CSEPEL ÉS AZ IMA

Az egy dolog, hogy generációm abban nőtt fel, hogy Budapest déli kerülete, a Csepel-sziget budapesti csücske, szinte azonos fogalom volt a munkásosztállyal. De hát – ahogy az már lenni szokott – változnak az idők és az emberek.

Lassan húsz éve, hogy a magyar ipar egyik legöregebb gyára – Weiss Manfréd üzeme – az enyészet útjára lépett. Ma már a hajdan egy kézben levő hatalmas vállalat csak árnyéka önmagának. Az egykor több tízezer embert foglalkoztató nagyüzem ma már csak néhány ezer embernek ad munkát. A hajdani szerszámgépgyár – ma Excel-Csepel – 150 fővel dolgozik.

Az elmúlt két évtized folyamatosan erodálta az ott lakók „munkásöntudatát” is. Hol van már a régi, a harmincas, negyvenes évek „vörös Csepelje”, amire még a hatvanas években is olyan szívesen hivatkoztak. Ennek a városrésznek és az ott lakóknak volt egy nimbusza, amit még a legfelső párt- és állami vezetés is elismert, sőt akitől – nem titkoltan – tartott is.

A nagy munkásgenerációk eltűntek az elmúlt két évtized alatt. Ez azt is eredményezte, hogy a lakosság összetétele is megváltozott. A sok ki- és betelepülő megváltoztatta a munkáskerület arányait és arculatát is.

A városrész, elvesztve kiemelt – politikai és gazdasági – jelentőségét láthatóan nem találja helyét a város struktúrájában. Bár az elmúlt évek nagyobb ipari beruházásai közül létesült itt néhány, például a szennyvíztisztító, de nem nyerte vissza korábbi tekintélyét. Önkormányzata küzd mindazokkal a problémákkal, amelyekkel a „hátrányos helyzetű” települések küzdenek. A forráshiány, a bevételek csökkenése a közszolgáltatások elégtelenségével párosul, fejlesztésre, modernizációra alig van lehetőségük.
Valamivel fel kell hát hívni magukra a figyelmet. Valamivel el kell terelni az ott élők figyelmét az egyéni és közösségi problémákról.

Az, hogy Ulrich Ágoston plébános úr – a maga eszközeivel, hiszen mi mást tegyen egy pap, mint imádkozik – egy Wass Albert megemlékezésen, amúgy politikai felhangokkal, imádkozik az Orbán kormányért — ám legyen, tegye, lelke rajta.
De hogy mindezt a városrész hivatalos honlapján a polgármester is ajánlja, az azért túlzás.
Tisztázzunk valamit:
Nem az ima ellen van kifogásom, sőt, az ellen sem, hogy Ágoston atya elkötelezetten támogatja a mostani politikai kurzust. Bár egy modern, szekuláris államban ez sem nagyon elegáns. De mostanában erről, mintha elfeledkeznénk.
A problémám az, hogy a polgármester – aki nem pap, nem egyházi személy, ám feltehetően hívő – ilyen direkt módon hívja fel a polgárok figyelmét egy alapvetően szakrális cselekedetre. Nem az ő dolga. Nem az ő dolga, hogy a híveket beinvitálja a Szűz Mária Szeplőtelen Szíve Plébánia templomába.
A polgármester dolga, hogy intézze a városrész ügyeit, próbáljon meg támogatásokat szerezni a kerületnek – ha kormánypárti színekben nyert, akkor még sansza is van rá –, igyekezzen minél élhetőbbé tenni a környezetet az amúgy is eléggé frusztrált lakosság számára.

Az pedig, hogy ez az imádság kicsalogatott néhány idősebb embert az Opera elé, Orbán Viktor mellett tüntetni, az eléggé érdekesnek tűnik. A színhelyt indokolhatja a január 2-i tüntetés, amelyre – úgy gondolták – válasz lehet ez a megmozdulás. De sem tartalmában, sem nagyságában nem tükrözi azt az aktivitást, amit esetleg „elvárna” a több oldalról is sarokba szorított kormányzat, élén a miniszterelnökkel.
Ez az aktivitás körülbelül olyan, mint az elhíresült győri Rédly Elemér plébános úr kezdeményezése az Államadósság Csökkentő Alapról, amelybe egy esztendő alatt néhány tucatmillió forint került. Amibe – az akkori fogadalmak ellenére – igen kevés kormánypárti képviselő „adakozott” (az adókedvezmény ellenére is).
De tudjuk azt, hogy lassan egy abszurd hazában élünk, irracionális körülmények között, Fogjuk fel azt is annak. A néhány tucat tüntetőnek pedig kívánjunk erőt, egészséget valamint azt, hogy az elkövetkező évben maradéktalanul megkapják a nyugdíjukat.
Mert ez utóbbi még necces!

CSAPDÁBAN A MINISZTERELNÖK

Nagyinterjút adott a miniszterelnök

Az MTI munkatársával készített beszélgetést a Heti Válasz közölte. Képekkel illusztrálva, ahogyan illik, az elhangzott kérdések és válaszok szerkesztve jelentek meg. Ám, ha az olvasók közül valaki rendelkezik regisztrációval az MTI honlapjára, az elérheti eredetben.

Az idézeteket Helmeczi Zoltán tollából vesszük, aki vasárnap 14. 32-kor tette fel azokat a nemzeti hírügynökség és központi hírgyár honlapjára.

Elöljáróban: a blogger véleménye az egész interjúról az, hogy professzionális munka. Egy miniszterelnöknek minden esetben – néhány különleges esetet kivéve, és most ezzel állunk szemben – védenie kell kormánya politikáját és a maga állásfoglalását. Ezt a feladatot az beszélgetés tökéletesen teljesíti. A problémák azonban abból adódnak, hogy egy olyan védhetetlen politikát és gazdaságpolitikát kell megmagyarázni, ami az országot a tönk szélére jutatta.

