Hallgatom az egyetlen beszélő rádiót, szokásos vasárnap délutáni műsorában éppen az ancien rezsim (értsd: Kádár-kor) hiánycikkeiről szólnak a városi legendák. Több mint két évtizede vége ugyan az említett érának, mégis különös emlékek elevenednek fel. szó esik az 502-es Levis-ről, mint kultikus ruhadarabról, meg arról, hogy már az sem a régi! A legtöbb betelefonáló azonban úgy emlékszik vissza, hogy ő bizony nem igen szenvedett hiányt, sőt még LEGO-ja is volt.
Ó, az a boldog emlékezet! Kiszűri a kellemetlen dolgokat, felidézi mindazt, ami szép volt, különös tekintettel az időre, hiszen akkor voltunk fiatalok, és ez nem is pótolható semmi mással.
Az egyik hozzászóló a piros telefonról emlékezett meg, Mert hogy ahhoz milyen nehéz volt hozzájutni a hetvenes évek elején, pedig már gyártottak belőle eleget. Volt fekete, volt világoszöld, meg tojáshéj színű és piros. A piroshoz nem lehetett csak úgy hozzájutni, mert azt csak a „fontos elvtársak kaphatták”, az különleges készülék volt. Majd egy rövid sztori következett arról, hogy az amúgy befolyásos apuka miként jutott piros készülékhez, és abban semmi különleges nem volt. Az emlékező csak a telefondoktor zenés szignálját hallgatgatta, amivel jókora számlát hozott össze a családnak.
Jó derültem a történeten, miközben a műsorvezető szorgalmasan értett egyet a vonal túlsó felén beszélővel. Nem javította ki, hagyta a legendát kiteljesedni. Lehet, hogy ő sem ismeri a történet valóságalapját.
A piros telefonok
Még anno a kommunikációs forradalom előtt, amikor Magyarországon még nem léteztek megbízható kommunikációs rendszerek, a mindenkori hatalom vezető tisztségviselői számára „K”, (azaz különleges) telefonhálózatot építettek ki a postai telefonhálózat mellett. Ez azonban korántsem biztosította az igazi „információvédettséget” (azaz nem volt védett a lehallgatás ellen), így általában csak a vezető tisztségviselők „kiértesítésére” szolgált. Persze ne gondoljuk, hogy nem volt olyan távbeszélő-hálózat, amelyen a párt és állami vezetők ne beszélhettek volna egymást között nyíltan. Ám ez utóbbi kommunikációs rendszert a Magyarországon állomásozó szovjet VCs-híradó alakulat biztosította a magyar felső vezetés 20-40 tagjának. Ez abszolút titkosított, lehallgathatatlan vonalakat biztosított — adott esetben egészen Moszkváig.
A mezei „K telefonok” az első időben pontosan úgy néztek ki, mint bármely más akkori készülék. A szokásos, fekete bakelit.
Aztán jöttek azok a boldog ’70-es évek, és változás állt be a telefóniában is. Megjelentek az első Crossbar-rendszerű központok (nyugati, svéd licenc), amelyek felváltották a hagyományos forgó kapcsoló gépes központokat. Az új központok felszerelésével új készülékeket adott az előfizetőknek a posta. Ezeken a készülékeken már nem minden esetben szerepelt a kis táblácska, amely tudatta: „A Magyar Posta tulajdona”. Később már magában is lehetett készüléket vásárolni, hiszen az előfizető saját lakásában „párhuzamosíthatta” a vonalat, azaz jutott a konyhába vagy a másik szobába is, hogy ne kelljen rohangálni, ha megszólalt a csengő.
Az államigazgatást szolgáló „K” hálózat egészen az 1998-ig üzemelt. Éves fenntartása igen sokba került, és a gyökeresen megváltozó kommunikációs szokások – nem utolsó sorban a mobiltelefonok elterjedése – végleg nyugdíjba küldték a rendszert.
Csak érdekességként: a hálózat legnagyobb kapacitással – mintegy háromezer állomás – a nyolcvanas évek végén rendelkezett.
A rendszerváltás után, az Antall-kabinet felülvizsgálta a jogosultságokat és felére csökkentett a kedvezményezettek számát. Ám a korábban már említett változások miatt leáldozott a „K” (piros) telefonoknak.
Azóta a további fejlődés – az infokommunikációs forradalom – már a vezetékes telefonok létét veszélyezteti. Ma már mobilon vagy az internet segítségével beszélgetünk – a főnökünkkel, a családunkkal, a barátainkkal – az esetek többségében.
De a piros telefon akkor is kultikus, megmarad a városi legendákban.
Ceterum censeo OV esse delendam!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése