MINDEN RACIONALITÁSSAL SZEMBEN

Az elmúlt hetek politikai eseményei túlmennek minden racionalitáson. Az érdeklődő polgár lesi az eseményeket, és nem fedez fel bennük semmi okszerűt, semmit, ami az észszerűség mellett szól.

A törvénykezés rohanása – mintha nem mindegy volna, hogy egyes törvényeket mikor szavaz meg a parlament, hogy holnap vagy holnapután lép életbe – megmagyarázhatatlan épeszű ember számára.

Miért kell az éjszakai órákban törvénykezni?
Miért kell a nyilvánosság elől elzárva – utolsó pillanatban beadott módosító indítványokkal – jogszabályokat alkotni?
Miért van az, hogy a gazdasági élet irányítói, a költségvetés készítésének közepette, egy általuk kitalált árfolyamot használnak a számítások elvégzéséhez, holott a teljes globális piaci környezet más árfolyamot alkalmaz?
Miért a teljes eddigi alkotmányos rend – egyensúlyok és fékek, hatalmi ágak önállóságának felszámolása, új alaptörvény – felrúgása? Folytathatnánk még — egy sor kérdéssel.
Válaszok pedig nincsenek.
Mert ne tekintsük válasznak mindazt a propagandát, amely szép hazánk felvirágzásáról, angyalhajas önállóságunkról, szabadságharcunk megvívásáról szól.
Az átlagember persze nem is gondol bele a fenti kérdőjelekbe.

Mert elfoglalt a saját gondjaival. Meg kell élnie egyre nehezebb körülmények között. Az elmúlt években pedig megint arra szoktatják, hogy ne nagyon törődjön a köz dolgaival – ami végső soron a saját sorsa –, mert azt majd megoldják a „politikusok”. Neki nincs is más dolga, mint nézni a tömegkommunikáció elmebontó műsorait, amelyek, címükkel ellentétben, még véletlenül sincsenek összhangban a valósággal. Még a hírműsorok sem — tisztelet az egyre fogyó kivételeknek.
A polgárok többsége végletesen alul- és félre tájékozott. Persze ebben szerepet játszik az is, hogy a releváns információk nehezen elérhetők és érthetők a hétköznapi ember szintjén, így tág tere nyílik olyan közléseknek, áltudományos és álpolitikai állásfoglalásoknak, amelyek a szélsőséges gondolkodás felé tolják az embereket.
A minap az interneten én is kaptam néhány ilyen „dokumentumot” – köztük egy közismerten szélsőséges publicista írását –, amiket elolvasva nem tudtam hirtelen eldönteni, hogy sírjak-e vagy röhögjek. Mindezt olyan körítéssel, amely szinte megcáfolhatatlan igazságként állította be a blődségeket.
Számtalanszor írtam már: ezek ellen csak egyetlen orvosság létezik.

Ez a gyógyszer a gondolkodás.

Az a készség, hogy semmit se fogadjunk el tényként. Minden információnak – legyen az számunkra szimpatikus vagy annak az ellenkezője – nézzünk utána. Lehetőleg ellenőrizzük le, hogy a leírtak úgy vannak-e, ahogy. Vagy esetleg van egy másik oldala is a tényeknek.
Persze ez egy „munkás” folyamat. Ráadásul fárasztó. Gondolkodni kell. Értékelni a különböző forrásokból származó – azonos témájú – információkat, és mindezekből kialakítani a saját véleményünket. Nagyon sokan ezt a folyamatot „megspórolják”. Egyszerűbb és kényelmesebb elfogadni kész véleményeket, ezeket maradéktalanul, és kritika nélkül elfogadni.
Ez pedig nem más, mint lemondani saját önállóságunkról. Ha pedig lemondunk önálló gondolkodásunkról, akkor alkalmasak vagyunk arra, hogy minden más önállóságunktól megfosszanak.
Így nem vesszük észre, hogy fokozatosan csorbítják eddigi jogainkat. Nem vesszük észre, hogy nem csak minket fosztanak meg eddig elért eredményeinktől, hanem gyerekeinket, a következő generációt is. Ezzel mintegy alávetettségbe taszítva őket.
Ha nem hisznek nekem, nézzék végig az 2010 májusa óta elfogadott törvényeket. Említeni a legutolsót, az oktatásit érdemes. Gyökeresen korlátozza a szülők és a gyerekek önállóságát az oktatásban.
Mindezeket pedig nem értem.

Illetve igen, abból a szempontból, hogy kis hazánkban kiépül egy olyan hatalom, amely számára a polgárok csak a társadalmi tölteléket jelentik. Nem fontosak, nem érdekesek, szándékaik, törekvéseik pedig nem figyelembe veendők. Csak azért vannak, hogy az országot országnak, a társadalmat társadalomnak lehessen nevezni. Mert semmi más nem lényeges, csak a hatalom. A maga pőreségében, gyakorlásának részegítő érzésével.
Az effajta hatalom pedig nem a modern társadalmak sajátja. Ez ilyen jellegű berendezkedés atavisztikus. Visszalép régi, meghaladt korok gyakorlatára.
A gondolkodó ember ezt zsigerből utasítja el. Számára ez a fajta gyakorlat – még ha viseli is a demokratikus mázat – nem elfogadható. Nem életszerű. Haldoklásra, pusztulásra ítéltetett, mint elődei.

A baj csak az, hogy kimúlásával – ki tudja meddig tart az agónia – magával rántja a társadalom egészét. Sírjába, maga mellé temeti az országot is.
Vörösmarty Szózata szerint: „…S a sírt, hol nemzet süllyed el, népek veszik körül…”.
Tán nem kellene kivárni ezt!
A népek, amelyek körülvesznek, most hajlamosak arra, hogy segítsenek. Vezetőik intik is hatalomgyakorlóinkat. Most még eredménytelenül. Arra várnak, hogy a társadalom reagáljon. Az azonban még néma. A döbbenettől és attól, hogy el sem hiszi, milyen helyzetbe sodorták.
Ha a környezet megunja a sok hezitálást, akkor nagyon rossz idők jönnek, és lesz ok a sírásra!