De lássunk neki a felületes elemzésnek, még akkor is, ha bizonyára lesznek olyanok, akiknek nem kedves, ha valakinek a mondandóját ízeire szedik.

Mari néni és Béla bácsi bizonyára csak kapkodja majd a fejét, hogy az újságban bizony nem ez áll. Hát a médiumokban bizonyára nem ezt hallják, de érdemes a mondatok mögé nézni, mert a valóság néha a szépen és szabatosan fogalmazott szavak mögé bújik el.

„…»Részünkről semmilyen előfeltétele nincs a tárgyalásoknak…az egyetlen szempont a kormány számára Magyarország érdeke. Ugyanakkor minden javaslatot mérlegelnek, és ha úgy látják, hogy megfontolandóak a nemzetközi szervezetek érvei, készek azokat »magukévá tenni«, »mert számunkra nem presztízskérdés a korábbi álláspontunk fenntartása vagy megváltoztatása«.”

Hát valóban. A magyar kormány és annak feje nincs abban a helyzetben, hogy feltételeket szabhasson. Feltételeket ugyanis a győztesek (az erősek) szoktak szabni. Például a kocsmában, azzal, hogy vagy fizetsz egy felet, vagy leesik egy saller.

Súlyos szereptévesztésről árulkodik már a bevezető is. A magyar kormány kér! Nem feltételeket támaszt. Az IMF és az EU hitelez, biztosítékokat, ha úgy tetszik, „védőernyőt” kínál ahhoz, hogy Európa közepén egy kis ország ne menjen csődbe a maga bornírt gazdaságpolitikája miatt. Ezt a segítséget pedig – ami várhatóan mintegy 20 milliárd euró, jelenlegi árfolyamon (315,18 HUF/EUR) 6303,6 milliárd forint, a hazai költségvetési főösszeg közel fele – különböző feltételek teljesítéséhez köti, mert abban látja annak biztosítékát, hogy ezt a magyar állam képes lesz visszafizetni.

Hogy az IMF mennyire veszi komolyan magát, és az általa felvázolt feltételeket, arról a szervezet vezetője, Christine Lagarde beszélt a CNN-nek adott interjújában.

A magyar kormánynak nincs más lehetősége, mint a feltételek elfogadása.                                                

Bár erről Orbán Viktor másként vélekedik. Szerinte ugyanis „a magyar gazdasággal kapcsolatos jogszabályok esetében eddig csak politikai véleményeket hallott, de egyetlen olyan érvvel sem találkozott, amely miatt a parlamentnek meg kellene változtatnia egy már elfogadott törvényt.”

Hát ez az, és ez a csúsztatás.

Ugyanis sem az EU, sem az IMF nem gazdasági tárgyú követeléseket és törvénymódosításokat fogalmazott meg. Minkét szervezetnek kőkemény politikai feltételei vannak hazánk vezetésével kapcsolatban. Először is – a nyilván nem gazdasági törvénynek számító – Alaptörvény megváltoztatása azzal, hogy törölnek belőle néhány passzust, például az adórendszert bebetonozó, az államadóság mértékére vonatkozó előírásokat. Hasonló követelmény az EU részéről az úgynevezett sarkalatos törvények módosítása, az alkotmánybíróságra vonatkozó, a médiára, a bíróságokra – általában a hatalommegosztás korlátozását előíró – kétharmados törvények módosítása.

Sem az EU-nak, sem az IMF-nek nem a magyar gazdasággal van a problémája, hanem a politikai és antidemokratikus környezettel. Azt próbálják megértetni a – szerintem az értetlenséget csak tettető – miniszterelnökkel, hogy a gazdaság működtetéséhez, és ezzel együtt az állam finanszírozásához a pénzzel rendelkező befektetők bizalma kell. Ha elszáll a bizalom, akkor nincs pénz. Ilyen egyszerű ez a képlet.

Persze megérthetjük a miniszterelnök szempontjait is, akinek nem igazán akaródzik beismerni, hogy a hatalom megtartása érdekében úgy bontotta le a demokratikus rendszert, hogy az már mindenkinek szemet szúrt a kontinensen és a szövetségesi körökben.

Most azzal nem is foglalkozzunk, hogy a beszélgetésben visszautalt arra, hogy bezzeg 2004-ben nem volt ekkora felháborodás a jegybanktörvény miatt.

Valóban. Azok más idők voltak, senki sem vonta kétségbe az ország és annak vezetése, demokratikus elkötelezettségét.

De ezzel a banktörvénnyel kapcsolatban kibújt a szög a zsákból. Ugyanis: „az Európai Unió alapszerződése kimondja, hogy intézményi átalakítással nem lehet személycserét végrehajtani a nemzeti bank élén, a kormány nem fog élni a jegybank és a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletének összevonására vonatkozó lehetőséggel mindaddig, amíg a jelenlegi jegybankelnök mandátuma le nem jár.”

Azaz, félre ne értse senki. A személycserét végre fogja hajtani, már csak azt kell kivárnia, hogy Simor András mandátuma leteljen.

Ügyes, furmányos jogi gondolkodás. Átalakítom most az intézményt – ám az EU-s előírások miatt –, a bankvezért nem állíthatom fel, így marad az új struktúra élén, de ha lejár a mandátum, úgy a saját emberem ül majd a székbe, és ugrik a függetlenség is. Okos! Azt hitte, hogy nem látnak át a szitán. Sajnálattal kell közölnöm: átláttak, és átlátnak.

Kilátszik a hátsója az államnak a gatyából. Alig van pénze arra, hogy finanszírozza a rogyadozó költségvetést, amelynek alapszámait rengette meg a felesleges politikai kuruckodás.  Ennek a következménye a folyamatos bizalomvesztés – ami látványosan 2011-es strasbourgi debütálása óta tart –, ami a befektetőkből azt váltja ki, hogy folyamatosan távolodnak az országtól, egyre drágábban hajlandók kockázatot vállalni.

