NYUGDÍJAS KESERGŐ — ÉS A VALÓSÁG?

A Vas Népe című lap megszólaltatott egy nyugállományú főtisztet a szolgálati nyugdíjak megszüntetésével kapcsolatban.

A cikkről – lásd a linket előbb – még azt is mondhatjuk, hogy korrekt.
Az alezredes úr véleményével még egyet is érthetünk.
A probléma nem az ő szavaival van, hanem a hatalom hozzáállásával és a társadalom véleményével. Ugyanis a szolgálati nyugdíjak rendszere nem új. Az valaminek a kompenzációjára született. Megtalálhatók ezek más – nálunk sokkal fejlettebb – országokban is, ahol felismerték, hogy a közösség szolgálatáért, amely sok lemondással, jogok megvonásával jár, valamiféle kompenzáció megilleti a hivatásos állományt.

Az alapvető gondom e törvénnyel az, ahogyan azt a magyar társadalom fogadta.

A „bohócforradalom, a D-day és más demonstrációk felhívták a fegyelmet a kormány és a törvényhozás szándékaira. Erre azonban a tömegek nem reagáltak. Az említett tüntetéseken is „csak” az érintettek vettek részt szép számban, a többség azonban – finoman szólva – a füle botját sem mozdította. Nem állt ki a honvédek, a rendőrök, a tűzoltók mellett, holott mindennapi biztonságát nekik köszönheti.
A tömegek nem voltak szolidárisak az egyenruhásokkal. Ám ez nem új keletű. A világháború utáni magyar valóságban – akkori szóhasználattal – a fegyveres erők és testületek tagjai nem álltak a megbecsültségi lista élén.
A kádár-korban már kialakult – talán éppen járandóságaikról szóló téves képzetek miatt – egy nem pozitív attitűd a hivatásos katonákkal szemben. Már akkor „ingyenélőknek” tekintették őket. Mindezt megerősítette a hatalom maga is. Kádárról mindenki tudta, hogy „nem szereti” a katonákat. Kényszerűen eltűrte a hadügy lobbiját, eleget tett az akkori szövetségesi kötelezettségeknek. Fejlesztették a Magyar Néphadsereget a Varsói Szerződés direktívái szerint. Biztosították a katonáknak a minimális feltételeket a szolgálat ellátásához, de igazán nem segítette sem a párt, sem az állami apparátus, hogy ezt a társadalom is elfogadja, és magáénak érezze.

A fiatalabb blogolvasók számára egy kis kitérő – már-már történelemidézés – arról, hogy ez miként jelent meg a politika szintjén.
1972-ben az MSZMP KB számára előterjesztés született – összhangban az akkor már negyedik évét élő Nyers Rezső által vezérelt „gazdasági reformmal” –, hogy a Magyar Néphadsereg hivatásos állományának javadalmazását igazítsák a gazdaság vezető beosztású tagjaihoz.

Az előterjesztés nem volt hosszú életű. Gáspár Sándor – aki akkoriban a SZOT főtitkára is volt – megtorpedózta a tervezet azzal az indokkal, hogy amíg a valódi javakat előállítók bére növekszik, nem indokolt az „inproduktív” katonák jövedelmének emelése.
Ennek következtében a Magyar Néphadsereg tisztjeinek járandóságai igen komoly mértékben csökkentek a hasonló végzettséggel (főiskola, egyetem) rendelkező, de a gazdaság különböző területein dolgozókhoz képest. (Források: Huszár Tibor: Kádár, Budapest, Szabad Tér és Kossuth Kiadó 2003., valamint: MOL M-KS 288. f. 5/581/1-2)
Ez a felső politikai – és megfelelően propagált – hozzáállás természeten meghatározta az akkori közgondolkodást is.
Mindezt erősítette a polgári közösségekben a szájhagyomány, amelyben a katonatörténetek szereplőiként megjelenő hivatásos katonák szinte soha sem voltak „kedvező színben” feltüntetve.

A katona sztorikban mindig ostoba és bunkó tiszthelyettes és tiszt jelenik meg, még akkor is, ha ennek a hetvenes évek elejére közepére már nem volt valóságtartalma.
Ezek e történetek mindig arról szólnak – a legtöbb esetben –, hogy miként próbálták az éppen mesélő alannyal kitolni, neki valami rosszat tenni.

Nem mennék bele ennek szociológiai és szociálpszichológiai részleteibe, de az így kialakult kép az akkori haderőről erősen túlzó volt. És ezzel az erősen negatív képpel azonosult a közvélemény is.
A rendszerváltás utáni magyar Honvédségre pedig a permanens bizonytalanság volt a jellemző. A sokszori át- és leszervezések, a haderő folyamatos csökkentése 2004-ig nem csak a sorkatonák szolgálatát nehezítette, de szinte ellehetetlenítette a hivatásos állományt is.
A kiszámíthatatlan jövőkép, a beosztások és alakulatok folytonos változása egyre kevesebbeket vonzott a pályára.
A mindenkori politikai hatalom pedig – pártállástól függetlenül – a társadalmi átalakulás során kimondottan tehertételnek érezte a honvédelemre költött költségvetési pénzeket.
A NATO-hoz való csatlakozásunk óta folyamatos probléma, hogy hazánk nem tesz eleget a szövetségesi kötelezettségeinek, már ami a védelemre fordítandó összegeket – hozzájárulásunkat a közös védelemhez – illeti.
Így a társadalom sem tekinti kiemelt jelentőségűnek a honvédség fenntartását, tagjainak megbecsülését. Így a mostani kormány szinte társadalmi ellenállás – mert a néhány tízezer érintett elenyésző kisebbség – nélkül hozhatta meg a jogokat korlátozó törvényeket. A többség nem ismerte fel, hogy ha egy csoportjától megvonják szerzett jogaikat, akkor a folyamat nem áll meg. Kiterjed más társadalmi csoportokra, és a folyamat addig tart, amíg a hatalom maga alá nem gyűri az egészet.