmények, ad absurdum a nemzetközi presztízs. Így az is biztosnak látszik, hogy a Nemzeti Színház élén is új igazgató regnál majd, ha a mostaninak lejár a mandátuma.

Az lesz a befutó, aki a „mi kutyánk kölyke”, mint ahogy ez például a budapesti színházak háza táján már meg is valósult.
Újabb veszteség érte a civil kurázsit, a társadalmi élet újabb szeletét gyűrte maga alá a hatalom. Hiába emlegeti, hogy a demokratikus döntéshozás lehetőségei továbbra is élnek az NKA szervezetében, mindenki tudja, hogy ez csak ámítás.

Ceterum censeo OV esse delendam!

ÚGY LEGYEN LOTTÓ ÖTÖSÖM!

A régi mondás jutott eszembe – amely mindig arra vonatkozik, hogy bekövetkezik valami, aminek igen kicsiny a valószínűsége – amikor az olvasom, hogy „javul a viszony Brüsszellel”. Igaz ugyan, hogy valóban előkészítés előtt áll egy döntés, amely megszüntetné a kohéziós alapok befagyasztását, de ugyanakkor az Európai Bíróság előtt két ügyben is alperes lesz a magyar állam. Az úgymond jó viszony egyik oka a magyar költségvetési törvény és a jövő évi büdzsé-tervezet.

A döntés kétségtelenül javítja a forint helyzetét, és ezzel együtt könnyíti azoknak a devizahiteleseknek a helyzetét is, akik nem tudtak élni az előtörlesztés lehetőségével. Tovább javíthatja a magyar gazdaság külső körülményeit a görög választások eredménye is. Az elemzők szerint inkább patthelyzetre hajaz a jelen helyzet.

Mindaz a gesztus, amelyet az Európai Unió Magyarország felé tesz, az mindössze azt jelenti, hogy gazdaságilag úgy látják a helyzetet, hogy hazánk „jól kezeli válságot” — az európai elvek szerint.
Más azonban a kép, ha mindezt alulnézetből szemléljük.
Ne legyen kétségünk afelől, hogy mindezt a magyar adófizető fogja megfizetni, a különböző különadók és díjak által. Azaz semmivel sem lesz a helyzet rózsásabb itthon, mint eddig volt. Bármit is mondjon a hazai kormánypropaganda. Nem fogunk jobban élni, mint négy éve.

És hogyan jön ide a rekord nyeremény a Lottón?
Egyszerű. Néhány ismerős körében került szó erről a több mint négymilliárdról. Az egyikük annak adott hangot, hogy szerinte ezt a nyereményt elnyelte a kormány, mert négy milliárd már elég nagy pénz ahhoz, hogy érdemes legyen lenyúlni.
Persze, igyekeztünk megnyugtatni, hogy ez nem lehetséges, meg különben is, a lottóból a költségvetésnek – mint állami vállalat – igen szép bevétele keletkezik hétről-hétre.
Nem is ez az összeesküvés elmélet az érdekes ebben a dologban, hanem az, hogy ez egyáltalán megfordulhat valakinek a fejében. Ez azt mutatja, hogy regnáló kormányunkról – részben joggal – bármit feltételez az átlag magyar. Feltételezi, hogy lenyúl olyan pénzeket, amik egyébként a „zembereket” illetnék.
És a legnagyobb baj, hogy ennek a feltételezésnek van alapja (lásd MANYUP és egyéb ügyletek, a közbeszerzésektől a különböző nem ortodox intézkedésekig).
Az polgárok tehát a maguk módján kimutatják, hogy nem igazán bíznak sem a kormányban, sem az úgynevezett „Nemzeti Együttműködés Rendszerében”.
Mindezt azért illene már tudomásul vennie a hatalomnak.

Ceterum censeo OV esse delendam!

BARÁTOK ÉS A PROFIT

A miniszterelnök elszólta magát. Pontosabban kimondta azt, ami gazdaságpolitikáját (?) meghatározza. Ez az elszólás hasonlatos volt Simicska Lajos elhíresült mondásához, miszerint mindenkinek joga van hülyének lenni.

