DEMOKRATIKUS ELLENZÉK! RIADÓ!

Forrás: Internet

Évek óta figyeljük a magát demokratikus ellenzéknek vallók kapkodásait, felületes állásfoglalásait a hatalom ellenében. Még hogy ez ennyit lopott, az meg annyit, ez ennek az oligarchája, az meg amazé. Ez a politikus ennyit lopott, annak meg akkora a vagyona, hogy nahát! Ki kell vizsgálni, hol lakik, mennyi a vagyona.

De most komolyan: Ebben ki is merül az ellenzékiségük? Szánalmas!

Mondjon már nekem valaki arról pár szót, hogy a magát a hatalom ellenzékének tekintő pártok, politikai csoportosulások – azon kívül, hogy időnként komoly lépéseket tesznek egymás lejáratására – letettek-e a választók elé közösen egy koherens (a gyengébbek kedvéért: összefüggő, egymásra épülő) programot (no, jó: egyet olvastunk mostanában) ami arról szól, hogy miként lehet a velejéig korrupt NER-t felváltani valami más politikai és gazdasági programmal?

Ha véletlenül egy-egy ilyen kísérlet meg is születik valamelyik fél háza táján, pont a potenciális szövetségesei jelentik ki, hogy ez bizony nem elég, vagy túl sok, és ezért vagy azért nem csatlakoznak ahhoz.

Nos, Uraim!

Szeretnék felvázolni néhány problémát, amit a fenti tutyi-mutyiság eredményez:

1. Még évtizedekig fennmarad a mai hatalom. Ennek következtében egyre több fiatal – akinek a hócipője tele van a politika ostobaságaival és bűnös dolgaival – hagyja majd el ezt az országot, keresve egy olyat, ahol élhető és kiszámítható jövőt építhet magának és leendő családjának.

2. Ha a mai hatalom még néhány cikluson át regnál, úgy kis hazánk olyan gazdasági és társadalmi lemaradásba kerül, hogy nagyon hosszú évtizedek verejtékes munkája sem lesz elég arra, hogy a néhány évvel ezelőtti szintünkre visszakapaszkodjunk. (Ennek alátámasztására ajánlom a KSH elmúlt néhány évi adatsorait, ki lehet belőlük böngészni a lényeget. Minden megtalálható a neten.)

3. A társadalmi feszültségek tovább fognak növekedni, az egyszerű emberek elégedetlensége fokozódik. Mind több lesz az a foglalkozási csoport, társadalmi réteg, amelyet a hatalom megsért, ellehetetlenít, megaláz. Ez pedig olyan folyamatokat indíthat be, amelyet se a hatalom, sem pedig az ellenzék nem lesz képes kezelni.

4. A mai ellenzék nem tehet úgy, hogy csak szemléli az eseményeket, és arra bazírozza a politikáját, hogy „jobb híján” majd rájuk fognak szavazni. Igaz ugyan, hogy az elmúlt választások mindegyike arról szólt, hogy a szavazópolgár nem az érdekei, hanem az érzései szerint szavazott. Magyarán: arra adta a voksát, akit kevésbé utált. Ebből adódik a feladat is: meg kell magyarázni az egyszeri választónak miért áll érdekében az ellenzékre szavazni. Nem azért, mert utáljuk Orbán Viktort és környezetét, hanem mert számára a hatalmat leváltó politikai erő kiszámíthatóbb, igazságosabb rendszert kínál. Nem lehet elámítani a népet azzal, hogy ha győz az ellenzék, akkor jön a tejjel-mézzel folyó Kánaán, mert az nem csak szimpla hazugság, hanem politikai öngyilkosság is. Mégis meg kell értetni azt, hogy a szívós, következetes munkának és a nyugalomnak belátható időn belül értelme lesz.

5. Fel kell hagyni azzal, hogy a kormány „biztonságra törekvő” intézkedéseit támogatják, annak ellenére, hogy átlátják: csak egyetlen célt szolgál, a hatalom kiterjesztését, a polgári jogok csorbítását. A migránsok befogadása (ez idő tájt kb. 2000 főről beszélünk) érdemben nem befolyásolja se a magyar társadalom értékrendjét, nem fenyegeti a nemzeti kultúrát. (Csak, amúgy adalékként: ma Magyarországon kb. 18 ezer kínai és egyéb dél-kelet ázsiai bevándorló él, ezek közül 6800 fő munkavállalóként. mégsem félti tőlük senki se a magyar kultúrát, se a magyar gasztronómiát. Ellenben elfogadja jelenlétüket a sokszínűség égisze alatt.) Nem várható, hogy a befogadott migránsok ugrásszerűen növelnék hazánk terrorveszélyeztetettségét. Ha hazánkban terrorcselekményt követnek el valamikor a jövőben, az sokkal inkább a nem megfelelő elhárító és hírszerző tevékenységnek lesz köszönhető.

