MILYEN ÉVÜNK VOLT?

Rendhagyó évértékelő 2011-ről


Véget értek a karácsonyi ünnepek. Megettük az ilyenkor szokásos ételeket, teleraktuk a bendőnket mindenféle süteményekkel. Kiosztottuk az ajándékokat – kinek, mit – örültünk annak, hogy örülnek.
Az élet azonban rohan tovább, nincs tekintettel arra, hogy szeretnénk egy kicsit kifújni magunkat, lezárni végre ezt az évet. Szeretnénk egy ici-picit feltöltődni, hogy a következő esztendőnek valamicskével több energiával szaladhassunk neki.

Az év elején elkábultunk attól, hogy komoly megtiszteltetés érte az országot: egy félévig a soros elnökség volt a tisztünk. Nem csak úgy minden előkészítés nélkül szakadt a – pontosabban nem a mi nyakunkba, hanem a hazai politikai és gazdasági diplomácia szakembereinek – fejünkre ez a feladat, az előző kormányzat már bőszen dolgozott rajta vagy két évet.

Ám a debütáció nem sikerült valami fényesen, az előző hónapok orbáni törvénykezése miatt. Felidézhetjük az Európai Parlament heves reakcióit, Daniel Cohn-Bendit – a diplomáciában kevésbé szokott – éles hangú kirohanását.

A válasz persze maradt a régi: a szabadságharc. Komolyan: 1948 óta nem volt ilyen szabadságharc Magyarországon. Harcolunk mi minden és mindenki ellen. A miniszterelnök szerint (március 15-i beszéde) még Brüsszel ellen is kiállunk. Hogy miért, és minek, arról persze nem esett szó. Aztán harcoltunk – és mind a mai napig küzdünk – az államadósság ellen. Esmét nem esett szó arról, hogy a harc módszere nem igazán eredményes.

A különböző neveken – az évfolyamán háromszor – meghirdetett gazdaságpolitikák egyetlen eredménnyel jártak: folyamatosan 270 felett tartották az euró árfolyamát, inkább közelebb a 300-hoz, mint a 270-hez. A gyorsan változó taktika teljesen összezavarta az „ellent”. De ez nem azzal járt, hogy az elbizonytalanodott, hanem azzal, hogy egyszerűen megvonta a támogatást az országtól, megvonta a bizalmat. Mindennek eredménye a sok kudarcba fulladt állampapír aukció lett. Ott tartunk, hogy, neves közgazdászok szerint, a következő év második negyedére finanszírozhatatlan lesz a költségvetés. Ma már ott tartanak, hogy teljes egészében megszüntették a magán-nyugdíjpénztárakat, elvonva az azokban felhalmozott vagyont. Mindez azért mérhetetlenül ostoba akció, mert ezek a pénzek 15-25 év múlva terhelik majd a költségvetést. (Hol lesz már akkor a mai kormány!?)

A harc nem lett a végső.

Az őszre belátta a gazdasági tárca vezetője, hogy a „nem ortodox” gazdaságpolitikának tulajdonképpen vége. Eltelt még néhány hét, és december elejére eljött az idő: újra a „hárombetűs” intézményhez kell fordulni. Ahhoz az IMF-hez, amely a 2011-es kormányzati kommunikáció szerint volt minden, a megtestesült ördög maga, a nemzetközi (sugalltan) zsidó tőke meghosszabbított marka és még számos más, minden pozitívumot nélkülöző intézmény. A közép-európai régióvezetőjét pedig – hölgy létére – illetlen szavakkal illették, megkérdőjelezve kompetenciáját. Itt feltétlenül meg kell jegyezni, hogy ezek a szavak nem csak azért voltak bornírtak, mert bunkó módon támadtak egy nőt, hanem azért is, mert ékesen bizonyította, hogy az ország mai gazdasági vezetői nincsenek tisztában az ország Európa gazdasági életében, piaci részesedésében játszott szerepével. Magyarország – ha hasonlítjuk valamihez – kisebb, mint Nagy-London. Kisebb a gazdasági potenciálja, kevesebb értéket állít elő. Piaci ereje – fogyasztása stb. – összehasonlíthatatlanul kisebb, és még ráadásul lélekszámát tekintve is alul marad az összehasonlításban. Pedig Nagy-London csak egy metropolis a kontinensen — nem egyedüli.
Miközben a kormányzat mindent megtett annak érdekében, hogy a lehető leglehetetlenebb helyzetbe lavírozza magát (emlékeznek a sok hajós hasonlatra?), a szorgos törvényhozás futószalagon gyártotta a törvényeket. Tették ezt minden különösebb egyeztetés és előkészítés nélkül, kihasználva a törvényalkotásról szóló törvény kivételes rendelkezését.
Az alkotmánytól a bíróságokig, a civil szervezetektől a munkatörvénykönyvéig, semmi sem hiányzott. Az egyéni képviselői indítványként beadott törvényekről napjainkban derül ki, hogy végrehajthatatlanok. Mindegy, nem is azért készültek, hogy épeszű társadalomban alkalmazzák őket.
Nem sorolom fel azt a több száz jogszabályt, amelyet e maratoni futás során létrehoztak. Nem érdemes.
Azt azért megéltük az elmúlt évben, hogy azok, akikre a vadonatúj törvények vonatkoztak, nem tűrték szótlanul a kormány és a kétharmad ámokfutását.

A civil szervezetek év elejei tüntetései a sajtószabadság érdekében, az alkotmány elleni fellépések, a „bohócforradalom” és annak utórezgései, a D-day, október 23-a, és egyéb őszi rendezvények mintha meg sem történtek volna.
A kormányzat a füle botját sem mozgatta a felháborodott közvélemény hangjára. Sőt, a kormányfő megengedett magának még cinikus – igazi politikustól megengedhetetlen – reakciót is. Lelke rajta.
Egy azonban biztos: ha a politika – a sokat emlegetett kétharmad – kormányzati és törvényhozási prominensei nem figyelnek a társadalom egyre szélesebb rétegeinek hangos tiltakozásaira, akkor bizony politikai jövőjük megkérdőjelezhető.

A civil társadalom egyre jobban szervezett. Ellentétben azzal, amit az év elején írtam, kialakulóban egy szélesebb társadalmi összefogás. Hogy ennek milyenek lesznek az intézményes és egy esetleges választásokon – tekintettel az új választójogi törvényre – a politikai keretei, ma még nem kiforrttt. De egyre gyorsuló korban élünk. Szorít bennünket az idő és a körülmények.
Az idő – hál’ istennek – nem a kormánynak dolgozik.

TILTAKOZÁS — FALRA HÁNYT BORSÓ

Néhány ezer ember gyűlt össze tegnap a Pollack Mihály téren. Szerény számításom szerint – amely a terület és az ott jelen levők sűrűségére alapozott – 6-6500 fő lehetett jelen. Ahogy mondani szokták, mindenki ott volt, aki számít. Na, nem a hatalom szempontjából, hanem a demokratikus elkötelezettség okán.

Nézve a résztvevők összetételét, hallgatva az érzelmektől sem mentes megszólalásokat, hiányérzetem támadt. A tüntetők ugyanis – láthatóan – az idősebb korosztályokból, a derékhadból, rekrutálódtak. A többséghez képes elenyésző volt a fiatalok arcok száma.
Vajon miért nem érzik fontosnak a harmincas-negyvenes korosztály tagjai, hogy kiálljanak a demokratikus értékek mellett?

A kérdésre a válasz – szerintem – igen összetett.

A ma harmincasai a rendszerváltáskor még kicsiny gyermekek voltak. Számukra a szabadság evidencia. Abban szocializálódtak, hogy szabadságjogaik természetesek, azok nem megkérdőjelezhetők. Azok vannak, élnek is velük, mint a legtermészetesebb, a civil, szuverén élethez szükséges körülménnyel. A középkorosztály nem tudja – mert nincs róla tapasztalata –, hogy milyen egy diktatúrában, majd később egy fellazult, de végső soron mégiscsak tekintélyuralmi rendszerben élni.

