SZÜNTESSÜK MEG A BKV-T!

Ezt is mondhatta volna Tarlós István. De nem ezt mondta, hanem hebegett, habogott arról a bizonyos 8. pontról, amely igen cizelláltan a dugódíj bevezetését szorgalmazta a fővárosban, megoldandó a BKV folyamatos likviditási hiányát.

Nem fárasztom olvasóim a közlekedési vállalat csődjének stációival. Minden esetre ebben az elmúlt húsz évben folyamatosan benne voltak az éppen regnáló kormányok és a főváros vezetése is. És ez utóbbi alatt nem elsősorban a főpolgármestereket értem, hanem például a közgyűlést. Nézze vissza a tisztelt közönség – fellelhető a főváros honlapján –, hogy milyen határozatokat fogadtak el az egyik legnagyobb közlekedési vállalatunkkal kapcsolatban. Szégyen!

Nagyon úgy néz ki, hogy a mostani kormány sem rohan megsegíteni a céget, hiába ül annak élén az egyik legkedvesebb hívük fiacskája. A probléma ugyanis nagyobb: egész egyszerűen nincs rá pénz. Akkora a deficit, hogy Matolcsy örül, ha a legnagyobb lyukakat be tudják foltozni. A BKV nagy folt ugyan, de nem a legnagyobb.
És ilyenkor jönnek a kedves bennfentesek, akik bizony különféle ötletekkel próbálnak forrásokat szerezni a több sebből vérző közlekedésnek. Ilyen a gépkocsi-tulajdonosok ismételt megsarcolása.
Már az is vérlázító volt, hogy „baleseti adót” szednek, amelynek alapja a biztosítási díj. Ráadásul ennek beszedését rátestálták a biztosítókra — szidja őket a nép.
Most a legújabb ötlet: mivel az személygépkocsik utakon közlekednek – a főváros útjain – fizessen minden autós havi tízezer forint úthasználati díjat. Akár használja az autóját, akár nem.


forrás: Fortepan

 Ez a gondolkodásmód a hetvenes éveket idézi fel. Akkor terjedt az a felfogás a hatalom részéről, hogy akinek telik gépkocsira – meg tudja venni –, annak le lehet nyúzni a bőrét, hiszen az alatt is pénz van. Működött ez a rendszer egészen a rendszerváltásig. Emlékezzünk: kocsit akartál venni, be kellett fizetni a vételár egy jelentős részét, amit aztán az állam használt az alatt a pár év alatt, amíg végre leszállították a páciens álmai autóját. A Trabantra átlag két év volt a „várakozási idő”, a Zsigulira is kb. ennyi. A nyugati kocsit, pedig csak jelentős felárral, vagy nyugati valutáért lehetett szerezni.
Mindezek mögött már akkor az állt, hogy próbáljuk meg a tehetősebb munkásarisztokráciából kipréselni, amit lehet.
De, azóta eltelt több mint két évtized. A körülmények gyakorlatilag megváltoztak. A gépkocsi luxuscikkből használati tárggyá lényegült át. Olyan használati tárgy lett belőle, amely sok esetben elengedhetetlen a munkavégzéshez. Ezt újra megadóztatni balgaság. Ugyanakkor manapság már egyre több az a kisember, aki bizony tartja még gépkocsiját, mert havonta egy-két alkalommal használja, de alapvetően – főleg a drága üzemanyagárak miatt – a tömegközlekedést használja.
Hétfőn a kora esti órákra – a nagy felháborodás hatására – visszakozni kényszerültek az illetékesek, Tarlós István a fentiekben már említett hebegésre kényszerült, a kormány illetékesei is kifaroltak a javaslat mögül.

De azért ne nyugodjon meg senki. Szerintem még van néhány bornírt javaslat a tarsolyban. Csak várjunk egy kicsit, majd előrántják!
Mert abban ne reménykedjünk, hogy a kormány belátja bűneit, és a megrendelt szolgáltatásért fizetni fog a BKV-nak.

A legjobb lenne, ha meg is szüntetnék. A metró alagutakat kitűnően lehetne használni gombatermesztésre, a kivénhedt kocsikat el kell adni hétvégi háznak. A buszokat szét lehetne osztani a világban jó pénzért az antikvitások gyűjtőinek. A villamosok pedig visszatérhetnének szülővárosukba (Hannover), legfeljebb álmukban csöngetnének egy kicsit.


forrás: Mandíner.blog

 A trolik pedig nem tennének mást, mint ilyenkor a hidegben: dermedten álldogálnának tovább az utakon, mintegy színesítve a látványt, nagydarab fekvő rendőrként csillapítva a különben is gyérülő gépkocsiforgalmat.
Az emberek pedig az egészséges életmód jegyében majd gyalog, rollerrel és – a tehetősebbek – kerékpárral járnának. Mindjárt tisztább lenne a főváros levegője!
Az pedig, hogy a munkába járóknak ez komoly megterheléssel járna? Ki figyel oda? Megérdemlik. Ennyi áldozatot hozhatnak a hazáért, hiszen szabadságharcot vívunk vagy mi a fene!

„MISKOLC MINDIG VÁRNI FOG…”

Pataki Attila és az EDDA ikonikus dala csenghet fülünkben arra a hírre, miszerint néhány ellenzéki politikus vállalta a kockázatot, és a volt miniszterelnök vezetésével levonult a lepukkant iparváros elhíresült Avas lakótelepére. E postban nem sorolom fel mindazt a problémahalmazt, amelyet észak-magyarországi városunk felhalmozott az elmúlt évtizedekben.

Minden esetre ez az „akció” egyedülálló a közelmúlt hazai politikatörténetében. Mint ahogyan az is igen érdekes, ahogyan ezt a három napot a média interpretálta.

Azon senki sem csodálkozott, hogy a szélsőjobb hogyan reagált az avasi látogatásra. Ez szinte „természetes”, különösen ebben a városban, ahol emberek tízezrei küszködnek a legelemibb megélhetési gondokkal.
A gondom az úgynevezett mértéktartó médiumokkal van. Majd’ mindegyik – a HVG-től a Mandíneren át a Magyar Nemzetig és bloggerekig – lefikázta Gyurcsány és a Demokratikus Koalíció vezetőinek megjelenését a városban.
Mi is a bajunk ezzel a látogatással?
Alapjában véve a „zemberekkel” való találkozás, életkörülményeik megismerésének ez a módja, markánsan elüt az eddigi politikusi szokásoktól. Mert azért lássuk be: még a polgármesterek sem veszik maguknak a fáradságot, hogy „lemerüljenek” a mélységek bugyraiba. Pedig a valóság ott lakik. Tudhatjuk, tapasztalhatjuk, hogy a politikai elitnek nincsenek közvetlen tapasztalataik arról, hogy milyen körülmények között él az ország lakosságának többsége.
(Csak halkan jegyzem meg, hogy az ancien rezsimben sem volt. Megerősíti ezt a ’70 évek közepének-végének egy élménye, amikor egy – ma úgy mondanánk szociális segítőként – eljutottam a békési tanyavilág egy elhagyott szegletébe, ahol oly nyomorral szembesültem, amit csak olvasmányaimból ismertem. Márpedig ez a „legvidámabb barakk” legszebb időszakában volt, amikor a hivatalos politika az életszínvonal „folyamatos emelését” tűzte ki célul.)
A mai politikai elitet nem igazán érdeklik sem az avasi, sem a szabolcsi, sem a hevesi emberek, sem a „nyócker” perifériára sodródott páriái. Lázár János nagyon szépen fogalmazta meg ezt: „annyit ér, amennyije van”!
Gyurcsány Ferenc látogatása ezért ütötte ki a biztosítékot szinte mindenkinél. Furcsa, nem tolerálható ez a magatartás. A közvetlen találkozás a lecsúszott, vagy éppen még az egzisztenciális biztonság szélén egyensúlyozókkal nem elegáns. Nem tudunk vele mit kezdeni. Ez a viselkedés kilép a társadalomban elfogadott – és elvárt – politikusi szerep keretéből, némi emberséget mutat.
Mutatja ezt még akkor is, ha anyagiakban a találkozók között olyan szakadék tátong, amit egyik fél sem képes áthidalni.

Ám mégis más dolog a hazai szegénységről úgy beszélni, egy városrész problémáiról tudni, hogy azt nem a sajtóból és városházi jelentésekből tudjuk, hanem magunk is szembesülünk vele.
Kétségtelen, hogy ez a vendégjárás nem szokványos dolog. Különbözik a mostani kormánypárt „konzultációjától” is. Valahogy ember közelibbnek hat, még akkor is, ha nehezen mosható le róla egyfajta populizmus. Ám még mindig hatékonyabbnak tűnik, mint nyuggereknek írt levelek sokasága, a maga furfangos nyelvezetével.
Tény, hogy a DK politikusainak látogatása nem változtatja meg alapjában az Avason élők körülményeit.
De egy valamit mutat: ezek a politikusok képesek kilépni abból a sajtbúrából, ami körülveszi őket, képesek szembenézni a magyar valóság „érdesebb” részével is.
Az pedig, hogy ez miként jelenik majd meg politikájukban, az már emberségük, politikusi ars poeticájuk kérdése.

