„ A LEGJOBB JÓS A BELÁTÁS S JÓZAN ÉRTELEM” – (EURIPIDÉSZ)

„…ha ...gonoszság fészkelte be magát a közügyekbe,

nem gyűlölet támad a gonoszok között, hanem erős barátság.

Mert akik a közjó megrontására törnek, összetartva cselekszenek…”

(Herodotosz)

Azt tudjuk, hogy szél ellen nem lehet! (Bár néhány – több sör után tudatmódosult férfitársunk – megpróbálta, de ezután a kudarc szemmel látható jeleit viselte .) Ám, úgy látszik ez egyáltalán nem zavarja kormányunk vezetőit. Volt ez a kis ország már minden: száguldó gyorsnaszád, tündérország, hogy csak a legutóbbiakat említsem.

Forrás: Internet - ATV, mód: szerző

Matolcsy vezette gazdasági tárca költségvetést tervez, prognózisokat állít fel. A magyar gazdasági növekedést két százalékra jósolják. De hogy mindek alapján, az azért nem igen derül ki. Az ex has számoktól a közvéleményt – már akit érdekel – kiveri a víz a szakértők pedig kikerekedett szemekkel szemlélik az a papírt, ami mindent elbír.
Az igazi szakértől – akiknek kontinensnyi rálátásuk van a gazdasági folyamatokra – pedig érvelnek, elemeznek és nem átallják közzé is tenni azokat.

Az elemzők szerint az európai gazdaság – tudott problémák: spanyol és görög adósságválság, az IMF hezitálása ez utóbbiak finanszírozásában – nem növekszik oly mértékben, mint ahogyan azt korábban vélték a gazdaság szereplői és a vezető politikusok. Egész kontinensünkön csökken a fogyasztás, mert az átlagember nem költ feleslegesen, meglévő pénzecskéjét próbálja megóvni ebben a kaotikus környezetben.
Ha pedig visszafogja a fogyasztását, az bizony azt hozza magával, hogy csökken a szolgáltatások és kereskedelem bevétele, amely egyenesen hat az ezeket előállítókra. Ha pedig ez utóbbiak bevétele is csökken, az azzal jár, hogy csökkentik a kiadásaikat, elbocsátják az immár feleslegessé váló munkaerőt. Akit pedig elbocsátottak – jövedelem híján, vagy jelentősen megcsappant források okán –, szintén „minimum üzemre” kapcsol, csak a legszükségesebbeket vásárolja meg. A spirál így végig szánt az egész társadalmon, egyre komolyabb válságot generálva.
A magyar gazdaság sem lehet kivétel az európai trendből, mert számtalan szállal kapcsolódik a nyugat-európai partnereihez.
Ezt a tényt nem tudomásul venni, a legnagyobb bűn! Azt hirdetni, hogy vásárlóink, piacaink felvevőképességének korlátai ellenére képesek vagyunk növekedni, az csaknem akkora ostobaság, mintha azt hirdetnénk, hogy képesek vagyunk energiahordozókból ellátni saját magunk.

Ám úgy látszik – a nyilatkozatok, a kormányzati kommunikáció mind azt sugallja –, a kormány elképzelései a „merjünk nagyot álmodni” szlogen mentén épülnek fel, szemben minden valósággal.
Ideje lenne már – IMF tárgyalások ide vagy oda – szembenézni a tényekkel. Vagy, ha erre képtelen a gazdaságirányítás (a miniszterelnökkel az élen), akkor be kellene látniuk maguktól, hogy kudarcot vallottak. Mert ha nem így tesznek, akkor a választópolgárok büntetik majd őket. Nagyon gyorsan eltelik a következő választásokig hátralevő idő.
Minél többször hangoztatják nem ortodox módszereiket, annál mélyebbre süllyedünk, annál több kár keletkezik. Így a változtatás hiányában egyre mélyebb politikai válságba zuhan az ország, a jelenlegi hatalom esélyei egy újabb megmérettetésre exponenciálisan csökkennek. Ami persze nem olyan nagy baj, de a romeltakarításra fordítandó erőfeszítéseket jelentősen növelik. A váltó kormánynak pedig az eddig összehozott kár felszámolása tán meg is haladja a lehetőségeit (saját ciklusa alatt nem képes növekedő pályára állítani az országot).
Mert rombolni mindig könnyebb, mint építkezni. Ezt felejti el ez a kormányzat!