A szabadság számukra ugyanolyan, mint a levegő, nélküle nem létezik normális élet. Ha elfogy a levegő, akkor kezdődik a fuldoklás, amely valamiféle reakciót vált ki, menekülési ösztönt. Így van ez a társadalommal is. Ha elfogy a szabadság levegője, úgy az változásokat generál a társadalomban. Láthattuk ezt Európában az elmúlt évtizedekben.
A mai fiatal generáció még nem érzi az oxigén hiányát. Erre az idősebbek érzékenyebbek. A mostani hatalom intézkedéseiben képesek felismerni a megvonás tüneteit. Felismerik a technikát, tudják, hogy a látszólag demokratikus máz alatt miként épülhet ki az általános demokratikus deficit.
A mai fiataloknak természetes, hogy megállás nélkül szelheti át kocsijával a kontinenst. Nem gátolja senki és semmi. Mozgásába, döntéseibe Európában nem szól bele a hatalom — még.
Az idősebbek, ha feltűnik a már rég kiürített határállomás Hegyeshalomnál, még mindig reflexszerűen nyúlnak a zsebük felé, megvan-e az úti okmány. Átfut az agyukon, hogy rendben lesz-e minden a határon.
A tüntető generáció – 40-esek 60-asok – tudja, hogy mit veszíthet. van összehasonlítási alapja. Tudja, hogy az általa kiküzdött szabadság és demokrácia mekkora veszélyben van.
Igaz az is – ha már a fiatalabbak hiányáról beszélünk –, hogy a mai fiatalok sokkal nagyobb nyomásnak vannak kitéve a hétköznapokban, mint szüleik generációja. A hétköznapok problémái, munkahely, családlapítás, anyagi és szakmai előmenetel ma nagyobb kihívást jelent, mint egy negyedszázaddal ezelőtt.

A hatalom pedig minden lehetőséget megragad, hogy ezt a korosztályt távol tartsa a politikától. Adminisztratív intézkedések sorozatával korlátozza – közvetetten – aktivitásukat. A demokratikus álca alatt – amely „jogilag” biztosít minden alapvető jogot – egzisztenciális veszélyeztetéssel korlátozza az egyének demokratikus aktivitását. Az állami alkalmazottaknak részben előírásokkal korlátozza a közszereplését, a privát szférában dolgozóknál pedig a munka törvénykönyve és más jogszabályok alapján korlátozza az érdekérvényesítést.
A légkört, amit kialakít, a „fortélyos félelem” igazgatja. Azaz a középgeneráció kétszer is meggondolja, hogy megjelenjen-e egy demonstráción, mert könnyen azzal szembesülhet, emiatt bocsátják el munkahelyéről, lehetetlenítik el egzisztenciálisan. És nincs hová fordulnia, mert ha „bizalomvesztés” okán mondanak fel az alkalmazottnak, az „törvényes”, fellebbezésnek helye nincs.
Így a hatalom kényelmesen él (vissza) azzal a helyzettel, amelyet az egyébként is antidemokratikus magyar választási rendszer létrehozott 2010 tavaszán.
Mert azt azért ne feledjük a parlamenti kétharmad csak a „választási matematikának” köszönhető. A választók – akiknek több mint harmada nem ment el szavazni – fele jutatta hatalomra a mostani kormányzó pártot. Ez még a legnagyobb jóindulattal sem tekinthető a társadalom túlnyomó többségének. Ez a helyzetet használja most ki a politikai gátlásokat nem ismerő – a demokrácia játékszabályait sutba vágva – mai hatalom.
A demokrácia és a szabadság oxigénje azonban egyre fogy. Ennek pedig súlyos következményei lesznek!
Fulladozni kezd a társadalom, és ez – tanulva az eddigi történelemből – szélsőséges reakciókat gerjeszthet. Nincs más megoldás: vissza kell állítani a demokráciát.

A FAGYI VISSZANYAL

Demján Sándor, mint az egyik leggazdagabb magyar, egy komoly üzletről tartott sajtótájékoztatóján szordínósan, de nekiesett a kormánynak. Megnyilatkozása ékesen bizonyítja, hogy – hazai középosztály felemelése ide vagy oda – a kormány teljesen bornírt gazdasági döntéseket hoz — saját bázisát jelentő hazai vállalkozók ellen.


Először is: tisztázzunk valamit.
Kis ország, kis tőkései a szereplői ennek a játszmának.
Akit(ket) itthon felsorol a Top 100-ban a Napi Gazdaság összeállítása, azok Európában maximum jómódúaknak – kis túlzással gazdagnak – mondhatók. A kontinens összehasonlításában nem férnek bele a világ top-1000 klubjába. A statisztika szerint a közép-európaiak közül 14-en fértek bele a fenti társaságba, a legelőkelőbb 89. helyen egy cseh milliárdos tanyázik 7,6 milliárd dolláros, a 937. helyen pedig egy román üzletember mindössze 1 milliárdos (USD) vagyonnal. Hozzájuk képest a hazai listát vezető Demján Sándor – a maga 140 milliárd forintos (0,6 milliárd USD) vagyonával – szinte „szegénynek” tekinthető.

A kormány még e szerény szereplőket is el kívánja lehetetleníteni. A „plázastop” néven elhíresült törvénnyel gátolja, hogy a hazai befektetők megvalósítsák terveiket. Ez persze nem csak a befektetők problémája. A hazai építőipar e törvény miatt 200-300 milliárd értékű beruházásról marad le. Ez azt is jelenti, hogy nem alkalmaz embereket, sőt, el is bocsát megrendelések híján. Az állam adó- és járulékbevételektől esik el. (Demján szerint ez az összeg elérheti a 100-150 milliárdot).
És ami a legnagyobb baj: a hazai befektetők itthon termelt haszna más országokba vándorol. Azt a 45 milliárdot, amit mostani üzlete eredményeként a legnagyobb hazai vállalkozó elkönyvelt, nem itthon, hanem Romániában, Lengyelországban fekteti be, mert ott ez megéri.

Ez pedig nem arról szól, hogy a hazai nagytőkések – akik persze csak magyar mércével azok – „hazafiatlanok” lennének. A kormány bornírt törvénykezése és gazdaságpolitikája az, ami arra készteti őket, hogy határainkon túl tevékenykedjenek.
A Széll Kálmán Terv már a kezdet kezdetén kudarcra volt ítélve, mert olyanok hozták létre, akik valamiféle sajátos elv alapján képzelik a gazdaság működését. Nem hallgattak azokra a gyakorló közgazdasági szakemberekre, vállalkozókra, akik elegendő hazai és nemzetközi tapasztalattal rendelkeztek.

Minden, ami azóta történt fokozatosan lehetetlenítette el – még a látszólagos nyereség ellenére is – a hazai tőketulajdonosokat. Nem kivétel ez alól a CBA sem, amely ugyan látszólag nyertese az ügynek a Match és egyéb kivonuló kereskedelmi láncok felvásárlásával. A Lázár testvéreknek ugyanis szembe kell nézniük azzal, hogy lehetséges, hogy az üzletláncok az ölükbe hullanak, ám a megjósolható csökkenő kereslet nem fogja kitermelni még az üzemeltetéshez szükséges hasznot sem. Azaz, a látszólag nyereséges üzlet az elkövetkező két recessziós év alatt komoly veszteségbe fordul, amelyhez nem rendelkeznek elegendő tőketartalékkal.

Nem tisztem megvédeni a magyar top 100-at (amiben az említett Lázár testvérek nem is szerepelnek), de azt el kell ismerni, hogy vagyonuk működtetésével több ezer embernek adnak munkát és megélhetést, komoly összegekkel járulnak hozzá a költségvetéshez és a közalapokhoz (egészség és nyugdíjalapok).
Ha a kormány ezeket az embereket – és vagyonukat – arra kényszeríti, hogy azt másutt kamatoztassák, úgy nem a tőketulajdonosokkal bánik el, hanem azokkal a tömegekkel, akik ezeknek az alkalmazásában állnak, továbbá saját magával, mert óriási költségvetési bevételektől fosztja meg saját magát.

Hasonlóan járt a kormány a bankokkal is. Csak Csányi Sándornak köszönhető – aki mint az egyik legnagyobb piaci részesedést birtokló hazai bank vezérigazgatója (nem meghatározó tulajdonosa, csak vezető managere) – hogy végül is sikerült bizonyos, korlátozott feltételeket teremteni a hazai hitelezéshez. Mert azt azért ne feledjük, hogy fontos dolog a devizahiteles tömegek valamiféle megsegítése, de ennél még fontosabb a gazdasági szektor hitelezésének folyamatossága.
A kormány össze-vissza gazdasági lépéseivel pedig ezt is veszélyeztette.

Erre szokták mondani: aki másnak vermet ás, maga esik bele!

MINDEN RACIONALITÁSSAL SZEMBEN

Az elmúlt hetek politikai eseményei túlmennek minden racionalitáson. Az érdeklődő polgár lesi az eseményeket, és nem fedez fel bennük semmi okszerűt, semmit, ami az észszerűség mellett szól.

A törvénykezés rohanása – mintha nem mindegy volna, hogy egyes törvényeket mikor szavaz meg a parlament, hogy holnap vagy holnapután lép életbe – megmagyarázhatatlan épeszű ember számára.

Miért kell az éjszakai órákban törvénykezni?
Miért kell a nyilvánosság elől elzárva – utolsó pillanatban beadott módosító indítványokkal – jogszabályokat alkotni?
Miért van az, hogy a gazdasági élet irányítói, a költségvetés készítésének közepette, egy általuk kitalált árfolyamot használnak a számítások elvégzéséhez, holott a teljes globális piaci környezet más árfolyamot alkalmaz?
Miért a teljes eddigi alkotmányos rend – egyensúlyok és fékek, hatalmi ágak önállóságának felszámolása, új alaptörvény – felrúgása? Folytathatnánk még — egy sor kérdéssel.
Válaszok pedig nincsenek.
Mert ne tekintsük válasznak mindazt a propagandát, amely szép hazánk felvirágzásáról, angyalhajas önállóságunkról, szabadságharcunk megvívásáról szól.
Az átlagember persze nem is gondol bele a fenti kérdőjelekbe.

Mert elfoglalt a saját gondjaival. Meg kell élnie egyre nehezebb körülmények között. Az elmúlt években pedig megint arra szoktatják, hogy ne nagyon törődjön a köz dolgaival – ami végső soron a saját sorsa –, mert azt majd megoldják a „politikusok”. Neki nincs is más dolga, mint nézni a tömegkommunikáció elmebontó műsorait, amelyek, címükkel ellentétben, még véletlenül sincsenek összhangban a valósággal. Még a hírműsorok sem — tisztelet az egyre fogyó kivételeknek.
A polgárok többsége végletesen alul- és félre tájékozott. Persze ebben szerepet játszik az is, hogy a releváns információk nehezen elérhetők és érthetők a hétköznapi ember szintjén, így tág tere nyílik olyan közléseknek, áltudományos és álpolitikai állásfoglalásoknak, amelyek a szélsőséges gondolkodás felé tolják az embereket.
A minap az interneten én is kaptam néhány ilyen „dokumentumot” – köztük egy közismerten szélsőséges publicista írását –, amiket elolvasva nem tudtam hirtelen eldönteni, hogy sírjak-e vagy röhögjek. Mindezt olyan körítéssel, amely szinte megcáfolhatatlan igazságként állította be a blődségeket.
Számtalanszor írtam már: ezek ellen csak egyetlen orvosság létezik.

Ez a gyógyszer a gondolkodás.

Az a készség, hogy semmit se fogadjunk el tényként. Minden információnak – legyen az számunkra szimpatikus vagy annak az ellenkezője – nézzünk utána. Lehetőleg ellenőrizzük le, hogy a leírtak úgy vannak-e, ahogy. Vagy esetleg van egy másik oldala is a tényeknek.
Persze ez egy „munkás” folyamat. Ráadásul fárasztó. Gondolkodni kell. Értékelni a különböző forrásokból származó – azonos témájú – információkat, és mindezekből kialakítani a saját véleményünket. Nagyon sokan ezt a folyamatot „megspórolják”. Egyszerűbb és kényelmesebb elfogadni kész véleményeket, ezeket maradéktalanul, és kritika nélkül elfogadni.
Ez pedig nem más, mint lemondani saját önállóságunkról. Ha pedig lemondunk önálló gondolkodásunkról, akkor alkalmasak vagyunk arra, hogy minden más önállóságunktól megfosszanak.
Így nem vesszük észre, hogy fokozatosan csorbítják eddigi jogainkat. Nem vesszük észre, hogy nem csak minket fosztanak meg eddig elért eredményeinktől, hanem gyerekeinket, a következő generációt is. Ezzel mintegy alávetettségbe taszítva őket.
Ha nem hisznek nekem, nézzék végig az 2010 májusa óta elfogadott törvényeket. Említeni a legutolsót, az oktatásit érdemes. Gyökeresen korlátozza a szülők és a gyerekek önállóságát az oktatásban.
Mindezeket pedig nem értem.

Illetve igen, abból a szempontból, hogy kis hazánkban kiépül egy olyan hatalom, amely számára a polgárok csak a társadalmi tölteléket jelentik. Nem fontosak, nem érdekesek, szándékaik, törekvéseik pedig nem figyelembe veendők. Csak azért vannak, hogy az országot országnak, a társadalmat társadalomnak lehessen nevezni. Mert semmi más nem lényeges, csak a hatalom. A maga pőreségében, gyakorlásának részegítő érzésével.
Az effajta hatalom pedig nem a modern társadalmak sajátja. Ez ilyen jellegű berendezkedés atavisztikus. Visszalép régi, meghaladt korok gyakorlatára.
A gondolkodó ember ezt zsigerből utasítja el. Számára ez a fajta gyakorlat – még ha viseli is a demokratikus mázat – nem elfogadható. Nem életszerű. Haldoklásra, pusztulásra ítéltetett, mint elődei.

A baj csak az, hogy kimúlásával – ki tudja meddig tart az agónia – magával rántja a társadalom egészét. Sírjába, maga mellé temeti az országot is.
Vörösmarty Szózata szerint: „…S a sírt, hol nemzet süllyed el, népek veszik körül…”.
Tán nem kellene kivárni ezt!
A népek, amelyek körülvesznek, most hajlamosak arra, hogy segítsenek. Vezetőik intik is hatalomgyakorlóinkat. Most még eredménytelenül. Arra várnak, hogy a társadalom reagáljon. Az azonban még néma. A döbbenettől és attól, hogy el sem hiszi, milyen helyzetbe sodorták.
Ha a környezet megunja a sok hezitálást, akkor nagyon rossz idők jönnek, és lesz ok a sírásra!

ULTIMÁTUM — ORBÁN ÉRA VÉGE?

Papandreu — Berlusconi — Orbán

Az Európai Unió nem viccel. Nem fenyegetőzik, nem harcol. Az Európai Unió számon kéri mindazt, amit tagországai vállalnak. Többek között a jegybanki függetlenséget. Számon kéri azt a jogállami normát, amely az unió minden országát jellemzi. Számon kéri mindazokat a törvényeket, amelyeket a tagországok – a közösség érdekében – ratifikáltak, amelynek betartását magukra nézve kötelezőnek tartanak.

Lehet, hogy a mai kormányzópárt úgy gondolja, hogy sarokba szorította az Európai Bizottság, amelynek döntését Olli Rehn tolmácsolta. Az események azonban nem ilyen egyszerűek. Az kétségtelen igazság, hogy Európában ma komoly gazdasági problémák vannak. Inog a közös valuta, a kontinens legnagyobb gazdaságai hitelproblémákkal és valutaválsággal küzdenek.
Ám mindezt nem egyéni problémaként kezelik – német, francia, belga vagy holland stb. –, hanem közös megoldásokat munkálnak ki, lehetőleg a leggyorsabban.
Azt az elmúlt hónapokban láthattuk, hogy a pénzügyi válság során megelőző intézkedéseket léptettek életbe a legveszélyesebbnek tekintett országokban. A görög államcsőd, az olasz költségvetési politika kudarca azt mutatta, hogy az unió nem rest komoly lépéseket tenni, ha az adott ország politikai vezetése nem képes felismerni a problémák nagyságát.

Papandreu és Berlusconi akadálya volt a problémák rendezésének, nem voltak képesek olyan politikai döntésekre, amely megmenthette volna országaikat a gazdasági válság eszkalációjától.
Mindkét országban új politikai garnitúra kellett ahhoz, hogy rendezhessék a gondok sokaságát.

Lehet arról beszélni, hogy „leváltotta” az unió ezeket a vezetőket. A valóság azonban az, hogy a helyi – görög és olasz – politikai elit ismerte fel, hogy menesztenie kell a kormányt, mert másként nem képesek a válságot kezelni. Ebben a „felismerési folyamatban” kétségtelenül komoly szerepe volt az uniónak és az Európai Bizottságnak és az Európai Parlamentnek is. Szembesítették a görög és olasz képviselőket a valós helyzettel, és azzal a feltételrendszerrel, amelyhez a segítséget kötötték.
Szélsőséges véleményt lehet alakítani arról, hogy az unió ilyetén formában „beleszól” az országok szuverenitásába. Ez azonban csak egy nézőpont.
A európai közösség nézőpontja azonban más. A periféria országainál fejlettebb gazdasággal rendelkező országok az előbbieknél jóval nagyobb összegeket fizetnek be az unió költségvetésébe, mint az előbbiek. A 17-ek elszámolással tartoznak saját adófizetőiknek, hogy mire, és hogyan használják fel az euró milliárdokat.
Az Unió sem feneketlen kosár, amely tele van pénzzel, és abból korlátlanul lehet kimarkolni hatalmas összegeket, pótlandó a meg nem gondolt, forráshiányos költekezést.
Olaszország után Magyarország is megkapta a maga feltételeit.
Érdekes módon ezek a feltételek csak részben gazdaságiak. Adódik ez abból, hogy kis hazánk gazdasági potenciálja kicsi, részesedése a kontinens jövedelméből és érték előállításából szintén alacsony. A magyar gazdaság talpra állításához – még az elmúlt másfél év dúlásait figyelembe véve is – elenyészően csekély forrásokra van szükség, összehasonlítva a most futó, pénzügyi válságot igénylő összegekkel. (A fenti linken található adatokból kitűnik, hogy hazánk nemzeti jövedelmének 26-szorosát állítja elő a német gazdaság, de még a „válságmenedzselt” olasz gazdaság is 16-szor többet állít elő!)

