Három napja az ellenzéki oldal felbolydult, mint a méhkas. Politikai elemzők latolgatják, hogy akkor most ki mit léphet, ki, kinek a javára lépjen vissza. Valahogy megint a lényeg marad el, a stratégia a teendőkről.
Ha egy hadvezér harcba száll, (a háború nem más, mint a politika folytatása, más, erőszakos eszközökkel) a megvívandó csatát szorgos tervező munkával (ami néha hónapokig is tarthat) megtervezi. Először is tisztázza a célokat. Mi az, amit rögtön el akar érni, a siker után hogyan, milyen irányban fejleszti tovább a hadműveletet (távolabbi célok). Mindehhez pedig akkurátus pontossággal számba veszi, hogy milyen erők állnak rendelkezésére a katonáktól a munícióig. Erről számvetést készít, beszámítva a várható veszteségeket, az elvesző anyagiakat és (sajnos) a katonákat.
De nem csak a saját erőket elemzi, hanem az ellenfélét is. Hogyan ásta be magát, mekkora ellenállásra számíthat, mik a valószínű reakciói, milyen tartalékokkal rendelkezhet (felderítés).
Amikor mindezeket elvégzi, eldöntheti, hogy képes-e megvívni a csatát vagy kénytelen azt elhalasztani, amíg nagyobb erővel nem rendelkezik.
A mai ellenzékben nem látszik e stratégia. Pedig kellene. Mert az ellenfél erős, betonozott erődítményekkel (Alaptörvény, választási- és kétharmados törvények garmadája, államigazgatásba több évre kinevezett vazallusok stb.) és lekötelezett szerviensekkel (megtévesztett választók) készül az ütközetre. Anyagi forrásai szinte korlátlanok, és azokat bármely módszerrel képes növelni.
Egy ilyen ellenféllel szemben nem alkalmazható a frontális letámadás, mert az csak részeredményeket hozhat. Mégis: miként lehetne az óhajtott siker elérni korlátozott eszközökkel, szedett-vedett csapatokkal?
A válasz nem egyszerű, de a lecke megoldható, ha a hadvezér kellő stratégiát tervez és alkalmaz.
Először is a közelebbi célt kell meghatároznia. Ez nem más, mint az ellenfél kivetése a jelenlegi állásaiból. A másodlagos cél a siker konszolidálása, a csapatok rendezése és a távolabbi célok meghatározása.
Mindez hogyan szól a politika nyelvén?
Létrehozni egy olyan koalíciót (összefogást), amely lehetővé teszi, hogy az ellenfél által diktált, antidemokratikus választási körülmények között is sikerrel kecsegtet. Ebben a koalícióban nincs szerepe a dominanciának, annak, hogy ki mekkora tömeget mozgósított, hiszen egyetlen (a legkisebb) hiánya is kudarchoz vezet.
Amennyiben a koalíciót képesek megalakítani, és szerencsés esetben a mozgósítás is sikerül, elérik az első eredményt. Megszerezhetik a választási győzelmet. E pillanattól fordulnak igazán komolyra a dolgok és itt érvényesülhet a valódi stratégia: le kell bontani a rendelkezésre álló erővel a bebetonozott akadályokat: Átalakítani a jogi rendszert, visszaállítani a fékek és egyensúlyok rendszerét – közben figyelni arra, hogy a gazdaság se satnyuljon tovább. Kialakítani az új jogi környezetet. Ezzel megvalósította a második célt.
A második cél megvalósítása után pedig be is fejezte a hadjáratot. Ettől fogva pacifikációs feladatai vannak. Új választásokkal kialakítani egy valóban demokratikus, többpárti parlamentet, ahol a legyőzött ellenfélnek is helye van!
Minden más csak ezután jöhet! Majd csak ekkor lehet hozzákezdeni egy eredményes gazdaságpolitikához, a társadalom alapvető gondjainak kezeléséhez, esetleges felszámolásához.
Hogy mindez legalább három évet vesz igénybe, és ez alatt tulajdonképpen nem javul az átlagpolgár helyzete? Igen! Erre lehet számítani. De mindez megéri, mert legalább nem romlik tovább, és az ország visszaszerzi elvesztegetett presztízsét.
A választópolgároknak pedig tudniuk kell: Ha most nem követik a stratégiát, akkor évtizedekre válnak egy autoriter hatalom foglyaivá, minden kilábalási lehetőség nélkül. Az ország egyre messzebb kerül a modernizációtól, attól az Európától, amely képes lenne (és akarja is) megmenteni a közös értékek alapján.
Ceterum censeo OV esse delendum!
2013. augusztus 26., hétfő
2013. augusztus 25., vasárnap
AZ ÖNMEGSEMMISÍTÉS SAJÁTOS ESETE — HETI ABSZURDOK
A gondolkodó emberek többsége ezt a hetet olyan „sírva röhög” állapotban töltötte. Semlyén Zsolt esztergomi beszédétől a különböző állami vezetők ünnepi megemlékezéséig végig hallgathatta a „mélymagyar tudat” tobzódását.
