BEVÉGEZTETETT

A magyar demokratikus jogállamnak vége – már csak az elnevezése maradt. A klasszikus polgári demokratikus államról – fékekről, ellensúlyokról, önálló hatalmi ágakról – a továbbiakban már nem lehet beszélni. Pontosabban: csak beszélni lehet.

A hatalom véglegesen elfoglalta a stratégiai állásokat, beásta magát. Szőnyegbombázásra meg nem lehet számítani. Szemtelen és gátlástalan módon végezte mindezt.
Az állampolgárok egy jelentős része pedig bénultan veszi mindezt tudomásul. A másik fele pedig boldogan tapsol, mert nem érti meg, hogy szeretett vezére mitől fosztja meg.
Nehéz érvelni. Mert ha valaki(k)nek nem létszükséglete a politikai szabadság, a személyes szuverenitás – hiszen életének jelentős részét alávetettségben élte végig, vagy éppenséggel nem is tudja, hogy milyen alattvalónak lenni, mert már a rendszerváltás körül látta meg a napvilágot –, annak (azoknak) igen nehéz elmagyarázni mitől fosztja meg őket a hatalom. Ha valamim nincs – soha nem is volt –, nem tudom, hogy van, arra a legtöbbször nincs is igényem. Ergo: fel sem tűnik a hiánya.
Ilyen ez a polgári, demokratikus állam is. Amikor van, akkor természete4senek tűnik. Vannak törvények, azokat be kell tartani (mindenkinek, a hatalomnak is), ám ha valami jogtalanság ér, van hová fordulnom. Hatalomtól, személytől függetlenül bírálják el ügyeim. Ha valamit rosszul (törvénytelenül) tettem, akkor elmarasztalnak, ha igazam van, megkapom a kárpótlásom.

Ma ledőlt az utolsó bástya is. A független igazságszolgáltatás is a porba hullt.
Az már csak pikáns közjáték, hogy a legfőbb posztot egy, a kormánypárthoz, annak egyik vezetőjéhez – új Alaptörvényünk megfogalmazójához – és a miniszterelnökhöz közel álló hölgy kapta.
Az is színezi kinevezésének körülményeit, hogy a Köztársasági Elnök – subscriber machine – is csak a sajtóból tudta meg becses személyét. Mégis kinevezte.
Az eddigi köztársasági elnökök pedig csendesen pironkodnak visszavonultságukban. Teljes eddigi munkásságukat érte gyalázat.
Akik pedig tisztában vannak a veszteség nagyságával, bénultságukban össze-vissza jajonganak, tiltakoznak és sétálgatnak néhány tízezren fel, alá demonstráció címén. Hangjuk belevész a város alapzajába, nem hatol át sem fizikailag, sem képletesen a parlament falán.

Egész egyszerűen nem érdekes. A hatalom nem vesz róla tudomást. Nem is kell tudomásul vennie. Ugyanis hatalmát immáron semmi sem veszélyezteti.
Igen komolyan bazírozik arra, hogy ellenzéke semmilyen „nem demokratikus” módszerhez nem nyúl, nem alkalmaz, hiszen azzal saját demokratikus identitásának mondana ellent.
Az ellenzék maga kötötte gúzsba magát, és most így táncol. Minden eredmény nélkül.
A hatalom pedig új módszert alkalmaz. Nincs rendőrterror, az átlagembert nem a fegyverek erejével szedik ráncba, hanem egzisztenciális fenyegetéssel. „Ha nem viselkedsz jól, mehetsz a hóra!” Elveszted állásod, megélhetésed. Fortélyos félelem igazgatja újra ezt a társadalmat. Az állami alkalmazottak nem vagy csak nehezen adják arcukat az ellenzéki véleménynyilvánításhoz. Kétszer is meggondolják, hogy részt vegyenek-e egy demonstráción, feltegyék e saját portréjukat valamely közösségi oldalra. Ha nyilvánítanak is véleményt, az álnevek és semmitmondó képek mögé bújva teszik. Mindez érthető, senki sem szeretné elveszteni anyagi biztonságát.
Ez áttételekkel érvényesül szinte az egész gazdasági szférában is. Nincs – vagy csak nagyon kevés – az a gazdálkodó szervezet, amely valamilyen módon ne függne a hatalomtól. A cég megélhetése – esetleges nyeresége, megrendelései – megérnek annyit, hogy megszabaduljanak azoktól, akikre rámutat a hatalom. Még olyan nagyon elítélni sem lehet őket. Ha csődbe mennek keménykedésük miatt – volt már rá példa –, sokak vesztik el munkájukat.

Volt már ilyen helyzet ebben az országban. Azt is túlélte ez a társadalom. A feszültség ugyanis lassan emelkedik. Eleinte semmi nem utal arra, hogy elpattan a húr.

Mint ahogyan a rendszerváltás idején sem gondolta senki – még az akkori rendszerváltó ellenzékből sem sokan –, hogy viharos gyorsasággal és nagy tömegben fejezte ki a tömeg elégedetlenségét azzal a rendszerrel, amelyet addig a „legvidámabb barakknak” aposztrofált.
Ez valamiféle optimizmusra ad okot. De az időt ki kell várni. Az idő sohasem a hatalomnak dolgozik.

Régi barátom mondatában kell bízni, amit mindig eldünnyögött a Felvonulási tér Lenin szobrát látván:
„Ne mosolyog Iljics, nem tart ez örökké!
Százötven év alatt sem váltunk törökké!”