JÖVŐKÉP SZEPLŐKKEL

Ez a post az előző bejegyzés gondolatainak a folytatása, egy kicsit más aspektusból vizsgálva. Ez a nézőpont pedig az átlagember szemszöge. Az a szemszög, ahogyan az egyszerű polgár – nagyvárosban, vidéken – éli meg mindazt, ami velünk történik.

December első hétvégéjén újra utcára vonult néhány ezer ember. Nemtetszésüknek adtak hangot a kormány törvénykezésével és gazdaságpolitikájával kapcsolatban. A két demonstráció összeért. Az egyikre a szakszervezetek hívták tagjaikat, a másikra egy civil szervezet.
A tüntetések – a hírek interpretációja szerint – „békésen véget értek”. A népek elvonultak.
Amúgy meg minden marad a régiben.
A kormány kormányoz úgy, ahogyan azt eddig tette. Rohamoz, szabadságharcot vív. Vereségeket igyekszik győzelemnek beállítani, „sikereitől” hangos a „közszolgálati” média.
Mindezek miként csapódnak le a „közvéleményben”, az alapjában véve apolitikus többség mindennapjaiban?

A valóság és az arról festett képek között egyre nagyobb a szakadék. Az emberek döntő többsége a sikerek ellenére azt tapasztalja, hogy életkörülményei, terhei egy jottányit sem csökkentek, kilátásai pedig semmivel sem lettek rózsaszínűbbek. Minden, őt körülvevő tényező – munkalehetőségek, egzisztenciális és anyagi biztonság, általában a „légkör” – korántsem olyan szép és jó, mint ahogyan azt hallja. Nem érzi, hogy eredményesen védte meg őt a kormányzat.

De mi lehet az oka mindennek?

Egyrészt az, hogy magyar választópolgárok sokasága húsz évvel a rendszerváltozás után is ambivalens viszonyban van a hatalommal. Még mindig nem sajátította el, nem vált vérévé az a felfogás, hogy a mindenkori kormányzat, a képviselők, a törvényhozás és az egész polgári demokratikus rendszer, nem felette álló valami, hanem az érdekeit szolgáló apparátus.
Ez persze felveti azt a kérdést is, hogy a polgárok többsége felismeri-e, hogy napjaink bonyolult valóságában mi az érdeke? Képes-e ezeket megfogalmazni, érvényre juttatni. Itt persze nem arra gondolunk, hogy milyen kívánságai vannak az egyes embereknek, hiszen azok jól megfogalmazható elvárások: biztonság, anyagi és szellemi gyarapodás stb.

Az igazi lecke az, hogy a polgár képes-e eligazodni a történések között, felismeri-e, hogy mely politikai vagy társadalmi szerveződés az, amely a valóságnak megfelelően tudja őt képviselni.
A hazai valóság azt mutatja, hogy a polgáraink nem igen törődnek mindezzel. A régi – néha átörökített – reflexekkel beletörődik és alkalmazkodik a mindenkori hatalom vele szemben támasztott követelményeihez. Alattvalóként viselkedik. A hatalmat nem mint saját érdekei megtestesítőjét szemléli, hanem mint egy felsőbbséget, amelyhez igazodni kell, amelynek ellentmondani nem lehet.
Ez a mai magyar társadalom legfőbb problémája. Ezért lehetséges, hogy csak néhány tízezer ember tiltakozik az ellen az ámokfutás ellen, ami lassan másfél éve meghatározza az ország helyzetét.
A politikai pártok természetesen felismerték a társadalom ebbéli állapotát. Ki is használják azt rendesen. A kommunikációval manipulálja a tömegeket.
Azt pedig tudjuk a szociálpszichológiából, hogy a sokszor – megfelelő hatékonysággal – hangoztatott állítást egy idő után tényként fogja fel többség, még akkor is, ha kezdetben saját tapasztalatai mást mutatnak. Ma is ennek vagyunk tanúi.