Ahogy a törvénykezést folytatták az elmúlt 18 hónapban, úgy vált egyre világosabbá hogy az a fajta kormányzás és törvényhozás, amit folytatott a FIDESZ kétharmados „felhatalmazására” hivatkozva, az egy cseppet sincs az unió ínyére. A sorozatos finomabb, finom és durva figyelmeztetéseket sorra elutasították. Ahányszor arrogánsan megszólaltak kormánypárti politikusok, vagy maga a miniszterelnök, úgy zuhant a nemzeti valuta egyre nagyobb mélységekbe.

Közben Orbán Viktor a hazai propagandában folytonosan arról hazudozott, hogy minden a legnagyobb rendben, az unortodox gazdaságpolitikát követi Európa is. Miközben a valóság mást mutatott, és mutat ma is.

Az a teljesen alaptalan feltételezés, amit követelményként a magyar főtárgyalónak, mint madátumot adott, normális, gondolkodó polgárnál – ha nem közgazdász akkor is – kiveti a biztosítékot: „…»Ezért mondjuk azt, hogy mi az IMF-től egy védelmi hálót várunk. Az ország működéséhez szükséges pénzt a piacokról akarjuk megszerezni, de világos jelzést akarunk adni nekik, hogy Magyarország az elérhető források beszűkülése, az euróválság jelentős elhúzódása esetén is rendelkezik azokkal a forrásokkal, amelyek a biztonságos működéshez és a növekedéshez szükségesek.«”

Miniszterelnökünk nem hallgat a saját országának szakértőire sem. Egy olyan globális környezetben, ahol a hitelválság utózöngéi még nem ültek el teljesen, ahol a gazdasági növekedés európai szintje nem éri el az 5 százalékot, ott nem igen lehet számítani arra, hogy a hazai gazdaság belátható időn belül e mérték feletti növekedést produkál.

Márpedig ha nincs nagyarányú 6-8 százalékos növekedés, akkor nem lehet – nem szabad – 10 százalék körüli kamattal terhelt állampapírokat kibocsátani. Ugyanis a gazdaságból származó bevétele az államnak nem lesz elegendő arra, hogy a felvett kölcsönök kamatait és tőkerészleteit fizessék.

Ezt a leckét az elmúlt két esztendő alatt tanulta meg mintegy millió magyar, akik valamilyen külföldi valutában adósodtak el. Értékteremtő képességüket – munkabérüket, amire a kölcsönt felvették – eliminálta az árfolyam-különbözet, eljutatta őket a fizetésképtelenségig.

A magyar állam tehát, ha nem teljesíti a politikai követelményeket, úgy továbbra is finanszírozhatatlan marad, még ha ott áll mögötte az IMF, akkor is.

Az pedig kategórikus hazugság, hogy Magyarország rendelkezik akkora forrásokkal, hogy egy elhúzódó válság esetén is biztonságosan működjön és fejlődjön.

Az elmúlt másfél évben gyakorlatilag nem költött az állam semmilyen fejlesztésre, amely a gazdaságot érintené. Nem is költhetett, mert nem volt rá forrása. Hacsak nem találunk kis hazánk területén olyan ásványkincseket, amelyek igen ritkák és keresettek – aminek semmiféle esélye sincs –,  akkor bizony nem beszélhetünk semmiféle forrásról.

Az pedig, hogy az ország gazdaságpolitikája három pillérre épül, az a szokott szólamok egyike, mindenféle alap nélkül. Pontosabban a harmadik szegmens, a „középosztály megerősítése” (amibe most éppen a nyugdíjasokat is beszámítja) szintén a szemfényvesztő kommunikáció egyik, már jól bejáratott kelléke. Persze ez az egyik indoka az egykulcsos (arányos) adórendszernek, amihez valamilyen érthetetlen módon ragaszkodik a miniszterelnök.

Fejlődésként kiemelte a diákhitel intézményét, az Erkel Színház megnyitását, mint a kultúra fejlődését és a fiatalok rendszeres sportolási lehetőségeinek megteremtését.

Bravó, bravisszimó! De azért ne tessék az olvasót totálisan ostobának nézni. A drasztikusan lecsökkentett államilag támogatott felsőoktatási helyeket nem váltja ki a diákhitel intézménye, mindössze azt eredményezi, hogy a kezdő diplomások teherrel indulnak, mert fizetnivalójuk ugyan lesz, de állásukat senki sem garantálja. A másik kettőről pedig csak annyit: e két projekt részesedése a költségvetésből a század százalékot sem éri el. Tehát nemzetgazdasági szinten említésre sem méltó.

Arra a kérdésre adott válasza, hogy kitart-e költségvetés, nem illik egy miniszterelnökhöz! A „jó esély van rá” válasz pontosan azt fejezi ki, hogy nem a valóság a lényeg, hanem a kockázat. Mint a ruletten: vagy kijön a páros piros vagy nem jó esélye van! Kb. 30 százalék.

Nem is folytatom a részletes ismertetést.

Az egész interjú azt sugallja a kicsit is tájékozott olvasónak, hogy miniszterelnökünk nem képes teljes egészében felfogni ennek a meccsnek a tétjét. Mint a csapdába esett róka képes lerágni a saját lábát, csak hogy megmeneküljön, ne derüljön ki, hogy tévúton jár.

Még mindig mer nagyokat álmodni egy nem hiteligénylő, de hitelt nyújtó országról. Ez mind szép, mert az embernek legyenek álmai. Ám ha kormányfő, akkor ezeket tartsa meg magának, és a realitásokat figyelembe véve kormányozza az országát.

Nem támadja ezt a hajórajt senki, főleg nem a globális szereplők, akiknek nincs hazájuk, és mindenütt otthon érzik magukat. Ilyen finom, de kikódolható zsidózást nem engedhet meg magának egy közszereplő sem, hát még egy miniszterelnök.