A követelmények másik része kimondottan politikai. Az unió eddig sem nézte jó szemmel, hogy ahogyan a kormány fokozatosan építette le a polgári demokratikus rend független hatalmi ágait, lehetetlenítette el a különböző demokratikus vívmányokat a NGO-któl kezdve a művészeti és egyéb közalapítványokig.
Nem gondolhatta komolyan a kormány és a törvényhozás, hogy mindezt az közösség tétlenül nézi. Most jött el az igazság pillanata.
Ha kormánypárt és annak vezetői nem akarják véglegesen kiírni magukat a magyar és az európai politikából – ez utóbbihoz már nagyon közel vannak –, akkor kénytelenek lesznek eleget tenni az unió követelményeinek.
Saját érdekükben kell ezt megtenniük, ugyanis, ha nem teszik, olyan körülményeket teremtenek, amely nem csak saját magukat, hanem a teljes országot is tönkre teszi.
Új kormány kell a következő évre. Tetszik ez a mostani miniszterelnöknek vagy nem, ez nem számít. Ugyanaz a sors vár rá, mint olasz és görög kollégáira. Jobb ezzel a gondolattal megbarátkozni, semmint a szakadékba rántani az országot.

Elment az IMF — Orbán egyedül maradt

Az IMF küldöttsége elhagyta az országot.
A rendelkezésre álló információk szerint kifogásolták a készülő jegybank törvényt (amely összevonná a pénzügyi felügyeletet a jegybankkal, így lehetetlenítve el a bank függetlenségét) és a maradék magánnyugdíj-pénztári vagyon államosítását.

A hírek nem foglalnak állást abban, hogy a kifogások jogiak-e avagy politikaiak.
Szerencsétlen fogalmazás.

Már csak azért is, mert minden gondolkodó állampolgár – aki csak egy kicsit is utánanéz ennek az ügynek – tudja: ahhoz, hogy az IMF valamiféle anyagi segítséget nyújthasson, annak kőkemény gazdaságpolitikai feltételei vannak.
Márpedig a mai kormány pontosan azokat a politikai feltételeket lehetetlenítette el bornírt törvényhozásával (jogi feltételek változtatásával), ami lehetővé tenné azokat a gazdasági lépéseket, ami előfeltétele a nemzetközi segítségnek.
Ez pedig jellegzetes esete annak, hogy aki másnak vermet ás, maga esik bele.
Meg kell értenünk: azzal a gazdaságpolitikai törvénykezéssel, amivel az Orbán Viktor-Matolcsy György páros előállt az elmúlt másfél évben, maguk akadályozták meg, hogy bárki is a segítségükre siethessen.
Ugyanis az IMF és az Európai Unió is csak akkor segít – ad forrásokat –, ha bizonyosak abban, hogy ezeket az összegeket az ország képes lesz visszafizetni. Ma azonban ez nem lehetséges. A magyar törvényhozás ugyanis olyan Alaptörvényt fogalmazott meg, amely nem teszi lehetővé a következő kormányoknak, hogy a helyzethez igazodó gazdaságpolitikát folytassanak. Az államadósság mértékének alkotmányba foglalása, az egykulcsos adórendszer „bebetonozása”, a kormány kezének megkötése a költségvetési fejezeteknél, mind-mind azt eredményezi, hogy képtelenség a gazdaságpolitika megváltoztatása.
Nyilvánvalóan ezt ismerte fel az IMF – és mivel ezekben az ügyekben úgy érzékelte, hogy a kormány kompromisszumképtelen, elhagyta az országot.

A mai kormány nem ismerte fel – vagy nagyon is felismerte –, hogy saját korábbi döntéseinek megváltoztatását várja el a nemzetközi környezet. Nem ismerhette fel, mert ha ezt teszi, akkor már régen figyelnie kellett volna azokra a nemzetközi figyelmeztetésekre, amelyeket folyamatosan kapott az elmúlt másfél évben. (A blogger most nem sorolja fel mindet, mert ezekkel teli volt a sajtó az amerikai figyelmeztetéstől az unió parlamentjéig emlegethetjük az opponálókat.)
A hírre természetesen azonnal reagáltak a piacok, rögtön 3 forinttal zuhant a forint-euró árfolyam.
Szóval egyre biztosabb: ez a kormány képtelen alkalmazkodni a realitásokhoz, képtelen arra, hogy belássa tévedését.
Igen komoly problémákkal néz szembe az ország – és főleg a lakosság – az elkövetkező hónapokban.
Ha valakinek még voltak optimista elképzelései arról, hogy a kormányfő valamiféle jobbító szándékra hajlik, azt ki kell ábrándítanom.

BEVÉGEZTETETT

A magyar demokratikus jogállamnak vége – már csak az elnevezése maradt. A klasszikus polgári demokratikus államról – fékekről, ellensúlyokról, önálló hatalmi ágakról – a továbbiakban már nem lehet beszélni. Pontosabban: csak beszélni lehet.

A hatalom véglegesen elfoglalta a stratégiai állásokat, beásta magát. Szőnyegbombázásra meg nem lehet számítani. Szemtelen és gátlástalan módon végezte mindezt.
Az állampolgárok egy jelentős része pedig bénultan veszi mindezt tudomásul. A másik fele pedig boldogan tapsol, mert nem érti meg, hogy szeretett vezére mitől fosztja meg.
Nehéz érvelni. Mert ha valaki(k)nek nem létszükséglete a politikai szabadság, a személyes szuverenitás – hiszen életének jelentős részét alávetettségben élte végig, vagy éppenséggel nem is tudja, hogy milyen alattvalónak lenni, mert már a rendszerváltás körül látta meg a napvilágot –, annak (azoknak) igen nehéz elmagyarázni mitől fosztja meg őket a hatalom. Ha valamim nincs – soha nem is volt –, nem tudom, hogy van, arra a legtöbbször nincs is igényem. Ergo: fel sem tűnik a hiánya.
Ilyen ez a polgári, demokratikus állam is. Amikor van, akkor természete4senek tűnik. Vannak törvények, azokat be kell tartani (mindenkinek, a hatalomnak is), ám ha valami jogtalanság ér, van hová fordulnom. Hatalomtól, személytől függetlenül bírálják el ügyeim. Ha valamit rosszul (törvénytelenül) tettem, akkor elmarasztalnak, ha igazam van, megkapom a kárpótlásom.

Ma ledőlt az utolsó bástya is. A független igazságszolgáltatás is a porba hullt.
Az már csak pikáns közjáték, hogy a legfőbb posztot egy, a kormánypárthoz, annak egyik vezetőjéhez – új Alaptörvényünk megfogalmazójához – és a miniszterelnökhöz közel álló hölgy kapta.
Az is színezi kinevezésének körülményeit, hogy a Köztársasági Elnök – subscriber machine – is csak a sajtóból tudta meg becses személyét. Mégis kinevezte.
Az eddigi köztársasági elnökök pedig csendesen pironkodnak visszavonultságukban. Teljes eddigi munkásságukat érte gyalázat.
Akik pedig tisztában vannak a veszteség nagyságával, bénultságukban össze-vissza jajonganak, tiltakoznak és sétálgatnak néhány tízezren fel, alá demonstráció címén. Hangjuk belevész a város alapzajába, nem hatol át sem fizikailag, sem képletesen a parlament falán.

Egész egyszerűen nem érdekes. A hatalom nem vesz róla tudomást. Nem is kell tudomásul vennie. Ugyanis hatalmát immáron semmi sem veszélyezteti.
Igen komolyan bazírozik arra, hogy ellenzéke semmilyen „nem demokratikus” módszerhez nem nyúl, nem alkalmaz, hiszen azzal saját demokratikus identitásának mondana ellent.
Az ellenzék maga kötötte gúzsba magát, és most így táncol. Minden eredmény nélkül.
A hatalom pedig új módszert alkalmaz. Nincs rendőrterror, az átlagembert nem a fegyverek erejével szedik ráncba, hanem egzisztenciális fenyegetéssel. „Ha nem viselkedsz jól, mehetsz a hóra!” Elveszted állásod, megélhetésed. Fortélyos félelem igazgatja újra ezt a társadalmat. Az állami alkalmazottak nem vagy csak nehezen adják arcukat az ellenzéki véleménynyilvánításhoz. Kétszer is meggondolják, hogy részt vegyenek-e egy demonstráción, feltegyék e saját portréjukat valamely közösségi oldalra. Ha nyilvánítanak is véleményt, az álnevek és semmitmondó képek mögé bújva teszik. Mindez érthető, senki sem szeretné elveszteni anyagi biztonságát.
Ez áttételekkel érvényesül szinte az egész gazdasági szférában is. Nincs – vagy csak nagyon kevés – az a gazdálkodó szervezet, amely valamilyen módon ne függne a hatalomtól. A cég megélhetése – esetleges nyeresége, megrendelései – megérnek annyit, hogy megszabaduljanak azoktól, akikre rámutat a hatalom. Még olyan nagyon elítélni sem lehet őket. Ha csődbe mennek keménykedésük miatt – volt már rá példa –, sokak vesztik el munkájukat.