A mai kormány másfél éves tevékenysége és törvényalkotása nagyon sok polgárnál el sem érte a politikai „ingerküszöböt”. A kicsit is „vájt fülűek” átlátták a törvénykezés célját és annak folyományait. Több mint egy évvel ezelőtti blogomban már leírtam, hogy mi várható e kétharmados többségtől. Napjainkra mindez valósággá vált.
A polgár választott 2010 tavaszán. Elutasított valamit, de nem gondolt arra, hogy az általa kedvezményezett politikai erő visszaélhet a felhatalmazással. Márpedig visszaélt. Ennek a tévedésnek isszuk ma a levét, és inni fogjuk még néhány cikluson keresztül.
A gyorsított törvénykezés ugyanis olyan helyzetet teremt, hogy a hatalmat birtoklók biztonságban lehetnek. Senki nem lesz képes demokratikus módon kicsavarni a kezükből a tényleges hatalmat.

Játszunk el egy kicsit a gondolattal!

Mi történhet különböző választási eredmények esetén.
Ha a FIDESZ előrehozott választásokat tart 2012-ben – aminek esetleg meg van a maga politikai értelme, hiszen az új választási törvény alapján újra többséget szerezhet –, akkor meghosszabbíthatja négy évvel eddig korántsem eredményes uralmát. Ez alatt a négy év alatt sok minden történhet. Eldőlhet az európai válság valamilyen módon. Még az is előfordulhat, hogy négy év alatt sikerül konszolidálniuk a hazai gazdaságot (persze egy más gazdaságpolitika alkalmazásával), és növekedést elérni. Ekkor pedig az eddiginél is hangosabb „sikerpropagandába” kezdve újra megválasztatják magukat.
Ha nem tartanak előrehozott választásokat, akkor lehetséges, hogy elvesztik a 2014-es választásokat. Ám ebben az esetben az újonnan felálló kormány – amelynek a választási törvény miatt nem valószínű a kétharmados támogatottsága – számos olyan törvénybe ütközik, amely korlátozza, illetve lehetetlenné teszi a működését. Ezek az új törvények pedig kétharmadosak, azaz esélyük sem lehet arra, hogy megváltoztassák azokat. Nem vehetik igénybe a népszavazás intézményét sem, mert azt is erősen korlátozta a mai hatalom. Bármely pillanatban megdönthetők lesznek. Elegendő ehhez az, hogy az ellenzék ne fogadja el az aktuális költségvetést. A köztársasági elnök az új Alaptörvény előírásai szerint ezért feloszlathatja az országgyűlést.
Hiába tehát a társadalom elutasítása, a demokratikus játékszabályok szerint nem lehet őket a valós hatalomtól megfosztani. És akkor még nem is beszéltünk ez e ciklus alatt „bebetonozott” különböző tisztségekről, a médiafelügyelettől az ügyészségen és az Alkotmánybíróságon át és a bíróságokig.
Jelenleg nem látszik annak a módszere, hogy miként lehet megszabadítani az országot e kétharmados túlhatalomtól.

Két megoldás látszik

Az egyik verzió, ha maga a FIDESZ ismeri fel, hogy az általa hozott törvények – adott esetben – a saját hatalmát is korlátozzák (ha nem kap újra kétharmados felhatalmazást). Ebben az esetben meg kell szabadulnia mostani vezető garnitúrájától és egy európai értelemben vett konzervatív pártként kell dolgoznia. Ennek a verziónak igen kicsi a valószínűsége, már csak azért is, mert az erre alkalmas jobboldali elkötelezettségű politikusok nincsenek a láthatáron.
A másik lehetőség pedig az, ha a demokratikus elkötelezettségű tömegek olyan arányban szavaznak bizalmat az ellenzéknek, hogy megszerzi a kétharmados többséget. Ennek birtokában módosíthatja a kérdéses törvényeket visszaállíthatja a hatalommegosztás rendszerét, azok szuverenitását.
Ez azonban hatalmas munkát jelent, és komoly problémát okoz majd a kormányzati és törvényalkotó munka során. Ugyanis egyszerre kell kidolgozni egy fenntartható gazdaságpolitikát és az azt biztosító törvényi hátteret. Ennek a verziónak is igen kicsiny a valószínűsége, még akkor is, ha az eddig apolitikus választókat sikerül megszólítani.

Ezek látszanak ma, 2011 decemberében.
Hogy a valóságban mi lesz, senki sem tudja. Majd visszatérünk rá egy esztendő múltán.
(Ha lesz még értelme!)