A SZÉLSŐJOBB ELDOBTA A SULYKOT — KANADÁIG MEG SEM ÁLLT!

 Olyan levelet, amelyet a Szent Korona Rádió szerkesztője, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom országos alelnöke juttatott el a Kanadai Magyar Hírlapnak, ép ésszel nem szoktak írni, még akkor sem, ha a szerzője „halálosan” komolyan gondolja, amit virtuális papírjára vetett.

Sokáig gondolkodtam, hogy egyáltalán kell-e reagálni ezekre a sorokra. Hiszen nem is itthon jelent meg, a magyar polgárok döntő többsége tudomást sem szerzett róla. Ami mégis a megszólalás (kommentár) mellett szól, az a hallatlan arrogancia, és a következmény.


Forrás: Internet - hetek.hu

 A kanadai lapban Szemenyei-Kiss Tamás – a hazai rendszerváltás egyik legendás figurája – adja közre gondolatait a szerzővel kapcsolatban. A lényeg azonban még csak nem is Szemenyei-Kiss soraiban van.

A lényeg az, hogy ez a levél kiszabadult, mint szellem a palackból és gyakorlatilag már körbejárta a földet, egy csepp dicsőséget sem hozva a szerzőjének. Minden magyar – szerte a világon, legyen zsidó származású vagy nem, legyen politikai menekült, ’40-es, ’56-os disszidens, ’70-es, ’80-as években „kitántorgott”, kiutált értelmiségi és mindezek leszármazottai, az elmúlt 20 évben tehetségüket bizonyítani akarókról és jobb megélhetésre vágyókról nem is beszélve – szégyenkezve szembesül az ordenáré és ostoba mondatokkal. Még akkor is, ha mindez helyesírási hibák nélkül született — bár ez egy „szerkesztőtől” alapból elvárható.



Forrás: Internet - Ellezek.hu



A legnagyobb baj, hogy olyasmit állít, ami a valóságban nem, csak Barcsa fejében létezik. Nincsenek még hatalmon. Az, hogy a csendes többség nem rohan ordítozva az utcára és nem kergeti haza a hasonló gondolkodású „fiatalokat”, az csak annak köszönhető, hogy a társadalomban az elmúlt időszakban eluralkodott a közönyösség. Ám ez nem jelenti azt, hogy elvesztette józan eszét és nincsenek nagyon is megfogalmazható értékrendjei. A magyar társadalom több mint fele elutasítja azt, amit ma hazánkban politika címen előad egy – magát politikai elitnek tartó – szánalmas réteg.

Ebből a legnagyobb bornírtság azt a következtetést levonni, hogy mindezek az emberek egy szélsőséges magyarság felfogást vallanak magukénak, és a feléledő rasszizmust és egyéb extremitást támogatnának. Ha így lenne, akkor rohannának voksolni a szélsőjobb politikai képviselőire.
Ám ez nincs így! Az értelmes magyar azért marad távol a politikától, mert úgy, ahogy van, undorodik tőle. Átlát a kisszerű alkukon, a lepacsizott politikai „csínyeken”. Felismeri azt is, hogy az állandó „szabadságharc” nem vezet sehová. Annyira ugyanis ismeri történelmi múltunkat, hogy tudja: a Kárpát-medence e huzatos térségében soha nem volt képes eredményes „szabadságharcot” vívni az elmúlt ötszáz évben. Eredményeit, nemzeti fennmaradását mindig is az okos kompromisszumoknak, az idejében (vagy egy kicsit később) megkötött kiegyezéseknek köszönhette.


Forrás: Internet - Szeged ma.hu

 A kapott, ölbe hullott demokrácia elmúlt húsz éve ennek a társadalomnak olyan ajándék, amellyel még nem tud élni. Nem is csoda, hiszen nem volt hozzászokva. Nem tudja, mit kezdjen vele. Még szoknia kell. De bele fog tanulni. Az elmúlt két évtized arra elég volt, hogy belássa: nagyon sokat veszíthet, ha demokratikus értékeit elveszik tőle. Ezt már tudja. Ezért nem vevő a szélsőséges ideákra.
Ha ezt a Barcsa-féle mozgalmárok elfeledik, akkor nagy hibát követnek el: saját szerepüket látják téves összefüggésben. Elfeledik a leglényegesebbet: a magyar társadalom nem erőszakra, hanem okos szavakra hallgat. Épülni, gyarapodni, modernizálódni szeretne. Ha nem talál okos szót, akkor visszavonul, elfordul. Elfordulása pedig nem jelenti, hogy nyitott lenne az avítt szélsőjobb eszmerendszerére.

A magyar ennél sokkal okosabb!

Ceterum censeo OV esse delendam!

ORSZÁGMENTŐ HONATYÁK — A HÜLYESÉG APOTEÓZISA



Forrás: Internet - Barikád.hu

 Azt tudjuk, hogy Erdélyben a magyar jobboldali politikusokból kijön minden, amit itthon a közvélemény rosszallását válthatja ki. Azt persze nem tudom, hogy miből gondolják, hogy ugyanez a reakció nem jelentkezik a jó székelyek között, akikről köztudott – irodalmi élmények megerősítik: Tamási Árontól, Nyírő korai munkáin át Sütő Andrásig –, hogy nem ostobák, sőt, minden történelmi korban képesek voltak fenntartani identitásukat, megőrizve józan politikájukkal magukat, magyarságukat.