TÖREDEZETT VALÓSÁGUNK

Hallgatom TGM-et Kálmán Olga műsorában, megüt egy gondolata, amelyben azt fejtegeti, hogy milyen következményekkel jár (járt) a mostani kormánypárt elmúlt egy éves törvényalkotása.

Nem is az a lényeg, hogy Orbán Viktor – mint azt Strasbourgban a sajtótájékoztatóján kijelentette – példaképe Charles De Gaulle. Az, hogy kinek ki a követendő példa, szinte magánügy. Ha azonban egy országra akarja ezt rákényszeríteni, az már kicsit problémás.
A filozófus azt fejtegette az interjú végén, hogy az elmúlt időszak olyan változásokat hozott az intézményrendszerekben, és az ott dolgozó személyek kinevezésében, hogy az hosszan tartó következményekkel jár az egész társadalomra nézve.
„A magyar demokráciát nem fogják nemzetközi pénzügyi szervezetek és senki által meg nem választott európai bürokraták megteremteni, mert ez lehetetlen. …Ezt a magyar népnek kell megteremtenie. … Ez elég félelmetes munka, ugyanis a rombolás olyan… mértéket öltött, hogy ha nem akar az Orbán-rezsim utóda csúnyán viselkedni, akkor kénytelen lesz sok mindenbe beletörődni. Például – mint ahogy eddig is láttunk ilyeneket – hány száz embert dobtak ki különböző jobboldali kormányok a magyar rádióból. Ezeket nem lehet visszahelyezni oda, mert közben az Orbán-rezsim ki fog nevezni egy csomó embert, akiket szintén nem volna szép dolog elbocsátani. És így tovább…
A magyar értelmiséget – amelynek egy ilyen szegény és kicsiny országban, Kelet-Európában, hagyományosan nagy szerepe van – teljes egészében tönkretették. (Ez múlt idő!) Ez megtörtént. Egyetem, kutatás, művészetek, színházak, alternatív helyek — kampec.
Az lesz 2014-ben – 2018-ban vagy 2022-ben, amikorra megdöntjük a mai rezsimet, mi, a magyar nép – addigra konzervatív, fiatal értelmiségiek, konzervatív fiatal ügyvédek, akik mint bírók fognak működni, töltik majd be a pozíciókat. A családjuk ebből fog élni, teljes társadalmi hálójuk létre fog jönni. Az megint egy tömeges katasztrófa lenne, őket elbocsátani. Tehát velük fogunk élni. Az Orbán-rezsim kreatúráival fogunk élni még nagyon sokáig.
Csak arra gondolunk keveset, hogy itt sok ezer emberről van szó, akik ezt a mentalitást fogják képviselni 2050-ben is, hiszen akkor még mindig fiatal emberek lesznek.”

Tamás Gáspár Miklósnak kétségtelenül sok mindenben igaza van. Néhány dolog azonban – nézetem szerint – nem olyan sötét, mint azt feltételezi.
Egyrészt, saját maga állítja más helyütt, hogy ez a hatalom nihilista, semmiben sem hívő kormányzat. Márpedig ha ez a kormányzat ilyen „kiszolgálókat” állít a fontos posztokra, akkor azoknak nem elsősorban a konzervatív eszmerendszer az eligazodási pontjuk, hanem az általuk betöltött funkció.
Amennyiben változik a rezsim, úgy fog változni „eszmei nézetrendszerük” is, hiszen nem egy kiforrott ideológia és filozófia mozgatja cselekedeteiket és felfogásukat, hanem a megélhetésük. Azaz pragmatisták a végsőkig. Számukra nem az lesz az igazodási pont, hogy egy esetleges hatalomváltás esetén tovább képviseljék a mai rezsim politikai ideológiáját, hanem az, hogy megőrizzék a helyüket az intézményi struktúrában. Ez pedig ugyanazt a megalkuvást követeli meg tőlük, mint amit kiváltott bennük a kinevezésük. Az opportunizmus jól begyakorolható attitűd, a mai társadalmi környezetben kifizetődő. Ez pedig abból fakad, hogy a magyar társadalom éli a maga anómiás állapotát (lásd: Émile Durkheim).