Forrás: Internet

Ha a demokratikus ellenzék az elkövetkező néhány hónapban – még a nyár előtt – nem jelenik meg valamiféle együttes tevékenységgel, akkor jelentős időt veszít. Ez pedig megkérdőjelezi azt, hogy az elkövetkező választásokig képes lesz saját üzeneteit eljuttatni a szavazókhoz. Számításba kell vennie azt is, hogy vidéki bázisainak egy részét elvesztette, nincs a kezében komolyabb tömegkommunikációs eszköz, így üzenetei, programjai nehezen érik el a választók döntő többségét.

Olyan jó lenne, ha valami pozitív fejleményről olvashatnánk a közeljövőben.

Demokratikus ellenzék! Ébresztő!

Ceterum censeo OV esse delendum!

TAVASZODIK

A szerző felvétele

A pedagógusok ma megmutatták, hogy mégis csak létezik civil kurázsi. Persze a hatalom kommunikációs gépezete igyekszik e tiltakozást eltagadni, lehetetlenné tenni.

A valóságot azonban nem lehet eltagadni. Sorozatosan sért meg ez a kormányzat különféle társadalmi csoportokat, foglalkozási ágakat a legegyszerűbb emberektől az értelmiségi és államigazgatási dolgozókig.

Lehet ezt az elégedetlenséget „hurrá optimizmussal” és hazug propagandával ellensúlyozni. Egy ideig lehet olyan kommunikációt folytatni, ami a „nép egyszerű gyermekeinek” bemeséli, hogy a látható tiltakozások a „libsi-bolsi-kommunista” erők mesterkedéseinek köszönhető.

Egyelőre úgy látszik, hogy a pedagógusok, az államigazgatási, az egészségügyi dolgozók (alkalmazottak) tiltakozásai a kormány „tárgyalási kezdeményezésein” zátonyra futnak (csak azért mert a hatalom nem kíván velük semmiféle valódi egyeztetésbe kezdeni).

A nagy kérdés a következő: a társadalom egy részének támogatását élvező pedagógusok jogos elégedetlenségét meddig lehet a szőnyeg alá söpörni?

A probléma ugyanis nem a tanárokkal van, hanem a rendszerrel, amely nem titkolt célja olyan alattvalók képzése, akik nem képesek saját érdekeik felismerésére, akik feje tele van tömve avítt elvekkel és ideológiákkal.

Az ellenkezés célja az, hogy a jövő generációkat – saját gyerekeinket és unokáinkat – korszerű, ismeretekkel, a lényeglátásra való képességekkel erősítsük, hogy képesek legyenek helytállni az élet (a jövő) kihívásaival szemben.

A szerző felvétele

A mai tiltakozáson nem csak a tanárok vettek részt, hanem mindazok, akik a fentieket fontosnak tartják, azok, akik felismerték, hogy a világ változik.

A mai tüntetést csak egyetlen „nyugger” zavarta meg a szokásos „libsi-bolsi” szöveggel. Elkottyantotta magát, mondván, hogy neki 200 ezer felett van a nyugdíja, és egészen jól elvan a mostani hatalommal.

Kiselőadását némi kacagás fogadta, nem igazán vették a résztvevők a labdát, nem álltak le vitatkozni – amúgy se lett volna értelme –, a kiröhögés amúgy is elvette az úri ember kedvét, gyorsan eloldalgott.

Miért is említem ezt a pillanatnyi eseményt? Mert példaértékű!

Számtalanszor leírtam már ebben a blogban, hogy gondolkodni kell! Azt is, hogy a gondolkodás munkás: fáradságba kerül a sok fals információból kiszűrni a valóságot. Ez időbe, energiába kerül.

Sokkal egyszerűbb elfogadni a hatalom által megrágott, puhára csócsált kliséket. Azok pedig bőven ömlenek a különböző, kormány által fenntartott vagy támogatott médiumokból. Egyszerűbb ezeket elfogadni, mint saját véleményt kialakítani.

A pedagógus értelmiségi. Ám nagyon úgy látszik, hogy a kormánynak nincs szüksége értelmiségre. Amúgy is: az értelmiség csak egy kis csoport, nem érdekes a véleménye, a mostani hatalomra a „Mari nénik és a Pista bácsik” szavaznak. Ez persze meg is látszik a munkáján, ostoba törvényein és intézkedésein.

Azt azonban nem szabad elfeledni: az elégedetlenség nő. Most még mindenféle álintézkedésekkel, propagandával el lehet fedni a bajokat. A fedőt rá lehet tenni az egyre melegedő levesre. De ha az felforr, bármilyen nehéz is a fedő, le fogja dobni az emelkedő nyomás.

Ha a hatalom ezt a politikát követi, akkor bizony elrepül majd az a fedő, és annak következményei beláthatatlanok lesznek.

De a hatalom nem számol az értelmiségiekkel, így saját magát fosztja meg attól a tudástól és hozzáértéstől, hogy a valóság generálta problémákkal megbirkózzon.

Ceterum censeo OV esse delendum!

A HATALOM (IN)DISZKRÉT BÁJA

Le kell ülepednie néhány történésnek, hogy egy idő elteltével komolyan foglalkozhassunk azzal, ami történt, lássuk, milyen következményekkel járnak az események.