Ezt a fenti tényt figyelmen kívül hagyva, buzgó politikusaink olyan kijelentésekre ragadtatják magukat fiatal hallgatóik előtt, amire – szerintem – a reakció csak ezért nem a hangos hahota és gúnyos röhögés, mert ezek a fiatalok még ismerik az illemet: mégsem ildomos nyílt színen kiröhögni a magyar törvényhozás oszlopos tagjait.
Kőszegi Zoltán légből kapott tényként ad elő – valószínűleg csak a saját tudatában létező dolgokat – kapitális ostobaságokat nemzetéről. Az egy másik kérdés, hogy honnan veszi a bátorságok olyan kategorikus kijelentésekre, mint: „…a rendszerváltásnak csúfolt húsz év eredménye az, ahová eljutottunk: a nemzettudatot szétforgácsolták, az identitást meggyengítették, az embereket fogyasztókká degradálták”.
De ez még mind semmi, mert a honatya – egyben Dabas polgármestere – arra is lehetőséget lát, hogy nyolc éven belül felülvizsgálhassák az európai status quot 1920 óta meghatározó Trianoni Békeszerződést.

Forrás: Internet - Brikád.hu

Ténykérdés, hogy az elmúlt csaknem száz esztendőben történészek százai – minden politikai oldalról – próbálták megmagyarázni, szétszedni, értelmezni azt a folyamatot, amely Európa új határainak kijelölését eredményezte.
De éppen az azóta eltelt idő – társadalmi változások, a második világháború, új fegyverszünet, soha nem látott gazdasági és társadalmi változások (a post terjedelme nem engedi ezek részletes kifejtését, de könyvtárnyi irodalma van) – bebizonyította, hogy a politika mindig is egyetértett Európa Trianonban megalapozott arculatával.
Szinte hallom az ellenérveket, hogy a Szovjetunió felbomlásával, a hideg háború befejeződésével, a kelet-európai országok függetlenedésével (és felbomlásával) új helyzet állt elő. Valóban, a Szovjetunió szétesésével, Csehszlovákia és Jugoszlávia felbomlásával szuverén államok jelentek meg a térképen, ám ezek léte nem befolyásolja a trianoni szerződés alapjait. Megmaradtak eredeti határaik között, és mint addig is bizonyos önállósággal bíró entitások nyerték el szuverenitásukat.
A Trianoni Békeszerződés felülvizsgálatára belátható időn belül nem kerülhet sor – még akkor sem, ha a Jobbik alelnöke és a FIDESZ képviselője ezt szeretné. Erre nincs – és nem is lesz meg – európai politikai akarat. Ennek pedig nem oka az, hogy a „gaz nyugati nemzetek” meg akarják fosztani a magyarokat a nemzet „egyesítésétől”, hanem egy olyan folyamatnak vagyunk tanúi és átélői – bár ez a magukat „fajmagyarnak” vallók számára felfoghatatlan –, amely elvezet a nemzeti identitás újraértelmezéséhez. Ahhoz, hogy a nemzethez tartozást nem négyzetkilométerekben, és országhatárokban mérik, hanem a felmutatott értékekben: nyelvben, tudásban, munkában, eredményességben egy át és bejárható, politikailag egységes Európában.


Csak egy a világhíresek közül

 Elhiszem, hogy nehéz ezt megérteni. Elhiszem, hogy nehéz elképzelni, hogy egy nép nagyságát nem a saját magáról hangoztatott képzetek – ad absurdum évszázados magáról terjesztett legendák – határozzák meg, hanem tényleges teljesítménye. Mit tesz le az emberiség, Európa és a saját asztalára: értékeket, kulturálisakat és anyagiakat. Miként ápolja saját nyelvét – ezzel is gazdagítva egy tágabb közösséget –, milyen tudományos és egyéb kiemelkedő teljesítményekre képes.
Csak szerényen jelzem: azok a fiatalok, akik „nyugaton” próbálják ki a „szerencséjüket”, azok már a fentiek szerinti elbírálásban részesülnek. Elismerik magyarságukat, és teljesítményüket. Bár ők ebből a szempontból pontosan azt a jó hírt öregbítik, amit elődeik tapostak ki az elmúlt kétszáz évben Európa nyugati felén és az Egyesült Államokban. Sorolhatnánk a legendás személyeket az 1848-49-es szabadságharc után emigráló magyar katonáktól (akik elismert szerepet játszottak a polgárháborúban, tábornoki és más magas rangot elérve) a századelő művészein, a két világháború közötti magyar szellemi nagyságokon át napjaink elismert tudósaiig, művészeiig.
De mindezt illene átgondolnia azoknak az embereknek, akik – ugyan saját pártjuk szónokaiként, de a Magyar Országgyűlés reprezentánsaiként – megjelennek a nyilvánosság előtt határokon innen és túl!
Persze nem hiszem, hogy egyik napról a másikra mindezt megtennék! De az azért elvárható tőlük, hogy méretes ostobaságokkal – „tele kell szülni a Kárpát-medencét” – ne terheljék hallgatóikat és a tudósítást olvasó közönséget!
Lehet, hogy mindez túlzott kívánság! De a magyar nemzet még mindig virágozni fog, amikor e percemberkékre már senki sem fog emlékezni (mert nem érdemes)!

Ceterum censeo OV esse delendam!

ADÓSRABSZOLGASÁG — MAGÁNCSŐD

Forrás: Internet  TV2

Szili Katalin – exszocialista házelnök, manapság a Szociális Unió elnöke – törvénytervezetet nyújtott be a tisztelt háznak, a magánszemélyek kimentéséről az adósságcsapdából. A javaslat vonatkozna minden magánszemélyre, akinek félmilliónál több tartozása van. A cél az adósok kimentése reménytelen helyzetükből hatósági segítséggel. Kevés információ jelent meg erről a tervezetről, azonban az adósokat ez nem sok jóval kecsegteti. Egyrészt azért nem, mert ehhez külön csődvédelmi alapot kellene felállítani, ami a hivatkozott amerikai gyakorlat szerint igen komoly pénzügyi forrásokkal rendelkező szervezet, amibe hatalmas összegeget pumpál az állam és a magántőke egyaránt. Másrészt a tervezet bírósági közreműködéshez köti a rendszer alkalmazását. Ez ugye, a mai hazai körülmények között, legalább is kétséges.