A magyar társadalom egésze a modern korban soha nem volt abban a helyzetben, hogy elsajátítson koherens polgári értékrendeket. Erről bővebben olvashatunk Bánlaky Pál „A művelődés társadalmi meghatározottságai” című kitűnő tanulmányában, amely a Kultúraközvetítők Társasága gondozásában 2009-ben megjelent „SUB fehér ROSA” kötetben lelhető fel.
A hazai társadalom az elmúlt két évtizedben is „követő” társadalom volt, ami ebben az értelmezésben azt jelenti, hogy nem alakult ki benne a saját polgári értékrend, hanem különböző minták átvételével próbálta pótolni azt. Több-kevesebb sikerrel, de semmiképpen sem az egész népességet átfogóan. Ma, ha azt tekintjük, igen kevesen tudják azt, hogy a polgári értékrend mit is jelent, éppen ezért állnak szinte értetlenül az elvárások előtt, amit a politikai elit elvár tőlük.


forrás: Google.com

 A hagyományos „gondoskodó” állam – és nem csak a kádár-korszak szocializmusát értjük ez alatt, hanem a világháborút megelőző félfeudális berendezkedését is – soha nem kényszerítette rá az egyént arra, hogy szuverénként viselkedjen. A kiegyezés óta egyfajta „alattvalói” státusban létezett, függött a „felsőbbségtől”. Soha nem volt valóban polgár a szónak ebben az értelmében, hogy szabadon dönthetett sorsáról az adott körülmények között.
A polgári demokrácia nem azonos azzal, hogy léteznek azok az intézményrendszerek hazánkban, amelyek sok század alatt alakultak ki Európa „boldogabbik” felén. Az intézmények csak abban az esetben lehetnek stabilak és hatékonyak, ha azok léte, működése beépül a társadalom minden tagjának gondolkodásába. Ha elképzelhetetlenné válik az egyén számára, hogy ne legyen a jogszolgáltatás (igazságszolgáltatás) elfogulatlan; hogy ne legyen sajtószabadság — és így tovább.


forrás:hetek.hu

 A legfontosabb ezek közül pedig az, hogy az egyén legyen képes felismerni saját rövid és hosszú távú érdekeit. Ha képes lesz úgy gondolkodni, hogy a mai politikai döntések következményeit felméri, és eldönti, hogy jó-e ez neki, hasznos-e számára, unokáinak és leszármazóinak a mai döntés.
Ez persze így leírva nagyon egyszerűen hat, azonban mégsem az. A társadalomnak – a már említett Bánlaky tanulmány szerint is – ahhoz, hogy az új körülményekhez igazodjon, elsajátítsa annak elveit, és azt magáévá tegye, általában másfél-két generációnyi időre van szükség.
Ez az idő még nem telt el a rendszerváltás óta. Nagyon sokan magukban hordozzák még a „gulyáskommunizmus” szocializációját, a társadalom nagy része még nem sajátította el a polgári demokrácia és az ezzel járó kapitalizmus követelményeit. Mindez éles – sokszor populista – reakciókat szül mind az átlagember, mint a politikai hatalom részéről.
Magyarország és a polgári demokrácia viszonya olyan, mint a gyerek–felnőtt viszony. Mind a kettő ember, de egy általános iskoláson (aki még teljes erővel tanul) nem lehet számon kérni egy felnőtt tulajdonságait. Egész egyszerűen azért, mert még nem elég erős, nem elég tapasztalt. Tanítani kell, edzeni, etetni, hogy erős legyen. Ha felnő, akkor majd méltán lehet egyenrangúnak tekinteni.

ENYÉM A VÁR! — TIÉD A LEKVÁR!

Ez a gyerekes mondóka jutott eszembe, amikor elolvastam a kormány március 15-ére bejelentett területfoglalási igényeit.. Mert akárhogyan is forgatom a nyilvánosságra került területfoglalást, másra nem nagyon gondolhatok. Ilyen intézkedésre a rendszerváltás óta nem került sor.

A Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium jó néhány frekventált helyet lefoglalt március 15-i rendezvények ürügyén. A főváros vezetése pedig a példán felbuzdulva további helyszíneket „biztosított” magának.
Hogy legyen hab ezen a tortán, a minisztérium az általa felsorolt területekre – Múzeum-kert, Kossuth tér, Ferenciek tere, Március 15-e tér, Erzsébet–híd, képviselői irodaház környéke, Várba vezető utak, Horváth –kert, Nemzeti Színház és MÜPA környéke – jelezte igényét, a következő két évben is, március 15-ére.
Na, kérem, ez nem más, mint a paranoia egyfajta sajátos megjelenése. Ám mindezt felfoghatjuk úgy is, mint egy hihetetlenül okosan kialakított kommunikációs fogást.
Első verzióban vizsgáljuk a paranoia esetét. Azt azért vegyük figyelembe – bármilyen is a mai magyar belpolitikai helyzet –, hogy nem kell tartania a mai hatalomnak az erőszakos eszközöktől. A kormány ellenzéke a demokratikus megmozdulásokban, az erőszakmentességben érdekelt. Így igen kicsi a valószínűsége annak, hogy a Navracsics Tibor vezette minisztérium pusztán félelemből hozta volna a döntést a „stratégiai”, „hagyományosan tüntetésre használt” helyszínek lefoglalására.