A közszolgálati televízióból természetesen nem tudtuk meg, hogy a március 15-i beszéd a jelenlevőkből milyen reakciót váltott ki. Azt azonban megtudtuk, hogy a szinte hermetikusan elzárt területre csak a kevesek, a kiválasztottak léphettek be.  Találunk videót a neten arról is, hogy biztonsági emberek elhessegetik a nemkívánatos tudósítókat a miniszterelnök közeléből; nehogy véletlenül kiderüljön a pőre igazság.

Nem is akarom minősíteni a miniszterelnök beszédét, megtették ezt nálam avatottabb politológusok, közéleti emberek az elmúlt napokban. De azt azért mégis csak kikérem magamnak, hogy totálisan hülyének és oktalannak nézzenek, olyannak, aki nem ismeri a magyar történelmet, és nem élte meg az elmúlt fél évszázadot tudatosan (különös tekintettel az elmúlt 25 esztendőre).

A hatalom látszólag nem igazán képes mit kezdeni a tiltakozásokkal. Se a civil szerveződések, se a szakszervezetek követeléseivel. Látszólag ugyan szajkózza a tárgyalásra való elkötelezettségét, ám csak azokkal, akik számára kedvesek, elfogadhatóak. Az előbbi kettő még véletlenül sincs közöttük!

Lehet birkózni, lehet az erőt mutatni, lehet elterelni a közvélemény figyelmét. Lehet az egész hazai problémahalmazról hallgatni, ellenben megerősített hangon szónokolni a migráns válságról (kíváncsi vagyok, hogy a keddi brüsszeli merénylet milyen mértékben aktivizálja majd a hatalmat arra a propagandára, hogy: „Lássátok feleim! Ettől védünk meg benneteket, ez indokolja a „migrációs válsághelyzet” bevezetését.” Úgy látszik, a miniszterelnöknek mindig „mázlija” van: amikor már éppen kiéleződne a belpolitikai problémák sokasága, mindig kapóra jön neki egy terrortámadás valahol Európában, hogy az előbbi mondatot fennen hangoztathassa.

Sajnos a társadalom legnagyobb része tájékozatlanságból, elemi butaságból és lustaságból készpénznek veszi a kormány propagandáját. (Csak zárójelben említem, hogy nézegetem magam is a „közszolgálati TV” híradásait, és elképedek azon, hogy milyen tendenciózusan képes elhallgatni a legégetőbb problémákat: szegénység, leszakadás, egészségügy, oktatás stb.)

Ez a mai hatalom bája: beszélek mindenről, hogy eltusoljam mindazt a problémahalmazt, amit az elmúlt időben felhalmoztam.

Nincs szó a korrupcióról, nincs szó a gazdasági helyzet ellehetetlenüléséről, hallgatnak az intézményesített lopásokról, a hatalmi és pénzügyi összefonódásokról, hogy csak a letelepedési kötvények értékesítésének anomáliáit említsük.

A legnagyobb baj ebben a helyzetben, hogy a hatalom nem veszi figyelembe az ország polgárainak véleményét. Csak a saját híveknek beszél, figyelmen kívül hagyva mindenki mást. A régi Kádári mondás torz reinkarnációjának lehetünk tanúi: „Aki nincs velünk, az nincs is!”.

De ezt a bájos politikát csak egy ideig lehet csinálni. A feszültség a fedő alatt egyre növekszik. Ezt a nyomást egy ideig el lehet fojtani, de ha ezt sokáig csinálják, nem vesznek tudomást róla, akkor a következmények kiszámíthatatlanok lesznek. A jelen demokratikus ellenzék is ezt hangsúlyozza, láthatóan minden eredmény nélkül. Márpedig egy kiszámíthatatlan, robbanásszerű politikai állapot nem igazán kívánatos, mert azt az egész ország sínylené meg minden szempontból: gazdaságilag, politikailag: nyílt lehetősége lenne a szélsőjobboldal hatalomra jutásának.

Gondolkodjunk emberek! A demokratikus ellenzéknek nincs más útja: „rendezni végre közös dolgainkat”. Bár ehhez a jelen hatalom nem tűnik együttműködőnek, ám ezzel csak a saját sírját ássa.

Ceterum censeo OV esse delendum!

A TÜKÖR HAZUDIK

Van a tükörnek egy nagyon érdekes tulajdonsága: hazudik! belenézel a tükörbe, és látsz egy decens hölgyet vagy urat, többé-kevésbé meg vagy elégedve a látvánnyal (vagy nem). A tükör tehát ad egy megnyugtató képet (már ha egyébként jóban vagy magaddal). Ám ha más (vagy mások) szemszögéből nézhetnénk magunkat, egészen más képet kapnánk. Itt bizonyosan sokasodnának ráncaink, kiütköznének egyéb kis hibák, fogyatékosságok.

Ha a mai hatalom tükörbe néz: erős, harcra kész és rendíthetetlen fiatalt mutat. Határozott arcél, tettre kész és elszánt tekintet. Eredményesség és önbizalom.

A probléma csak az, hogy a szemlélők nem állnak reggelente a hatalom tükre előtt. Az átlagember kívülről, saját szemszögéből tekint a kormányra. Ha egy kicsit is tájékozott, akkor talál egy tükröt, ami más kívülállók szemszögéből mutatja a regnálót.