Az ominózus félmondat így hangzik: „…még a profit sem esik jól igazából, ha nincs benne valami barátság, valami lélek”. Igaz, ugyan, hogy ez a félmondat annak alkalmából hangzott el, hogy megnyílt a Klotild Palotában a „Buddha-Bar Hotel Klotild Palace”. A közel-keleti üzletemberek – jordán befektetők – vállalata a Mellow Mood Groups (Gazdag Hangulat Csoport) szuper szállodát létesített az Erzsébet-híd pesti hídfőjénél. (Már a cégcsoport neve is mutatja, nem a budapesti átlagpolgárnak épült a műintézmény.)
Visszatérve a miniszterelnök „elszólására”: Ezt az elvet már tudtuk. Visszatekintve a kormányzás elmúlt két évére, nem lehetett kétségünk afelől, hogy a profit a barátoknak jut. Az állami és önkormányzati megrendelések során gyakorlatilag csak a FIDESZ-közeli, vagy a hatalomhoz közel álló kisebb gazdasági vállalkozásoknak lehetett esélye egy-egy projekt elnyerésére. Mielőtt bárkit is rágalmaznék — ez nem lehet véletlen. Ne essék itt szó arról, hogy ezeknek a tendereknek mi az ára. Azt azonban sejthetjük, abból a parlamenti javaslatból is, hogy a pártoknak a támogatását jelentősen lefaragják, ugyanakkor a gazdasági társaságoknak a korábbi szabályozásnál könnyebben engedélyezik a politikai pártok támogatását.

Hiába! A barátok hálájának meg kell adni a törvényes kereteket, különben sima korrupciónak látszik az egész. Így – ha a javaslat törvénnyé válik – már semmi kifogás nem lehet abban a gyakorlatban, hogy a kormány szemérmetlenül támogat és részesít előnyben számára fontos személyek cégeit. Abban sem lehet továbbá kifogás, ha utóbbiak (személyek és vállalatok) támogatják a nekik oly kedves – és főleg jövedelmező – pártot.
Így működik ez mostanság kedves feleim! Nem mintha az előzőekben nem így lett volna. Ám ott volt valamiféle halvány erkölcsi érzék, amely igyekezett ezt az egész mechanizmust „elfedni”, lehetőleg úgy csinálni, hogy az ne legyen ilyen arcátlanul cinikus.
Mert ma már azzal kell szembesülnünk, hogy a hatalom és egyes üzleti körök összefonódását törvényes alapra helyezik. Teszik mindezt annak ellenére, hogy az Európai Unióban – amelynek Magyarország is tagja –  ez nem elfogadott. Ott a törvények arról szólnak, hogy a gazdasági érdekcsoportok csak nagyon szigorú szabályok szerint érvényesíthetik érdekeiket a politikában.
Magyarország ebben is „forradalmi” úton halad.
Ám ezt a környezetünkben továbbra is csak korrupciónak hívják!

Ceterum censeo OV esse delendam!

A KOSSUTH TÉR ÁTALAKÍTÁSA ÜRÜGYÉN

Nyilvánosságra kerültek a Kossuth-tér rekonstrukciós tervei. Nagyon szép és érdekes, mivel az egyetlen konkrét, kézzel fogható terv, ami ehhez a kormányzathoz köthető. Mert a különböző, Széll Kálmán nevével jelzett, tervnek nevezett micsodákat már mégsem tekinthetjük annak, mert általában a nyilvánosságra kerülésük pillanatában sem elég konkrétak, és napokon belül módosításra szorulnak.

Így vagyok ezzel a látványtervvel is. Lerí róla a kormányzat slendriánsága és végig nem gondolt koncepciója. A fenti linken követhető, hogy mi a terv gyenge pontja. Ha az olvasó végig nézi a képeket, impozáns látványt tárnak a szeme elé. Csak egy-két kisebb baki látszik már így elsőre is.
A látogatóközpontot meg kívánják nyitni a rakpart felé. Ez kétségtelenül ötletes megoldás, egészen addig, amíg a Duna nem gondol egy olyat, hogy a szokásos vízhozamánál többet szállít néhány napig. Közkeletű fogalmazással: amíg nincs árvíz!