Sokkal inkább valószínűnek látszik az a politikai akarat, amelyből az olvasható ki, hogy a jól megközelíthető helyekről kiszorítják az ellenzéket, igyekeznek valamiféle periféria szorítani megmozdulásait.
Ez az elgondolás – teljes joggal – arra is számít, hogy nemzeti ünnepen a budapestiek ellátogatnak a legendás helyszínekre. Már csak azért is, hogy a hivatalosságok után elhelyezzék saját virágjaikat, kis nemzeti színű zászlócskáikat Petőfi szobránál és az egyéb 1948-as emlékhelyeknél. Így a kormány majd ország-világ előtt bemutathatja, hogy mindazok, akik feltűnnek ezeken a helyeken bizony a kormány felhívására és támogatására jelentek meg.

Nem lehet – és nem is szabad – az embereket megfosztani a nemzeti ünnep méltóságától. Magam is azt javasolom mindenkinek, járják be ezeket a helyeket.
De egyre ne figyeljenek majd oda: hogy a kormányzati médiumok mindezekről hogyan számolnak be. Mert ez nem érdekes. Az érdekes az, ha az állampolgárok maguk élik meg polgári forradalmunk és szabadságharcunk évfordulóját. Ha sokan elsétálnak a Pilvaxhoz – és ne adj’ Isten még le is gurítanak egy sört –, és megemlékeznek a márciusi ifjakról, akkor ezt az élményt senki sem tudja elvenni tőlük, senki sem tudja félremagyarázni.
A Város pedig elég nagy. Nem lehet minden teret, nyílt rész lefoglalni. Az ellenzéki tiltakozásra van és lesz tér Budapesten. Csak elő kell venni egy térképet, vagy rákattintani a Google Earth alkalmazásra, és máris kiderül, hová lehet néhány tízezer ember összehívni.
Ha pedig a mostani ellenzék képes ekkora tömeget megmozdítani, akkor már szinte mindegy, hogy azt a városon belül hol teszi. Ugyanis a média ott lesz. És tudósítani is fog róla. Persze nem mindegyik, de a bátrabbak feltétlen.
Az üres Andrássy út és a Kossuth tér pedig árválkodjon.
Az idegenforgalmi szezon ugyan még nem indul március idusán, de legalább a külföldiek sétálgathatnak majd háborítatlanul a szinte üres belvárosban.
Mert, normális ember kormányzati megemlékezésekre nem jár, az snassz.

GUMICSONT



Forrás: Google

 Az elmúlt hétvége az ellenzéki sajtó és médiumok szerint a köztársasági elnök plagizálásának jegyében telt. A tudományos élet prominensei is megszólaltak, elsősorban a tudományos élet presztízsének rombolását kérték számon.

Nem tisztem megvédeni Schmitt Pált – sem köztársasági elnöki mivoltában, sem kisdoktori értekezést író tudósjelöltként –, ha már magát nem akarja védeni.
Ez az eset a gumicsont jellegzetes példája.
Ne mondja már senki sem, hogy kis hazánkban ez ma a legégetőbb gond! Elsikkadt a hét végén ennél sokkal markánsabb események taglalása. Kapott, persze, szót az Európai Bizottság által indított kötelezettségszegési eljárás, néhány cikket megért a Jobbik bornírt tüntetése is.
A valós problémákról azonban teljesen elterelte a figyelmet a Nemzet Tollának botrányos ügye.
Az ellenéki politikusok is szívesen kapták fel a témát, feledve, hogy ez igen csak eltörpül az ország más ügyei mellett.
A gumicsont elérte célját.
Legalább néhány napra tematizálta a közéletet, miközben nem esett szó arról, hogy a kormánypárt éppen újabb bornírt sarkalatos törvényt kíván előterjeszteni, amivel tovább akadályozza a nem éppen hatékony ellenzéki pártok működését. Az új elképzelés szerint az Országgyűlés rendjén a későbbiekben a „háznagy” őrködik. Az elképzelés még nem teljesen nyilvános, de ne legyenek kétségeink, nem lesz dísze a modern parlamenti demokráciának.