Ceterum censeo OV esse delendam!

„EZ A FIDELITAS (KISZ) ÉPPEN OLYAN JÓ, ÉPPEN AZT TESZI, AMIT KELL…”

Mottó az „Addig jó, míg Kádár él” című műsorból.

Forrás: Internet

A kormányfő, mindannyiunk NER vezetője, találkozott a FIDELITAS vezetőivel. Szép és dícséretes dolog. Meg kell hallgatni az ifjúságot (azok képviselőit), hogy a társadalom e szegmenséről is szerezzünk első kézből információkat. Az persze egy másik kérdés, hogy tekinthető-e a FIDELITAS a fiatalok reprezentatív szervezetének?
Minden esetre a miniszterelnök szerint e szervezetnek „nincs versenytársa a pályán”. Arról is biztosította a résztvevőket, hogy ők „nem egy szakszervezet… hanem egy politikai mozgalom részei”. Oly annyira fontosak, hogy képviselőik a parlamentben többen vannak mint az LMP.
Orbán Viktor nem fogta vissza magát beszédében. Szavaiból ijesztő jövőkép bontakozik ki. Ugyanis azt a politikai és jövőképet sulykolja a fiataloknak, ami láthatóan a tények ellenében hat. Csak néhány gyöngyszem ennek igazolására:
Szerinte ugyanis változtatni kell a perverz módon megfogalmazott, a vesztes csatákat előtérbe helyező magyar történelemszemléleten.
Nocsak-nocsak!
És mit tetszik a helyébe állítani? Mert az történelmi tény, hogy az elmúlt 500 évben magyarok nem nyertek csatákat! Ami ütközetet megnyertek, azt hősiesen tették, de a háborúkat, azokat elvesztették. Így nagyon sok dicsekedni, ünnepelni valónk nincs. Amit a miniszterelnök mond az nem más, mint felhívás történelemhamisításra annak a jelszónak a jegyében, amit már ismerünk: „akié a múlt, azé a jövő!”. Felelős politikus ilyet a 21. században – már csak az információs társadalom kiteljesedése okán – ki sem ejt a száján.


Forrás: Internet

Erről a szövegről már elfeledkeztek?

Hasonlóan érdekes véleményt fogalmazott meg sakktábla elméletében, miszerint a nyugat-európai társadalmak a lecsúszás állapotában vannak. Az kétségtelen tény – a legutolsó híradások is erről szólnak –, hogy komoly pénzügyi válsággal küzd az euro-övezet, ám gazdasági potenciáljuk, piaci részesedésük még mindig sokszorosa a közép-európai térségnek. Az az emelkedő, amin a sakktábla közép-európai parasztjainak fel kell kapaszkodnia, kétségtelenül nagyobb erőfeszítést igényel, mint nyugati társaiknak a fékezés. Ugyanis a felfelé meneteléshez jelen pillanatban csak az akaratunk van meg, minden más – tőke, innováció, infrastruktúra, energia, ásványi és egyéb nyersanyagok – hiányoznak. Márpedig ezeket pontosan attól a nyugattól szerezzük be, amelyet most oly nagy elánnal temetünk.
Szerintem lehet hülyíteni a fiatal generációt azzal, hogy majd öt év múlva tömegével jönnek haza azok a fiatalok, akik ma Nagy-Britanniában, Németországban, Skandináviában alapozzák meg szerencséjüket és egzisztenciájukat. Ám nagy valószínűséggel ezek közül csak azok jelennek majd meg itthon, akik az ottani verseny vesztesei lesznek.
Ilyen körülmények között legalább is kétséges a miniszterelnök látomása, miszerint az ifjúsági szervezet feladata az ország „megfelelő polcra” emelése.
Persze lehetek pikírt: az alsó polc is polc. Mint tudjuk, oda helyezik a nem kurrens árut (lejárt, „akciós” termékeket) az áruházak gondoláin.
És az utolsó, de egyáltalán nem elhanyagolható megjegyzés.
A konzultációba bevont ifjúsági szervezet – bármennyire is „egyedül van a pályán” –, nem képviseli a magyar fiatalság egészét, többek között azt a 25 százaléknyi állástalant sem, akik erejük megfeszítésével, képzetten, a kor kívánalmainak megfelelő tudással akarnak elhelyezkedni Magyarországon, a munka világában.

Ceterum censeo OV esse delendam!

MAGYAR EMBER, MAGYAR PÉNZE, MAGYAR BANKBA!

Az uborkaszezon nálunk nem érvényes. Igaz, hogy ezt bejelentette a miniszterelnök már sok hete, biztosítva arról a képviselőket, hogy meg lesznek hajtva, mint az a bizonyos Singer-varrógép.

Forrás: Internet - Origo

Tegyük hozzá: maga sem lustálkodott. Egyik sziporka a másik után pattant ki a fejéből, és mindezeket olyan meggyőző erővel volt képes hallgatói képébe mondani, hogy még azoknak is fennakadt a szeme, akik egyébként hűen követik vezérüket.
A gondolkodó emberek azonban fejcsóválva fogadták a legutóbbi elképzelést is, ami – még Orbán Viktor fogalmazása szerint is – „unikális” Közép-Európában. Azaz a cél, hogy a Magyarországon tevékenykedő bankok legalább fele tulajdonban magyar kézben legyenek.
Mostanában halottunk már egyet, s mást. Leszünk tündérország, fejlődünk olyan sebességgel, hogy csak na, leelőzve mindenkit.
A bajom az, hogy igen jól hangzó bonmot-ok ezek, csak a valóságos alapjaikkal vannak óriási bajok.
Kezdjük akkor az elején, a tulajdonlásnál és annál a bizonyos ötven százaléknál.
Egy banknak van egy nagyságrendű alaptőkéje. Ez többnyire adott (például 100 forintos) névértékű részvényekben testesül meg. A részvényekből meghatározott mennyiséget bocsátanak ki (például 23 millió darabot), a darabszám és a névérték adja a bank jegyzett alaptőkéjét. E részvények tulajdonlásának aránya adja a beleszólási jogot a cég ügyeinek intézésébe. Akinek a részvények fele a kezében van, az dirigálhatja a stratégiát. Megmondhatja, milyen üzletpolitikát folytasson a bank.
Ám a dolog nem ilyen egyszerű. Ugyanis a bankok többsége nyílt részvénytársaság, azaz a részvények a tőzsdén forognak. Árfolyamuk (az előző példa szerint egy 100 forintos részvény akár többezer forintért is gazdát cserélhet) a bank gazdálkodásától, az elért eredménytől és az ebből következő osztaléktól függ. Így fordulhat elő, hogy az adott névértékű részvény – ami a bank tőkéjét testesíti meg – a napi tőzsdei forgalomban sokszorosát érheti névértékének. Hiszen, aki részvényt vásárol abban bízik első esetben, hogy a bank továbbra is kiváló üzletpolitikát folytat, és a ma "x" összegért megvett részvény egy idő elmúltával – lehet ez az időpont egy órától több évig terjedő intervallum – magasabb összeget ér, mint vásárlásának idején, azaz haszon keletkezik. Működik az úgy is, hogy arra spekulál valaki, hogy esik a részvény ára, ezen is lehet keresni, de ez a blog most nem arról szól, hogy miként lehet vagyonunkat megsokszorozni a tőzsdén.


Forrás: Internet - Korcsmáros Pál rajza

 A lényeg ebben, hogy a ma Magyarországon működő bankok tulajdoni viszonyait csak jó közelítéssel lehet megmondani. Az azonban tudott, hogy mekkora részvénymennyiség forog a különböző pénzintézetek papírjaiból a „parketten”. Ez több ezermilliárdos vagyon. Ha ennek a feléről gondolja úgy a mai kormányzat, hogy „illő lenne” magyar kézben tartani, akkor is több ezer milliárdról beszélhetünk. Óriási pénz! Erre mondta Vanek úr – Rejtő Jenő örökbecsűjében, a Piszkos Fredben – „Drága Sztrovacsek, ennyi pénz csak a számtanpéldában van”.
A másik sarkalatos kérdés: mi számít magyar tulajdonnak? Az állam tulajdona? Netán néhány „helyzetbe hozott” magyar üzletember (szándékosan nem használom az eléggé lejáratott „oligarcha” kifejezést)?
Az igazi kérdés persze az, hogy a megvalósításhoz vajon honnan lesz – bárkinek is: államnak, magánszemélyeknek – ennyi pénz, amivel e tulajdoni hányadokat meg lehet szerezni?
Ha az állam akarja megszerezni, akkor bizony fokoznia kell a költségvetés bevételeit, mert csak így tehet szert azokra a milliárdokra, amiből részvényeket vásárol. Lásd: MOL pakett megvásárlása. Ez a többlet pedig csak abból keletkezhet, hogy növeli az adókat és a más jogcímű bevételeket: illetékek, járulékok stb.
Ez a mai helyzetben kivitelezhetetlen, hiszen a gazdaság egyéni és tulajdonosi szereplőit további sarcokkal már nem lehet sújtani, mert így is működőképességük határán vannak. A roppant igazságos 16 százalékos személyi jövedelemadó megváltoztatásáról pedig szó sem lehet.
A találékonyságban már eljutottunk oda, hogy az állam saját kincstárát és nemzeti bankját is adóztatni akarja, de mint a kommentárokból kiderül, ennek a haszna tart a nullához, és csak időleges bevételeket generál a költségvetésben.
Szóval, kedves olvasóim, újra szembe találtuk magunkat a „merjünk nagyot álmodni” effektussal. Csak az a baj, hogy felébredve a kormány konstatálhatja: bilibe lóg a keze!

Ceterum censeo OV esse delendam!

TÁRSADALMI MORÁLIS MÉLYPONT

Nem keltett nagy feltűnést, az országos média sem kapta fel. Eltűnt a kis hírek sokaságában. Mégis nagyon beszédes. Talán ezért is nem került a címlapokra a tény, hogy rendőröket vertek Siófokon.

A híradás szerint két rendbontó bandát akartak az egyenruhások szétválasztani, amikor hirtelen a korábbi ellenségeskedésből összefogás lett, és az addig szembenálló felek közösen a rend őrei ellen fordultak. A csetepatét végül is a kommandósok zárták le, néhány főkolompost letartóztatva, sérült társaik pedig a kórházban kaptak ellátást.

Mindez megtörténhetett a város központjában a legforgalmasabb sétányon, több száz ember szemeláttára. Senki sem sietett a rendőrök segítségére, inkább sürgősen elhagyták a helyszínt, mondván: nem keveredek bele semmibe.
Mai rendőrségünk presztízse – minden belügyminiszteri propaganda ellenére – a bányászbéka hátsója alatt van. Pontosan az a párt és annak korifeusai jutatták ide,, amelyek most rá lennének szorulva egy pártatlan rendőrség törvényes működésére, mert a bűnügyi statisztikák egyre romlanak. Hol vagyunk már attól, hogy „két hét alatt rendet csinálunk”!
Az egész testületet lehetetlenné tették. Egyrészt elbizonytalanították magukat a rendőröket, megvonva tőlük – totálisan ostoba és demagóg indokokkal – járandóságaikat. Folytatták azzal, hogy megrendítették a rendőrség törvényes tevékenységébe vetett hitet – pusztán politikai okokból, lejáratandó a volt miniszterelnököt –, nem számolva annak hosszan tartó, a társadalom egészében tapasztalható következményeiről.
Most pedig eljutottunk oda, hogy maga a testület egyre kontraszelektáltabb lesz, hiszen, ki a fene megy el olyan munkahelyre, ahol a szolgálati jogviszony eleve korlátozza személyes jogait, ahol gyakorlatilag a rengeteg plusz munkájáért nem kap semmit: se anyagilag versenyképes fizetést, se kedvezményeket, ám elvárják tőle, hogy áldozza fel testi épségét, rosszabb esetben az életét.
Ez a nézőpont jelen esetben az áldozat nézőpontja.
Ám tekintsünk át egy másikat, amely legalább ilyen fontos: a társadalom viszonyát a rendfenntartóihoz.