Mint a képen is látszik, a tervezett látogatóközpont bejárata magas
víz esetén kb.60 cm-rel kerül a víz alá.

 Mert ha az lesz, akkor – mint az elmúlt néhány év tapasztalata is mutatta – elönti az alsó rakpartot, és akadálytalanul folyik be a látogatóközpontba, és az alatta levő mélygarázsba. Onnan meg komoly meló eltávolítani, mert a metszetből kitetszik: jóval a Duna szokásos vízszintje alatt helyezkedik el.
József Attilát is száműzik a déli korzó végére, ott is megnyitva a védőfalat, sőt a rajzokból kitetszik, hogy csökkentenék a fal magasságát is, hogy legyen hely a szobornak, alapjában ne zavarja a közlekedést az alsó rakparti úton.
Persze, lehet, hogy a tervezők úgy gondolják,  gátat (vízmentesen zárható ajtót) építenek a látogatóközpont bejáratához, de én ebben nem bízom. Ennek a megoldásnak az is az egyik veszélye, hogy ha megbontják ezt a védőfalat, úgy az esetlegesen beáramló víz – amit persze el lehet szigetelni időlegesen – óhatatlanul a talajt gyengíti, és ezzel veszélyezteti a Kossuth-tér északi épületeinek és magának a Parlamentnek az állékonyságát is. A háromszintes tervezett mélygarázs építésével – ami cirka 10-12 méteres mélységig nyúlik le – amúgy is lesznek gondok. Hiszen a víz megtalálja a maga útját a laza pesti talajban, különösen akkor, ha azt a mai vízszinthez viszonyítva kb. hat-nyolc méteres mélységben megbolygatják. Nem kétlem, megvannak a megfelelő mélyépítési technológiák mindezek elhárítására, de ha ezt valóban jó minőségben és a jövő generációk számára is használhatóan kívánják megcsinálni, úgy necces a betervezett 1,57 milliárd forint e projekt kivitelezésére.
Szóval vannak szép tervek, de ahogyan a közmondás mondja: a puding próbája….

Ceterum censeo OV esse delendam!

ELTÉKOZOLT, FELÉLT JÖVŐ

Mostanában azt kérdezgetik a barátaim, mitől vagy olyan dühös? Mondogatom nekik, hogy minden okom meg van rá. Ugyanis csak egy kicsit látok távolabbra, mint az orrom hegye. Nem hatnak meg holmi CNN-interjúk, és nem képzelem magam „tündérország” lakójának. (Különben is ez az egész „tündérország” egy kicsit utánérzésnek tűnik, Móricz Zsigmond Tündérkertje után.)

De azért nézzük meg a dühöngés okait, szigorúan alulnézetből, ahogyan ez mostanában a nálamnál sokkal fiatalabbak szemszögéből látszik. Főleg a 25-35 éves korosztályra koncentrálok, akik az elkövetkező 25 évben meghatározhatják ennek az országnak a fejlődését vagy bukását. Ezzel persze nem csak azt akarom hangsúlyozni, hogy mekkora az ő felelősségük, hanem azt is, hogy a mindenkori – főleg a most regnáló – kormánynak milyen dolga lenne, hogy e generáció sikeressége feltételeit biztosítsa, megteremtse.
Az mégis csak felháborító, hogy a felmérések szerint ebben az országban azt gondolják gyerekeink és unokáink, hogy nem érdemes becsületesnek lenni. Nem ezt tanulták szüleiktől, azoktól nem igazán szerezhették meg – talán csak nagyon elvétve – e tapasztalatot. Többségük iskolái elvégzése után egy elemi bizalommal lépett ki a nagybetűs életbe. Az ott szerzett tapasztalatok mondatják velük azt, amit a felmérések reprezentálnak. (Valljuk azért be magunknak, hogy a szülők generációja sem volt makulátlan e témában. Elegendő csak Hankiss Elemér „Diagnózisok 1-2. című munkáira utalni a nyolcvanas évek elejéről 1982, 1986.)

