MILYEN ÉVÜNK VOLT?

Rendhagyó évértékelő 2011-ről


Véget értek a karácsonyi ünnepek. Megettük az ilyenkor szokásos ételeket, teleraktuk a bendőnket mindenféle süteményekkel. Kiosztottuk az ajándékokat – kinek, mit – örültünk annak, hogy örülnek.
Az élet azonban rohan tovább, nincs tekintettel arra, hogy szeretnénk egy kicsit kifújni magunkat, lezárni végre ezt az évet. Szeretnénk egy ici-picit feltöltődni, hogy a következő esztendőnek valamicskével több energiával szaladhassunk neki.

Az év elején elkábultunk attól, hogy komoly megtiszteltetés érte az országot: egy félévig a soros elnökség volt a tisztünk. Nem csak úgy minden előkészítés nélkül szakadt a – pontosabban nem a mi nyakunkba, hanem a hazai politikai és gazdasági diplomácia szakembereinek – fejünkre ez a feladat, az előző kormányzat már bőszen dolgozott rajta vagy két évet.

Ám a debütáció nem sikerült valami fényesen, az előző hónapok orbáni törvénykezése miatt. Felidézhetjük az Európai Parlament heves reakcióit, Daniel Cohn-Bendit – a diplomáciában kevésbé szokott – éles hangú kirohanását.

A válasz persze maradt a régi: a szabadságharc. Komolyan: 1948 óta nem volt ilyen szabadságharc Magyarországon. Harcolunk mi minden és mindenki ellen. A miniszterelnök szerint (március 15-i beszéde) még Brüsszel ellen is kiállunk. Hogy miért, és minek, arról persze nem esett szó. Aztán harcoltunk – és mind a mai napig küzdünk – az államadósság ellen. Esmét nem esett szó arról, hogy a harc módszere nem igazán eredményes.

A különböző neveken – az évfolyamán háromszor – meghirdetett gazdaságpolitikák egyetlen eredménnyel jártak: folyamatosan 270 felett tartották az euró árfolyamát, inkább közelebb a 300-hoz, mint a 270-hez. A gyorsan változó taktika teljesen összezavarta az „ellent”. De ez nem azzal járt, hogy az elbizonytalanodott, hanem azzal, hogy egyszerűen megvonta a támogatást az országtól, megvonta a bizalmat. Mindennek eredménye a sok kudarcba fulladt állampapír aukció lett. Ott tartunk, hogy, neves közgazdászok szerint, a következő év második negyedére finanszírozhatatlan lesz a költségvetés. Ma már ott tartanak, hogy teljes egészében megszüntették a magán-nyugdíjpénztárakat, elvonva az azokban felhalmozott vagyont. Mindez azért mérhetetlenül ostoba akció, mert ezek a pénzek 15-25 év múlva terhelik majd a költségvetést. (Hol lesz már akkor a mai kormány!?)

A harc nem lett a végső.

Az őszre belátta a gazdasági tárca vezetője, hogy a „nem ortodox” gazdaságpolitikának tulajdonképpen vége. Eltelt még néhány hét, és december elejére eljött az idő: újra a „hárombetűs” intézményhez kell fordulni. Ahhoz az IMF-hez, amely a 2011-es kormányzati kommunikáció szerint volt minden, a megtestesült ördög maga, a nemzetközi (sugalltan) zsidó tőke meghosszabbított marka és még számos más, minden pozitívumot nélkülöző intézmény. A közép-európai régióvezetőjét pedig – hölgy létére – illetlen szavakkal illették, megkérdőjelezve kompetenciáját. Itt feltétlenül meg kell jegyezni, hogy ezek a szavak nem csak azért voltak bornírtak, mert bunkó módon támadtak egy nőt, hanem azért is, mert ékesen bizonyította, hogy az ország mai gazdasági vezetői nincsenek tisztában az ország Európa gazdasági életében, piaci részesedésében játszott szerepével. Magyarország – ha hasonlítjuk valamihez – kisebb, mint Nagy-London. Kisebb a gazdasági potenciálja, kevesebb értéket állít elő. Piaci ereje – fogyasztása stb. – összehasonlíthatatlanul kisebb, és még ráadásul lélekszámát tekintve is alul marad az összehasonlításban. Pedig Nagy-London csak egy metropolis a kontinensen — nem egyedüli.
Miközben a kormányzat mindent megtett annak érdekében, hogy a lehető leglehetetlenebb helyzetbe lavírozza magát (emlékeznek a sok hajós hasonlatra?), a szorgos törvényhozás futószalagon gyártotta a törvényeket. Tették ezt minden különösebb egyeztetés és előkészítés nélkül, kihasználva a törvényalkotásról szóló törvény kivételes rendelkezését.
Az alkotmánytól a bíróságokig, a civil szervezetektől a munkatörvénykönyvéig, semmi sem hiányzott. Az egyéni képviselői indítványként beadott törvényekről napjainkban derül ki, hogy végrehajthatatlanok. Mindegy, nem is azért készültek, hogy épeszű társadalomban alkalmazzák őket.
Nem sorolom fel azt a több száz jogszabályt, amelyet e maratoni futás során létrehoztak. Nem érdemes.
Azt azért megéltük az elmúlt évben, hogy azok, akikre a vadonatúj törvények vonatkoztak, nem tűrték szótlanul a kormány és a kétharmad ámokfutását.

A civil szervezetek év elejei tüntetései a sajtószabadság érdekében, az alkotmány elleni fellépések, a „bohócforradalom” és annak utórezgései, a D-day, október 23-a, és egyéb őszi rendezvények mintha meg sem történtek volna.
A kormányzat a füle botját sem mozgatta a felháborodott közvélemény hangjára. Sőt, a kormányfő megengedett magának még cinikus – igazi politikustól megengedhetetlen – reakciót is. Lelke rajta.
Egy azonban biztos: ha a politika – a sokat emlegetett kétharmad – kormányzati és törvényhozási prominensei nem figyelnek a társadalom egyre szélesebb rétegeinek hangos tiltakozásaira, akkor bizony politikai jövőjük megkérdőjelezhető.

A civil társadalom egyre jobban szervezett. Ellentétben azzal, amit az év elején írtam, kialakulóban egy szélesebb társadalmi összefogás. Hogy ennek milyenek lesznek az intézményes és egy esetleges választásokon – tekintettel az új választójogi törvényre – a politikai keretei, ma még nem kiforrttt. De egyre gyorsuló korban élünk. Szorít bennünket az idő és a körülmények.
Az idő – hál’ istennek – nem a kormánynak dolgozik.