Forrás: Google

Nem jutott elegendő terjedelem – néhány internetes honlapot kivéve – a szélsőjobboldal performanszára sem.
Nem kapott elég hangsúlyt, hogy milyen következményekkel járna, ha az a képtelen javaslat megvalósulna, amelyet Vona Gábor és elvakult kollégái népszavazásra terjesztenének: az ország kilépése az Európai Unióból. Pedig mindez megért volna néhány szakértői szót.
Már csak azért is, hogy az átlagpolgár tudja meg, hogy mire szavazna. Mivel kellene szembenéznie, ha felhevült hazafisága okán leadja voksát, anélkül, hogy végig gondolta volna, mit veszít.
Ez az egyik legnagyobb problémánk manapság.
A rendszerváltás óta nem tanultuk meg, hogy szavazatainkat nem pillanatnyi lelkesültségünkből, nem szimpátiából és nem is protest indokok alapján kell adnunk, hanem józan meggondolás és érdekeink figyelembe vételével.


Forrás: Google

 A legutolsó választás – remélhetőleg – megtanította ezt az országot arra, hogy ha dacból vagy tiltakozásul adja szavazatát bármely politikai erőre, nem várt következményekkel számolhat. Olyan következményekkel, amelyek mindazt lerombolják, amit idáig elért, és olyan helyzetbe hozzák, amiből csak évek hosszú sorának gürizésével verekedheti ki magát.
Sajnos, ma azt tapasztalhatjuk, hogy a hosszas munkával felépített intézményrendszereket – mint megunt, elavult épületeket – egy pillanat alatt lehet lerobbantani, ám újjáépítése hihetetlenül sok erőfeszítést és időt igényel.
Mindezt az erő és energiapazarlást el lehet kerülni. Egyetlen dolgot igényel mindez: a logikus és racionális gondolkodást. Igaz ugyan, hogy ez is feltételezi a fáradságot, amit ráfordítunk.
De legalább magunknak valljuk be: nincs más lehetőségünk!

VONA MAGYARORSZÁGA



Kép: Origo.hu

 Kivonult a Jobbik, hűséges kísérőivel – a gárdákkal (Új Magyar-, Nemzeti- és Szebb Jövőért Polgárőr Egyesület) – az Európa Parlament irodája mögé, a Lövőház utcába tüntetni. A másfélezer ember előtt, akik az egy főre jutó árpád sávos és jobbikos zászlókat tekintve sem lehettek többen, arról elmélkedett, hogy ki kell lépni az Európai Unióból. E bejelentést a résztvevők hangos ovációval helyeselték. Így is van ez rendjén, ha az ember elmegy egy számára szimpatikus politikai rendezvényre, a minimum az, hogy azonosuljon a szónokkal.

De ez az azonosulás nem kell, hogy a józan gondolkodás elvesztését is jelentse.
Tegyük fel!
Nem egyetértve, csak amúgy science fiction-szerűen, hogy Magyarország kilép az unióból, hiszen a hű magyar emberek ezt követelik. Mi történne ezek után?
Tegyünk egy gondolatkísérletet erre, lássuk, hogy mivel járna ez a lépés.
A szerződés felbontásának konkrét jogi következményei:

Rögtön megszűnne schengeni határ. Azaz kis hazánk állampolgáraival szemben rögtön bevezetnék az útlevél kötelezettséget, a kényesebb országok a vízumkényszert is. Azaz megszűnne a szabad mozgás Európában. Nehezedne a külföldi munkavállalás, az utazás. Drágulna mindez azzal, hogy jelentős összegeket kellene kifizetni illetékekre és egyéb, utazással kapcsolatos okmányokra.
A nyitott határokkal visszaállna a közvetlen vámhatár is. Azaz minden magyar árut úgy bírálnának el, mint az unión kívüli terméket, védővámokkal sújtanák, azaz drágulna az export. Ám ez nem elég, a hazai vállalkozásoknak is vámot kellene fizetni minden félkész termékért vagy alapanyagért, amiből exportot vagy hazai terméket állítanak elő. Ez egyben azt is jelenti, hogy számos, a boltokban kapható – akár hazai gyártású – termék ára emelkedne meg. Ugyanakkor azok a vállalkozások, amelyek itthon foglalkoztatják a munkaerőt, tönkremennének, mert a vámmal emelt alapanyagokat már nem tudnák eredményesen beépíteni termékeikbe. Így vagy abbahagynák a termelést, vagy kivonulnának az országból, munkanélkülieket hagyva maguk után. Az állam költségvetése elesne az általuk fizetett adóktól és járulékoktól.