Persze a hatalom is láthatja ezt a képet, feltéve, hogy belenéz egyáltalán.

De félre a képes beszéddel, nézzük meg, hogy az 2016-os országjelentés (kiadója az Európai Bizottság) miként lát bennünket és szeretett kormányunkat.

A jelentés egy vizsgálaton alapul, amely sorra veszi Magyarország makrogazdasági adatait, ajánlásokat tesz (tett a múltban is), és értékeli ezek végrehajtását vagy megvalósulását.

Nem célom az egész jelentés részletes taglalása, amely egyébként megtalálható a neten. Néhány dologgal azonban foglalkozni kell. Ezek pedig a tendenciák és azok az ellentmondások, amelyek valahogy nincsenek pariban a hazai propagandával.

 A számok sajnos könyörtelenek. Mutatnak valamit, ami cáfolhatatlan. Nem igazán lehet e tényeket elfedni, jól hangzó kommunikációs stratégiával pótolni.

Az elmúlt hat esztendőben a kommunikáció egyik legfontosabb igéje a „Magyarország jobban teljesít” szöveg volt. „Kizavartuk az IMF-et, kiléptünk az adósrabszolgaságból”.

A tény ellenben az, ahogy az ország költségvetésének GDP százalékban számolt aránya 2009-ben 78% volt, 2010-ben 80,6% míg 2014-ben 76,2%. Azaz valóban csökkent az államháztartás eladósodása, de korántsem olyan mértékben, mint azt a propaganda sugallja. Négy év alatt mindössze 4 százalékról beszélünk (persze ez is óriási összeg, ha figyelembe vesszük, hogy a magyar költségvetés főösszege, amit az állam elkölthet egy esztendőben összesen, 16 ezermilliárd forint körül van. A 2016-os költségvetés bevételi főösszege 15 789 milliárd forint, a kiadási oldal pedig 16 551 milliárddal számol, a hiány pedig 761 milliárd forint.)

Az általánosan elérhető információk – amiket persze a kormány is szívesen használ – százalékban adja meg a magyar nemzeti össztermék növekedésének nagyságát. Ám azt tudjuk, hogy nagyon nem mindegy, minek a hány százalékáról beszélünk. Lásd: 15 százalékos személyi jövedelemadó.

A 2014-es GDP 32180 ezermilliárd forint volt. Ha a költségvetés hiányát ennek százalékában határozzuk meg, akkor a fentiek szerint a tartozás 24521,1 ezermilliárd forint.

Az államadósság lényegesen nem csökkent. Igaz ugyan, hogy az új kibocsátású állampapírok kamatterhe jelentősen kisebb.

„Munkahelyek ezreit teremettünk!” — szól a szokásos szlogen, ám az adatok ennek az ellenkezőjét mutatják. A számsor igen érdekes: A munkanélküliségi ráta 2009-ben 8,4% volt, 2010-ben 9,7, 2011-ban 11,1, 2013-ben a két évvel ezelőtti szintre esett vissza, 2014-ben 9,6 százalék volt, még mindig 1,2 százalékkal magasabb, mint 2009-ben.

Napjainkban egyre több szó esik az egészségügy helyzetéről. A kormány álláspontja szerint soha ennyit nem költöttek az egészségügyre. A számok azonban mást mutatnak. Vissza kell utalni a magyar GDP nominális értékére, lásd néhány sorral feljebb. Az adatok szerint (a GDP százalékában) 2009-ben az ország 5,6 százalékot, 2010-ben 5,7 százalékot, 2011-ben 5,5 százalékot, 2012-ben 5 százalékot, 2013-ban 4,9 százalékot költött. Ebben az összehasonlításban 0,1 % nominális (forintban számolt) értéke =32,2 milliárd forint. Tehát az egészségügyből három év alatt 0,8%-nyi pénzt vontak ki, ami 257,6 milliárd forintot jelent.

A hétköznapi ember számára ez az adat szinte semmit sem mond, hiszen a 175 ezer forintos bruttó átlagbér mellett a fenti számok – Rejtő Jenőt idézve „Drága Sztovacsek, ekkora összeg csak a számtanpéldában van” – szinte semmit sem jelent

Számoljunk tehát: egy orvos ma az egészségügyben átlag bruttó 350 ezer forintot kap havonta. Ez egy évre: 4 millió 200 ezer forint. . A kivonásra került milliárdokból (257,6 milliárd osztva 4,2 millióval) 61333 orvos éves teljes bruttó bére jön ki.  2014-ben Magyarországon 38 994 orvos dolgozott, akik közül mintegy 6500-an házi- és gyermekorvosok.

Hasonló a helyezet az oktatásban is. az elmúlt évek folyamán fokozatosan több milliárd forintot vontak ki a végrehajtásból. Azért nem lehet mondani, hogy a költségvetés teljes egészéből, mert az nominálisan jelentősen nem csökkent, csak éppen a feleslegesen létrehozott intézményekre (KLIK, a megyei oktatási szervezetek, az egyetemeken a kancelláriák stb.) költenek meglehetősen sok pénzt, ami hiányzik az oktatást végzők szintjén.