Európában – legalább is a Lajtán túl – a polgár tudja, hogy a rendőr a demokrácia része. A biztonság letéteményese, a polgár érdekét szolgálja. Ezt tudja az átlagpolgár még akkor is, ha megállítja az autósztrádán, mert gyorsan hajtott. A bírságot kifizeti, mert tudja, hogy ez így van rendjén. Vétkezett az előírások (szabályok) ellen, ennek meg következménye van. Nevezetesen: megbünteti a rendőr, mert ez utóbbi azért van!
A demokráciának ugyanis van egy alapvetése: a személyes szabadság addig tart, amíg mások szabadságát az nem zavarja (veszélyezteti). Erre találták ki a demokráciákban a rendőrséget. A rendőrség a legtisztább értelemben vett közszolga. Mindannyiunk érdekében cselekszik. Ez a testület nem tévesztendő össze a hatalom feltétlen kiszolgálását végző milíciákkal. Egy demokratikus rendőrség tevékenységét soha nem irányíthatja a mindenkori hatalom, csak a törvényeknek lehet alárendelt.

Ameddig a mai törvényhozó hatalom ehhez az elvhez nem tartja magát, addig soha nem lesz tekintélyes rendőrségünk. Addig a magyar állampolgár mindig is a hatalom meghosszabbított karját látja ebben a szervezetben, hiába is állít a mindenkori kormány bármit is. Addig, amíg rendőrségi vizsgálatokat el lehet húzni végtelen időkig, addig, amíg a rendőr nem tudja, tapasztalja, hogy munkájába senki sem akar „felülről” beleszólni, és amíg a magyar polgár nem tapasztalja meg, hogy a rendőr az ő érdekeit (vagyonát, biztonságát) védi, addig ebben az országban nem lesz rend.
A siófoki eset ékesen bizonyítja: az átlagpolgár nem áll a saját rendőrsége mellett. Jobb esetben csak közömbös. Ám ettől csak egy lépés az, hogy tételesen elutasítsa a rendőri intézkedést, akkor is, ha annak minden törvényes alapja adott.
Ez pedig azt mutatja, hogy nem csak a testület morális állapota hagy kívánnivalót maga után, hanem azt is, hogy a polgárok erkölcsi érzéke is túlságosan fellazult az elmúlt években.

Ceterum censeo OV esse delendam!

AKKOR MOST MI VAN? — NYUGDÍJASOK VESZÉLYBEN

Két hír is napvilágot látott nyugdíjügyben. Az egyik megmelengette – hőség ide vagy oda – az idősek szívét, hiszen pénz áll a házhoz. Ha nem is sok, de éppen annyi, ami már emeli a havi ellátást jövőre. Mert a kormány elszámolta az inflációt, és egyéb döntései folyományaként bizony 5,2 százalékos lesz a pénzromlás. Ezt pedig az érvényben levő törvény értelmében bizony kompenzálni kell. Így a nyugdíjasok bizton számíthatnak 1,2 százalékos kompenzációra novemberben. Persze ez a réteg nem ettől lesz gazdag, sőt még a középosztály szintjét sem éri majd el, de azért több a semminél. Egy 80 ezer forintos átlagnyugdíjjal számolva ez havi 1020, ami az év első 10 hónapjára számolva is csak tízezer forint. De jövőre már ez a havi összeg hozzáadódik az alaphoz, így januárban már 81 ezer lesz a számlán.