A legnagyobb baj azonban nem is a szándékkel van, hanem úgy tetszik a politikus nincs tisztában e kérdés nagyságrendjével és az abban mozgó – virtuális, számított – összegekkel.
Jelenleg nincs – hirtelen elérhető, napi – adatbázis az adósságcsapdában vergődő tömegekről, de a különböző bankok és gazdasági elemzők mintegy 300-500 ezer háztartással számolnak, ha ezek közé beszámoljuk a szabad felhasználású devizahiteleseket is.
A valóság
Mottó: „Ha egy fonttal tartozom a bankomnak, az az én bajom. Ha ezer fonttal tartozom, az a bankom baja!” (régi angol mondás).
Álljon itt egy valóságos példa arra, hogy ez a bizonyos „adósságválság” miként működik az átlagpolgár szintjén. A példa valós, a szereplők és a helyszín nem is érdekes, mert a példa általános.
Élt a fővárosban egy ember. Lebontották a házat a feje felől, mert kellett a terület a „városfejlesztő beruházóknak”. Az önkormányzat eddigi hajléka helyett felajánlott neki egy másik ingatlant, amibe beköltözhetett. Ám a felajánlott ingatlan állapotát méltán nevezhettük „romosnak”, de minimálisan is kiérdemelte a „beköltözhetetlen” jelzőt, miután már hosszú ideje nem lakták.

A kényszer nagy úr, emberünk elfogadta az ajánlatot. Mivel tisztességes, becsületes munkája volt – amiért persze megkapta szerény fizetését, de önálló ingatlan vásárlására nem futotta, mondhatjuk azt is nem sokkal többet kapott, mint a minimálbér – úgy gondolta szerény jövedelméből futja a felújításra. Az egy külön mese, hogy az önkormányzat hallani sem akart sem a felújításról, sem arról, hogy annak költségeit esetlegesen beszámítja a lakbérbe. (Sőt, pofátlanul kikötötte a bérleti szerződésben, hogy évente egyszer ellenőrzi az ingatlan állapotár, és ha azt nem megfelelőnek tartja fel is bonthatja az a bérlő hibájából.)
Ezek után – mintegy fél évtizeddel ezelőtt – „áldozatunk” felvett egy jó nevű multinacionális banktól 2,8 millió forintot („CHF-alapon”) hét éves futamidőre a felújításra. Annak rendje és módja szerint el is költötte ezt a nem nagy összeget.
A problémák – mint annyi másnál – 2009-ben kezdődtek, amikor is „elszaladtak” az árfolyamok. Mert a bank sajátos gyakorlatot alkalmazott. Nem csak azzal emelte meg a havi – svájci frankban kiszámolt – törlesztő részletet, amit indokolt az árfolyamváltozás, hanem az egész tőkére nézve alkalmazta ezt. Azaz a negyedéves „elszámolási időszakokban” minden esetben az új árfolyamon szorozta fel az eredeti 20 ezer CHF-et, azt átszámítva forintra megállapította az új törlesztő részletet.
Adósunk szívta a fogát, hiszen az eredetileg vállalt törlesztése – amit képes volt vállalni kisebb megszorításokkal – hirtelen a kétszeresére emelkedett.
Az elmúlt öt esztendőt tekintve, havi átlagban 51700 forintokat fizetett – ami a jövedelme 40 százaléka –, így már kifizetett a banknak 60x51700 forintot= 3,102 000 forintot, az eredeti kölcsönösszeg 110 százalékát.  Ám a futamidőnek még nincs vége!
A bank pedig napjainkban értesítette, hogy ezen túl 110 ezer forint a havi részlet, és még a számláján nyilvántartanak 17 800 CHF kifizetendő adósságot.
Emberünk padlót fogott, hiszen nettó fizetésének ez az összeg a kétharmada, ha ehhez hozzáteszi lakhatási kiadásait (lakbér, fűtés, világítás stb.), úgy havi 20 ezer forint mínuszba kerül, pedig még egy fillért sem költött élelmiszerre és egyéb szükségleteire.

A bank ebben az esetben pofátlanul visszaél a helyzetével. Mert eddig adósunk csak a kamatait fizette, tőketörlesztésre a bank szinte semmit sem vont le, hiszen az öt év alatt csak 2230 frankot írt jóvá.
A fennmaradó – a bank által mindig napi árfolyamon számolt – tartozás pedig napjainkra 4 286185 forintra növekedett (az eredeti összeg másfélszeresére). És hogy legyen hab is a tortán (vagy a fagylalton így nyáridőben) a bank felszámol még a 360 CHF után havi 60 CHF kezelési költséget és 500 forint konverziós költséget továbbá 2240 forint „hitelfedezeti védelmi díjat”. Azaz a forintban történő művelet után a művelet értékének 17, 2 százalékát az érvényes kamatokon felül.
Bravó! Erre mondják, hogy ügyes! A bank tehát nem csak a kamatokon keresi dagadtra magát, hanem az ügyfelekre terhelt költségeken is!
Erre mondják azt, hogy pofátlanul magas hozamokat zsebelnek be, hiszen ezekben az ügyletekben egy árva frank sem fordult meg, mi több, a szerződésben is az szerepel, hogy a frank csak elszámolási alapként szerepel. Az ügyfél nem svájci frankot kapott kézhez, hanem forintot, nem frankban fizeti vissza tartozását, hanem forintban. (Frankban el sem fogadják a törlesztést.)
Mi is áll ennek az egész ügynek a hátterében?
A kereskedelmi bankok a 2000-es évek közepén igen sok pénzzel rendelkeztek, amelyeket az akkori hazai monetáris politika miatt – mesterségesen magasan tartott jegybanki alapkamat – nem voltak képesek viszonylag alacsony kamatozással kihelyezni. Nem adhattak kölcsönt a jegybanki kamatszint alatt.
Így kitalálták, hogy a kölcsön elszámolási alapja legyen a svájci deviza, hiszen annak alapkamata azokban az időkben egy százalék körül mozgott. Amelyik bank ezt alkalmazta, adhatott forint hitelt a kérelmezőknek 7-9 százalékos kamaton, ellentétben a hazai pénzintézetekkel, amelyek csak 15-18 százalékon vagy még ennél is nagyobb áron adták a kölcsönt.