Nos, ezt mutatja a tükör. A kérdés csak az: hiszünk-e annak, amit a számok mutatnak, vagy elmerülünk saját tükrünk képébe, amely azt mondogatja: „szép vagy, szép vagy szép királylány, szebb a napnál.”

Ceterum censeo OV esse delendum!

BEBETONOZVA

Csúnya cím, szó, mi szó, de a jelen helyzetet tökéletesen jellemzi. Ma már nincs a társadalomnak olyan csoportja, amely nem szenvedett el valamiféle érdeksérelmet az elmúlt hat esztendőben. Lehetne tételesen felsorolni mindegyiket, de a post terjedelme korlátozott, így ezzel nem fárasztom az olvasót, de néhányat – azokat, amelyek mindennapi életünket közvetlen befolyásolják – mégis csak meg kell említeni. Teljes csőd felé menetel a magyar egészségügy, kétféle probléma okán is: nincs elegendő forrás arra, hogy eszközeit (diagnosztikai berendezéseit, mindennapi eszközeit, infrastruktúráját) megújítsa, fenntartsa, nincs elegendő személyzete, hogy az ellátást gondok nélkül fenntartsa. (Csak egy példa: idős ismerősöm, reumatikus panaszait enyhítendő, egy gyógyfürdőbe kérte beutalását. A háziorvos természetesen megadta a beutalót, de a gyógyintézet külön kardiológiai vizsgálatot is kért a beutaló mellé. És itt kezdődnek a problémák: a vizsgálatra május elejére kapott időpontot. Mindez természetesen eltolja a gyógyintézeti kezelést is. Lehetséges, hogy így csak valamikor őszre kap lehetőséget arra, hogy fájdalmait enyhíthesse.

Persze van megoldás: néhány tízezer forintért ugyanabban a rendelőben elvégezzék a vizsgálatot akár holnap is. Felvetődik a kérdés: ha térítési díj ellenében elvégzik ezt a vizsgálatot, akkor miért is kell ugyanerre hosszú heteket, akár két hónapot is várakozni?)

A másik égető terület a közoktatás. Ha valakinek sokat mondják – ráadásul olyanok, akik értenek hozzá –, hogy nincs igazad, akkor ezen el kell gondolkodni. A kormány azonban láthatóan semmibe veszi a pedagógusok tiltakozását. Ennek nem elsősorban a szervezeti oldala az érdekes, hiszen megfelelő akarat esetén egy intézményt éppen úgy meg lehet szüntetni, mint ahogyan létrehozták azt elegendő gyorsasággal.

A baj nem elsősorban a KLIKK, hanem maga az egész közoktatási rendszer, törvényestül végrehajtásostól. A politika olyan baklövést követett el, amely akkora károkat okoz, ami csak sokéves sziszifuszi munkával lehet részben helyrehozni. Már három-négy évfolyam végzi az új rendszer szerint iskoláit. Ezeknek az évfolyamoknak egy része végleg ki fog esni az oktatás rendszeréből, nem lesz képes alkalmazkodni, beilleszkedni a jövőben a munka világába. 16 évesen lehetőségként csak valamiféle vegetálás lesz az osztályrésze, mert konvertálható tudáshoz nem jut. Lehet majd belőle segéd- és betanított munkás, közmunkás, de annál nem igazán több.

A politika (a hatalom) bűne az, hogy nem képes szétnézni a világban, tájékozódni arról, hogy öt-tíz éven belül miként alakul majd a munkaerőpiac, mely tudások értékelődnek fel, és melyek lesznek végleg elavultak.

Finnország példájából pedig tanulhatnának. Az 1950-es években az északi ország sokkal mélyebben volt, mint az akkori Magyarország. A finnek azonban felfogták az „idők szavát”, óriási pénzeket és energiákat öltek az oktatásba (alap és felsőfokúba egyaránt), aminek az lett a következménye, hogy húsz esztendő múltán felzárkóztak az európai színvonalhoz. Javult az életminőség, bekapcsolódtak a nemzetközi gazdasági élet élvonalába.

A mai hazai hatalom azonban ennek az útnak pontosan az ellenkezőjét csinálja. Minden európai ország polgárait (gyerekeit) a tudás társadalmára készíti fel. A legmodernebb eszközökkel és módszerekkel próbálja ezt a tudást átadni a felnövekvő generációknak, amivel azok képesek megalapozni saját és országuk jövőjét. Nálunk ezzel ellentétben visszaköszönnek a 30-40 évvel ezelőtti módszerek, tematikák. Lecsökkentik a tankötelezettség idejét, óriási összegeket vonnak ki az oktatás minden ágából. Ezzel tulajdonképpen a saját jövőnket (nem a jegyzetíró jövőjét, hanem unokáink elkövetkező életét) veszélyeztetik.

Egyre kevesebb a felsőfokú  oktatásba jelentkezők száma, csökkent az állami támogatással tanulók létszáma.

