TRAFIKJOG, ÉLETVITEL — ŐRÜLET

Éljen a dohányzásellenes küzdelem újabb nagy győzelme! A kormány azt tervezi – ahelyett, hogy valami normálisabb gazdaságpolitikát alakítana ki –, hogy a dohánytermékek forgalmazását visszaszorítja az állam kezében levő, néhány tízezer boltra.

Mindezt két okkal indokolják: az egyik a dohányzás visszaszorítása, a másik pedig a népesség egészségének megóvása. Ez utóbbi összhangban van azzal a tervezett intézkedéssel is, miszerint a beteg, ha nem tartja be orvosa életvitelre szóló utasításait, úgy drágábban szerezheti be a gyógyszerét.

Nézzünk egy kicsit e két kis hír – és törvényjavaslat – mélyére.
Kezdjük ez utóbbival. Mari Néni elmegy orvosához. Kicsit túlsúlyos már, ámbár ezt nem annak köszönheti, hogy mérhetetlen falánksággal tömi magába a csirkelábat és az abált szalonnát, hanem más nyavalyáinak. Megváltozott eszemadta hormonháztartása, az őt körülvevő világ – munka- és élőhelye – hatásai alakították mai állapotát. A jó háziorvos persze mindezt tudja, és szelíden, de mindig megjegyzi: le kellene adni a túlsúlyból, mert nem lesz jó vége.

Tudja azt a páciens is. Azt pedig mind a ketten tudják, hogy a korholó szavak a semmibe vesznek. Mari Néni – hacsak nem lesz súlyos beteg – nemigen ad le egy grammot sem. Meg különben is: a vérnyomása ettől már nem csökkenne számottevően, mert az erek – így hatvan felett – nem arról nevezetesek, hogy csak úgy ripsz-ropsz regenerálódnak.
Józsi bácsi meg hatvan éve dohányzik, krákog is rendesen, ám tulajdonképpen semmi baja. Kimutatta azt a röntgen is. Ő is, mint Mari Néni a megszokásainak rabja. Hiába biztatja a doktor, hogy le kellene szokni a dohányzásról. Minek – kérdez vissza a kisöreg – arra a rövid időre már nem érdemes!
Nos, ha így áll a helyzet, akkor Mari Néni az értágítóját, Józsi Bácsi pedig a vérnyomáscsökkentőjét kapja majd drágábban?
Vagy pedig a jó háziorvos hunyja be a szemét és feledkezik el a korholásról és az életviteli tanácsokról?

Tudom, vannak, akik önpusztító életet élnek, két végén égetik a gyertyát. Isznak, dohányoznak, jó magyaros ételekkel tömik a hasukat, mellesleg napi tíz órát dolgoznak, kitéve a munkahelyi stressznek, a közlekedési és egyéb ártalmaknak. Ha kimerültségük okán – mert sokszor az váltja ki a fizikális tüneteket – egyszer csak a doktornál találják magukat, az meg arra ösztökéli őket, hogy lassítsanak, váltsanak életmódot. Ezek a betegek meg csak néznek a jó körzeti orvosra, és azt gondolják: bagoly mondja verébnek – nagyfejű.

A nagyon okos törvényalkotó hallott valamit arról, hogy a dohányzás káros az egészségre. megerősíti ebbéli vélelmét az is, hogy néhány éve – uniós előírásként – a hazai cigis dobozokon is megjelentek különböző elrettentő feliratok: „ a dohányzás öregíti a bőrt” vagy „dohányzás halált okozhat”.

Megszámlálhatatlan orvosi értekezés született arról, hogy a dohányzás valóban egészségtelen. Ha pedig ez így van, akkor ma már pontosan meg lehet mondani – szakmailag –, hogy a dohányzás mennyiben oka vagy okozója egyes betegségeknek. Ha ez utóbbit meg lehet állapítani, akkor azt is ki lehet számolni, hogy az így keletkező betegségek milyen számban és arányban vannak jelen a magyar populációban, és az állami egészségügynek mibe is kerül a gyógykezelés.
Ha ezek az alapadatok megszületnek, akkor az állam – mert az sem nem apánk, sem nem anyánk – eldöntheti, hogy mi éri meg neki jobban. Gyógyítani a beteg embereket – csak egy apró megjegyzés, az erre fordítandó összegeket is a polgárok és a munkaadóik adják össze járulék formájában –, vagy lemondani a dohánytermékek igen jelentős adójáról, a jövedéki adóról, az ÁFA-ról és egyéb külön adókról.
Amíg ez az összehasonlítás nem áll rendelkezésre, addig a tervezett intézkedések komolysága erősen megkérdőjelezhető.

A tervezett néhány tízezer elárusítóhely – szigorúan állami boltok – országos szinten inkább azt vetíti előre, hogy a kormány ezekkel kívánja megvenni néhány közelálló „csókos” lojalitását. Hasonló ez ahhoz, ahogyan az első háború után a hadirokkantaknak „biztosított” az állam „trafikjogot”. Azaz az állami monopóliumnak számító dohányforgalmazást azokra bízta, akik kockáztatták életüket a „császárért és hazáért”.
Most már csak azt várom, hogy – ha egyszer visszaállítják a régi korok kitüntetéseit – mikor kezdik osztani az állami tulajdonú földekből a vitézi telkeket, mert ezzel is megakadályozható lenne a szent anyaföld idegen kézbe kerülése.
De legyünk optimisták.

Gondoljuk azt, hogy ezek a törvényjavaslatok csak arra valók, hogy a komolyabb problémákról eltereljék a polgár figyelmét. Például arról, hogy a mai nap – december 8-án – lemondott a nemzeti fejlesztési miniszter, mondván, hogy fel kell készülnie az IMF-es tárgyalásokra. A dolog persze átlátszó, hiszen ezen a tárgyaláson nem csak a szakértők, hanem kormánytagok vesznek rész. A lemondás sokkal inkább azzal magyarázható, hogy a miniszterelnök nem adta felhatalmazását egy igazi és eredményt hozó gazdasági fordulat bejelentésére.
Fellegi Tamás tehát már nem kaphat vitézi telket. De ezek szerint az ország érdeke többet jelent neki, mint a miniszteri bársonyszék.
És ez valami új!
A többiek pedig – házon belül – folytathatják még ámokfutásukat. Alkothatnak még egy ideig bornírt törvényeket. Olyanokat is, amiket nem lehet betartani, mert életszerűtlen. Mint amilyen ez a kormány is!