Mindezt tetézte az István a király bemutatója az egyik kereskedelmi televízióban, amelynek hullámai még ma is tartanak. A legnagyobb durranás – ha lehet így fogalmazni –, amely felülírta még a nagy hezitálások ellenére is megtartott ünnepi tüzijátékot, a két baloldali vezető látványos összeveszése volt.
Az átlagembert – lévén négy napos ünnep – az előbbiekből kevés érdekelte, hiszen, ha tehette, elment és saját szórakozásának, pihenésének szentelte a négynapos nemzeti ünnepet. Jól is tette, elvégre augusztus 20-a olyan ünnep, amiről még mindig nem tudja, hogy miért is kellene lelkesednie: Istvánt, első királyunkat és államiságunk ezer évét ünnepelje-e, vagy (nem is létező, ám csaknem negyven éven át hangsúlyozott) alkotmányunkat, esetleg az új kenyeret — vagy bármit, amitől jól érzi magát.
Vegyük sorba:
A miniszterelnök helyettes nem átallotta Szent István ürügyén fikázni Európát emígyen: „…Ez az egykor biztos sziklára alapozott Európa már odáig süllyedt, hogy szikla helyett a relativizmus homokjára építkezett. Kezdi feladni – mi több – eltaszítani magától az identitását jelentő alapvető keresztény értékeket. …Nem akarják meghallani Schumann intését sem, aki azt mondta, hogy »ha Európa nem lesz keresztény, akkor nem is lesz, és keresztények nélkül nincs Európa sem.«”Ebből a szövegből az tetszik ki, hogy Magyarország újfent a „kereszténység bástyájának” tekinti magát, és követeli a jogot, hogy az egész közösségnek adjon „szellemi alapot”. Nem kis szerepzavarról tanúskodik mindez, és normális emberek között magyarázatra sem szorul.
Azt nem is gondolták az ünnepi szónokok, hogy mézes-mázos szavakba burkolt megemlékezéseik kirajzolják mindazt a bornírt látomást, amelyet magukról és az általuk képviselt hatalomról tartanak.
„…Nagyra becsüljük a város történelmét – mondta Orbán Viktor augusztus 19-én Székesfehérvárott –, és elismerjük azt a vállalkozó kedvet és életerőt, amelynek Önök, fehérváriak újra és újra bizonyságát adják. Vállalkozó kedvről és életerőről vall az a beszédes tény, hogy az elmúlt évek során Önök 807 (azaz nyolcszázhét) kisebb-nagyobb fejlesztést indítottak meg a kormánnyal közösen, és ezekből már 378 fejlesztést meg is valósítottak. Miután a kormány mai ülésén a polgármester is részt vett, azt hiszem, ez a szám gyarapodhat. …A kormány Székesfehérvár iránti tisztelete fejeződött ki abban, hogy a város adósságának 70 százalékát, azaz kilenc és félmilliárd forintnyi adósságot átvállaltunk, kiváltva ezzel koronázó városunkat és annak polgárait a fenyegető adósrabszolgaság megpróbáltatásaiból.”
Most és itt ne elemezzük a miniszterelnök beszédének történelmi mondatait – ennek felelőssége nem magát, sokkal inkább beszédíróinak hozzá nem értését bizonyítja: lásd: Magyarország Története Előzmények és magyar történet 1242-ig – Akadémiai Kiadó, Budapest. 1984. 723-726, 734-769. oldalak –, sokkal inkább azt, ami a mának szól. István „Intelmeiből” azokat a részeket ragadta ki, amely alattvalóival való bánásmódra oktatja az ifjú Imre herceget.
A másik lényeges üzenet pedig a következő: legyetek jó támogatói a mostani kormánynak és lám-lám elnyeritek méltó jutalmatok: nem lesztek adósrabszolgák.
Az persze egy szóval sem hangzik el, hogy a fent emlegetett adósságot miből is fizeti ki a kormány. Márpedig mindenki, aki végiggondolja ezt, tudhatja: mindenki fogja fizetni. Az új adókkal, az emelkedő árakból befolyó ÁFA és jövedéki adókból, a bankok megsarcolásából, amit hat nap múlva a pénzintézetek minden ügyfelük nyakába zúdítanak.