Bekerítették a mi miniszterelnökünket. Nincs hová mennie. Be kell ismernie, hogy mindaz a politika, a centrális erőtérről, a korlátozható civil szféráról és a központi hatalomról — elutasítást nyert. Nem csak a magyar társadalom jelentős részétől idegen már, de nem szeretik szomszédaink és szövetségeseink sem.

Ezt a leckét kell megtanulni, és akkor ki lehet jutni a csapdából.

EGYÜTT — VAGY SEHOGY

Az ország helyzete napról napra romlik. A külső és a belső körülmények feszítő problémákat jelentenek a mai kormányzatnak. Láthatóan még mindig átlátható stratégia nélkül bóklásznak a lehetséges döntések között. Mindezt jól illusztrálják az egymásnak ellentmondó nyilatkozatok.

Ugyanakkor kitapintható, hogy a nemzetközi szervezetek egységesen lépnek fel, egyszerre szabva politikai és gazdasági feltételeket.
A demokratikus ellenzék pedig láthatóan hezitál. Pontosabban három markáns erőközpont kezd kialakulni.

Az egyik – talán a legnagyobb tömegtámogatással bíró – csomópont a civil szervezetek összefogása, a Szolidaritás, a Milla és más csoportok. Ezeknek a jellemzője, hogy főként azokból a polgárokból rekrutálódnak, akik elutasítják ez eddigi politikai elit működését, a jelenlegi parlamenti formációkban nem látják a kibontakozás lehetőségeit. Közös e csoportokban, hogy a civil szerveződés szuverenitására építenek, nem csatlakoznak – bizonyos mértékig –, elutasítják a ma regnáló pártokat.

A másik erőközpont a ma is a parlamentben ülő demokratikus pártok támogatói. Az MSZP, az LMP és a még frakció nélküli Demokratikus Koalíció azonban más-más felfogással áll az Orbán-rendszer megdöntéséhez.
A harmadik erőközpont – bár ez rendelkezik a legkisebb társadalmi támogatással – a különböző, parlamenten kívüli, magát baloldalinak nevező törpepártok csoportja.
Azt ma már látjuk, hogy az elfogadott új választási törvény alapján igen nehéz olyan többséget előállítani, amely meggyőző – lehetőleg kétharmados – többséggel váltja le a mostani kormányt.
A demokratikus erők összefogása tehát – mondhatjuk pátoszosan – életbevágó. A civil szervezetek vezetői hajlamosak az összefogásra. Ezt nyilatkozataik és tevékenységük igazolja. A Szolidaritás által meghirdetett „ellenzéki kerekasztal” jó ötletnek tűnik. E kezdeményezés sikere nagyban attól függ, hogy a civil szférát és a pártok köré gyülekező erőket miként lehet összesimítani.
A demokratikus pártok közül az MSZP és a DK feltételek nélkül kész a kooperációra. Kinyilatkoztatta ezt mind a két párt elnöksége. Félretéve minden skrupulusukat – belátva a feladat jelentőségét – hajlandóak az együttműködésre.
Az LMP-ről mindez nem mondható el ilyen egyértelműen. A párt különböző – egyenrangú – vezetői különbözőképpen nyilatkoznak. Fellelhető gondolkodásukban az eddig hangoztatott – szinte zsigeri – elutasítás, főleg Gyurcsány Ferenccel és a szocialistákkal kapcsolatban. Az LMP szereplése jelenleg azt üzeni az átlagembernek, hogy magukat tartják a demokratikus értékek felkent lovagjának. Mindezt teszik egy viszonylag kis támogatottság mellett. Álságos hozzáállásukat a második kerületi időközi választáson tanúsított magatartásuk is szemlélteti. Még akkor sem voltak képesek egy jelképes összefogásra (közös jelölt indítására), amikor ennek valós politikai tétje nem is volt.

Az LMP furcsa politizálását az is jellemzi, hogy kikelt az Európai Zöldpárt külpolitikai szóvivője (ez a párt alelnöki pozícióját jelenti) Ulrike Lunacek javaslata ellen, amely különböző uniós szankciók bevezetésével próbálja rávenni a kormányt, hogy térjen vissza a demokratikus keretek közé.
Az LMP sérelmezte ezt az eljárást, holott maga is tagpártja az Európai Zöldek Pártjának (Eurogreens). A párt láthatóan nem képes helyén kezelni a problémát. Nem belátni, hogy a demokrácia helyreállítása Magyarországon elődleges politikai feladat, mert ez vezethet ahhoz, hogy mind gazdaságilag, mind politikailag megszűnjön az ország elszigeteltsége.

Nincs más út, csak az összefogás
Itt az ideje, hogy a demokratikusan gondolkodó polgárok rávegyék saját közösségeiket arra, hogy feltétlenül működjenek együtt a közös cél érdekében. Csak ebben az esetben várható el, hogy az a bizonyos 56 százaléknyi „hallgató többség”, amely ma nem talál magának támogatható politikai erőt, megmozduljon, kinyilvánítsa választói akaratát.
Az ország érdeke, hogy a demokratikus baloldal feladja – évtizedek óta beidegződött – megosztottságát, és végre egy azonos cél érdekében képes legyen együttműködni mindenkivel, aki az Orbán-rendszer leváltásában érdekelt.
Nagy feladat, tanulságos lecke. De ezt a leckét meg kell tanulni, és fel is kell mondani a vizsgán. Legkésőbb 2014-ben.