Ez így van jól, hiszen legalább egy kis kompenzációt jelent az elszabaduló árakkal szemben. Az összehasonlító statisztikák szerint a magyar átlagnyugdíjas ellátásának felét a lakhatására, tíz százalékát a gyógyszereire költi, és csak a 35 százalékát fordíthatja minden egyéb szükségleteire: élelmiszer, ruházat, háztartási kiadások stb. Megtakarításról nem is beszélhetünk. Örül, ha egyáltalán kijön a kis pénzecskéjéből, és nem kell lassan-lassan az egy életen át felhalmozott ingóságaitól megválnia. Nyugati sorstársainál ezek az arányok egészen mások. Európa boldogabbik felén a lakhatási kiadások csak a nyugdíj negyedét viszik el. Kevesebbet kell az élelmiszerre és a háztartásra költeni (mindössze 35 százalék). A fennmaradó 40 százalékot pedig jól beosztva még nyaralásra is telik, amiről egy magyar átlagnyugdíjas még csak nem is álmodhat.

Hogy az öröm ne legyen teljesen felhőtlen, a Századvég Gazdaságkutató Zrt. elnöke, Heim Péter azt nyilatkozta a magyar királyi TV-ben, hogy szerinte igen drasztikus intézkedésekre kényszerül a kormány, aminek része lehet a nyugdíjak csökkentése is. Mint kifejtette „…egy elöregedő társadalomban nem lehet azt megtenni, hogy nem nyúlnak hozzá a nyugdíjkiadásokhoz”.
Véleménye szerint ugyanis: „Lehet bizonyos intézkedésekkel a problémákat elhúzni, viszont a rendszerben lévő feszültségek mindig újratermelődnek. A nyugdíjkassza technikai értelemben van egyensúlyban, a valós egyensúly nem következett be, ami komoly problémák forrása a közgazdász szerint. A helyettesítési ráta csökkentése szükséges, vagyis alacsonyabb nyugdíjat lehet csak adni az átlagbérhez képest a nyugdíjban.
Az utóbbi fél évtizedben folyamatosan csökkent ez a ráta, ennek tovább kell csökkennie, és a nyugdíjrendszerben meg kell valahogy jeleníteni a gyermekvállalást is, pontosan ezért Botos Katalin felvetése jó, miszerint a nyugdíjakat a gyermekvállaláshoz kell kötni. Én maximálisan egyetértek ezzel a gondolkodásmóddal, a jelenlegi politikai csatározások ezen a téren inkább a választóknak szólnak, a nyugdíjas társadalom ugyanis egy nagyon komoly választói bázis...”
Mondhatnánk persze minderre azt, hogy ez egy közgazdász véleménye. Azt azért nem szabad elfelejtenünk, hogy a Századvég (Ne feledjük: nagyon sokáig a most alkormánybíróként tevékenykedő Stumpf István irányította szervezetről van szó, kapcsolódása a FIDESZ-hez régi keletű.) igen nagy befolyással bír a kormányra. Az általuk kidolgozott ötletek sorra jelentek meg a Matolcsy-féle gazdaságpolitikában.
Azaz ne örüljünk túlságosan! A mostani nyugdíjemelés nem biztos, hogy egy állandó folyamat eleme (a megélhetés folyamatos biztosításának). A kormány közeli agytrösztök már dolgoznak az unortodox megoldásokon. Ezek pedig nem arról híresek, hogy az átlagember pénztárcáját dagasztanák.
A beetetés után a nyugdíjasoknak fel kell készülniük, hogy a mostaninál is keservesebb létet szán nekik ez a kormányzat!

Ceterum censeo OV esse delendam!

EGY OSZTÁLY – EGY LÓ

Forrás: Internet - Google

Az kétségtelen tény, hogy a városi legendák szerint „lovas nemzet” vagyunk. Hagyományaink a népvándorlás óta kapcsolódnak e nemes állathoz. Mint ahogyan mostani döntéshozóink is tartanak az állatvilághoz — csak másfajta kontextusban.

Most a kórházak után arra kötelezik az iskolákat, hogy „mérjék fel a lovas ágazathoz tartozó állami ingatlant, földterületet, ingóságokat, lóállományt”. Volt már e kormánynak – és támogatóiknak egy ehhez hasonló kezdeményezése, amely a lovas íjászatot kívánta bevenni a felsőoktatás tanrendjébe.