kép: Híradó.hu

 A kereskedelem egyes szegmensei csődöt jelentenének. Ma hazánkban például a kiskereskedelmi forgalomban kapható áruk több mint fele származik az unióból. Ezek a termékek jelentős része eltűnne a boltokból. Ezzel olyan hiány keletkezne, amelyet semmilyen körülmények között nem lenne képes kiváltani a magyar termelés. Kiürülnének az üzletek.
A gazdaságban nem jelenne meg az az évi 7-900 milliárd forint, amit a magyar költségvetés hívhat le az unió kohéziós alapjaiból. Bedugulnának az egyéb eu-s célzott támogatások is.
Azaz nem csak a gazdaság kerülne a padlóra, nem csak áruhiány lépne fel, hanem összeomlana a költségvetés is, hiszen a hazai gazdaság és a polgárok nem képesek az évi 14600 milliárdos főösszegű költségvetés forrásainak előállítására.
A nemzetközi pénzintézetek kivonulnának az országból, ezzel a gazdaság hitelezése bedőlne. Az állam kezében nincs hatékony kereskedelmi bank, amely képes lenne a kis- és középvállalkozások napi likviditásigényét kielégíteni. Csak szerényen jegyezzük meg, hogy a magyarként aposztrofált OTP Bank NyRt részvényeinek többsége is külföldi szakmai befektetők kezében van.
E néhány kiragadott következmény – amely felsorolás nem teljes, csak jelzés értékű – is jól szemlélteti, mi történne az országban.

Ennek társadalmi következményei pedig katasztrofálisak lennének. Hasonlatosak az államcsődhöz. A csökkenő bevételek miatt az állam kénytelen lenne eddigi közszolgáltatásainak egy részét lefaragni (egészségügyi ellátás, oktatás, közlekedés, állami szolgáltatások stb.), így tovább növekedne a munkanélküliség az elbocsátott állami alkalmazottakkal. Csökkentenék a nyugdíjak kifizetését. Minden állami juttatást, segélyt, szociális ellátást korlátoznának vagy megszüntetnének, mert nincs rá forrás.
Az energiahordozókat sem lenne képes az eddigi mennyiségben megvásárolni az ország, így lehetne számítani üzemanyaghiányra, a gázszolgáltatás akadozására. Ez kiterjedne az egyéb energiaszolgáltatások korlátozására: távfűtés, elektromos energia stb. (Ne feledjük, a paksi erőmű csak a hazai szükséglet harmadát adja.)
A fentiek pedig azt eredményeznék, hogy a társadalom káoszba süllyed, az emberek pedig minderre kiszámíthatatlan – azaz pontosan kiszámítható, és nagyon nem kedvező – választ adnának.
Tudom, ronda egy kép.
De ha valaki ma az Unióból való kilépést emlegeti, az ezekkel a következményekkel számolhat.
Akkor most itt a kérdés: ki a hazaáruló?

KULTURÁLIS SIVATAG

Több tízezren az Opera előtt. Fogadkozás a másik oldalról, hogy leszünk majd százezren március 15-én. Néhány százan egy másik megmozduláson.