Az Ünnep estéjén sokak maradtak a képernyők előtt, és végignézték az új formában – a szegedi Dóm előtt – színpadra állított legendás rock operát. Az eredeti 30 évvel ezelőtti előadás a Király-dombon valódi reveláció volt. Olyan hangon szólaltatta meg mondanivalóját (már akkor is aktuális áthallásokkal: Nagy Imre vs. Kádár János), ami eleve biztosította sikert, és a hatalom kritikáját. A mű aztán egy korosztály ikonja lett. Ám ez a generáció megöregedetett, és az elmúlt 20-25 évben a mű már nem kapott akkora nyilvánosságot, hogy az felkeltette volna a 90-es évek fiatalságának figyelmét. Megváltozott a világ, változtak értékeink, változott a fiatalság ízlése. Ma már csak az ötven felettiek tombolnak önfeledten Szörényi és Bródy szerzeményeire. A fiatalok muzsikája már más.
Ebben a megváltozott környezetben színpadra állítani az István a királyt — merész, de méltó feladat. Úgy kell ezt tenni, hogy a mai harmincasoknak is azt jelentse, amit anno ’83-ban jelentett az akkoriaknak.
Éppen ezért nem érthető – kizárólag színpadi, és rendezési szempontból – az a fajta felháborodás, ami az előadást kísérte. Azaz dehogynem érthető! A politikum ugyanis e mű jellegzetessége. Így mindenki (jobbos és balos) megtalálja benne a magának tetszőt és utálni valót.
Nem kellene vesztegetem a sorokat Bayer Zsoltra, de mégis: kirohanása Szörényi Levente ellen, több, mint komikus. Hol volt (van) Bayer Szörényihez képest, aki már akkor letette az asztalra életművének egy jelentős részét, amikor Zsolt még csak újságíró samesz volt a hajdani Népszabadság pártpolitikai rovatánál. Mikor az egér akarja összehasonlítani magát az oroszlánnal!
E két esemény azzal kapcsolódik a címhez, hogy nemzettudatunkat tovább erodálja. Nem azzal törődik, hogy történelmünk és társadalmunk eseményei, sorskérdései valós értékelés során erősítsék nemzeti hovatartozásunkat, hanem azzal, hogy valamiféle „aktualizált, napi és helyi érdekeknek” rendeljék alá történelmünket és annak személyiségeit. Ez pedig azzal jár, hogy ahelyett, hogy megismernénk és elsajátítanánk múltunkat, tanulnánk annak következményeiből, inkább valamiféle hamis hősi köntösbe öltöztetjük azokat. Így sohasem fog felépülni egy egészséges nemzettudat!
A legbornírtabb esemény
Alig telt el az ünnep, a hét végére újabb bornírt szenzációt hozott. Politikai elemzők sokasága szólalt meg az ügyben, mindenféle vélemény elhangzott. Egy valamit nem olvastam még sehol: hogy van az, hogy a politikusok nem érzik azt a felelősséget, amelyet a választók elvárása közvetít?
Sem az MSZP, sem az Együtt-PM nem tömegpárt. A tömegpártok ideje már vagy három évtizede leáldozott. Ma a pártok szűk saját tagsággal és nagy szavazóbázissal rendelkeznek. Ezek a szavazóbázisok azonban – legtöbbször – nem egyneműek. Nem egyneműek ideológiailag sem (gondoljunk csak arra, hogy az MSZP szavazóbázisát is milyen különböző emberek alkotják) életkorukat, habitusukat tekintve. Egyben talán megegyeznek: ez a társadalmi szolidaritás. hasonló mondható el Bajnai támogatóiról is: vannak köztük liberálisok, konzervatívok, baloldaliak, környezetvédők. A két támogató tömeg egyben ért egyet: le kell váltani a mostani kormányt.
Ez az alapvető elvárás a magyar társadalom több mint felében (54 százalék a legutóbbi felmérések során).
A politikusoknak ennek az elvárásnak kell eleget tenniük. Ha törik, ha szakad. Minden más lényegtelen. Lényegtelen ebben a játszmában, hogy ki lesz a miniszterelnök. (Jogilag ezt el lehet dönteni a választások után is.) Nincs helye primadonnáskodásnak, magunk fényezésének és lehetetlen javaslatoknak.
Egyetlen dolognak van helye: olyan koalíciót létrehozni, amely a mai ellenzéket a legszélesebb körben képes mozgósítani.
Nehéz a feladat? Valóban nehéz! De akik ezt nem képesek felfogni és megoldani, azok ne nagyon ácsingózzanak arra, hogy a Magyarország (már nem is Magyar Köztársaság) miniszterelnökei legyenek! Most jött el annak az ideje, hogy a normális, és változást akaró tömegek kifejezzék értetlenségüket és elégedetlenségüket ez ellen az impotens és bornírt vetélkedéssel szemben.
Uraim! Ébresztő! A szavak helyett konkrét cselekvést kérünk, nem pótcselekvést („előválasztások”), amely sokba kerül és már előre láthatóan kontraproduktív!
Ceterum censeo OV esse delendum!