TÉVEDÉSEK – EGY CSEPPET SEM VÍG – JÁTÉKA

Azt írja a HVG online egy cikkében, hogy a kormányzó koalíció egy prominense jelentette ki: „…1200 milliárd forintos érdeksérelmet okoztunk, ez nyilván nem marad válasz nélkül, ezt tudtuk”, mások pedig azzal toldották meg a frakció részéről: „a baloldali véleményformálók számára sosem lesz megemészthető, hogy egy stabil, kétharmados jobboldali többség van Magyarországon, és ez is marad 2014-ig, így ezzel együtt kell élnünk”. Megjegyzik az interjúalanyok azt is, hogy „…sem az IMF-nek, sem az EU-nak nem lehet érdeke a politikai instabilitás, márpedig a stabilitást jelenleg egyedül a Fidesz képes biztosítani”.

Ha abból a pozitív felfogásból közelítjük a fentieket, hogy mindaz a politika és eredmény, amely e politika következményeként létrejött szolgálja az ország hosszú távú érdekeit, akkor is kissé necces a dolog.
Ugyanis a rapid intézkedések láthatóan nem nagyon érik el a közép- és távolabbi célok megalapozásának célját. Ugyanis – láthatóan – nem növekednek azok az alapok, amelyeket a későbbiekben fejlesztésre és fejlődésre lehet fordítani.
A miniszterelnök tegnap azt hangsúlyozta, hogy az IMF-el való megállapodás azért kell, hogy megteremtsék azokat a fundamentumokat, amelyek segítségével majd szárnyalni fog a magyar gazdaság.

Szép szavak, csak egyetlen hibájuk van.

Valahogy az istennek sem passzolnak a valósággal. Mint ahogyan az sem, hogy voltaképpen nincs is szükségünk ezekre az euro milliárdokra, mert az ország finanszírozható a szabad piacokról.
Mari néni és Józsi bácsi persze mindezt elhiszi – egyrészt azért mert nem ért hozzá, másrészt meg abban szocializálódott, hogy a felsőbbség mindig tudja, hogy mit csinál –, csak a mindennapjaiban szembesül azzal, hogy valami nem stimmel, hiszen egyre többe kerül minden, egyre furmányosabb adókat kell fizetnie, és ha elveszti munkáját, hiába talpal állás után.
A propagandában a FIDESZ mindig is jó volt. Képesek voltak eladni a semmit eredményként, képesek voltak a legbornírtabb intézkedéseket lenyomni a társadalom többségének torkán pusztán azzal, hogy azt olyan kommunikációba csomagolták, amelyek eltakarták a lényeget.
Most is ezt a gyakorlatot követik. Mostanára azonban a társadalom többsége kezd magához térni e propaganda hipnózisából.

A puszta tények egy más világot mutatnak.

Igaz, hogy a kormány mindent megtett annak érdekében, hogy az országot a piacról finanszírozza. Meg is tették. Néhány kötvénykibocsátásuk sikeres volt, de milyen áron? Hatalmas CDS felárakkal – 2012. január 03-án névérték alatt, 99,86 százalékos eladási áron, 6,25% + 2,65% felár = 8,5 százalék kamattal – adósították el az országot, adott esetben, 10 évre. Ez a fajta kölcsön már önmagában is a fejlődés gátja, hiszen a kamatokat és a törlesztőrészleteket a magyar társadalomnak (a gazdaságnak) kell kitermelnie. Ha huzamosabb ideig magas kamatokat kell fizetnie, így a megtermelt javakból nem jut a fejlesztésekre, az új beruházások ösztönzésére, a közjavak bővítésére.
Mindez a hétköznapok nyelvére lefordítva azt jelenti, hogy az elkövetkező 5-10 évben nem lesz a kormányoknak forrásuk az egészségügy, az oktatás, a közszolgáltatások (tömegközlekedés, vasúti hálózat, stb.) fejlesztésére, bővítésére.
A felelőtlen gazdaságpolitika súlyos következményekkel járt. Hiába volt a MANYUP eistandolása, a fennálló adósság ugyan csökkent, de mindezt eliminálta az árfolyamok változása. Ma újra ott vagyunk, ahonnan elindultunk.

A közember pedig egyre inkább megvonja a bizalmát a kormánytól. És itt nem csak arra gondolok, hogy a különböző civil kezdeményezések gombamód szaporodnak, és egyre több tiltakozót visznek az utcára, hangosan kifejezni egyet nem értésüket. Az emberek egyre nagyobb része – válós félelmektől hajtva – menekíti vagyonkáját a határainkon kívül. És ennek már üzenet értéke van!
Nem bíznak sem a kormányban, sem annak ígéreteiben, és abban sem, hogy a számukra belátható jövőben, ebben az országban érezhető javulás lesz.
Ha pedig a polgárok – állampolgárok – egy jelentős része úgy érzi, hogy sem vagyona, sem saját maga nincs – a szó egzisztenciális értelmében – biztonságban, az két, a társadalomra erodáló, cselekvést vált ki. Az egyik, hogy még a kisösszegű (egy-két milliós) megtakarítások is elhagyják az országot, ezzel tetemesen csökkentve a hazai bankok likviditását és hitelezőképességét. Ez közvetlenül hat vissza a hazai vállalkozásokra és gazdasági életre. A másik pedig az, hogy a lakosság mobilabb rétegei – elsősorban a jól képzett 20-35 éves korosztály – tömegesen keresi boldogulását külföldön. Ez azzal jár, hogy csökken az adó- és járulékfizetők száma, ami az állami – a közszolgáltatásokat fenntartó – bevételek csökkenéséhez vezet. Tehát tulajdonképpen mindenki rosszul jár.

Mert azt ne gondoljuk, hogy azok, akik határainkon kívül találják meg számításukat, azok felhőtlenül boldogok. Idegen környezetben, idegen szokások, nyelv szorításában – jóval nagyobb egyéni stresszben – kell megfelelniük a követelményeknek, elszakítva a családtól, a gyökerektől. Bármennyire is multikulturális öreg kontinensünk, azért a szülőföld, a saját kultúra hiánya mindig ott kísért a háttérben, még akkor is, ha egyébként anyagi és egzisztenciális problémákkal nem kell számolniuk a kitelepülőknek.
Ha a kormány ezeket a változásokat nem érzékeli, sőt nem megfelelő politikai és gazdasági válaszokat talál rájuk, úgy egyszer és mindenkorra elveszti támogatását, alkalmatlanná válik az ország vezetésére.
Most itt tartunk. Szinte bohózatba illő kapkodást látunk a legfelső szinteken, és valami félelmetes bizonytalanságot, cél nélküliséget.

