A VÉG KEZDETE — VAGY A KEZDET VÉGE?

Előző írásaimban azt feszegettem, hogy az évszakok és a hazai körülmények éles összeütközésbe kerülnek: azaz a tél sokkal melegebb lesz mindannyiunknak, mint az számítottuk.

A heti események azonban minden képzeletet felülmúlnak.
Húsz évvel a rendszerváltás után – amikor a polgári demokrácia kezd gyökeret ereszteni a társadalomban – azt tapasztaljuk, hogy egy szűk, hatalomra törő csoport, félretéve minden erkölcsi szempontot és gátlást töretlenül építgeti megdönthetetlen hatalmát.
A történelemből tudjuk, hogy megdönthetetlen hatalom nem létezik. Az idő, a társadalom, a körülmények mind ellenük dolgoznak.

Kis hazánk legutóbbi 100 éves történelme bizonyítja, hogy az egyedi hatalomra törő erők sohasem uralkodtak – történelmi mértékkel mérve – hosszú ideig. Horthy Miklós kormányzósága 23 esztendőt tartott. Rákosi Mátyást négy év elteltével küldték a politikai süllyesztőbe. Kádár János „uralma” sem tartott örökké.
A nagy kérdés mindig csak az: a hatalom mikor hibázik akkorát, hogy annak hatása a társadalom többségében kiveri a biztosítékot.
A másfél éve kormányzó párt lassan eléri ezt a szintet.
Ha komolyan vizsgáljuk a 18 hónap történéseit, nincs olyan réteg, befolyással rendelkező vagy érdekérvényesítésben gyenge társadalmi réteg, amelyet ne sértett volna meg valamilyen formában a hatalom.
Tegyünk kísérletet arra – a blogíró szerénységével, a teljesség igénye nélkül –, hogy számba vegyük a történéseket.

A demokratikus intézményrendszerek lebontása. A demokratikus hatalommegosztás korlátozása, az Alkotmánybíróság hatásköreinek csorbítása, a testület kibővítse azzal a céllal, hogy abban a hatalomhoz közeli tagok megjelenhessenek, így biztosítva a kormány számára, hogy az esetleges „jogi” kifogásokat számura megfelelően bírálják el.
Biztos, ami biztos, itt nem álltak meg. Az igazságszolgáltatás eddig bevált rendszerét is feldúlták. Tapasztalt bírók tömegét kényszerítettek nyugdíjba, és felszámolták az bírói önigazgatás intézményét.

A mérhetetlenül elbizakodott törvénykezés során folyamatosan sértették meg a törvényalkotásról szóló törvényt kihasználva az alkotmány – különleges esetekre vonatkozó – passzusát.
Az így született jogszabályok – tekintsünk el az összes felsorolásától – sorozatosan sértik meg az Uniós ajánlásokat, amelyeket hazánk magára kötelezőnek tart. A nyilvánosság, a médiumok szabályozása, a civil társadalom ellehetetlenítése, a „nagy közalapítványok” államosítása mind-mind a hatalom központosítása érdekében történt.

A gazdasági törvénykezés és –irányítás azonban még e fentiek bornírtságát is meghaladta. A felelőtlen politikusi megnyilatkozások mindazt az eredményt eliminálták rövid idő alatt, amelyeket az őket megelőző szakértő kormány véres-verítékkel elért.

Az elmúlt másfél év „unortodox” gazdaságpolitikájának részleteit sok-sok szakértő elemezte – jobb és baloldalon egyaránt –, kiemelve annak ostobaságát, és értelmetlenségét.
A pofonok – politikai és gazdasági – nem maradtak el.
Már az is nonszensz, hogy az uniós elnökséget ellátó ország miniszterelnöke – a prezidentális időszak közepén – az unió vezető testületeit régvolt diktatúrákhoz hasonlítsa. Az unió parlamentje előtti fellépése pedig nagyon hosszú idő óta a legszégyenteljesebb magyar diplomáciai kudarc volt.
Mindezt persze a magyar közvélemény előtt a szabadságharc állomásaiként kommunikálják, egyre kevesebb sikerrel.
A gazdaság és a külső valóság azonban felülkerekedik a szómágián. Mint annak idején – 1972-ben az első olajválság hatása –, ez a valóság is „begyűrűzik”. A rendelkezésre álló eszközeink, gazdasági potenciálunk pedig nem elég – a történelemben sohasem volt elég – a hatások kiegyenlítésére. Millió szállal függünk Európa többi részétől.
Be kell látni, hogy magunkban semmire sem megyünk, csak az együttműködés, a kompromisszumok sokasága vihet sikerre.
Kisember, hát itt a vége!
Bár ezt egyre többen ismerik fel, a kormányzó párt mániákusan építi hatalmi szerkezetét. A tárgyalás alatt álló választási törvény – senki se bízzon abban, hogy nem fogadják el – szinte leválthatatlanná teszi őket. Ezt tetézi az, hogy az államigazgatás kulcsfontosságú területeinek élére saját embereiket ültették. Az általuk megírt és elfogadott – egyébként példátlan módon, közmegegyezés nélkül szövegezett – Alaptörvény értelmében pedig a köztársasági elnök az eddigieknél könnyebben oszlathatja fel a választott parlamentet.
Madách szavai jutnak eszükbe:

„…AZ ÚR

Be van fejezve a nagy mű, igen.

A gép forog, az alkotó pihen.

Évmilliókig eljár tengelyén,

Míg egy kerékfogát újítni kell.”

Csakhogy a jelenlegi kormány nem egyenlő az Úrral. Születése sokkal profánabb. A választók megtévesztése eredményeként, és azért kerülhettek hatalomra, mert a társadalom úgy gondolta, a mai Magyarországon nem lehet olyan politikai erő, amely átlépi a demokratikus korlátokat.
A választók tévedtek!
Ezt a tévedésüket súlyos esztendőkkel fogják megfizetni! Ma úgy látszik, hogy a FIDESZ uralmát igen nehezen döntheti meg a demokraták sokasága, még akkor is, ha összefognak.
A probléma ugyanis marad: egy antidemokratikus erő minden eszközt felhasznál és alkalmaz majd, hogy hatalmon maradjon. A demokratikus erőknek pedig maradnak a megcsonkított polgári demokrácia erősen megnyirbált lehetőségei.
Demokraták pedig e körülmények között békésen – ha valamit is adnak elveikre – nem érhetnek el sikert.
Antidemokratikus és gátlástalan politika farkasával szemben a demokrácia báránya áldozat.