Hasonlóan lehangoló, hogy ennek a korosztálynak az fele gondolja úgy, hogy a boldogulását inkább külföldön keresné.
Mit tekinthetünk tehát az immár két éve kormányon levő politikai vezetés legfőbb bűnének? Először is azt, amit Lengyel László mondott, mintegy összefoglalva egy tanulmánykötet mondanivalóját: „Egy ország elveszejtése”-t.
Lengyel László nem vátesz, hanem elemző. Sokkal inkább az, mint az átlag 30 éves. Ám ezek a gondolatok már korábban is megfogalmazódtak. Közvetlenül a kormányváltás utáni „törvényhozási dömpingben”. Akkor – 2010 szeptemberében – leírtam, hogy mi várható. És lőn, a legvadabb feltételezések is megvalósultak.
Egy kérdés vetődött fel a FIDESZ bornírt politikai és gazdasági intézkedései láttán: Van-e ennél lejjebb? Sajnos mindig azt a választ kellett adnom – alapvetően pozitív életszemléletemmel ellentétben –, hogy van! Einsteintől tudjuk, hogy: „A világegyetem és az emberi hülyeség határtalan – bár az előbbiben nem vagyok biztos!”

A fiatalok pedig ezt a helyzetet érzékelik. Úgy látják, hogy semmiféle garancia – sem alkotmányos, sem politikai, gazdasági a legkevésbé – nincs arra, hogy értelmes, boldog, alkotó életet élhetnek, családot alapíthatnak, gyereket nevelhetnek az elkövetkező 15-20 évben Magyarországon.
Mert olyan a mai törvényi környezet – amit a FIDESZ Alaptörvénye és kétharmados jogszabályai betonoznak be –, ami nem engedi meg, hogy ebből a politikai és gazdasági csapdából az ország kilábaljon.
Ezen kellene elgondolkodnia a mai kétharmadnak, és felmérni bűneik következményeit, itt, a Kárpát-medence 98 ezer négyzetkilométerén, nem pedig „tündérországban”, amely nem is létezik!


Ceterum censeo OV esse delendam!

Hibás a Kubatov-lista!

Már vártam a konzultációs kérdőívet! Gondoltam, majd eljuttatom az általam helyesnek tartott címre, és ezzel le is tudtam, az általam cseppet sem tisztelt nemzeti konzultációval kapcsolatos, feladataim.
Napokig üres volt a postaládám, de tegnap igen! Megjött a boríték. De nem ám magában! Egy másik is volt mellette, ugyanarra az utca és ajtószámra címezve, az apám nevére.
Azt hittem rosszul látok!
Forgattam a borítékot, de semmi kétség. Név stimmel, utolsó ismert lakhelye stimmel. A dologban az egyetlen, ami nem stimmel, hogy a boríték címzettje 29 esztendeje elhunyt.
Szóval akkor, hogy is állunk ezekkel a listákkal?


Meg a címekkel, meg a megcímzett borítékok számával? Mintha a klasszikus Gogol mű kelne életre. Kubatov-Csicsikov holt „lelkeket” vásárol, csakhogy gazdagabbnak mutassa magát, és nagyobb hitelt kapjon a politikai banktól.
Csakhogy, ami sikeredett a XIX. század közepi feudális Oroszország elmaradott vidékein, az már nem igazán „jön be” a XXI. század Közép-Európájában. Még akkor sem, ha a mai hatalom gőzerővel munkálkodik azon, hogy visszafordítsa az idő kerekét.

A másik gondolat pedig ezzel kapcsolatban: Schmitt Pál azért mondott le, mert plágiumon érték kisdoktori dolgozatának írása során. Ezért hitelét vesztve távoznia kellett az államfői posztról.



Nyikolaj Vaszilijevics Gogol



A mai hatalom mögött dolgozó „szakértők” és ötletemberek meglehetősen sokat merítenek abból a nem követendő – és már a komolyan gondolkodók által elítélt (Lásd: Gogol) – „kincsből”, amit több mint 150 éve meghaladott az idő.

Ebből is látjuk, hogy nincs új a nap alatt! De azt azért kikéri magának minden józan állampolgár, ha ilyen szinten nézik ostobának!

Ceterum censeo OV esse delendam!