Volt már ilyen helyzet ebben az országban. Azt is túlélte ez a társadalom. A feszültség ugyanis lassan emelkedik. Eleinte semmi nem utal arra, hogy elpattan a húr.

Mint ahogyan a rendszerváltás idején sem gondolta senki – még az akkori rendszerváltó ellenzékből sem sokan –, hogy viharos gyorsasággal és nagy tömegben fejezte ki a tömeg elégedetlenségét azzal a rendszerrel, amelyet addig a „legvidámabb barakknak” aposztrofált.
Ez valamiféle optimizmusra ad okot. De az időt ki kell várni. Az idő sohasem a hatalomnak dolgozik.

Régi barátom mondatában kell bízni, amit mindig eldünnyögött a Felvonulási tér Lenin szobrát látván:
„Ne mosolyog Iljics, nem tart ez örökké!
Százötven év alatt sem váltunk törökké!”

SEMMI SEM VÁLTOZIK

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Aki vette magának a fáradságot, és végignézte a parlamenti közvetítést és a tegnap esti miniszterelnöki interjút, elegendő mazochizmusról tett tanúbizonyságot. Végig hallgathatott két – tulajdonképpen azonos – monológot, amelyben kormányfőnk roppant önbizalommal — megmagyarázta a semmit!
Ugyanis kellő odafigyeléssel csak azt lehetett kihámozni mindebből, hogy semmi más dolga nincs a kormánynak, mint odaülni a költségvetéshez, és egy zsebszámológéppel megváltoztatni bizonyos szorzatok eredményét. Azaz az egyik szorzót 260-ról át kell javítani 300-ra — természetesen így más végösszeget kapunk, de nem érdekes.
Viharos évünk lesz, mondotta volt Orbán Viktor – és ezzel részéről el is volt intézve a dolog. Arról egy szó sem esett, hogy a fenti megnövekedő szorzat eredményéhez miből lészen a forrás.
Mint ahogyan csak arról esett szó, hogy az ország jelen helyzete „rajtunk kívül álló” okokkal – úgymint: euróválság, az unió impotenciája stb. – magyarázható. Szó sem esett az elmúl másfél év károkozásáról, az elbaltázott gazdaságpolitikáról.
Tehát aki azt hitte, hogy a gazdasági csúcs, és a körülmények, a kényszer szülte lépések az unióban végre jobb belátásra bírják a kormányt — mélyen téved.
Marad a gazdaságpolitika. A költségvetést is csak azért kell átszabni, hogy azt lássa a sokat emlegetett „hárombetűs intézmény”, hogy legalább az általános iskolát elvégezték azok, akikkel tárgyalni fognak. Márpedig tárgyalni muszáj, mert különben kidől a bili. Azaz feltétlen és gyorsan pénzre van szükségünk.
Hasonlatos ez a megélhetési prostitúcióhoz. Nem szeretjük, de ha nem akarunk éhen dögleni, oda kell tartani. A pénzt bekasszírozni, aztán nagyon gyorsan elfeledni az egészet. Addig, amíg újra meg nem éhezünk!
Szóval kedves feleim!
Nem sok jó elé nézünk. És ezen nem segít az sem, hogy akkor is csak egy kicsivel lennénk jobban, ha a kormány összes intézkedése elmarad, és maradtunk volna az „ortodox” úton, ahogyan azt tette az előző szakértő kormány.
A történések – főleg utólag – nem ismerik a „ha” kifejezést. Nem maradtak a hagyományos gazdaságpolitikánál. Minden „jó szándékuk ellenére” mégis csak csődöt szültek és mondtak. Végre le kellene mindebből vonni a tanulságot.
Ezt várja az ország, nem azt a szájtépést, amit a parlament előadott hétfő délután.
Szégyellni való az egész bagázs!

József Attila szavaival:
„…Naponta háromszor megváltják a világot, de nem tudnak
gyufát sem gyújtani, ha így megy tovább, nem törő-
döm velük”

(Illusztrációk azért nincsenek, mert a semmit nagyon nehéz képileg kifejezni, legjobban a semmivel!)

NYUGDÍJAS KESERGŐ — ÉS A VALÓSÁG?

A Vas Népe című lap megszólaltatott egy nyugállományú főtisztet a szolgálati nyugdíjak megszüntetésével kapcsolatban.

A cikkről – lásd a linket előbb – még azt is mondhatjuk, hogy korrekt.
Az alezredes úr véleményével még egyet is érthetünk.
A probléma nem az ő szavaival van, hanem a hatalom hozzáállásával és a társadalom véleményével. Ugyanis a szolgálati nyugdíjak rendszere nem új. Az valaminek a kompenzációjára született. Megtalálhatók ezek más – nálunk sokkal fejlettebb – országokban is, ahol felismerték, hogy a közösség szolgálatáért, amely sok lemondással, jogok megvonásával jár, valamiféle kompenzáció megilleti a hivatásos állományt.

Az alapvető gondom e törvénnyel az, ahogyan azt a magyar társadalom fogadta.

A „bohócforradalom, a D-day és más demonstrációk felhívták a fegyelmet a kormány és a törvényhozás szándékaira. Erre azonban a tömegek nem reagáltak. Az említett tüntetéseken is „csak” az érintettek vettek részt szép számban, a többség azonban – finoman szólva – a füle botját sem mozdította. Nem állt ki a honvédek, a rendőrök, a tűzoltók mellett, holott mindennapi biztonságát nekik köszönheti.
A tömegek nem voltak szolidárisak az egyenruhásokkal. Ám ez nem új keletű. A világháború utáni magyar valóságban – akkori szóhasználattal – a fegyveres erők és testületek tagjai nem álltak a megbecsültségi lista élén.
A kádár-korban már kialakult – talán éppen járandóságaikról szóló téves képzetek miatt – egy nem pozitív attitűd a hivatásos katonákkal szemben. Már akkor „ingyenélőknek” tekintették őket. Mindezt megerősítette a hatalom maga is. Kádárról mindenki tudta, hogy „nem szereti” a katonákat. Kényszerűen eltűrte a hadügy lobbiját, eleget tett az akkori szövetségesi kötelezettségeknek. Fejlesztették a Magyar Néphadsereget a Varsói Szerződés direktívái szerint. Biztosították a katonáknak a minimális feltételeket a szolgálat ellátásához, de igazán nem segítette sem a párt, sem az állami apparátus, hogy ezt a társadalom is elfogadja, és magáénak érezze.

A fiatalabb blogolvasók számára egy kis kitérő – már-már történelemidézés – arról, hogy ez miként jelent meg a politika szintjén.
1972-ben az MSZMP KB számára előterjesztés született – összhangban az akkor már negyedik évét élő Nyers Rezső által vezérelt „gazdasági reformmal” –, hogy a Magyar Néphadsereg hivatásos állományának javadalmazását igazítsák a gazdaság vezető beosztású tagjaihoz.

Az előterjesztés nem volt hosszú életű. Gáspár Sándor – aki akkoriban a SZOT főtitkára is volt – megtorpedózta a tervezet azzal az indokkal, hogy amíg a valódi javakat előállítók bére növekszik, nem indokolt az „inproduktív” katonák jövedelmének emelése.
Ennek következtében a Magyar Néphadsereg tisztjeinek járandóságai igen komoly mértékben csökkentek a hasonló végzettséggel (főiskola, egyetem) rendelkező, de a gazdaság különböző területein dolgozókhoz képest. (Források: Huszár Tibor: Kádár, Budapest, Szabad Tér és Kossuth Kiadó 2003., valamint: MOL M-KS 288. f. 5/581/1-2)
Ez a felső politikai – és megfelelően propagált – hozzáállás természeten meghatározta az akkori közgondolkodást is.
Mindezt erősítette a polgári közösségekben a szájhagyomány, amelyben a katonatörténetek szereplőiként megjelenő hivatásos katonák szinte soha sem voltak „kedvező színben” feltüntetve.

A katona sztorikban mindig ostoba és bunkó tiszthelyettes és tiszt jelenik meg, még akkor is, ha ennek a hetvenes évek elejére közepére már nem volt valóságtartalma.
Ezek e történetek mindig arról szólnak – a legtöbb esetben –, hogy miként próbálták az éppen mesélő alannyal kitolni, neki valami rosszat tenni.