Forrás: Internet

A frank-elszámolású hitelekben – mint az már bebizonyosodott az elmúlt évben a különböző civil kezdeményezésű eljárásokban – nem fordult meg a valóságban a svájci fizetőeszköz. Mindez csak a bankok konstrukciója volt, hogy kijátsszák a hazai szabályozást. Amit ma a bankok követelnek az adósaiktól, az egy fiktív, virtuális összeg, amely csak a banki könyvelésben létezik. Az igazi, a valóságos pénz – amit kölcsön adtak – már régen visszaáramlott a széfekbe.
Mi történik akkor, ha emberünk nem fizeti az adósságát, hiszen jövedelme ezt nem teszi lehetővé? Semmi. Ugyanis a bank érvényesítheti a követelését, ám nincs végrehajtható vagyona. Hiába jön ki a végrehajtó mire teheti rá a kezét? Az amúgy is eladhatatlan használt bútorokra? Netán a háztartási gépekre? Egyik sem képvisel olyan értéket, hogy az valódi fedezetként jelenjen meg. Ad absurdum az elszállítása és a végrehajtásra fordított összegek magasabbak, mint az ingóságokért kapható pénz.

Itt érvényesül az angol mondás. Ez a bankom baja!
Bár a számítások azt igazolják, hogy a bank mégsem járt olyan rosszul, az elmúlt években, hiszen visszakapta az általa kölcsönadott összeget, sőt, tíz százalékos hasznot is realizált rajta.
A magáncsőd intézményének bevezetéséhez tartozom egy javaslattal:
Ha már e mostani törvényhozás valóban szívén akarja viselni az átlagemberek gondját, úgy a törvény keretei között szabályozza azt, hogy a bankok hasonlóan erkölcstelen és manipulatív eszközökkel ne kényszeríthessék az emberek százezreit rabszolgaságba.

A másik megoldás: simán nem kell fizetni!

Ceterum censeo OV esse delendam!

ELDÓZEROLNI, ELTÜNTETNI — MERT AKKOR NINCS?

Forrás: Internet

A pécsi városvezetés átveszi az unortodox módszereket. A város alpolgármestere szerint keményebb szabályozással kiszoríthatják a városból a „nem kívánatos elemeket”. „Bezárják a kiskapukat”, hogy felléphessenek az önkényes lakásfoglalókkal szemben, akiket eddig csak nehézkes procedúrával lehetett kitenni.

Ezeket az ingatlanokat a város vagy eltünteti, vagy értékesíti. Ez lesz a sorsa annak a háznak is, amiben a nemrég nagy port felvert pécsi gyilkosság elkövetője húzta meg magát.
Az új városi rendeletnek voltaképpen nincs semmilyen jogi akadálya, hiszen az Alaptörvény már nem tartalmazza a lakhatási jogokat. Meg egy halom egyéb, az emberi léthez szükséges alapjogot sem. (Csak emlékeztetőül: ma már az Alaptörvény szerint a nyugdíj sem alapjog! Fizetni lehet ugyan az adót – amely immáron nem is járulék, mert az után járna valamiféle ellentételezés –, de az államnak tulajdonképpen nincs kötelezettsége az ellátással kapcsolatban.)
De a pécsi példa mégis csak példaértékű. Arról szól, hogy a mai hatalom – amely deklaráltan a „középosztály felemelését” tűzte zászlajára – érzéketlen a szociális problémák iránt. Az egyre sűrűsödő elszegényedés ellen nem úgy harcol – kurucos módon –, hogy valamiféle védőhálót tart az elesettek vagy lecsúszottak alá, hanem egész egyszerűen eltünteti őket.

Forrás: Internet

Amit ugyanis nem látunk, az nincs! Struccpolitika ez a javából, de sebaj! Nem oldja meg a problémát, hiszen az így kilakoltatottak más helyet keresnek maguknak a város környékén. Kivonulnak a közeli településekre, az ottani önkormányzatoknak okozva további anyagi terhet (Komló, Kozármisleny, Kővágószőlős).
Ám a céljukat – szándékuk szerint – elérik, hiszen a kevéssé gondolkodó pécsi polgárok kevesebbszer találkoznak majd a városvezetés által deviánsnak minősített kisebbséggel.
A probléma azonban nem szűnik meg. A munkát kereső emberek ezen túl is mindent meg fognak tenni annak érdekében. hogy a város vonzáskörzetében éljenek, hiszen csak így lehet esélyük jövedelmet szerezni.
A hatalom azonban nem kíván ebben részt venni Pécsett. Láthatóan – Európa Kulturális Fővárosa címhez méltatlanul – a kirekesztés, az eltávolítás és a láthatatlanná tétel érdekében dolgozik.
Teszik mindezt az országos kormányzati politika támogatásával.
Szomorú jövő elé néz a baranyai megyeszékhely: egyre lejjebb süllyed az erkölcsi szempontból. Csakúgy, mint az egész ország!

Ceterum censeo OV esse delendam!

A HÜLYESÉG HATÁRTALAN — A FELELŐSSÉGÜNK MEG EGYETEMES

Aprócska hír a nagy olimpiai dömpingben. Csaknem kisiklott egy vonat Tamási mellett, Tolnanémedinél.

A robogó tehervonat a sínekre fektetett betontuskónak ütközött. A riasztott rendőrség megállapította, hogy a betonelemeket a nem messze levő átjáró két oldaláról ásták ki. A két gyanúsított fiatalember beismerte tettét.