Nagyon úgy látszik, hogy igazi tömegek – százezren, vagy még ennél is többen, mint Athénban, vagy Európa más országaiban – nem vonulnak az utcára. Valahogy nincs benne gyakorlatunk, nem tűnik hatékonynak a dolog. A hatalom nem igazán veszi komolyan az ilyen utcai tiltakozásokat. Bízik abban, hogy a nagy felhorgadás majd elmúlik, lecseng, az élet meg megy tovább. Mire eljönnek az új választások, addigra mindenki elfelejti mostani sérelmeit, a jogok korlátozása belesimul a mindennapokba, már gyakorlattá válik. A politikában való részvétel, az érdekek effajta kifejezése nem nagyon része a hazai kultúrának. Persze a hatalom nem is törekszik arra, hogy a tömegek tudásának gyarapításával, érdekérvényesítő képességük tudatos növelésével megteremtse a maga ellenzékét.
Mások arról polemizálnak – például a 186 Óra hasábjain –, hogy itt a demokrácia lebontásával és az autokrácia kialakulásával egy időben szépen kialakul az „idiokrácia” is.
Hatalmas szakadék tátong a 21. század társadalmi valóságában a kívánatos és valóságos ismeretek szintjei között, szinte behozhatatlan kulturális hátrányok képződnek. A műveletlenség és az ismeretek hiánya pedig egymásra halmozódik – szinte szigetelőrétegként –, és elzárja az utat az egyéni és a közösségi boldogulás előtt.
A hatalom szempontjából ez nem hátrány, hiszen sokkal könnyebb egy alulinformált, műveletlen, ismerethiányos tömeget manipulálni a rendelkezésre álló kommunikációs eszközökkel, mint egy gondolkodó, értékekkel és ismeretekkel bíró társadalmat, amely képes felismerni a manipulációt, átlát a sanda szándékokon, torzításokon.
A mindenkori hatalomnak azonban nem csak az a feladata, hogy saját presztízsét óvja, megőrizze vezető szerepét. Arra is kell gondolnia, hogy a társadalom túléli ezt a formációt, és képesnek kell lennie arra, hogy a jövőt is hasznosan, gazdagon és eredményesen élje meg.
A napi politikai jelmondatok szintjén természetesen megjelenik a „tudás társadalma”, az egyének által elsajátítandó ismeretek fontossága. De minden marad a jelmondatok szintjén, a célok megvalósításához hiányzik minden: „pénz, paripa, fegyver”.
Nem elegendő az – ami most jelenik meg az oktatási törvényben (ennek elemezése egy egész tanulmányt érdemel) – a szándék, hogy valamiféle „értékre” neveljük a gyerekeket, az ifjúságot. A társadalom kulturális lemaradásának felszámolásához sok-sok aprómunka és rengeteg befektetett forrás, energia szükséges. Nem lehet ezt csak az iskolarendszerre bízni.
A társadalom akkor képes műveltségét gyarapítani, ha a sokszínű értékekhez hozzájut, ha azokat – anyagi helyzetéhez képest – elérhető „áron” szerezheti be.
A legutolsó – reprezentatívnak tekinthető – kulturális felmérés 2005-ben volt, amelyet a MTA Szociológiai Intézete folytatott le. A minták 2003 végéről származnak, a kutatási eredményeket a Magyar Művelődési Intézet 2005-ben tette közzé Hunyadi Zsuzsa neve alatt. Nem tisztem e sokoldalas tanulmány ismertetése, megtalálható a neten.
A probléma az, hogy az akkori eredmények sem voltak túl rózsásak. Már akkor látható volt, hogy az ország „kulturálisan” lejt nyugat-keleti irányba. Csak egy adat ebből a tanulmányból (megtalálható a hivatkozott pdf. 11. oldalán): Kulturálisan aktívnak (az intézményrendszert használó) tekinthető a megkérdezettek 40 százaléka. Ezek közül sokoldalúan használja azokat a 40 százalék 16 százaléka, egyoldalúan (csak egy-egy intézményt, lehetőséget használ) a fentiek 24 százaléka. A megkérdezettek 60 százaléka „otthon ülő”, azaz nem használja ki az intézmények által nyújtott szolgáltatásokat. E csoporton belül passzívnak, kultúrán kívülinek számít 43 százalék, és csak 17 százalék tekinti magát olvasónak.

Ez a kép az elmúlt hét év alatt folyamatosan romlott.



Győrszentiványi művelődási ház pincéje belvíz idején. (forrás:Kisalföld)

 Az elmúlt években is művelődési házak tucatjaira került lakat, mert az önkormányzatok folyamatos forrásvesztésével ellehetetlenült azok fenntartása és programokkal való „megtöltése”. Ha pedig egy településen leépülnek a kulturális intézmények, úgy az ott lakók elsivárosodása szinte törvényszerű. nem marad más „szórakozás”, mint a televízió – jobb esetben a kábelszolgáltatók által kínált csatornakiosztás, rosszabbik verzióban a néhány földi sugárzású adó.
Nem segít ezen a helyzeten az internet elterjedése sem, mert egyrészt az átlag vidéki lakosság számára még mindig a „drága” kategóriába tartozik, és ezt tekintik a leginkább nélkülözhetőnek. Vannak olyan települések is, ahol egyáltalán nincs – vagy csak nagyon korlátozott – a hozzáférés. Nem sokat javít ezen a helyzeten az @pontok rendszere sem, hiszen azok is többnyire az önkormányzatok munkaidejében elérhetők.
Ha ez a fajta kulturális leszakadás tovább folytatódik, úgy egyre nehezebb lesz arról beszélni, hogy az ország fejlődési pályára állítható. Egész egyszerűen nem lesz olyan képzett munkaerő, aki elláthatja az esetlegesen megszülető munkahelyek követelményeit.