Nem mennék bele ennek szociológiai és szociálpszichológiai részleteibe, de az így kialakult kép az akkori haderőről erősen túlzó volt. És ezzel az erősen negatív képpel azonosult a közvélemény is.
A rendszerváltás utáni magyar Honvédségre pedig a permanens bizonytalanság volt a jellemző. A sokszori át- és leszervezések, a haderő folyamatos csökkentése 2004-ig nem csak a sorkatonák szolgálatát nehezítette, de szinte ellehetetlenítette a hivatásos állományt is.
A kiszámíthatatlan jövőkép, a beosztások és alakulatok folytonos változása egyre kevesebbeket vonzott a pályára.
A mindenkori politikai hatalom pedig – pártállástól függetlenül – a társadalmi átalakulás során kimondottan tehertételnek érezte a honvédelemre költött költségvetési pénzeket.
A NATO-hoz való csatlakozásunk óta folyamatos probléma, hogy hazánk nem tesz eleget a szövetségesi kötelezettségeinek, már ami a védelemre fordítandó összegeket – hozzájárulásunkat a közös védelemhez – illeti.
Így a társadalom sem tekinti kiemelt jelentőségűnek a honvédség fenntartását, tagjainak megbecsülését. Így a mostani kormány szinte társadalmi ellenállás – mert a néhány tízezer érintett elenyésző kisebbség – nélkül hozhatta meg a jogokat korlátozó törvényeket. A többség nem ismerte fel, hogy ha egy csoportjától megvonják szerzett jogaikat, akkor a folyamat nem áll meg. Kiterjed más társadalmi csoportokra, és a folyamat addig tart, amíg a hatalom maga alá nem gyűri az egészet.

MENEKÜLŐ RÓKA

A róka egy ravasz állat – legalább is így tartja a fáma –, de tulajdonképpen nem más, mint egy ragadozó, amelynek egyetlen célja van: saját létfenntartása. A lehető legkisebb kockázattal a lehető legjobb eredményt elérni a túlélés érdekében. Ezért általában olyan zsákmányt keres, amelyet a legkönnyebben kaparinthat meg.

Körültekintő és félti a bőrét, amelyből – még valamikor a múlt században – ténsasszonyok csináltattak előszeretettel kalapot, gallért és muffot a hideg téli napokra. A rókák élete soha sem volt könnyű, Nagy-Britanniában még a mai napig is falkákkal vadásznak rájuk, itthon is a dúvadak kategóriájába tartozik, mert előszeretettel dézsmálja meg az egyre fogyó háztáji baromfiakat.
A híres Sweet együttes játszotta még a hetvenes évek közepén a Menekülő róka című számot. Ez cseng a fülemben a mai brüsszeli tudósításokat hallván.

Mert a mi miniszterelnökünk tényleg úgy viselkedett, mint a menekülő róka. De sarokba szorították a kert végében a kerítésnél. Első nyilatkozataiban elutasító volt, majd finomodott egy kicsikét nézőpontja. Szegény brit miniszterelnök csodálkozott is, amikor a Financial Times liezonba hozta Orbán Viktorral.
A felelősségtől való menekülés szánalmas példája volt, amikor péntek reggel – 2011. december 09-én – sajtótájékoztatón kijelentette, hogy az európai megállapodáshoz néki ugyan felhatalmazása nincs, mert az korlátozza a magyar szuverenitást. A parlamenttől kér felhatalmazást annak aláírására. majd néhány óra múlva mégis csak aláírja az európai parlament dokumentumát.
Jellegzetesen orbáni viselkedés. „Ne azt nézzék, mit mondok, hanem azt, hogy mit teszek!” Igen ám, de a döntéstől való ódzkodás mellett ennek az esetnek van egy másik, sőt, harmadik olvasata is.
Az első, hogy a parlamentre való hivatkozással Orbán Viktor tulajdonképpen azt ismerte be, hogy mai parlamenti kétharmada mégsem fedi le a társadalom túlnyomó – éppen kétharmados – többségét. Tehát olyan döntést, amely érinti – mégpedig igen negatívan, a várható gazdasági lépések miatt – a társadalom egészét, nem szívesen hoz meg, nem vállalja az azzal járó következményeket, legyenek azok akár politikaiak, akár erkölcsiek.

Szégyenteljes nyilatkozatok, amelyek szögesen ellentmondtak a néhány órával korábban mondottaknak, bebizonyították a hallgatók és odafigyelők számára azt, hogy miniszterelnökünk, ha komoly problémával kerül szembe, nem áll a helyzet magaslatán. Ugyanis kevéssé hihetjük el, hogy a magyar Külügyminisztérium nem látta el elegendő munícióval arról, hogy az európai csúcsértekezleten miről is lesz szó. A brüsszeli diplomácia boszorkánykonyhájában már régen nekikezdtek ennek a menünek, nem frissen tálalták azt a meglepett kormányfők elé.
Azt sem hihetjük, hogy Orbán Viktor ne lenne azzal tisztában, hogy a magyar parlamentben az történik, amit ő akar. Csak csettintenie kell, és a FIDESZ-es szavazógép teljesíti minden óhaját. Tehát ha azt mondja, hogy ezt a megállapodást alá kell írni, akkor ezt csont nélkül jóváhagyja az aktuális kétharmad.

Akkor mi a fene történt?

A menekülő rókának európai üldözői megkegyelmeztek. Igen ám, de ennek drága ára van itthon.
És ez átvillant az agyán.
Tudja, hogy nem ússza meg megszorítások nélkül. Tudja ezt „jobbkeze” is. Mi több, szerintem tudja az egész ország. Az is megjelenhetett képzeletében, miként néz szembe azokkal, akik eddig a mindenható vezetőt, a mindenre írt találó csodadoktort látták benne, annak ellenére, hogy a kezelésbe belerokkantak — legalább is anyagilag.
Azaz elveszett a sárm, oda a mítosz, amivel ellenzékben és az elmúlt másfél esztendőben operáltak. Összedőlni látszik a Nemzeti Együttműködés Rendszere, oda a „(köz)munka alapú társadalom” és minden egyéb agyament szólam.

Marad szigorú és kérlelhetetlen realitás. Az, hogy elkúrtuk. Nem kicsit — nagyon.
Jobban, mint annak idején Gyurcsány. Mert ez utóbbi idejében lépett, hibáit – pocsék körülmények között –, de lehetett javítani.
Orbán Viktor kormányzásának „eredményeit” azonban még legalább egy évtizedig nyögi majd a magyar polgár, és ezen az a kommunikáció sem segít, ha elődeikre mutogatnak. Mert az unortodox gazdaságpolitika előbb ütött vissza, mint amire számítottak. A valóság drasztikusan húzta keresztül számításaikat, bebizonyítva gondolkodásuk bornírtságát és kártékonyságát.
Mindennek a hazai politikai következményei még majd ezután következnek. De legkésőbb 2014-ben.

TRAFIKJOG, ÉLETVITEL — ŐRÜLET

Éljen a dohányzásellenes küzdelem újabb nagy győzelme! A kormány azt tervezi – ahelyett, hogy valami normálisabb gazdaságpolitikát alakítana ki –, hogy a dohánytermékek forgalmazását visszaszorítja az állam kezében levő, néhány tízezer boltra.

Mindezt két okkal indokolják: az egyik a dohányzás visszaszorítása, a másik pedig a népesség egészségének megóvása. Ez utóbbi összhangban van azzal a tervezett intézkedéssel is, miszerint a beteg, ha nem tartja be orvosa életvitelre szóló utasításait, úgy drágábban szerezheti be a gyógyszerét.

Nézzünk egy kicsit e két kis hír – és törvényjavaslat – mélyére.
Kezdjük ez utóbbival. Mari Néni elmegy orvosához. Kicsit túlsúlyos már, ámbár ezt nem annak köszönheti, hogy mérhetetlen falánksággal tömi magába a csirkelábat és az abált szalonnát, hanem más nyavalyáinak. Megváltozott eszemadta hormonháztartása, az őt körülvevő világ – munka- és élőhelye – hatásai alakították mai állapotát. A jó háziorvos persze mindezt tudja, és szelíden, de mindig megjegyzi: le kellene adni a túlsúlyból, mert nem lesz jó vége.