Ez a politika, minden hivatalos propaganda ellenére, el kell, hogy gondolkoztassa az embereket: milyen jövő (és ország) elé nézünk, ha ez így folytatódik?

Ideje lenne már tényleg gondolkodni!

„…S a hozzáértő, dolgozó

nép okos gyülekezetében

hányni-vetni meg száz bajunk. …”

Ceterum censeo OV esse delendum!

FÉLELMEINK, ZSIGERI VÁLASZAINK — HELYES ÚTON JÁRUNK?

Forrás: Internet

Európában hét évtizede béke van (na jó, számítsuk le a délszláv válságot), a kontinens társadalmai immár három generáció óta biztonságban élik világukat. Nem kellett szembenézniük otthonaik lerombolásával, a mindennapi élet ellehetetlenülésével. A békében felnőtt első generáció már évek óta eszi a nyugdíjasok – keserű vagy édes (attól függően, mely államban él) – kenyerét, de az esetek döntő többségében nem fenyegeti létbizonytalanság. (Mielőtt a kedves olvasó felháborodna azon, hogy bizony ez nem igaz, mert kis hazánkban számos idős ember él a létminimum alatt, szeretném hangsúlyozni, hogy ez a bejegyzés nem csak a magyarokról szól.)

Az Európai Unió nagy kihívás előtt áll, a legnagyobbal alapítása óta. A mai vezető politikusok – miután ők is döntő többségükben a háború után születtek – a biztonság és a béke körülményei között szocializálódtak, amit csak kicsit árnyékolt be a hidegháború. A mai német kancellár is viszonylagos egzisztenciális biztonságban nőtt fel és tanulhatott a volt NDK (sokan lassan már azt is elfelejtik, hogy volt egy ilyen államalakulat 25 évvel ezelőtt) állampolgáraként.

Forrás: Internet

Hasonló volt a helyzet egész Európában, éppen ezért igen komoly kihívás szembenézni egy olyan helyzettel, amelyet normális ésszel elképzelni is nehéz. Hiszen a kényelmes és jó körülmények között felnevelkedett európai polgár számára (bármely uniós országból is származzon) szinte felfoghatatlan, hogy az élete veszélyben van a hétköznapokban, hogy lakhelye egyik napról a másikra felrobbanhat;  hogy nem működnek a közszolgáltatások; hogy felfegyverzett emberek valamely ideológia követése vagy elvetése miatt lefejezik; hogy olyan cselekvésekre kényszerítik, amelyet normális körülmények között még rémálmában se tenne meg.

Már pedig ez a szituáció az Unió dél-keleti előszobájában.

Nincs mit csodálkozni azon, hogy a szélsőséges helyzetből emberek százezrei szeretnének kitörni, menteni életüket.

Ugyanakkor az Unió polgárai – bár szövetségük a szolidaritásra épül – egyre kevéssé tolerálják azt a tömeget, amely az elmúlt évben megjelent határaikon és országaikban. A szolidaritást ugyanis az uniós polgárokkal kapcsolatban fogadják el. A menekültek és gazdasági migránsok e körön kívül esnek.

A probléma pedig itt van, és megoldást kell rá találni.

Forrás: Internet - 444.hu

Sokan kárhoztatják az uniós „bürokráciát” – lásd: CÖF –, azért mert nem veszik figyelembe a polgárok véleményét. Mondhatjuk persze, hogy ez alapjaiban nem igaz. De mondhatjuk azt is, hogy a részigazságokra felépített érvelésben vannak valóságos elemek is. Pontosan ez mutatja azt, hogy milyen bonyolult – gazdasági, társadalmi kulturális – problémahalmazzal állunk szemben.

A helyzetre nem lehet egyetlen intézkedéssel választ adni. A türelmetlen polgárok – akik egyébként féltik az általuk évszázadok, évtizedek alatt megteremtett szellemi, kulturális és anyagi értékeket – azonnali válaszokat sürgetnek. Meg is adják néha ezeket: kiutasítás, nem befogadás, elutasítás, erőszakos korlátozások stb., ám ezzel nem a problémát oldják meg, hanem csak a tüneteket kezelik. (Ha tüdőgyulladást kapok nem elegendő csak a lázat csillapítani, mert a betegség attól még megmarad, hatékonyabb beavatkozásra van szükség.)

Az Unió vezetői folyamatosan keresik a megoldásokat, miközben szembe kell nézniük azzal, hogy a tagállamok önös érdekei lassan szétfeszítik azokat a kereteket, amelyek olyan jól működtek „béke idején”. Számos állásfoglalást, politikai elképzelést olvashattunk az elmúlt hetekben, amelyek Brüsszelből származtak. A közös mindegyikben az, hogy a szövetséget előbbre teszik a nemzeti érdekeknél; fontosabbnak tartják a kontinens egységét a tagállamok egyszeri – döntően belpolitikai indíttatású –, úgymond „nemzeti érdekeinél”.