Forrás: Internet - Google

E tegnapi hír alapján már szinte látom magam előtt, amint a nyári szünidőben – foglalkoztató napközis tábor jelleggel – tanáraikkal az élen a lurkók szanaszét szélednek lakóhelyük (iskoláik) vonzáskörzetében lovak után kutatva. Ez a sziszifuszi munka különösen eredménytelen lehet például a főváros kerületeiben, például a „nyóckerben”, ahol már évek óta nem láttak (a rendőrlovakon kívül) valamire való paripát, hiába az erre utaló utcanevek, például Kisfuvaros vagy Nagyfuvaros utca.
Más lehet a helyzet vidéken, ahol egyre másra szaporodnak a lovas tanyák, ahol megfelelő díjazás ellenében, dagadt pénztárcájú egyének gyakorolhatják a lovassportok egy-két válfaját.
Ám ezeket nem igazán kell összeírni, hiszen megtalálhatók a vállalkozások nyilvántartásaiban, amihez az illetékes minisztériumok hozzájuthatnak – már feltéve, ha akad olyan köztisztviselő, aki veszi magának a fáradságot és önállóan mer gondolkodni.
Így a kormány Nemzeti Lovas Programja csak lóg a levegőben, hiába született róla kormányrendelet 1061/2012-es számon.
Ami pedig a többi – valszeg önállóan gazdálkodó parasztgazdaságokban fellelhető – igásállatot illeti, a formális logika szabályai szerint azok összeírását röhögve elvégezheti a Vidékfejlesztési Minisztérium, hiszen az ő kompetenciájuk.

Forrás: Internet - Google

Mi köze van ugyanis az egészségügyi államtitkárságnak és az oktatási államtitkárságnak egy olyan kataszter összeállításához, amely egyébként egy jól meghatározható szakmai vezető szinthez kapcsolódik?
Mindez csak azt mutatja, hogy a gigaminisztériumokra épülő államigazgatási szervezet nem csak nem gazdaságosabb, mint a korábbi struktúra, hanem azt is bizonyítja, hogy ezek a szervezetek nem képesek ellátni feladataikat. Ha képesek lennének, nem születnének ilyen bornírt miniszteri rendelkezések.

Na, de mindegy is, hogy az átlagpolgár mit is gondol ezekről az intézkedésekről, legfeljebb röhög kínjában. A lényeg ugyanis azoknál az intézményeknél jelenik meg, ahová a leveleket – benne az összeírás kötelezettségével – kiküldték. Ül az – amúgy is bizonytalan helyzetben levő –iskolaigazgató, és vakarja a fejét. Nem is érti igazán, hogy mi a fenét kívánnak tőle. Ha elég idős, akkor látott még – az állatkerten kívül is – lovat. Például kiment a lóversenypályára, de hamarosan rájött, hogy pedagógusi fizetéséhez képest ez igen költséges szórakozás, tehát kétszer volt kint: először és utoljára. De mit is kezdjen ezzel az ordréval, amihez se eszköze, se tapasztalata, se jogköre nincs.

Forrás: Internet -Google

Ugyanis csak úgy nem mehet oda a közeli tanyára, hogy: „Jó napot Bátyám, mondja már meg hány lova van? Abból mennyi a hátas és mennyi az igás?” Ha az atyafi jókedvében van, akkor eldiskurál a tanár úrral, de igazán nem mond neki semmit. Ha egy tanyás vállalkozóhoz állít be, az elhajtja, mint Singer a varrógépet, mert ezt az adatot még a NAV-nak sem szívesen adja meg, mert hát egy-egy paci manapság komoly vagyontárgynak számít. Mit érdeklődik itt egy civil a vagyoni helyzete után?
Az eredeti levél szerint ugyan csak ezt kell összeírnia az iskoláknak, hogy hány ló tartozik hozzájuk. Ezt már sokkal könnyebb megválaszolni, hiszen igen kevés azoknak az iskoláknak a száma, amely – a mostani szegényes támogatások és fejkvóták idején – megengedheti magának azt a luxust, hogy e nemes állatot tartsa.
De ez is sántít egy kicsit. Hiszen ahhoz, hogy azt a bizonyos állami vagyonelemeket összeírják, nem kellene más, mint elővenni az adott intézmények leltárát, amiben az utolsó golyóstollig (mint fogyóeszköz) minden benne foglaltatik.
Persze, tudom én, a fenti írás kicsit populista. De azért engedtessék meg a blog írójának, hogy felemelje szavát az abszolút hülyeség e megnyilvánulása ellen, amely – mint cseppben a tenger – mutatja az egész kormányzat bornírtságát.