Mert azt azért ne tekintsük célnak, hogy a hatalmat meg kell tartani!

HÁNY POFON KELL MÉG?

Olvasva a mai nemzetközi sajtóban megjelent, kis hazánkkal foglalkozó írásokat, az jut eszembe, amikor gyermekem togyogós korban volt. Az éppen nyiladozó – mindent megismerni akaró – gyermeki értelem az ismeretlen kipróbálásra késztette a srácot. Hiába volt minden szülői figyelmeztetés, hiába volt minden óvó szó, ami felkeltette érdeklődését, azt nem hagyta el, a próbálkozásait rendületlenül folytatta. Így volt ez mindennel, többek között az olajkályhával is. Az egyszerre két szobát fűtő Mekalor – idősebb olvasóim bizonyára emlékeznek e szerkezetre – külső zománcos borítás bizony forró volt, nem állta az ember keze.

Sertepertélt a kályha körül a gyerek, minden áron meg akarta fogni. Már csak ezért is, hogy ellenőrizze: a szülői figyelmeztetés valós-e? Hiába volt a sokszori: „vigyázz forró!” intés. Térült-fordult, és két kis tenyerét bizony hozzányomta a kályha oldalához. El is kapta azon nyomban, és iszkiri a szobájába. Nem volt hangos sírás-rívás, csak halk hüppögés. Anyja persze rohant utána, csillapítani a kis ujjak végén keletkezett fájdalmat, hűteni az érzékeny bőrt. A gyerek néhány csekély vízhólyaggal megúszta az affért. Ám a továbbiakban úgy kerülte az olajkályhát, mint ördög a tömjénfüstöt. Más hozadéka is volt a dolognak: többé nem „ellenőrizte”, ha valamitől tiltották, vagy óvták.

Nem is értem a mai kormányt.

Számtalan figyelmeztetést kaptak, kapnak úton útfélen. Mégis úgy viselkednek, mint a gyerek. Szeretnék ellenőrizni, hogy amit ígérnek, az megvalósul-e?
Novemberi blogomban – a fene egye meg, már megint az a jóslás! – leírtam, mi várható, ha a kormány nem teszi meg azokat a gazdaságpolitikai lépéseket, ami az ország stabilitását szolgálja. Hát most bejött.
A mai gazdaságpolitikai hírek szerint a magyar állampapírok CDS felára az egekben. Ez persze magával rántja az euró/forint árfolyamot is, amely soha nem látott mélypontot ért el. Ha mindez nem lenne elég, a világ vezető lapjai is komoly kritikákat fogalmaznak meg a magyar politikai vezetéssel szemben — érdekes módon annak továbbélése érdekében.
A hazai kormányzati reagálásokról nincs sok információnk.
Az viszont nyilvánosságra került, hogy az Európai Unió január 11-i Biztosi Ülése elé négy vaskos magyar dosszié is kerül. Egyikben sem az ország dicséretéről szóló passzusok vannak.
Hiába a hazai propaganda, hogy minden törvényünk EU-konform, ezt – úgy látszik – másként értékelik szövetségeseink.

Elmegyünk a falig. Csakhogy ezt a falat már nem nagyon lehet áttörni. Ha mégis megpróbálja a kormány, úgy annak a következménye súlyosabb lesz az országra nézve, mint az athéni válság a görögökre. Amíg ugyanis ez utóbbiakat az egész unió segíti abban, hogy elkerüljék az államcsődöt, addig ezt Magyarországgal nem biztos, hogy megteszik. Nem azért, mert kis hazánk kevéssé fontos az uniónak, mint Görögország. Teszik ezt azért, mert úgy látják: a magyar politikai vezetés szikrányi együttműködést sem mutat kardinális – a szövetség egészét érintő, az alapértékeket megtestesítő – kérdésekben. Sőt, kikéri magának, hogy egyáltalán „beleszóljanak” a hazai törvényhozásba. Motiválhatja az uniós döntést az is, hogy hazánk nem tagja az euro-övezetnek, továbbá mind gazdasági potenciálja, mind piaci jelenléte nem számottevő.
Pedig a hazai törvényalkotásba senki sem szól bele, mindössze arra hívják fel a figyelmet, hogy Magyarország, mint az Európai Unió egyik teljes jogú tagállama kötelezettséget vállalt arra, hogy saját törvényalkotását összhangba hozza az uniós törvényekkel, és nem iktat be olyan jogszabályokat, amelyek ellentétesek a közösség jogelveivel és -szabályaival.
A magyar kormány láthatóan erre nincs tekintettel. Így az unió úgy gondolkodik: ha nem tudom megmagyarázni ennek a büdös kölöknek, hogy mit ne csináljon, hagyom, hogy megégesse magát, hátha ettől jobb belátásra jut.
Most itt tartunk. Ennek a következményei pedig beláthatatlanok. Ma már 320 körül áll az árfolyam – nem kizárt az elkövetkező hónapokban az ennél 50-70 forinttal rosszabb kurzus sem –, a tőzsdén beszakadtak a kötvényárfolyamok, zuhan a hazai értéktőzsde is, ami azt jelenti, nincs jelen komolyabb befektetői szándék, nem jön működő tőke az országba.
Márpedig ha a források elapadnak, akkor nincs miből fejleszteni, leáll a hazai gazdaság, mert még az exporthoz szükséges alap- és nyersanyagokat sem képes beszerezni. A hazai gazdaság pedig nem képes kitermelni – a hazai fogyasztásra támaszkodva – azt a különbözetet, amit a tőke elvándorlása okoz.