A kép illusztráció! - Forrás: Internet

 Azért ez több mint kamaszos csínytevés. Ez már komoly cselekmény, amelynek következményeit a fiatalok nem igazán mérték fel. Ez persze nem mentesíti őket a következményektől.
Nem mentesíti a felelősségtől a családot, a felnőtt társadalmat sem. Ijesztő, hogy a mai tinédzser korúak milyen szellemi elhanyagoltságban, nevelési hiátusokkal nőnek fel. És ez nem az ő hibájuk, hanem egyértelműen a felnőtt társadalomé.
Igen könnyű leültetni a csemetét a TV elé, vagy rászabadítani az internet virtuális világára. Így nem zavarják a „felnőtteket”, akik napi gondjaikkal vannak elfoglalva, és nincs igazán sok idejük arra, hogy kamaszodó gyerekeik értékvilágát alakítsák. Rábízzák ezt az iskolára, mondván, ott értenek hozzá. Ezzel le is tudják nevelési feladataikat. Nem gondolnak arra, hogy a gyerek nem csak az iskolai tananyag jó vagy rossz elsajátításával tanul, hanem a mindennapi viselkedési és erkölcsi normákat elsősorban a családban tanulja meg.

Ha tehát a szülők nem fordítanak figyelmet a gyerekre, az ezeket az ismereteket a rendelkezésére bocsátott lehetőségekből pótolja. A piff-puff filmeken nevelkedő gyerekek – és ez pszichológiai vizsgálatokkal bizonyított – valóságérzéke torz. Nem képesek különbséget tenni a látott film eseményei és a valóság között. Hajlamosak az agresszióra, abban a hiszemben, hogy az általuk okozott sérülések éppen olyan „virtuálisak”, mint egy videojáték, ahol a játék újrakezdésével helyreáll az eredeti állapot.
A szülők alapvető feladata, hogy elmagyarázzák, hogy mi a különbség a valóság és a képzelet, a tényleges történések és a képernyőn látottak között. A gyerekek még nem képesek felmérni, hogy cselekedeteik milyen következményekkel járhatnak. Mint ahogy valószínűleg a fenti „csínyt” elkövető két fiatal sem volt tisztában azzal, hogy mekkora anyagi és személyi kárt okozhattak volna. Számukra a milliók nem jelentenek semmit, hiszen valószínű a hátrányos helyzetűek közé tartoznak. Elképzelni sem tudják azt a mértéket, amelyet kárként okozhattak volna. Annak a családnak, amely a minimális bevételekből él, már az egymillió is akkora összeg, amelyet felfogni sem tudnak.

Ettől még a szülők felelőssége nem csökken. Azért mert valaki(k) a társadalom alsó rétegeiben tengetik életüket, attól még be kell tartaniuk a legelemibb közösségi viselkedési formákat, be kell tartani az írott és íratlan szabályokat.
Ezek az események egyetlen dologra világítanak rá igen élesen: a társadalom erkölcsi tőkéje folyamatosan erodálódik. Az egyéni és csoportos perifériás helyzet egyre inkább elidegeníti ezeket a szokásoktól, az eddigi értékektől.
Vigyázni kell, mert ha ez a társadalmi erózió tovább terjed, úgy az egész közösség futhat a káoszba!

Ceterum censeo OV esse delendam!

ORBÁN VILÁGA — AVAGY: ÉRVELÉS KIS HIBÁKKAL

A tusványosi beszéd magyar fordítása


A bonyolult dolgokról nehéz beszélni. mert a bonyolult dolgok pontosan attól nehezen kezelhetők, mert szerteágaznak, számtalan összetevőjükre figyelni kell, mert ha bármelyiket is kihagyjuk a puzzle-ből a kép igen csak tele lesz fehér foltokkal.
Mi több: a bonyolult dolgokat nem lehet leegyszerűsíteni. Nem lehet egy elektronikus vezérlésű darut összehasonlítani egy faékkel, bár mind a kettőt „gépnek” tekintjük. Csak ez utóbbi egyszerű „mint a faék”, az utóbbi pedig egyesíti magában mindannak a tudásnak egy szeletét, amit az egész emberiség felhalmozott.