Ceterum censeo OV esse delendam!

SZÍNEKKEL A KÁOSZ ELLEN!



Forrás: Internet Google

 Mostanában – legalább is a BKK megalapítása és Vitézy Dávid regnálása óta – egyre többször tapasztaljuk, hogy a budapesti tömegközlekedésben „szenzációs újításokkal” próbálják meg a közlekedési vállalat kínos helyzetét javítani. Ezekre, amúgy egyszerűen, a halandó ember azt mondja: mindez pótcselekvés.

Ha már nem tudunk rendes járműállományt beszerezni, hanem mindenféle, uraságoktól levetett – évtizedeket használt – buszokat állítanak forgalomba (amelyek festése természetesen az eladó ízlését tükrözi), akkor legalább azzal próbáljuk elfedni ostobaságunk és szegénységünk következményeit, hogy átfestjük azokat.
Eközben az ötlet kidolgozóinak felrémlik valami a menedzsment tankönyvből, miszerint a színeknek fontos szerepük van egy áru értékesítésében. Nosza, akkor gyorsan keressünk valami „megnyugtató” árnyalatot. Esetleg felrémlett a verssor is, miszerint „…Idegnyugtató felhőjáték/ a gőz…”. De gőz színűre mégsem lehet festeni valamit, mert az inkább szürkének hat, és nem kellően szedálja le a kedves leendő utasokat. Így legyen olyan, mint felettünk az ég, ha süt a nap. Misem könnyebb ennél, elegendő beütni a netes keresőbe, hogy égkék, és máris megjelenik a RAL5015-ös árnyalat.
Hurrá, a probléma megoldva! Újabb győzelmet arattunk a BKV feneketlen problémái felett, anélkül, hogy bármit is orvosoltunk volna!


Forrás: BKK

 Az pedig csak hab a tortán, hogy a döntéshozók nem ismerik a színek szabványaként ismert Pantone-skálát, amelyben az ég kékje a PMS 284-es színkód. Mert amit bölcs BKK-s korifeusaink kitaláltak, annak a neve ugyan Sky Blue, ám a magyar köznyelv sokkal inkább nevezi „bili kéknek”, utalva arra, hogy az ancien rezsim idején (valamikor az ötvenes évek elején) a gyerekeknek szánt zománcozott kisedény díszlett e színben.
Arról nem is beszélve, hogy ez a bizonyos Sky Blue nem igazán az a kék, amit látunk, hiszen ezek a színek a számítógépes alkalmazásokra kitaláltak. Azaz minden egyes – és más-más típusú – kijelzőn, monitoron másképp jelenik meg.
A Panton-színek ellenben, a kód alapján, mindig azonos minőségben jelennek meg, kikeverhetők, bármely magára adó festéküzem előállíthatja.
A BKK tehát újra feleresztett egy jó nagy lufit, mintegy demonstrálva azt, hogy az igen szerény – mondhatni semmire sem elég – anyagi helyeztében is felelősen gondolkodva passzírozza a féceszt.
Ide illik az idézet: „…A hivatal, professzornő, mindig túlélheti azt a feladatkört, melynek betöltésére eredetileg létrehozták, és feleslegessé válásával egyenes arányban növekszik hatásköre és testületi gőgje…” (Moldova György: Elátkozott Hivatal – Magvető, Budapest, 1972.)

Ceterum censeo OV esse delendam!