Szabadságharcosan és emelt fejjel menetelünk a csődbe.
Az igazi probléma az, hogy ha ez valóban bekövetkezik, akkor nagyon nagy bajok lesznek. A közszféra szinte teljes egészében leáll – nincs fedezet a bérekre, a közszolgáltatások fenntartására – nem fizetik ki a járandóságokat (nyugdíjak, egyéb ellátások). A még termelő vállalkozások csőd közelbe kerülnek, hiszen ha nincs vásárlóerő, akkor tönkremennek. A frankban és euróban eladósodott polgárok szerencsétlenségéről már ne is beszéljünk, mert ebben a folyamatban ők jelentik a „nyitótételt”. Az omlási spirál beindul, és nem megjósolható, hogy hol lesz a vége.
(Lásd Argentína, amely több mint tíz éve csődölt be, de a gazdaság még ma sem tért magához teljes egészében. Milliók veszítették el teljes vagyonukat, megtakarításaikat.)
Soha nem eredményes az a pedagógia, ha a gyereket pofonokkal próbáljuk meggyőzni saját igazunkról. De a társadalom védelme érdekében adhatna már valaki egy jó nagy tockost a miniszterelnöknek és kuszaszemű jobb kezének!

OPERAGÁLA — KÖZJÁTÉKKAL

Bál van az operaházban…. szólt a régi dal a KFT zenekar tolmácsolásában. Most ugyan a szó szoros értelmében nem bál volt, csak gálaelőadás, amit – gondolom – megzavart egy kissé az a több tízezres tömeg, amely a demokratikus szervezetek felhívására sereglett az Andrássy út, Hajós utca – Oktogon közötti, szakaszára.

Nézve a gála közvetítését – és hallgatva a Köztársaság nélküli elnök mondatait –, a kamera pásztázza a prominens vendégeket, kis híján hangosan röhögtem.

A közönségen ugyanis nem nagyon lehetett látni az alkalomhoz illő emelkedettséget. Sokkal inkább valamiféle beletörődött unalom ült az arcokon. Néha egy-egy riadt (na jó, nem riadt, csak bizonytalan, fancsali) arckifejezést kapott el a semmire sem tekintettel levő kamera. Például a honvédelmi miniszter és a legfőbb ügyész párosa mutatott elanyátlanodott képet. A királyi páholyban, a hátsó sorból pedig a miniszterelnök tekingetett kifelé, miközben vele szemben a házelnök sodorgatta bajuszát. Nem lehetett eldönteni, hogy csak a mosolyát takargatja, amit a nemzet tollának szavai váltottak ki belőle, vagy valóban ráfért az ékes férfidíszre egy kis igazítás.

A műsorról most ne essék szó. Nem szeretném elvenni a műítészek kenyerét. Ők jobban értenek ehhez.

Minden esetre még a Duna TV közvetítésén keresztül is átjött ennek a gálának a csináltsága, álságossága.

Az egyik kereskedelmi televíziónkban – szerintem hamarosan ez is a Klubrádió sorsára jut – pedig két okos szakértő próbálta megfejteni mindazt, ami az Operaházon belül és azon kívül történik.

Egyetlen bajuk volt csak: mint tudós emberek megpróbáltak az egésznek valamiféle racionális keretet adni. És ez láthatólag nem ment.
Ezzel a mai nappal ugyanis Magyarország – ahogyan Schmitt Pál is mondta, csak nem tudta, hogy milyen igaza van – új időszámítást kezdett, új korszakba lépett: az irracionalitás korába.

Persze az irracionalitás magyarázható. Paradox módon racionális érvekkel. Azt tudjuk saját múltunkból, meg az öreg kontinens történelméből is, hogy mindig, minden hatalom megtalálta azokat, akik feltétlen hisznek benne, sőt hajlandóak gondolkodás nélküli kiszolgálására még akkor is, ha saját tudásuk és tapasztalatuk ellent is mond annak, amit cselekszenek.
Megkímélem az olvasót a hosszas felsorolástól, Nérótól a Karolingokon, Napóleonon, Sztálinon, Hitleren át a nem rég megboldogult Kim Dzsong Ill-ig. Mindegyik uralkodó (vezető) képes volt kiépíteni egy olyan hálózatot, amely kész volt bármely őrült kívánságát teljesíteni.
Mitől van ez? Egyszerre annyi ostoba keletkezik egy társadalomban, hogy csak csettinteni kell, és kész a mindenre használható sereg, amely saját egyéniségét feláldozva megy a halálba a szeretett vezéréért?

A szociológia, a viselkedéstudomány, a társadalomlélektan választ ad minderre. Alaptulajdonságunk a konformitás. Szeretünk valamely közösséghez tartozni, mert egyedül életképtelenek vagyunk. Ezt a politika, a politikusok – már amelyik elég tehetséges – kíméletlenül ki is használja. Körülveszi magát azokkal, akik a saját akolhoz tartoznak. Csak onnan fogadnak el információkat, a világot mintegy kirekesztve. És mivel ez a közösség – saját jól felfogott érdekének megfelelően, az erőshöz, a hatalom birtokosához tartozónak érzi magát – óvakodik attól, hogy a hatalommal ellentétes véleményeknek adjon hangot, vagy más tényeket hozzon annak tudomására.
Máris kész a jelen helyzet: egy közösség (egy párt) saját küldetéstudatától eltelve úgy viselkedik, mintha rajta kívül nem lenne más ebben az országban. Nincs ugyanis szüksége másokra. Csak a saját közösségére van szüksége. Azt képes átlátni, annak képes kedvezni, törvényeket alkotni. A sokaság, a többiek nem léteznek, hiszen nem hozzájuk tartoznak, sőt, ellenük szólnak, rávilágítanak arra, amit rosszul tesznek. A demokratikus erők kivonultak. Elmondták, amit akartak. Ez pedig frusztráló.
Inkább tudomást sem vesz róla, nem létezőnek tekinti.
Feleket paravánokkal takarja el.