PIROS TELEFON

Hallgatom az egyetlen beszélő rádiót, szokásos vasárnap délutáni műsorában éppen az ancien rezsim (értsd: Kádár-kor) hiánycikkeiről szólnak a városi legendák. Több mint két évtizede vége ugyan az említett érának, mégis különös emlékek elevenednek fel. szó esik az 502-es Levis-ről, mint kultikus ruhadarabról, meg arról, hogy már az sem a régi! A legtöbb betelefonáló azonban úgy emlékszik vissza, hogy ő bizony nem igen szenvedett hiányt, sőt még LEGO-ja is volt.

Ó, az a boldog emlékezet! Kiszűri a kellemetlen dolgokat, felidézi mindazt, ami szép volt, különös tekintettel az időre, hiszen akkor voltunk fiatalok, és ez nem is pótolható semmi mással.

Az egyik hozzászóló a piros telefonról emlékezett meg, Mert hogy ahhoz milyen nehéz volt hozzájutni a hetvenes évek elején, pedig már gyártottak belőle eleget. Volt fekete, volt világoszöld, meg tojáshéj színű és piros. A piroshoz nem lehetett csak úgy hozzájutni, mert azt csak a „fontos elvtársak kaphatták”, az különleges készülék volt. Majd egy rövid sztori következett arról, hogy az amúgy befolyásos apuka miként jutott piros készülékhez, és abban semmi különleges nem volt. Az emlékező csak a telefondoktor zenés szignálját hallgatgatta, amivel jókora számlát hozott össze a családnak.
Jó derültem a történeten, miközben a műsorvezető szorgalmasan értett egyet a vonal túlsó felén beszélővel. Nem javította ki, hagyta a legendát kiteljesedni. Lehet, hogy ő sem ismeri a történet valóságalapját.

A piros telefonok

Még anno a kommunikációs forradalom előtt, amikor Magyarországon még nem léteztek megbízható kommunikációs rendszerek, a mindenkori hatalom vezető tisztségviselői számára „K”, (azaz különleges) telefonhálózatot építettek ki a postai telefonhálózat mellett. Ez azonban korántsem biztosította az igazi „információvédettséget” (azaz nem volt védett a lehallgatás ellen), így általában csak a vezető tisztségviselők „kiértesítésére” szolgált. Persze ne gondoljuk, hogy nem volt olyan távbeszélő-hálózat, amelyen a párt és állami vezetők ne beszélhettek volna egymást között nyíltan. Ám ez utóbbi kommunikációs rendszert a Magyarországon állomásozó szovjet VCs-híradó alakulat biztosította a magyar felső vezetés 20-40 tagjának. Ez abszolút titkosított, lehallgathatatlan vonalakat biztosított — adott esetben egészen Moszkváig.
A mezei „K telefonok” az első időben pontosan úgy néztek ki, mint bármely más akkori készülék. A szokásos, fekete bakelit.

Aztán jöttek azok a boldog ’70-es évek, és változás állt be a telefóniában is. Megjelentek az első Crossbar-rendszerű központok (nyugati, svéd licenc), amelyek felváltották a hagyományos forgó kapcsoló gépes központokat. Az új központok felszerelésével új készülékeket adott az előfizetőknek a posta. Ezeken a készülékeken már nem minden esetben szerepelt a kis táblácska, amely tudatta: „A Magyar Posta tulajdona”. Később már magában is lehetett készüléket vásárolni, hiszen az előfizető saját lakásában „párhuzamosíthatta” a vonalat, azaz jutott a konyhába vagy a másik szobába is, hogy ne kelljen rohangálni, ha megszólalt a csengő.
Az államigazgatást szolgáló „K” hálózat egészen az 1998-ig üzemelt. Éves fenntartása igen sokba került, és a gyökeresen megváltozó kommunikációs szokások – nem utolsó sorban a mobiltelefonok elterjedése – végleg nyugdíjba küldték a rendszert.
Csak érdekességként: a hálózat legnagyobb kapacitással – mintegy háromezer állomás – a nyolcvanas évek végén rendelkezett.