Mindezt tetézte az István a király bemutatója az egyik kereskedelmi televízióban, amelynek hullámai még ma is tartanak. A legnagyobb durranás – ha lehet így fogalmazni –, amely felülírta még a nagy hezitálások ellenére is megtartott ünnepi tüzijátékot, a két baloldali vezető látványos összeveszése volt.
Az átlagembert – lévén négy napos ünnep – az előbbiekből kevés érdekelte, hiszen, ha tehette, elment és saját szórakozásának, pihenésének szentelte a négynapos nemzeti ünnepet. Jól is tette, elvégre augusztus 20-a olyan ünnep, amiről még mindig nem tudja, hogy miért is kellene lelkesednie: Istvánt, első királyunkat és államiságunk ezer évét ünnepelje-e, vagy (nem is létező, ám csaknem negyven éven át hangsúlyozott) alkotmányunkat, esetleg az új kenyeret — vagy bármit, amitől jól érzi magát.
Vegyük sorba:
A miniszterelnök helyettes nem átallotta Szent István ürügyén fikázni Európát emígyen: „…Ez az egykor biztos sziklára alapozott Európa már odáig süllyedt, hogy szikla helyett a relativizmus homokjára építkezett. Kezdi feladni – mi több – eltaszítani magától az identitását jelentő alapvető keresztény értékeket. …Nem akarják meghallani Schumann intését sem, aki azt mondta, hogy »ha Európa nem lesz keresztény, akkor nem is lesz, és keresztények nélkül nincs Európa sem.«”Ebből a szövegből az tetszik ki, hogy Magyarország újfent a „kereszténység bástyájának” tekinti magát, és követeli a jogot, hogy az egész közösségnek adjon „szellemi alapot”. Nem kis szerepzavarról tanúskodik mindez, és normális emberek között magyarázatra sem szorul.
Azt nem is gondolták az ünnepi szónokok, hogy mézes-mázos szavakba burkolt megemlékezéseik kirajzolják mindazt a bornírt látomást, amelyet magukról és az általuk képviselt hatalomról tartanak.
„…Nagyra becsüljük a város történelmét – mondta Orbán Viktor augusztus 19-én Székesfehérvárott –, és elismerjük azt a vállalkozó kedvet és életerőt, amelynek Önök, fehérváriak újra és újra bizonyságát adják. Vállalkozó kedvről és életerőről vall az a beszédes tény, hogy az elmúlt évek során Önök 807 (azaz nyolcszázhét) kisebb-nagyobb fejlesztést indítottak meg a kormánnyal közösen, és ezekből már 378 fejlesztést meg is valósítottak. Miután a kormány mai ülésén a polgármester is részt vett, azt hiszem, ez a szám gyarapodhat. …A kormány Székesfehérvár iránti tisztelete fejeződött ki abban, hogy a város adósságának 70 százalékát, azaz kilenc és félmilliárd forintnyi adósságot átvállaltunk, kiváltva ezzel koronázó városunkat és annak polgárait a fenyegető adósrabszolgaság megpróbáltatásaiból.”
Most és itt ne elemezzük a miniszterelnök beszédének történelmi mondatait – ennek felelőssége nem magát, sokkal inkább beszédíróinak hozzá nem értését bizonyítja: lásd: Magyarország Története Előzmények és magyar történet 1242-ig – Akadémiai Kiadó, Budapest. 1984. 723-726, 734-769. oldalak –, sokkal inkább azt, ami a mának szól. István „Intelmeiből” azokat a részeket ragadta ki, amely alattvalóival való bánásmódra oktatja az ifjú Imre herceget.
A másik lényeges üzenet pedig a következő: legyetek jó támogatói a mostani kormánynak és lám-lám elnyeritek méltó jutalmatok: nem lesztek adósrabszolgák.
Az persze egy szóval sem hangzik el, hogy a fent emlegetett adósságot miből is fizeti ki a kormány. Márpedig mindenki, aki végiggondolja ezt, tudhatja: mindenki fogja fizetni. Az új adókkal, az emelkedő árakból befolyó ÁFA és jövedéki adókból, a bankok megsarcolásából, amit hat nap múlva a pénzintézetek minden ügyfelük nyakába zúdítanak.
Az Ünnep estéjén sokak maradtak a képernyők előtt, és végignézték az új formában – a szegedi Dóm előtt – színpadra állított legendás rock operát. Az eredeti 30 évvel ezelőtti előadás a Király-dombon valódi reveláció volt. Olyan hangon szólaltatta meg mondanivalóját (már akkor is aktuális áthallásokkal: Nagy Imre vs. Kádár János), ami eleve biztosította sikert, és a hatalom kritikáját. A mű aztán egy korosztály ikonja lett. Ám ez a generáció megöregedetett, és az elmúlt 20-25 évben a mű már nem kapott akkora nyilvánosságot, hogy az felkeltette volna a 90-es évek fiatalságának figyelmét. Megváltozott a világ, változtak értékeink, változott a fiatalság ízlése. Ma már csak az ötven felettiek tombolnak önfeledten Szörényi és Bródy szerzeményeire. A fiatalok muzsikája már más.