Orbán Viktor kockáztatott – mint említette is: „Bonyolult kérdésekről beszélni ilyen körben csak úgy lehetséges, hogyha az ember egyszerűsíti a mondandóját, vállalva ezzel a leegyszerűsítésnek a kockázatát is.” – és vesztett (a vájt fülű hallgatóság körében).
Természetesen nem minden gondolatot veszek górcső alá, csak a legmarkánsabbakat. Igyekeztem azonban ezt úgy tenni, hogy kirajzolódjon a kevéssé vájt fülűek számára is a kormányfő világlátása.
„A politika sok mindenről szól. Az egyik ok, amiért mi, akik az értelmiségi világból érkeztünk ide, illetve oda is tettünk egy kirándulást, az, hogy a politika a valóságértelmezésnek egy csiklandozó terepe.”
Hát igen. A politikai valóban sok mindenről szól. A modern demokráciákban a hatalomgyakorlásról a közjó érdekében. Például arról, hogy miképpen ismerjük fel a közelünkben zajló, vagy globális folyamatokat. Mennyiben vagyunk képesek ezek szerin cselekedni. Orbán Viktor a szabadegyetemi előadásában az európai válságról, annak okairól értekezett. „…mert meggyőződésem, hogy van itt néhány olyan mélyben zajló folyamat, amely döntő módon határozza meg Közép-Európa sorsát, benne Magyarországét és Erdélyét a következő évtizedekben.”
Való igaz, az európai folyamatok meghatározzák e térség életét. Ő azonban abban bízik, hogy nyerni fog ezen a válságon. A motiváció tehát nem az, hogy az uniós keretekben hozzájárul – akár még szerény módon is – e „válság” felszámolásához (ami fogalmazása szerint: „válság van az európai ember civilizációjában, hogy válság van a keresztény civilizációban”). Valami egész másról gondolkodik: ő nyerni akar ezen a válságon. Kiszáll a ringből, nem küzd tovább, hanem kívülről lesi az alkalmat arra, hogy valamelyes haszonhoz jusson.
Hogy mennyire téves a helyzetértékelése azt jól mutatja a válság okainak interpretációja. „Az európai elit ma azt gondolja, hogy a kontinensünket kétszer romba döntő háború mélyén a nacionalizmus húzódik meg, és valahogy nem veszi kellő súllyal figyelembe azt a tényt, hogy a XX. század két pusztító eszméjének – a nemzetiszocializmusnak meg a nemzetközi szocializmusnak, amit mindközönségesen kommunizmusnak nevezünk – a közös vonása nem a nacionalizmus volt, hanem az a körülmény, hogy jogosnak vélték, hogy a társadalmat bármilyen eszközzel egyetlen eszme nevében gyökeresen átalakítsák.”
A miniszterelnök itt filozófiailag téved. De ez csak tévedés, nem hiba. Ám nem nagyon kellene ezzel a gondolattal kiállni nagyobb tömeg elé, mert ha azok közül valakik ismerik az európai eszme- és politikatörténetet, a legjobb esetben is némi elnéző mosollyal hallgatják. Hangos hahotára már csak ezért nem fakadnak, mert kultúremberként úgy vélik, mégsem illő kiröhögni egy kormányfőt.
A legnagyobb melléfogása az a mondata ebben a témában, hogy a politikai problémákat nem lehet gazdasági eszközökkel kezelni. Hát abban az értelemben, ahogyan hangsúlyozza, úgy valóban nem. Ugyanis a gazdasági problémákat – legalább is a fejlettebb demokráciákban – nem a politika okozza, hanem éppen fordítva: a gazdasági problémák okozzák a politikai válságokat.
Maga sem azért került hatalomra 2010-ben kétharmaddal, mert olyan programot tett a választók asztalára, hogy azok szinte kényszert éreztek az arra való szavazásra. Nem. A magyar gazdaság problémái – amelyek nem is az elmúlt tíz-húsz évben keletkeztek, hanem legalább fél évszázadra tekintenek vissza – eredményezték azt, hogy egyetlen magyar kormány sem volt képes azokat kezelni, és a társadalom a folyamatos változtatásra szavazott a rendszerváltás óta. A politika kiszolgálója a gazdaságnak és nem formálója, hiszen sem ereje, sem lehetősége arra, hogy egy demokráciában azt „irányítsa”. Ha a politika iránytani akarja a gazdaságot, az a társadalmi formáció már nem nevezhető demokráciának, mert az egyben azt is jelenti, hogy nem tartja tiszteletben a magántulajdont, az egyéni kezdeményezést, azaz a modern társadalmak két alappillérét.

Azt már csak félve teszem hozzá, hogy az indokként felhozott Európai Alkotmány elutasításának az oka nem az a „nemzeti reneszánsz” amiről oly meggyőzően beszélt. Ugyanis az általa emlegetett nyugat-európai nemzeti reneszánsz nem politikai töltésű elsősorban, hanem kulturális jellegű. Ez a törekvés – a nemzeti nyelv, hagyományok megőrzése – egyáltalán nem ellentétes az Európai Unió céljaival, hanem egyik alapértéke annak. A sokszínűség egyben letéteménye annak, hogy az öreg kontinens képes legyen a globális gazdasági, pénzügyi kihívásoknak eleget tenni. A közös pénz létrehozása pedig segítette a tagállamokat abban, hogy gazdaságaik hatékonyabbak legyenek. A pénzügyi válság – hitelválság – valóban abból indult ki, hogy „túlköltekeztek” a társadalmak. A közös pénz azonban rászorítja az uniót arra, hogy felelősséggel tekintsenek ne csak saját országaikra, hanem a teljes övezet egészére.
A lengyel vízvezeték szerelőkre való hivatkozását pedig tekintsük retorikai munkássága részének. Az azonban nem állja meg a helyét, hogy „…Az sem megy, hogy a szuverenitásukat értékesnek gondoló népeket és azzal élni akaró országokat, mint Magyarország a legocsmányabb jelzőkkel illetnek a nyugati nyilvánosságban.”. Ugyanis az unió nem azért támadja az országot, mert nem akarunk dolgozni, hanem azért mert a politikai felépítmény átalakítása nem felel meg azoknak az elveknek, amelyek a szövetséget jellemzik, és amelyeket – a csatlakozás aláírásával – Magyarország magára nézve is kötelezőnek ismert el. Nincs itt semmiféle „ideológiai bunkósbot”. Mindössze a saját vállalásainkat kérik rajtunk számon. Ezeknek pedig semmi köze ahhoz, hogy az unió elismeri vagy sem nemzeti érzéseinket.
Orbán Viktor újra és újra visszatér a válsághoz, mindig más magyarázattal szolgálva elkötelezett hallgatóinak. A legérdekesebb a beszéd e részében az érvelés, miszerint: „… Mi, közép-európaiak ahhoz a területhez tartozunk, ahol azok a nemzetek élnek, amelyek sem a XIX. század végén, sem a XX. században nem építettek ki gyarmatokat maguknak; a nyugatiak meg ahhoz a területhez tartoznak, ahonnan kiindultak a gyarmatosítások.” Ez m kijelentés már azért is sántít, mert a legnagyobb gyarmatosítások nem a XIX és XX. századra estek, hanem két-három évszázaddal korábbra, ám ez legyen a történelmi ismeretek tárgya. Innen egy szempillantás alatt eljutunk oda, hogy Közép-Európa nem csak vesztese a XX. századnak, hanem bűnbakja is. Érdekes a kitétel, miszerint a nyugat-európai elitben közmegegyezés, hogy a XX. század bűneiért a közép-európai népek a felelősek.
Lehetséges, hogy néhány szerzőnél – elenyésző kisebbség ma már – fellelni ilyen gondolatokat, mint ahogy olvasni olyan magyar szerzőt is, aki szerint a magyarok és sumérok is együtt küzdöttek vala.
Az itt elhangzó érvek pedig arról tanúskodnak, hogy a beszéd írója – valamely nagy tudású spindoktor – egész egyszerűen nincs tisztában a történelmi tényekkel.
Ne részletezzük itt a második világháború körülményeit, a nyugati hatalmak és Sztálin kényszerszövetségét. Az azonban tételesen nem igaz, hogy a nyugati demokráciák nem akartak harcolni a kommunizmus ellen. Akkor vajh' miért mondotta el Churchill híres fultoni beszédét, és miért „tombolt” a hidegháború a negyvenes évek végétől egészen a nyolcvanas évek közepéig?
A legérdekesebb megállapítás azonban az, hogy „…a nyugati vezetők továbbra is a félelem logikájában gondolkodva a történelemről, immáron nem a kommunizmustól vagy a fasizmustól kezdtek félni, hanem egész egyszerűen a tömegektől, méghozzá a politikailag aktív tömegektől.” Ha az ember csak a legutóbbi gondolkodókat, szociológusokat és politikusokat idézi – Churchilltől, Adenaueren, Kennedyn, Kohlon, Fukuyamán át Blairig – ez a gondolat meg sem jelenik, sőt a legkonzervatívabbak is a demokrácia fontosságát, a tömegek politikában való részvételét hangsúlyozzák.
Ami pedig a hatalomgyakorlásról mond, az azt mutatja, hogy a demokrácia alapját – amely már a görögök óta elfogadott elv – tagadja, azaz a hatalom gyakorlását nem a személyek testesítik meg, hanem az intézmények és a törvények. Pontosan azért, mert az intézmények, a törvényes előírások alapján valóban a társadalmat szolgálják. A hatalomban levő személy pedig ebből a szempontból nem megbízható, hiszen könnyen válhat belőle despota, ahogyan ezt a városállamok példája is mutatta.
El is mondja a miniszterelnök, hogy: „Azonban ma már be kell látnunk, hogy ez egy téves gondolat. Az a közvéleményben elültetett fölfogás, hogy az európai közösséget nem az embereknek kell kormányozniuk, hanem személytelen elveknek és intézményeknek, ez válsághoz vezetett. … és a szándék, amely a személytelen intézmények és elvek hatalmának kiépítésére irányult, akár becsületes is lehet, hiszen egy veszélyt akart elkerülni, azonban mégis egy helytelen választ adott egy problémára. Helytelen, mert hazugságra és látszatigazságra épül.”

