HAMBURG ÉS KÖLN ÜRÜGYÉN

Elárasztotta az internetet a két német város szilveszteri atrocitásairól szóló hírek sokasága. Már Angela Merkel is megszólalt az ügyben. Mindezt a hazai politika a „lám megmondtam” reakcióval kommentálta, mintegy alátámasztva látva a menekültellenes politikáját.

Már korábban is postoltam e témával kapcsolatban, ám a szélsőséges vélemények korántsem változtak. Gondolom, nekifutok még egyszer, hátha önthetünk tiszta vizet a pohárba.

Manapság az a jellemző, hogy két – gyökeresen eltérő – vélemény ütközik az európai országokban. Az egyik a szabad, toleráns hang, amely szerint a gazdag országoknak mindent meg kell tennie azért, hogy a helyi konfliktusok (háborúk, fegyveres összecsapások) elől menekülő százezreknek megfelelő oltalmat kell biztosítani, megteremtve ezzel számukra az emberhez méltó körülményeket, életet.

A másik vélemény pedig azt hangoztatja – nem kizárva a segítség szükségességét –, hogy az európai kultúrára komoly veszélyt jelent a beáramló, más kultúrát képviselők sokasága. Szerintük ezeket az embereket nem lehet „beilleszteni”, rávenni arra – kulturális beágyazottságuk okán –, hogy éljenek az európai szokások szerint. Rendszerint a vallási különbségeket hangsúlyozzák, az iszlám és a kereszténység kibékíthetetlen ellentétét előtérbe helyezve.

A dolog azonban nem ilyen egyszerű, a probléma nem fehér vagy fekete.

Kezdjük egy kicsit régebbről. A 2008-ban elhunyt Samuel P. Huntington, a Harvard Egyetem professzora 1993-ban nagy visszhangot kiváltó cikket írt a Foreign Policy című amerikai külpolitikai lapba. Ez az írás a „A civilizációk összecsapása” címet viselte és egy fajta válasznak szánta Fukuyama „A történelem vége és az utolsó ember” című munkájára.

Nem kívánom teljes egészében ismertetni se Huntington, se Fukuyama művét, azt tegye meg a kedves olvasó, a cím alatti linkeken megtalálja.

A lényeg, hogy van valami abban, amit Huntington leírt. A világ valóban felosztható különböző kulturális övezetekre, ahol az uralkodó ideológia (vallás) adja meg az alapját a mindennapi kultúrának, az emberek identitásának. Ez több száz éve alakult ki generációk sokasága alakította, az abban élők éltük szerves részének tekintik. Ha ezt a hagyományt elveszik tőlük – vagy korlátozzák azok gyakorlását –, akkor ez egyben azt is jelenti, hogy identitásuktól fosztják meg őket. (gondoljunk csak arra, hogy Tadzsikisztánban, Bruneiben és Szomáliában betiltották a karácsonyt, arra hivatkozva, hogy annak semmi köze az iszlámhoz. Ez azt jelenti, hogy ezekben az országokban élő keresztények kénytelen lemondani egy olyan ünnepükről, amely szokásrendszerükben meghatározó.

Hasonló eltéréseket tapasztalunk a mindennapi kultúrában is: az étkezési szokásoktól kezdve a ruházkodáson át a különböző családi kapcsolatokig és a nők megítéléséig.

Nyilvánvaló, hogy minden kultúrkör ragaszkodik a maga hagyományihoz, évezredek alatt kialakult szokásrendszeréhet, erkölcséhez, hiszen ez adja a társadalom összetartozásának alapját.

Nem igazán szeretnék belemerülni a részletekbe, de ha már arról beszélünk, hogy lehetséges-e egy-egy népcsoport „beillesztése”, javaslom, gondolkozzunk el azon, hogy életvitel szerűen képesek lennénk-e élni egy másik társadalom alaptörvényei szokásai szerint élni. Nem arra gondolok, hogy turistaként meglátogathatunk-e más országokat, és ott ideig-óráig betartani a legfontosabb előírásokat. Hanem arra, hogy képesek lennénk-e saját identitásunkat feladni.

A huntingtoni probléma pedig az elmúlt negyedszázadban súlyosbodott – bár itt nem a különböző fegyveres konfliktusokra gondolok –, hiszen az elektronika és a kommunikáció forradalma hozzájárult a mostanra kialakult helyzethez. A nyolcvanas évek óta végbement változások (internet elterjedése, az elektronikus kütyük tömegessé válása — amiről meglehetősen ellenségesen nyilatkoztak egyesek, mondván a Keleti pályaudvar előtt minden migránsnak okos telefonja van) gyökeresen átalakították az emberek és a különböző társadalmak közötti információ cserét.

A probléma mindezzel csak az, hogy azonos tények különböző reakciót váltanak ki, attól függően, hogy milyen kultúrkörben értékelik azokat. Csak egy példa: az európai (amerikai) divat kiválthat tetszést, esetlek követésre méltónak találják, de kiválthat ellenérzést, a prostitúcióra való felhívást is.

A kommunikációs globalizmusnak vannak más „vadhajtásai” is. Egy számunka elmaradott térségben élő fiatal számára, aki az interneten különböző érdekességeket, gazdagságot lát mobiltelefonján – bár nyelvi korlátok miatt nem érti azt, ami a képeket magyarázza – óhatatlanul olyan kép keletkezik, hogy ezekből a „jóságokból” részesedni akar. Így aztán amikor szembesül azzal, hogy az általa kialakított ideális kép még köszönő viszonyban sincs a valósággal, törvényszerűen válik frusztrálttá.

Az új helyzetben teljesen gyökértelenné válik, elveszti azt a kevés környezeti biztonságát, amellyel saját szülőföldjén rendelkezett. A más szokások, más nyelv, másfajta gesztusok és reakciók teljesen elbizonytalanítják, kiválthatják az erőszakos reakciót belőle.

Mindezekkel csak azt mondom, hogy az a feladat, amivel napjainkban Európa szembesül, korántsem olyan egyszerű, hogy adok-e munkát, szállást, megélhetést a menekülteknek.

Ezzel biztosan nem lehet a problémát megoldani. A valódi orvosság az, ha ezek az emberek a saját országukban élhetnek békében és biztonságban, gyarapíthatják saját társadalmuk javait. A fejlett országoknak ezt a problémát kell megoldaniuk — a saját érdekükben is.

Ceterum censeo OV esse delendum!