Ebben a megváltozott környezetben színpadra állítani az István a királyt — merész, de méltó feladat. Úgy kell ezt tenni, hogy a mai harmincasoknak is azt jelentse, amit anno ’83-ban jelentett az akkoriaknak.
Éppen ezért nem érthető – kizárólag színpadi, és rendezési szempontból – az a fajta felháborodás, ami az előadást kísérte. Azaz dehogynem érthető! A politikum ugyanis e mű jellegzetessége. Így mindenki (jobbos és balos) megtalálja benne a magának tetszőt és utálni valót.
Nem kellene vesztegetem a sorokat Bayer Zsoltra, de mégis: kirohanása Szörényi Levente ellen, több, mint komikus. Hol volt (van) Bayer Szörényihez képest, aki már akkor letette az asztalra életművének egy jelentős részét, amikor Zsolt még csak újságíró samesz volt a hajdani Népszabadság pártpolitikai rovatánál. Mikor az egér akarja összehasonlítani magát az oroszlánnal!
E két esemény azzal kapcsolódik a címhez, hogy nemzettudatunkat tovább erodálja. Nem azzal törődik, hogy történelmünk és társadalmunk eseményei, sorskérdései valós értékelés során erősítsék nemzeti hovatartozásunkat, hanem azzal, hogy valamiféle „aktualizált, napi és helyi érdekeknek” rendeljék alá történelmünket és annak személyiségeit. Ez pedig azzal jár, hogy ahelyett, hogy megismernénk és elsajátítanánk múltunkat, tanulnánk annak következményeiből, inkább valamiféle hamis hősi köntösbe öltöztetjük azokat. Így sohasem fog felépülni egy egészséges nemzettudat!
A legbornírtabb esemény
Alig telt el az ünnep, a hét végére újabb bornírt szenzációt hozott. Politikai elemzők sokasága szólalt meg az ügyben, mindenféle vélemény elhangzott. Egy valamit nem olvastam még sehol: hogy van az, hogy a politikusok nem érzik azt a felelősséget, amelyet a választók elvárása közvetít?
Sem az MSZP, sem az Együtt-PM nem tömegpárt. A tömegpártok ideje már vagy három évtizede leáldozott. Ma a pártok szűk saját tagsággal és nagy szavazóbázissal rendelkeznek. Ezek a szavazóbázisok azonban – legtöbbször – nem egyneműek. Nem egyneműek ideológiailag sem (gondoljunk csak arra, hogy az MSZP szavazóbázisát is milyen különböző emberek alkotják) életkorukat, habitusukat tekintve. Egyben talán megegyeznek: ez a társadalmi szolidaritás. hasonló mondható el Bajnai támogatóiról is: vannak köztük liberálisok, konzervatívok, baloldaliak, környezetvédők. A két támogató tömeg egyben ért egyet: le kell váltani a mostani kormányt.
Ez az alapvető elvárás a magyar társadalom több mint felében (54 százalék a legutóbbi felmérések során).
A politikusoknak ennek az elvárásnak kell eleget tenniük. Ha törik, ha szakad. Minden más lényegtelen. Lényegtelen ebben a játszmában, hogy ki lesz a miniszterelnök. (Jogilag ezt el lehet dönteni a választások után is.) Nincs helye primadonnáskodásnak, magunk fényezésének és lehetetlen javaslatoknak.
Egyetlen dolognak van helye: olyan koalíciót létrehozni, amely a mai ellenzéket a legszélesebb körben képes mozgósítani.
Nehéz a feladat? Valóban nehéz! De akik ezt nem képesek felfogni és megoldani, azok ne nagyon ácsingózzanak arra, hogy a Magyarország (már nem is Magyar Köztársaság) miniszterelnökei legyenek! Most jött el annak az ideje, hogy a normális, és változást akaró tömegek kifejezzék értetlenségüket és elégedetlenségüket ez ellen az impotens és bornírt vetélkedéssel szemben.
Uraim! Ébresztő! A szavak helyett konkrét cselekvést kérünk, nem pótcselekvést („előválasztások”), amely sokba kerül és már előre láthatóan kontraproduktív!
Ceterum censeo OV esse delendum!
2013. augusztus 18., vasárnap
BALOLDAL AVAGY A VULGÁRMARXIZMUS
Nagyra becsült baloldali barátaim és ismerőseim megest elvetették a sulykot. A Gödi Fészek programja megpróbálta elemezni a baloldaliság értékeit. Mindennek a zanzája azonban kontraproduktív volt. A sajtó egyetlen dolgot emelt ki (mivel csak egyetlen napon volt ott), az úgynevezett alapjövedelmet (mint a baloldali gondolat egyetlen olyan szegmensét, amiben a résztvevők megegyeztek).
