MENEKÜLŐ RÓKA

A róka egy ravasz állat – legalább is így tartja a fáma –, de tulajdonképpen nem más, mint egy ragadozó, amelynek egyetlen célja van: saját létfenntartása. A lehető legkisebb kockázattal a lehető legjobb eredményt elérni a túlélés érdekében. Ezért általában olyan zsákmányt keres, amelyet a legkönnyebben kaparinthat meg.

Körültekintő és félti a bőrét, amelyből – még valamikor a múlt században – ténsasszonyok csináltattak előszeretettel kalapot, gallért és muffot a hideg téli napokra. A rókák élete soha sem volt könnyű, Nagy-Britanniában még a mai napig is falkákkal vadásznak rájuk, itthon is a dúvadak kategóriájába tartozik, mert előszeretettel dézsmálja meg az egyre fogyó háztáji baromfiakat.
A híres Sweet együttes játszotta még a hetvenes évek közepén a Menekülő róka című számot. Ez cseng a fülemben a mai brüsszeli tudósításokat hallván.

Mert a mi miniszterelnökünk tényleg úgy viselkedett, mint a menekülő róka. De sarokba szorították a kert végében a kerítésnél. Első nyilatkozataiban elutasító volt, majd finomodott egy kicsikét nézőpontja. Szegény brit miniszterelnök csodálkozott is, amikor a Financial Times liezonba hozta Orbán Viktorral.
A felelősségtől való menekülés szánalmas példája volt, amikor péntek reggel – 2011. december 09-én – sajtótájékoztatón kijelentette, hogy az európai megállapodáshoz néki ugyan felhatalmazása nincs, mert az korlátozza a magyar szuverenitást. A parlamenttől kér felhatalmazást annak aláírására. majd néhány óra múlva mégis csak aláírja az európai parlament dokumentumát.
Jellegzetesen orbáni viselkedés. „Ne azt nézzék, mit mondok, hanem azt, hogy mit teszek!” Igen ám, de a döntéstől való ódzkodás mellett ennek az esetnek van egy másik, sőt, harmadik olvasata is.
Az első, hogy a parlamentre való hivatkozással Orbán Viktor tulajdonképpen azt ismerte be, hogy mai parlamenti kétharmada mégsem fedi le a társadalom túlnyomó – éppen kétharmados – többségét. Tehát olyan döntést, amely érinti – mégpedig igen negatívan, a várható gazdasági lépések miatt – a társadalom egészét, nem szívesen hoz meg, nem vállalja az azzal járó következményeket, legyenek azok akár politikaiak, akár erkölcsiek.

Szégyenteljes nyilatkozatok, amelyek szögesen ellentmondtak a néhány órával korábban mondottaknak, bebizonyították a hallgatók és odafigyelők számára azt, hogy miniszterelnökünk, ha komoly problémával kerül szembe, nem áll a helyzet magaslatán. Ugyanis kevéssé hihetjük el, hogy a magyar Külügyminisztérium nem látta el elegendő munícióval arról, hogy az európai csúcsértekezleten miről is lesz szó. A brüsszeli diplomácia boszorkánykonyhájában már régen nekikezdtek ennek a menünek, nem frissen tálalták azt a meglepett kormányfők elé.
Azt sem hihetjük, hogy Orbán Viktor ne lenne azzal tisztában, hogy a magyar parlamentben az történik, amit ő akar. Csak csettintenie kell, és a FIDESZ-es szavazógép teljesíti minden óhaját. Tehát ha azt mondja, hogy ezt a megállapodást alá kell írni, akkor ezt csont nélkül jóváhagyja az aktuális kétharmad.

Akkor mi a fene történt?

A menekülő rókának európai üldözői megkegyelmeztek. Igen ám, de ennek drága ára van itthon.
És ez átvillant az agyán.
Tudja, hogy nem ússza meg megszorítások nélkül. Tudja ezt „jobbkeze” is. Mi több, szerintem tudja az egész ország. Az is megjelenhetett képzeletében, miként néz szembe azokkal, akik eddig a mindenható vezetőt, a mindenre írt találó csodadoktort látták benne, annak ellenére, hogy a kezelésbe belerokkantak — legalább is anyagilag.
Azaz elveszett a sárm, oda a mítosz, amivel ellenzékben és az elmúlt másfél esztendőben operáltak. Összedőlni látszik a Nemzeti Együttműködés Rendszere, oda a „(köz)munka alapú társadalom” és minden egyéb agyament szólam.

Marad szigorú és kérlelhetetlen realitás. Az, hogy elkúrtuk. Nem kicsit — nagyon.
Jobban, mint annak idején Gyurcsány. Mert ez utóbbi idejében lépett, hibáit – pocsék körülmények között –, de lehetett javítani.
Orbán Viktor kormányzásának „eredményeit” azonban még legalább egy évtizedig nyögi majd a magyar polgár, és ezen az a kommunikáció sem segít, ha elődeikre mutogatnak. Mert az unortodox gazdaságpolitika előbb ütött vissza, mint amire számítottak. A valóság drasztikusan húzta keresztül számításaikat, bebizonyítva gondolkodásuk bornírtságát és kártékonyságát.
Mindennek a hazai politikai következményei még majd ezután következnek. De legkésőbb 2014-ben.