Mint most az Opera bejáratát. Szánalmas intézkedés. Úgy akarták beállítani, mint ha ez „védené” a közjogi méltóságokat az esetleges támadásoktól. Pedig senki sem akarta őket megtámadni. Mi több, a tüntetés színpadát jó 50 méterrel arrébb állították fel.
A paravánok mégis a kiváltságosokat védték. De nem a demonstrálók haragjától, hanem önnön maguktól. Így ugyanis Nekik nem kellett szembenézniük a tömeggel. Maradhattak saját bornírt kitalált világukban, ahol megvívták forradalmukat, ahol készíthettek szájízüknek megfelelő Alaptörvényt, ahol kokettálhatnak a koronával, ahol szabadságharcolhatnak azok ellen, akik meg akarják menteni őket saját maguktól.
Az irracionális világ fenntartható még egy ideig. Mert vannak – és még lesznek is –, akik támogatják: hitből, számításból, egzisztenciális félelemből vagy veleszületett szervilizmusból. De már nem sokáig. És nem azért mert holnaptól „megforgatjuk az egész világot”, hanem azért, mert egyre többen vannak azok, akiket sért e pökhendi úrhatnámkodás, a demokrácia semmibevétele. Akik szeretnének abban a szabadságban élni – ami ugyan nem volt tökéletes az elmúlt húsz évben –, amihez hozzászoktak.
Nem lesz könnyű e sokszínű, sokvéleményű tömegnek megállapodnia a legkisebb közös nevezőben, de meg fognak állapodni. Mert már fulladoznak.

Az Opera pedig estére kiürült. Reméljük ezután csak ritkán lép színpadára a nemzet tolla. Maradjon meg ez a ház Sarastrónak, Desdemonának, Rigolettónak, Papagenonak és Papagénának. Hiszen ez az ő házuk, nem egy ostoba hatalomé.

BOLDOG ÚJ ÉV! — SZEPLŐKKEL

Elmúltak az év végi ünnepek, megittuk az elmaradhatatlan pohár pezsgőt éjfél után, megnéztük a szomszédság – immáron évek óta egyre nagyobb népszerűségnek örvendő – önkéntes tűzijátékait, jut idő újév napján elgondolkodni, mi vár ránk 2012-ben.

Eltekintve a nagypolitikától – kivesézték ezt nálam sokkal tájékozottabbak – csak azon gondolkodtam el, hogy mire költök majd többet, és azt a bizonyos nadrágszíjat mennyivel kell beljebb húzni?
Totálisan átlagos családnak tekintem magam, tehát kezdjük a leltárt:
Háztartás:
Ebben az évben emelkedik bizony minden közszolgáltatás: elektromos áram, gáz, víz- és csatornadíj. Az átlagos emelkedés 4-8 százalék ez, nagy valószínűséggel, 1-1500 forinttal terheli a zsebem.

Az ÁFA emelésnek köszönhetően 2-4 százalékkal többe kerül minden, amit fogyasztok, tehát ez havonta minimálisan 2000 forintos többletet igényel.
Egyéb kiadások:
Az autótulajdonosok széles – és egyre szerencsétlenebb – rétegéhez tartozom, ami azt is jelenti, hogy a mindenkori kormány úgy tekint rám, mint arra a bizonyos rókára, amelyről akár hét bőrt is le lehet nyúzni. (Azt persze elfeledik, hogy csak akkor csökkenthetnék a gépkocsival utazók számát, ha valamiféle tisztességes, kiszámítható, gyors és kulturált tömegközlekedést hoznának létre.)

Megszüntetik a négynapos matricát, amit a legtöbbször használtam mostanság, mert már évek óta nem telik az egész éves autópálya díjra. Így kénytelen leszek alsóbbrendű utakon közlekedni, ami lassabb, veszélyesebb és környezetszennyezőbb. De nem is nagyon fogok autóba ülni, mert már tényleg úri luxusnak számít egy tankolás a 400 forintos benzinből. Egy feltöltés (20 ezer forint) gyakorlatilag elviszi a jövedelmem jelentős részét. Ehhez kapcsolódik még az önkormányzatnak fizetendő parkolási díj és a gépjárműadó, ami szintén emelkedett néhány ezressel.
Marad a tömegközlekedés: BMV – no, nem az ismert német márka, hanem Busz, Metro, Villamos – bérlet felette a 10 ezernek.
Adóváltozások is terhelnek jövőre, dacára annak, hogy minden propaganda arról szól, hogy csökkentették az adókat. Én valahogy nem érzem. Baleseti adó – a kötelező 30 százaléka – újabb évi 10 ezerrel növeli a kiadásaim.
Az ingatlanadó is fenyeget, bár erről még nem értesített az önkormányzat – de ami késik, nem múlik. E téren is számíthatok legalább havi egy ezresre.
Íme, csak úgy hirtelen, amire bizton számíthatok. Ha a fentieket összeadom, kiderül: 15300 forinttal kell többet fizetnem havonta. Ez egy minimálbér 15 százaléka.
Ezek után mondja meg nekem valaki, hogy ha mindez igaz – márpedig az, mert ki kell fizetni –, akkor hol van az a sokat emlegetett adócsökkentés?

Ps: Olyan élvezeti cikkeket, mint a nasik, a dohányzás és a kávé – amelyeket a kormány különadóval súlyt – még nem is soroltam fel, mert azok tényleg nem tartoznak a „muszáj” kategóriába. Bár… erről azért a dohányosokat szívesen megkérdezném. De őket január elsejétől még az ág is húzza! Hiszen mint anno az iskola WC-jében eldugva lehet már csak dohányozni. Az erre kiadott rendeletsor persze úgy nem fogja elérni a célját, mint ahogy azt hiszik róla, de ez már egy más kérdés.