Látni kell azt, hogy ez a mostani politikai válság (amelynek nem kis része gazdasági eredetű) túlmutat Európán. A gazdasági recesszió, a közel-keleti konfliktus, az orosz-ukrán ellentét, Kína gyengélkedése – mind-mind egy-egy adalék ahhoz a helyzethez, ami kialakult. Maga az Unió ezeket egyedül, politikai vagy gazdasági intézkedésekkel nem képes megoldani. Ugyanakkor mindenkinek elemi érdeke, hogy maga a szövetség fennmaradjon, mert a globális körülmények között csak így maradhat versenyképes.

Lehet arról elmélkedni, hogy a magyar kormány 2020 után már nem is számít a közösség forrásaira, lehet itthon azon agyalogni, hogy mindennek az oka a brüsszeli diktátum, ám ez nem vezet sehová.  Be kellene látnunk, hogy ebben a politikai játszmában – ha így folytatjuk tovább – csak a vesztes oldalon köthetünk ki.

Magyarország az Unió GDP-jének 0,98 százalékát adja (ebből az összegből 40 százalékban részesednek az autóipari beruházások, amelyek nem magyar kézben vannak). Kis hazánk a közösség lakosságának 6,3 százalékát adja. Így gazdasági jelentősége: termelési részesedése, fogyasztói piaca kisebb, mint Londoné. Ezt tudomásul kellene venni. Minden politikai felhang nélkül: ekkorák vagyunk. Nem csoda, hogy az Unió most nem Magyarországra, hanem Lengyelországra koncentrál. nem akar elveszíteni egy csaknem 40 milliós piacot és egy olyan gazdasági potenciált, amelynek egy főre jutó nemzeti jövedelme több mint 13 ezer dollár.

Forrás: Internet

A problémákra adandó válaszok egy  része pedig alapvetően filozófiai és politikai. Ugyanis az Uniónak tisztában kell lennie azzal, hogy a jelen körülmények között sok „megoldási javaslat” nem állja meg a helyét. Ezek egyike (főleg német forrásokban olvashatjuk), hogy az Unió gazdasági problémáinak megoldásához, a jóléti rendszerek fenntartásához szüksége van a bevándorlókra. Ez a nézet abból az eddigi gyakorlatból indul ki, hogy csak így –„munkahelyek teremtésével” – lehet kimászni a csávából. A probléma ezzel az, hogy a világ nem ebbe az irányba megy. A termelésbe – az anyagi javak előállításába – egyre kevesebb élő munkaerő kell. Ez a tendencia a jövőben még fokozódni fog. A foglalkoztatás egyre inkább eltolódik a nem anyagi jellegű szolgáltatások felé. Már ma is igen jelentős a munkanélküliség a közösségben. 2013-ban az átlagos ráta 11 százalék, ezen belül a 15-24 évesek rátája 23 százalék. A munkaerő tehát az Unión belül rendelkezésre áll. A társadalmi és jóléti kiadások fedezetét pedig az elosztási viszonyok gyökeres megváltozásával bőven fedezni lehetne.

A bevándorlási politika gazdasági indoka tehát elég nehezen áll meg.

A migráns és menekült probléma megoldása pedig szintén meghaladja az Unió egyedi lehetőségeit, hiszen a befogadás csak átmeneti gyógyír lehet, az igazi megoldás az érintett térség stabilizálása, az ottani körülmények normalizálása. Ez pedig nem képzelhető el más nagyhatalmak (USA, Oroszország, Kína), és a térség országainak aktív közreműködése nélkül. Az Unió önthet forrásokat Törökországba, megakadályozandó a menekültek átkelését az Égei-tengeren, ám ez csak tűzoltás. Ettől nem fognak kevesebben menekülni a háborús övezetből és nem indulnak el kevesebben a gazdaságilag elmaradott térségekből.

Azt kellene elérni, hogy a vándorló tömeg saját, jól megszokott környezetében – hazájában – találja meg az emberhez méltó körülményeket, érvényesülést.

Ceterum censeo OV esse delendam!

HAMBURG ÉS KÖLN ÜRÜGYÉN

Elárasztotta az internetet a két német város szilveszteri atrocitásairól szóló hírek sokasága. Már Angela Merkel is megszólalt az ügyben. Mindezt a hazai politika a „lám megmondtam” reakcióval kommentálta, mintegy alátámasztva látva a menekültellenes politikáját.

Már korábban is postoltam e témával kapcsolatban, ám a szélsőséges vélemények korántsem változtak. Gondolom, nekifutok még egyszer, hátha önthetünk tiszta vizet a pohárba.

Manapság az a jellemző, hogy két – gyökeresen eltérő – vélemény ütközik az európai országokban. Az egyik a szabad, toleráns hang, amely szerint a gazdag országoknak mindent meg kell tennie azért, hogy a helyi konfliktusok (háborúk, fegyveres összecsapások) elől menekülő százezreknek megfelelő oltalmat kell biztosítani, megteremtve ezzel számukra az emberhez méltó körülményeket, életet.

A másik vélemény pedig azt hangoztatja – nem kizárva a segítség szükségességét –, hogy az európai kultúrára komoly veszélyt jelent a beáramló, más kultúrát képviselők sokasága. Szerintük ezeket az embereket nem lehet „beilleszteni”, rávenni arra – kulturális beágyazottságuk okán –, hogy éljenek az európai szokások szerint. Rendszerint a vallási különbségeket hangsúlyozzák, az iszlám és a kereszténység kibékíthetetlen ellentétét előtérbe helyezve.