Tudja azt a páciens is. Azt pedig mind a ketten tudják, hogy a korholó szavak a semmibe vesznek. Mari Néni – hacsak nem lesz súlyos beteg – nemigen ad le egy grammot sem. Meg különben is: a vérnyomása ettől már nem csökkenne számottevően, mert az erek – így hatvan felett – nem arról nevezetesek, hogy csak úgy ripsz-ropsz regenerálódnak.
Józsi bácsi meg hatvan éve dohányzik, krákog is rendesen, ám tulajdonképpen semmi baja. Kimutatta azt a röntgen is. Ő is, mint Mari Néni a megszokásainak rabja. Hiába biztatja a doktor, hogy le kellene szokni a dohányzásról. Minek – kérdez vissza a kisöreg – arra a rövid időre már nem érdemes!
Nos, ha így áll a helyzet, akkor Mari Néni az értágítóját, Józsi Bácsi pedig a vérnyomáscsökkentőjét kapja majd drágábban?
Vagy pedig a jó háziorvos hunyja be a szemét és feledkezik el a korholásról és az életviteli tanácsokról?

Tudom, vannak, akik önpusztító életet élnek, két végén égetik a gyertyát. Isznak, dohányoznak, jó magyaros ételekkel tömik a hasukat, mellesleg napi tíz órát dolgoznak, kitéve a munkahelyi stressznek, a közlekedési és egyéb ártalmaknak. Ha kimerültségük okán – mert sokszor az váltja ki a fizikális tüneteket – egyszer csak a doktornál találják magukat, az meg arra ösztökéli őket, hogy lassítsanak, váltsanak életmódot. Ezek a betegek meg csak néznek a jó körzeti orvosra, és azt gondolják: bagoly mondja verébnek – nagyfejű.

A nagyon okos törvényalkotó hallott valamit arról, hogy a dohányzás káros az egészségre. megerősíti ebbéli vélelmét az is, hogy néhány éve – uniós előírásként – a hazai cigis dobozokon is megjelentek különböző elrettentő feliratok: „ a dohányzás öregíti a bőrt” vagy „dohányzás halált okozhat”.

Megszámlálhatatlan orvosi értekezés született arról, hogy a dohányzás valóban egészségtelen. Ha pedig ez így van, akkor ma már pontosan meg lehet mondani – szakmailag –, hogy a dohányzás mennyiben oka vagy okozója egyes betegségeknek. Ha ez utóbbit meg lehet állapítani, akkor azt is ki lehet számolni, hogy az így keletkező betegségek milyen számban és arányban vannak jelen a magyar populációban, és az állami egészségügynek mibe is kerül a gyógykezelés.
Ha ezek az alapadatok megszületnek, akkor az állam – mert az sem nem apánk, sem nem anyánk – eldöntheti, hogy mi éri meg neki jobban. Gyógyítani a beteg embereket – csak egy apró megjegyzés, az erre fordítandó összegeket is a polgárok és a munkaadóik adják össze járulék formájában –, vagy lemondani a dohánytermékek igen jelentős adójáról, a jövedéki adóról, az ÁFA-ról és egyéb külön adókról.
Amíg ez az összehasonlítás nem áll rendelkezésre, addig a tervezett intézkedések komolysága erősen megkérdőjelezhető.

A tervezett néhány tízezer elárusítóhely – szigorúan állami boltok – országos szinten inkább azt vetíti előre, hogy a kormány ezekkel kívánja megvenni néhány közelálló „csókos” lojalitását. Hasonló ez ahhoz, ahogyan az első háború után a hadirokkantaknak „biztosított” az állam „trafikjogot”. Azaz az állami monopóliumnak számító dohányforgalmazást azokra bízta, akik kockáztatták életüket a „császárért és hazáért”.
Most már csak azt várom, hogy – ha egyszer visszaállítják a régi korok kitüntetéseit – mikor kezdik osztani az állami tulajdonú földekből a vitézi telkeket, mert ezzel is megakadályozható lenne a szent anyaföld idegen kézbe kerülése.
De legyünk optimisták.

Gondoljuk azt, hogy ezek a törvényjavaslatok csak arra valók, hogy a komolyabb problémákról eltereljék a polgár figyelmét. Például arról, hogy a mai nap – december 8-án – lemondott a nemzeti fejlesztési miniszter, mondván, hogy fel kell készülnie az IMF-es tárgyalásokra. A dolog persze átlátszó, hiszen ezen a tárgyaláson nem csak a szakértők, hanem kormánytagok vesznek rész. A lemondás sokkal inkább azzal magyarázható, hogy a miniszterelnök nem adta felhatalmazását egy igazi és eredményt hozó gazdasági fordulat bejelentésére.
Fellegi Tamás tehát már nem kaphat vitézi telket. De ezek szerint az ország érdeke többet jelent neki, mint a miniszteri bársonyszék.
És ez valami új!
A többiek pedig – házon belül – folytathatják még ámokfutásukat. Alkothatnak még egy ideig bornírt törvényeket. Olyanokat is, amiket nem lehet betartani, mert életszerűtlen. Mint amilyen ez a kormány is!

PÉNZ, PÉNZ, PÉNZ — MINT A KISGÖMBÖC

A hírek szerint megszűnik a négynapos autópálya matrica. Sőt a kormány azt is tervezi, hogy más útvonalakon is úthasználati díjat szedne, sőt az üzemanyag árába új fizetendőt épít be, a karbantartási díjat.
Money, money, money… énekelte Lisa Minelli és Joel Grey a Kabaré című filmben, vagy aki ezt nem látta, annak ajánlom az ABBA hasonló című számát. Miért is e két ajánlás?

A kormány újabb adójellegű fizetendőt vet ki polgáraira. Fene nagy étvágya van ennek a kis gömböcnek!
Hogy mi a probléma, azt ma lassan minden állampolgár, jól meghatározható módon, érzi a pénztárcáján. Az átlagember meg csak csodálkozik, mint Alizka a meseországban.
Két dolgon háborodik fel:

Elsőként azon, hogy totálisan hülyének nézi a mai hatalom. A mindent elöntő kormányzati (félre) tájékoztatás, kommunikáció által felvázolt rózsaszín jövőkép, nem csak szeplős (mert a macska beleszart a ventillátorba), hanem antagonisztikus ellentétben van a polgárok által érzékelt valósággal. Márpedig az egyszeri „zember” hall valamit (MTV, HírTv, EchoTV és társaik) olvas valamit (Magyar Nemzet, Magyar Hírlap stb.) és közben azt veszi észre, hogy az írott, mondott tartalmak nincsenek összhangban azzal, amit megél. Fejlődünk, hallja a gazdasági minisztertől, az IMF-megállapodás a kibontakozáshoz kellő „védőernyő”. Ugyanakkor tegnap bocsátották el legközelebbi ismerősét, mert a cég, amely alkalmazta, képtelen kigazdálkodni a kormány által kikényszerített béremelést.

Napi vásárlásai közepette – különösen most karácsony előtt – azon veszi észre magát, hogy az e havi költése valahogy többre sikeredett, mint tervezte. Pedig nem vett semmivel sem többet, mint egy hónappal ezelőtt. Mindössze az árak kúsztak feljebb, az ÁFA lett magasabb.
Ezek után akaratlanul is összehasonlítja a leírtakat a tapasztaltakkal, és komolyan gondolkodóba esik. Mivel saját magával elfogult, így nem kétséges, hogy kit tekint hülyének.

A másodszori felháborodásának tárgya pedig az, hogy a hatalomtól, amelyre voksát adta, attól nem azt várja el, hogy elherdálja a nehéz munkával megtermelt javait, hanem azt, hogy okosan gazdálkodjon.
Az a gondolkodó állampolgárok többsége már 2010 közepén tudta, hogy a kormányzat „gazdaságpolitikájának” nem lesz hosszú élete — és lőn! Az egykulcsos adórendszer (az általa ütött költségvetési hiánnyal), a nem ortodox módszerek alkalmazása egyértelműen kudarcra volt(van) ítélve. Mindezt megtetézte a nyugdíj megtakarítások eltapsolása, a különadók a különböző szektorokra, amelyek megfizetése végül is a polgárok nyakába szakadt.
Az „országmentő” intézkedések – devizaadósok megsegítése, a végtörlesztés erőltetése, az ócsai telep építése – látszólag bizonyítják a kormány „szociális érzékenységét”, ám ha jól figyelünk az adatokra és a rendelkezésre álló forrásokra, egy-kettőre rájövünk: óriási átverés az egész. Hiszen a több mint háromszázezer devizaadós közül mindössze néhány tízezren segít. A többi pedig mehet a hóra!
Ennek a kormánynak jelen pillanatban egyetlen érzékelhető gazdaságpolitikája van: a lehető legnagyobb összeget kifacsarni a társadalomból, kompenzálva saját bornírt döntéseinek következményeit. Kórusban énekelgetik: Money, money, money. Csak azt nem látják, hogy ez nem a gazdag emberek világa.