Nem szándékom kritizálni egyetlen előadót, felszólalót sem. Mindössze arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy a téma (a baloldaliság és annak társadalmi megvalósulása, a tőke meghaladása) sokkal összetettebb annál, mint ami manapság a fejekben megfordul.
Marx és filozófiája a XIX. század elején született, amikor a termelés, a tőke és a társadalmak gyökeresen más állapotban voltak. A Tőkében megfogalmazott törvényszerűségek – valljuk be őszintén – a legtöbb közember számára érthetetlen elvont módon fogalmazódtak meg. Ezt természetesen igyekeztek már anno lefordítani valamiféle közérthető változatra. A kísérlet sikerült is, megszületett az a vulgáris, egyszerű formája ennek a filozófiának, amely mintegy másfél évszázadon át meghatározta a baloldali (főleg bolsevik) mozgalmak gondolkodását.
A baj csak az, hogy ennek a vulgármarxizmusnak egyre kevesebb köze volt (lett) az igazi marxi gondolatokhoz, és ahogyan az idő haladt előre, egyre kevesebb köze lett a valósághoz.
A tőke változása
Marx szerint a tőke tulajdonképpen egyenlő a kizsákmányolással. A tőke (termelőeszközök) tulajdonosa ugyanis elsajátítja annak a többletnek a nagy részét, amely a munkából (a munkások munkaerejéből és termelési tapasztalatából) származik. Ez elméletileg a XIX. század elején közepén valóban így volt, de mára a helyzet gyökeresen megváltozott. Először is megváltozott a tőke tulajdonosi szerkezete. Míg a kapitalizmus kezdeteiben és még Marx idején is a tőke (termelőeszközök és pénz) jól meghatározható személyek kezében volt. Egyének, családok, kisebb-nagyobb klánok tulajdonolták azokat.
A XX. század végére azonban ez a helyzet gyökeresen megváltozott. A tőke ma már nem személyekhez köthető. A tőke társadalmasodott. A termelő tőke (nyílt, a tőzsdén szereplő részvénytársaságok) és a banktőke már nem döntően egyes személyek tulajdonában áll, hanem kisebb-nagyobb befektetőcsoportok, nyugdíj és egészségpénztárak diszponálnak felettük.
Ez utóbbiak pedig az egyszerű emberek megtakarításait, jövedelmük egy részét forgatják. Mint ahogy a bankok sem a tulajdonosok pénzét használják, hanem a betéteseik megtakarításait forgatják meg a tőkepiacon és a gazdaság termelő szférájában (hiteleznek).
A tőke pedig az elmúlt három évtized alatt oly mértékben globalizálódott, amelyről Marx annak idején nem is álmodhatott. Az európai gyakorlatban azt láthatjuk, hogy a termelő tőke jelentős rész kivonult az adott állam „fennhatósága” alól, és a világ más tájain telepedett meg (ahol olcsóbb a munkaerő és közelebb vannak a nyersanyag források). Így az európai – de más fejlett iparral rendelkező – országok ott maradtak a maguk szociális rendszereivel, gyakorlatilag forrás nélkül.
A mai szociális válság egyik szegmense pontosan ez a változás.
Persze a gyakorlatot és a valóságot a filozófia nem igazán követte. Bár az elmúlt két évtizedben komoly filozófiai viták zajlottak – elsősorban a nyugat-európai marxista körökben –, és ennek egyik lenyomata Mészáros István (egykori Lukács György tanítvány, a brightoni University of Sussex professzor emeritusa, az MTA külső tagja) napjaink egyik legelismertebb marxista filozófusa munkája a „Tőkén túl” négy kötete.
„A tőke világa valójában nagyon különbözik ma attól, amilyen az időtt volt, amikor a modern szocialista mozgalom útjára indult a tizenkilencedik század első felében. A fejlődés közbeeső évtizedeinek komoly vizsgálata nélkül – figyelemmel a szocialista alternatíva stratégiai elméleti rendszerére éppúgy, mint gyökeresen megváltozott szervezeti követelményeire – nem újulhat meg a szocialista projektum. Ezzel a kihívással minden szocialistának szembe kell néznie a belátható jövőben.” (M.I. Tőkén túl I kötet 19. old.)
A termelőeszközök fejlődése
A harmadik (vagy már negyedik, ötödik) technológiai forradalom, amelyet az elmúlt fél évszázadban éltünk meg, tovább fokozta mindazt a társadalmi válságot, amelyet a tőke globális mozgása beindított. 1970-től, de főként a ’80-as évtized elejétől az informatika robbanásszerű fejlődése olyan termelőeszközöket eredményezett az anyagi javak előállítása terén, amely a korábban foglalkoztatott munkaerőhöz képest töredékére csökkentette az élő munkaerő szükségletet egyes iparágakban és a mezőgazdaságban.