A dolog azonban nem ilyen egyszerű, a probléma nem fehér vagy fekete.

Kezdjük egy kicsit régebbről. A 2008-ban elhunyt Samuel P. Huntington, a Harvard Egyetem professzora 1993-ban nagy visszhangot kiváltó cikket írt a Foreign Policy című amerikai külpolitikai lapba. Ez az írás a „A civilizációk összecsapása” címet viselte és egy fajta válasznak szánta Fukuyama „A történelem vége és az utolsó ember” című munkájára.

Nem kívánom teljes egészében ismertetni se Huntington, se Fukuyama művét, azt tegye meg a kedves olvasó, a cím alatti linkeken megtalálja.

A lényeg, hogy van valami abban, amit Huntington leírt. A világ valóban felosztható különböző kulturális övezetekre, ahol az uralkodó ideológia (vallás) adja meg az alapját a mindennapi kultúrának, az emberek identitásának. Ez több száz éve alakult ki generációk sokasága alakította, az abban élők éltük szerves részének tekintik. Ha ezt a hagyományt elveszik tőlük – vagy korlátozzák azok gyakorlását –, akkor ez egyben azt is jelenti, hogy identitásuktól fosztják meg őket. (gondoljunk csak arra, hogy Tadzsikisztánban, Bruneiben és Szomáliában betiltották a karácsonyt, arra hivatkozva, hogy annak semmi köze az iszlámhoz. Ez azt jelenti, hogy ezekben az országokban élő keresztények kénytelen lemondani egy olyan ünnepükről, amely szokásrendszerükben meghatározó.

Hasonló eltéréseket tapasztalunk a mindennapi kultúrában is: az étkezési szokásoktól kezdve a ruházkodáson át a különböző családi kapcsolatokig és a nők megítéléséig.

Nyilvánvaló, hogy minden kultúrkör ragaszkodik a maga hagyományihoz, évezredek alatt kialakult szokásrendszeréhet, erkölcséhez, hiszen ez adja a társadalom összetartozásának alapját.

Nem igazán szeretnék belemerülni a részletekbe, de ha már arról beszélünk, hogy lehetséges-e egy-egy népcsoport „beillesztése”, javaslom, gondolkozzunk el azon, hogy életvitel szerűen képesek lennénk-e élni egy másik társadalom alaptörvényei szokásai szerint élni. Nem arra gondolok, hogy turistaként meglátogathatunk-e más országokat, és ott ideig-óráig betartani a legfontosabb előírásokat. Hanem arra, hogy képesek lennénk-e saját identitásunkat feladni.

A huntingtoni probléma pedig az elmúlt negyedszázadban súlyosbodott – bár itt nem a különböző fegyveres konfliktusokra gondolok –, hiszen az elektronika és a kommunikáció forradalma hozzájárult a mostanra kialakult helyzethez. A nyolcvanas évek óta végbement változások (internet elterjedése, az elektronikus kütyük tömegessé válása — amiről meglehetősen ellenségesen nyilatkoztak egyesek, mondván a Keleti pályaudvar előtt minden migránsnak okos telefonja van) gyökeresen átalakították az emberek és a különböző társadalmak közötti információ cserét.

A probléma mindezzel csak az, hogy azonos tények különböző reakciót váltanak ki, attól függően, hogy milyen kultúrkörben értékelik azokat. Csak egy példa: az európai (amerikai) divat kiválthat tetszést, esetlek követésre méltónak találják, de kiválthat ellenérzést, a prostitúcióra való felhívást is.

A kommunikációs globalizmusnak vannak más „vadhajtásai” is. Egy számunka elmaradott térségben élő fiatal számára, aki az interneten különböző érdekességeket, gazdagságot lát mobiltelefonján – bár nyelvi korlátok miatt nem érti azt, ami a képeket magyarázza – óhatatlanul olyan kép keletkezik, hogy ezekből a „jóságokból” részesedni akar. Így aztán amikor szembesül azzal, hogy az általa kialakított ideális kép még köszönő viszonyban sincs a valósággal, törvényszerűen válik frusztrálttá.

Az új helyzetben teljesen gyökértelenné válik, elveszti azt a kevés környezeti biztonságát, amellyel saját szülőföldjén rendelkezett. A más szokások, más nyelv, másfajta gesztusok és reakciók teljesen elbizonytalanítják, kiválthatják az erőszakos reakciót belőle.

Mindezekkel csak azt mondom, hogy az a feladat, amivel napjainkban Európa szembesül, korántsem olyan egyszerű, hogy adok-e munkát, szállást, megélhetést a menekülteknek.

Ezzel biztosan nem lehet a problémát megoldani. A valódi orvosság az, ha ezek az emberek a saját országukban élhetnek békében és biztonságban, gyarapíthatják saját társadalmuk javait. A fejlett országoknak ezt a problémát kell megoldaniuk — a saját érdekükben is.

Ceterum censeo OV esse delendum!