Nagyon jól hangzó gondolat, hogy személyek döntenek és nem intézmények. Mint ahogyan Orbán Viktor hangsúlyozta is: „…Emberi döntések eredménye volt a kommunista diktatúra, vele szemben az 56-os forradalom is. Emberek döntöttek arról 56-ban, hogy nem avatkoznak be, és a Nyugat magára hagy bennünket. Emberek döntöttek, megnevezhető személyek a 68-as csehszlovákiai bevonulásról. Az olajválságot is emberi döntések váltották ki, a szovjet birodalom összeomlása mögött is emberi döntések vannak, és persze a bankrendszer által előidézett pénzügyi válság mögött is igenis személyek, természetes személyek és az ő döntéseik állnak, mint ahogy az euróválság mögött is, igenis bankárok, bürokraták és politikusok, megnevezhető személyek és az ő döntéseik húzódnak.”
A probléma mindezzel csak az, hogy az „emberi döntések” a fenti esetekben intézményi, politikai döntések voltak. Nem köthető egyetlen emberhez a kommunista hatalom átvétel Oroszországban, hiába is kötik ezt Lenin személyéhez. Testület, ha úgy tetszik intézmény, döntött az Amerikai Egyesült Államokban arról, hogy nem avatkoznak be a magyar forradalom mellett. Ami csak annyiban igaz, hogy nem küldtek ide csapatokat, ám minden más eszközzel – titkossal és nyíltakkal – támogatták ’56 ügyét, sőt segítséget (egzisztenciát) nyújtottak az USA-ba menekült szabadságharcosoknak.
Folytathatnánk még azzal, hogy Orbán Viktor megeresztett még néhány kimondottan éles kirohanást a bankok és Brüsszel ellen, majd így összegezte ebbéli mondanivalóját: „Summa summárum, tisztelt Hölgyeim és Uraim, azt akartam ezzel a leegyszerűsített, de bonyolult összefüggésrendszerrel itt világossá tenni, hogy Nyugat-Európa ma egy ördögi körben vergődik, amelyből nem találja a kiutat. Lassacskán ki kell mondanunk: lehet, hogy egy kicsit korán van, és ezért majd jól megköveznek bennünket, de lassacskán ki kell mondani, hogy az európai válság lényegében Brüsszel válsága. Brüsszel az elsődleges akadálya annak, hogy megtaláljuk a megoldásokat a nemzetgazdasági bajok kezelésére.”
Mondja mindezt akkor, amikor a kormány – elkerülendő a költségvetés összeomlását, hangsúlyozottan a költségvetését és nem a magyar gazdaságét – pénzügyi segítséget kér az IMF-EU párostól. Ez a fajta politizálás nem csak nevetséges, hanem veszélyes is. Mert az egyszerű állampolgár is felteheti a kérdést: ha ezek ilyen gonoszok, akkor miért esedezünk és fogadunk el tőlük segítséget? Vagy mindez, ha mindez nem igaz, akkor mi a valóság a kormány politikájában?
A legérdekesebb érvelés pedig a demokratikus berendezkedés elleni érvelés. Lássuk csak: „…Szerintem a hatalom személyes természetét illetően a közép-európaiak még jobb ösztönökkel rendelkeznek, mint a nyugatiak. Mi nem éltük át azt a negyven esztendős jóléti társadalmat, ahol tulajdonképpen egy sikeres társadalmi modell, társadalmi és gazdasági modell eredményeképpen, persze a kormányokat kellett időnként cserélni, mert a politikus hibáznak. ….világos Közép-Európában – szemben Nyugat-Európával –, hogy sorsdöntő jelentősége van annak, hogy kik kormányoznak, milyen emberek ők, és pontosan milyen döntéseket hoznak. Ezért a felelősség elve a politikából nem is itt tűnt el, de semmiképpen nem tűnt el olyan mértékben, mint ahogyan ez a nyugat-európai országokban ma ismeretes.”