Ez a technológiai forradalom tovább növelte a társadalmi feszültségeket, hiszen a foglalkoztatottság tovább csökkent a fejlett országokban. Az első időben az így munkanélkülivé vált tömegek egy részét ugyan felszívta a tercier szektornak nevezett szolgáltatói szféra, azonban ennek is megvoltak (vannak) a maga korlátai. Aki csak egy kicsit is hajlandó kutakodni például a magyar foglalkoztatottsági statisztikákban, igen megdöbbentő tényekkel szembesülhet. (Egy jellemző példa: a magyar bankszektor a ’90-es évek elején, közepén – ekkor jelent meg hazánkban az ipari méretű komputerizáció – alkalmazottainak csaknem negyven százalékát bocsátotta el, mert a számítógépek gyorsabban és pontosabban végezték a számlákkal kapcsolatos munkát, mint a „számlamanók”.)
A fent már említett feszültségre pedig sem a politikusok, sem a teoretikusok részéről nem született jó megoldás.
Társadalmi gondok
Nem csak a fejlett társadalmak szembesültek azzal, hogy az úgynevezett „jóléti társadalmaknak” vége, mert az adott államnak nincs annyi bevétele, amiből finanszírozhatná az addigi juttatásokat, hanem az úgynevezett „nyertes államok” (elsősorban kelet-Ázsia feltörekvői: Kína, Dél-Korea, Malajzia, India) sem örülhetnek feltétlenül annak, hogy a termelés jelentős részét végzik. A társadalom részéről ugyan még nincsenek azok az évtizedes elvárások, amelyekkel az európai országokban szembe kell néznie a politikának, ám az egyre tömegesebbé váló globális kommunikáció (erre mondja Vitányi Iván, hogy „entertainment és info-culto-compu-tainment”), amely a különböző kultúrák között mintákat közvetít ezekben az országokban is, olyan „fogyasztást” gerjeszt, amelyet nem képesek teljesíteni.
A probléma – amiről TGM szellemesen megjegyezte, hogy nem csak a felszínét kell kapargatni – így láthatóan meg sem oldható egy adott társadalom keretei között.
Heller Ágnes nemrégen adott interjújában kifejtette, hogy maga a filozófia is részfilozófiákra esett szét, így képtelen egységes emberi értékek mentén válaszokat megfogalmazni. Mindebből pedig az következik, hogy a ma használatos politikai ideológiák még „jelzős szerkezetekkel” sem képesek leírni a globális valóságot, nemhogy arra lennének jók, hogy valamiféle kiutat mutassanak. A „nagy narratíváknak” vége. Kiüresedtek a nagy filozófiai irányzatok – benne a klasszikus marxizmus is –, ideje a paradigmaváltásnak.
Filozófusok feladata
Nagyon sokan támadták Mészáros Istvánt is. Pedig nem tett mást, mint következetesen marxista módszerekkel cáfolta a vulgármarxizmus eddig bevett formuláit. Hogy Ő miként képzeli az átmenet valóságát – természetesen sok idő és energia ráfordítása árán – álljon itt az idézet:
„…Világos azonban, hogy a szocialista átalakulás folyamata – pontosan azért, mert át kell fognia tőke, a munka és az állam közötti kölcsönös kapcsolatok minden oldalát – csakis az átmenetet jelentő átépítés olyan formájaként fogható föl, amelyik az öröklött és fokozódó ütemben változó anyagi közvetítések áttételére alapozódik. Mint Goethe atyjának esetében (még ha igen eltérő okból is), itt sincs lehetőség lebontani a meglevő építményt, és egy teljesen újat húzni föl a helyére, egészen új alapokon. Az életnek mennie kell tovább az aládúcolt házban az átépítés egész folyamán, miközben a ház emeleteit „alulról kezdve egyiket a másik után kicserélik, az újat mintegy beleillesztve,; így aztán úgyszólván semmi sem marad meg a régiből”. Sőt a föladat még ennél is nehezebb. Még az épület korhadozó támgerendáit is ki kell cserélni, s közben az emberiséget ki kell menteni a tőkerendszer veszélyessé vált vázszerkezetéből.” (Mészáros István: Tőkén túl II kötet 322. oldal – L’ Harmattan, Budapest, 2009.)
Ceterum censeo OV esse delendum
Nem szándékom kritizálni egyetlen előadót, felszólalót sem. Mindössze arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy a téma (a baloldaliság és annak társadalmi megvalósulása, a tőke meghaladása) sokkal összetettebb annál, mint ami manapság a fejekben megfordul.