A rendszerváltás után, az Antall-kabinet felülvizsgálta a jogosultságokat és felére csökkentett a kedvezményezettek számát. Ám a korábban már említett változások miatt leáldozott a „K” (piros) telefonoknak.
Azóta a további fejlődés – az infokommunikációs forradalom – már a vezetékes telefonok létét veszélyezteti. Ma már mobilon vagy az internet segítségével beszélgetünk – a főnökünkkel, a családunkkal, a barátainkkal – az esetek többségében.
De a piros telefon akkor is kultikus, megmarad a városi legendákban.

Ceterum censeo OV esse delendam!

KÖZÉPOSZTÁLY, MINT A PORNÓ

Na, ez aztán kormányfőhöz illő hasonlat. Az eredeti szerzője a neves közgazdász, de más kontextusban, és máshogy fogalmazva. A miniszterelnök azonban freudi elszólással módosított rajta. De azért érdemes elgondolkodni azon, hogy kit, miért és hogyan támogat, ha maga sem tudja pontosan, hogy mi is a stratégiája.

A nagy támogatók: a Századvég Alapítvány, a Széll Kálmán Alapítvány, a Heti Válasz Kiadó szervezte – Magyarország és az EU — a kapcsolatok jelene és jövője, a Fókuszban a nemzeti érdek – hangzatos című konferencián a FIDESZ holdudvarába tartozó szakértők sem igazán egyeztek meg abban, hogy mit is tekinthetünk középosztálynak.

Nyilvánvalóan nem juthattak valamiféle közös nevezőre, mert azt már mégsem ismerhették el, hogy Anthony Giddens meghatározását elfogadják. Giddensről tudjuk, hogy liberális, sőt! Tony Blair főtanácsadója volt. A volt brit miniszterelnökről meg tudjuk, hogy jó viszonyt ápolt Gyurcsány Ferenccel. Így aztán természetes, hogy elítélendő, nem csak ő, de tudományos munkássága is!
Márpedig Európában általában ezt használják. Nem idézem ide az egészet, mert nyomtatva bő egy oldal, de aki kíváncsi rá, megtalálhatja Anthony Giddens: Szociológia. 233-234. oldal. Osiris Budapest, 1997.
A lényeg: a középosztály három jól elkülöníthető részre osztható:
felső középosztály – menedzserek, szakértelmiségiek;
régi középosztály: kisvállalkozók, kereskedők, kisbirtokos farmerek; alsó középosztály: hivatali (állami, önkormányzati) alkalmazottak, tanárok, egészségügyi középkáderek (ápolók, asszisztensek stb.) Közös jellemzőjük: „azonosulnak a tehetősebb rétegek értékeivel, s ugyanakkor esetleg kisebb jövedelemből kell megélnie, mint némely jól fizetett fizikai munkásnak.”
Nos, erre a meghatározásra mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy nem megfogható. A pornós hasonlat már csak azért is sértő erre a rétegre, mert általában „erkölcsös” felfogást vall (még ha gyakorlatban nem is él eszerint), és erre igen büszke, része egyéni értékrendjének.

Lehetne most még elemezgetni a hozzászóló néhány tudós fő eszmefuttatását, de nem teszem, mert mindegyikről lesír, hogy alkalmazkodni akar a kormányfő eszmei mondanivalójához. Azaz érvényesül Szelényi Iván megállapítása az értelmiség lojalitásáról. Én ezt az utóbbit – maradva a miniszterelnök szintjén – az értelmiség elkurvulásának tartom. De ez az én egyéni véleményem. Én nem vezetek országot, csak egy blogot, azt is csak alkalomadtán!
Amit azonban Hegedűs Zsuzsa mondott, az tényleg értelmezhetetlen. Unortodox szociológia. Emlékeztet arra az időkre, amikor a szociológiát burzsoá áltudományként tartották számon. Bár, ahogy haladunk, eljutunk majd abba a korszakba is!
A miniszterelnöki beszédet már szétszedték a különböző kommentálók: az ellenzéki politikusoktól a független szakértőkig. De egy azért igen érdekes: miért is harapunk bele abba a kézbe, amelyik segítséget nyújt?

Ceterum censeo OV esse delendam!