A kudarc napról napra növekszik. A kormány pedig semmitől sem zavartatva áll a vártán. nem átallja a nemzetgazdasági miniszter hülyeségekkel traktálni Európa egyik legbefolyásosabb (és tán legtájékozottabb) pénzügyi politikusát. A Matolcsy által felvázolt képről minden negyedéves hallgató tudja az egyetemen, hogy semmiféle alappal nem rendelkezik, azon kívül, hogy a miniszter főnöke egyszer elkottyantotta, hogy merjünk nagyot álmodni.
Ezt kapjuk ettől a kormánytól. Okos intézkedések helyett ostoba álmok.
Ideje már felébredni! Ha nem a kormánynak, akkor a polgároknak!

JÖVŐKÉP SZEPLŐKKEL

Ez a post az előző bejegyzés gondolatainak a folytatása, egy kicsit más aspektusból vizsgálva. Ez a nézőpont pedig az átlagember szemszöge. Az a szemszög, ahogyan az egyszerű polgár – nagyvárosban, vidéken – éli meg mindazt, ami velünk történik.

December első hétvégéjén újra utcára vonult néhány ezer ember. Nemtetszésüknek adtak hangot a kormány törvénykezésével és gazdaságpolitikájával kapcsolatban. A két demonstráció összeért. Az egyikre a szakszervezetek hívták tagjaikat, a másikra egy civil szervezet.
A tüntetések – a hírek interpretációja szerint – „békésen véget értek”. A népek elvonultak.
Amúgy meg minden marad a régiben.
A kormány kormányoz úgy, ahogyan azt eddig tette. Rohamoz, szabadságharcot vív. Vereségeket igyekszik győzelemnek beállítani, „sikereitől” hangos a „közszolgálati” média.
Mindezek miként csapódnak le a „közvéleményben”, az alapjában véve apolitikus többség mindennapjaiban?

A valóság és az arról festett képek között egyre nagyobb a szakadék. Az emberek döntő többsége a sikerek ellenére azt tapasztalja, hogy életkörülményei, terhei egy jottányit sem csökkentek, kilátásai pedig semmivel sem lettek rózsaszínűbbek. Minden, őt körülvevő tényező – munkalehetőségek, egzisztenciális és anyagi biztonság, általában a „légkör” – korántsem olyan szép és jó, mint ahogyan azt hallja. Nem érzi, hogy eredményesen védte meg őt a kormányzat.

De mi lehet az oka mindennek?

Egyrészt az, hogy magyar választópolgárok sokasága húsz évvel a rendszerváltozás után is ambivalens viszonyban van a hatalommal. Még mindig nem sajátította el, nem vált vérévé az a felfogás, hogy a mindenkori kormányzat, a képviselők, a törvényhozás és az egész polgári demokratikus rendszer, nem felette álló valami, hanem az érdekeit szolgáló apparátus.
Ez persze felveti azt a kérdést is, hogy a polgárok többsége felismeri-e, hogy napjaink bonyolult valóságában mi az érdeke? Képes-e ezeket megfogalmazni, érvényre juttatni. Itt persze nem arra gondolunk, hogy milyen kívánságai vannak az egyes embereknek, hiszen azok jól megfogalmazható elvárások: biztonság, anyagi és szellemi gyarapodás stb.

Az igazi lecke az, hogy a polgár képes-e eligazodni a történések között, felismeri-e, hogy mely politikai vagy társadalmi szerveződés az, amely a valóságnak megfelelően tudja őt képviselni.
A hazai valóság azt mutatja, hogy a polgáraink nem igen törődnek mindezzel. A régi – néha átörökített – reflexekkel beletörődik és alkalmazkodik a mindenkori hatalom vele szemben támasztott követelményeihez. Alattvalóként viselkedik. A hatalmat nem mint saját érdekei megtestesítőjét szemléli, hanem mint egy felsőbbséget, amelyhez igazodni kell, amelynek ellentmondani nem lehet.
Ez a mai magyar társadalom legfőbb problémája. Ezért lehetséges, hogy csak néhány tízezer ember tiltakozik az ellen az ámokfutás ellen, ami lassan másfél éve meghatározza az ország helyzetét.
A politikai pártok természetesen felismerték a társadalom ebbéli állapotát. Ki is használják azt rendesen. A kommunikációval manipulálja a tömegeket.
Azt pedig tudjuk a szociálpszichológiából, hogy a sokszor – megfelelő hatékonysággal – hangoztatott állítást egy idő után tényként fogja fel többség, még akkor is, ha kezdetben saját tapasztalatai mást mutatnak. Ma is ennek vagyunk tanúi.

A mai kormány másfél éves tevékenysége és törvényalkotása nagyon sok polgárnál el sem érte a politikai „ingerküszöböt”. A kicsit is „vájt fülűek” átlátták a törvénykezés célját és annak folyományait. Több mint egy évvel ezelőtti blogomban már leírtam, hogy mi várható e kétharmados többségtől. Napjainkra mindez valósággá vált.
A polgár választott 2010 tavaszán. Elutasított valamit, de nem gondolt arra, hogy az általa kedvezményezett politikai erő visszaélhet a felhatalmazással. Márpedig visszaélt. Ennek a tévedésnek isszuk ma a levét, és inni fogjuk még néhány cikluson keresztül.
A gyorsított törvénykezés ugyanis olyan helyzetet teremt, hogy a hatalmat birtoklók biztonságban lehetnek. Senki nem lesz képes demokratikus módon kicsavarni a kezükből a tényleges hatalmat.

Játszunk el egy kicsit a gondolattal!

Mi történhet különböző választási eredmények esetén.
Ha a FIDESZ előrehozott választásokat tart 2012-ben – aminek esetleg meg van a maga politikai értelme, hiszen az új választási törvény alapján újra többséget szerezhet –, akkor meghosszabbíthatja négy évvel eddig korántsem eredményes uralmát. Ez alatt a négy év alatt sok minden történhet. Eldőlhet az európai válság valamilyen módon. Még az is előfordulhat, hogy négy év alatt sikerül konszolidálniuk a hazai gazdaságot (persze egy más gazdaságpolitika alkalmazásával), és növekedést elérni. Ekkor pedig az eddiginél is hangosabb „sikerpropagandába” kezdve újra megválasztatják magukat.
Ha nem tartanak előrehozott választásokat, akkor lehetséges, hogy elvesztik a 2014-es választásokat. Ám ebben az esetben az újonnan felálló kormány – amelynek a választási törvény miatt nem valószínű a kétharmados támogatottsága – számos olyan törvénybe ütközik, amely korlátozza, illetve lehetetlenné teszi a működését. Ezek az új törvények pedig kétharmadosak, azaz esélyük sem lehet arra, hogy megváltoztassák azokat. Nem vehetik igénybe a népszavazás intézményét sem, mert azt is erősen korlátozta a mai hatalom. Bármely pillanatban megdönthetők lesznek. Elegendő ehhez az, hogy az ellenzék ne fogadja el az aktuális költségvetést. A köztársasági elnök az új Alaptörvény előírásai szerint ezért feloszlathatja az országgyűlést.
Hiába tehát a társadalom elutasítása, a demokratikus játékszabályok szerint nem lehet őket a valós hatalomtól megfosztani. És akkor még nem is beszéltünk ez e ciklus alatt „bebetonozott” különböző tisztségekről, a médiafelügyelettől az ügyészségen és az Alkotmánybíróságon át és a bíróságokig.
Jelenleg nem látszik annak a módszere, hogy miként lehet megszabadítani az országot e kétharmados túlhatalomtól.

Két megoldás látszik

Az egyik verzió, ha maga a FIDESZ ismeri fel, hogy az általa hozott törvények – adott esetben – a saját hatalmát is korlátozzák (ha nem kap újra kétharmados felhatalmazást). Ebben az esetben meg kell szabadulnia mostani vezető garnitúrájától és egy európai értelemben vett konzervatív pártként kell dolgoznia. Ennek a verziónak igen kicsi a valószínűsége, már csak azért is, mert az erre alkalmas jobboldali elkötelezettségű politikusok nincsenek a láthatáron.
A másik lehetőség pedig az, ha a demokratikus elkötelezettségű tömegek olyan arányban szavaznak bizalmat az ellenzéknek, hogy megszerzi a kétharmados többséget. Ennek birtokában módosíthatja a kérdéses törvényeket visszaállíthatja a hatalommegosztás rendszerét, azok szuverenitását.
Ez azonban hatalmas munkát jelent, és komoly problémát okoz majd a kormányzati és törvényalkotó munka során. Ugyanis egyszerre kell kidolgozni egy fenntartható gazdaságpolitikát és az azt biztosító törvényi hátteret. Ennek a verziónak is igen kicsiny a valószínűsége, még akkor is, ha az eddig apolitikus választókat sikerül megszólítani.

Ezek látszanak ma, 2011 decemberében.
Hogy a valóságban mi lesz, senki sem tudja. Majd visszatérünk rá egy esztendő múltán.
(Ha lesz még értelme!)