Magyarra lefordítva ezt: csak én – a FIDESZ-szel a hátam mögött – vagyok képes és hivatott ezt az országot vezetni, mert ha ezt más (például a baloldal vagy a liberálisok) teszi, akkor romba dől az ország. Ami azt illeti, ennél jobban nem nagyon lehet ledönteni, mert a sokat szidott baloldal elkövetett ugyan néhány kapitális marhaságot, ám soha sem jutott eszébe, hogy a demokratikus intézményrendszert lebontsa és átalakítsa annak érdekében, hogy hatalmon maradjon. Emelt fejjel vesztették el a választásokat, amit a mostani miniszterelnökről a legjobb indulattal sem tudok feltételezni.
Arra már ki sem térek, hogy miként hívta fel az erdélyi magyarokat a népszavazás bojkottálására.
A lényeg azonban az, hogy ebből a beszédből – még ha a saját híveinek is beszélt – kiderült az a világlátás, amelyet a miniszterelnök vall.
És ettől komolyan kétségbe lehet esni. Mit is mondhatna a blog írója? Inkább idéz nagy gondolkodókat, elismert politikusokat:

„Nem feltétlenül tartom hibának, ha valakinek változtatnia kell politikai felfogásán. Egyszer mindenki megváltoztathatja ezt erkölcsi vagy politikai opportunizmus nélkül: ám ha többször teszi, ez már gyanús. Főként, ha ez mindig egybeesik az érdekeivel és a rendszerváltoztatással.” – mondotta volt Antall József (Az élő szellemi hagyaték – Vál: Vígh Károly).

Míg az antalli gondolat a miniszterelnökre, a prohászkai a választókra vonatkozik!
Prohászka Lajos gondolatát pedig meg kell fogadni: „…a magyarból épp az hiányzik, ami az európai szellemre általában jellemző: a tevékenység feszültsége, számvetése és kitartása.”


Ceterum censeo OV esse delendam!

MINDENT VAGY SEMMIT

Forrás: http://www.tusvanyos.ro/ - Fotó: Zsigmond István



Orbán Viktor úgy látszik, vabankra játszik. Teszi ezt itthon – lásd a vállalkozókkal tartott „egyeztetés” során elhangzottakat – és külföldön, Tusnádfürdőn.
Számomra már az is kicsit visszás, hogy a FIDESZ nyílt politikai propagandára használja az erdélyi nyári egyetem nyilvánosságát immár több mint egy évtizede.
Nem elegáns a havasok lábától hazaüzengetni, onnan beharangozni a következő belpolitikai lépéseket. Így történt ez most is. A külföldön élő magyar állampolgárok szavazásáról szóló ígéret (törvény híján) lehet, hogy pozitív hatással volt a hallgatóságra, ám mindezt ilyen módon bejelenteni – még akkor is, ha tisztában van a miniszterelnök a törvényhozás lojalitásával – vérforraló. Még a látszatra sem ad a miniszterelnök.
Az pedig egyenesen diplomáciai ostobaság – tudomásul kell venni ugyanis, hogy Románia ugyanúgy az EU tagja, mint Magyarország, és nem szokás a tagállamok között beleszólni a másik belpolitikai csatározásaiba –, ha nyomást akar gyakorolni a népesség egy részére, eldöntendő egy román politikai kérdést.
Ám mindezt sutba vágva Orbán Viktor szónokol a tusványosi pódiumon.
Ugyanaz a stílus fedezhető fel ebben, amely eluralkodott a hazai politikában az elmúlt fél évben. Minden, amit a kormány kitalál – egyeztetés, hatásvizsgálat és kímélet nélkül – letolják a „partnerek” torkán, fittyet hányva arra, hogy az a társadalom egészére milyen hatással lesz.

Forrás: http://www.nol.hu/

A partnerek pedig – tisztelet az egyetlen VOSZ-nak – szervilizmussal eltelve bólogatnak, mint az a bizonyos kiskutya a hetvenes-nyolcvanas évek autóinak hátsó ablakában. Márpedig ez a feltámadó – olykor a racionalitást is felülíró – rajongás az, ami megmérgezi a hazai politikai életet. A kormányzópárt szándékosan építgeti ezt az attitűdöt, jogi formulákkal támasztja alá, lásd a választási végrehajtási törvény elképzelései, annak érdekében, hogy a tévedhetetlenség mítoszában tetszelgő pártelnök hatalomban maradhasson.
Úgy ahogy van, ez az egész kezd roppant szánalmas lenni. A mindenáron való hatalomgyakorlásért való tülekedés párosul a hozzá nem értéssel, a teljesen ostoba kompromisszumképtelenséggel. Mindez egyre több embert (polgárt) fordít el a politikától, idegenít el közös dolgainkba való beleszólástól. Ez pedig az elmúlt két évtized eddig elért – még korántsem reflexé váló – demokratikus magatartásnak a lerombolását szolgálja. (A fél ázsiai horda azt teszi, amire az erő kényszeríti.) Mindez pedig olyan kárt okoz, amelynek helyreállítása nemzedéknyi időt igényel!


Forrás: Internet

 Az a politikai erő, amely erre játszik, szembe megy a társadalommal, a 21. század kihívásaival, a saját maga által is – szóban hangoztatott – vállalt szövetségi elkötelezettségekkel.
Ez a politikai erő, az előbbiek szerint, inkompetens, nem képes közfeladatai ellátására, a társadalmat romlásba viszi.
E gondolkodás lehet – esetleg – eredményes egy kaszinó rulett asztalánál, amikor az összes eddig megszerzett pénzünket feltesszük egyetlen számra. Van esélye a sikernek, de ez igen csekély. Általában bukás a vége! A mindent vagy semmi hazardírozása nem fér bele a politikába.

Ceterum censeo OV esse delendam!