Marx és filozófiája a XIX. század elején született, amikor a termelés, a tőke és a társadalmak gyökeresen más állapotban voltak. A Tőkében megfogalmazott törvényszerűségek – valljuk be őszintén – a legtöbb közember számára érthetetlen elvont módon fogalmazódtak meg. Ezt természetesen igyekeztek már anno lefordítani valamiféle közérthető változatra. A kísérlet sikerült is, megszületett az a vulgáris, egyszerű formája ennek a filozófiának, amely mintegy másfél évszázadon át meghatározta a baloldali (főleg bolsevik) mozgalmak gondolkodását.
A baj csak az, hogy ennek a vulgármarxizmusnak egyre kevesebb köze volt (lett) az igazi marxi gondolatokhoz, és ahogyan az idő haladt előre, egyre kevesebb köze lett a valósághoz.
A tőke változása
Marx szerint a tőke tulajdonképpen egyenlő a kizsákmányolással. A tőke (termelőeszközök) tulajdonosa ugyanis elsajátítja annak a többletnek a nagy részét, amely a munkából (a munkások munkaerejéből és termelési tapasztalatából) származik. Ez elméletileg a XIX. század elején közepén valóban így volt, de mára a helyzet gyökeresen megváltozott. Először is megváltozott a tőke tulajdonosi szerkezete. Míg a kapitalizmus kezdeteiben és még Marx idején is a tőke (termelőeszközök és pénz) jól meghatározható személyek kezében volt. Egyének, családok, kisebb-nagyobb klánok tulajdonolták azokat.
A XX. század végére azonban ez a helyzet gyökeresen megváltozott. A tőke ma már nem személyekhez köthető. A tőke társadalmasodott. A termelő tőke (nyílt, a tőzsdén szereplő részvénytársaságok) és a banktőke már nem döntően egyes személyek tulajdonában áll, hanem kisebb-nagyobb befektetőcsoportok, nyugdíj és egészségpénztárak diszponálnak felettük.
Ez utóbbiak pedig az egyszerű emberek megtakarításait, jövedelmük egy részét forgatják. Mint ahogy a bankok sem a tulajdonosok pénzét használják, hanem a betéteseik megtakarításait forgatják meg a tőkepiacon és a gazdaság termelő szférájában (hiteleznek).
A tőke pedig az elmúlt három évtized alatt oly mértékben globalizálódott, amelyről Marx annak idején nem is álmodhatott. Az európai gyakorlatban azt láthatjuk, hogy a termelő tőke jelentős rész kivonult az adott állam „fennhatósága” alól, és a világ más tájain telepedett meg (ahol olcsóbb a munkaerő és közelebb vannak a nyersanyag források). Így az európai – de más fejlett iparral rendelkező – országok ott maradtak a maguk szociális rendszereivel, gyakorlatilag forrás nélkül.
A mai szociális válság egyik szegmense pontosan ez a változás.
Persze a gyakorlatot és a valóságot a filozófia nem igazán követte. Bár az elmúlt két évtizedben komoly filozófiai viták zajlottak – elsősorban a nyugat-európai marxista körökben –, és ennek egyik lenyomata Mészáros István (egykori Lukács György tanítvány, a brightoni University of Sussex professzor emeritusa, az MTA külső tagja) napjaink egyik legelismertebb marxista filozófusa munkája a „Tőkén túl” négy kötete.
„A tőke világa valójában nagyon különbözik ma attól, amilyen az időtt volt, amikor a modern szocialista mozgalom útjára indult a tizenkilencedik század első felében. A fejlődés közbeeső évtizedeinek komoly vizsgálata nélkül – figyelemmel a szocialista alternatíva stratégiai elméleti rendszerére éppúgy, mint gyökeresen megváltozott szervezeti követelményeire – nem újulhat meg a szocialista projektum. Ezzel a kihívással minden szocialistának szembe kell néznie a belátható jövőben.” (M.I. Tőkén túl I kötet 19. old.)
A termelőeszközök fejlődése
A harmadik (vagy már negyedik, ötödik) technológiai forradalom, amelyet az elmúlt fél évszázadban éltünk meg, tovább fokozta mindazt a társadalmi válságot, amelyet a tőke globális mozgása beindított. 1970-től, de főként a ’80-as évtized elejétől az informatika robbanásszerű fejlődése olyan termelőeszközöket eredményezett az anyagi javak előállítása terén, amely a korábban foglalkoztatott munkaerőhöz képest töredékére csökkentette az élő munkaerő szükségletet egyes iparágakban és a mezőgazdaságban.
Ez a technológiai forradalom tovább növelte a társadalmi feszültségeket, hiszen a foglalkoztatottság tovább csökkent a fejlett országokban. Az első időben az így munkanélkülivé vált tömegek egy részét ugyan felszívta a tercier szektornak nevezett szolgáltatói szféra, azonban ennek is megvoltak (vannak) a maga korlátai. Aki csak egy kicsit is hajlandó kutakodni például a magyar foglalkoztatottsági statisztikákban, igen megdöbbentő tényekkel szembesülhet. (Egy jellemző példa: a magyar bankszektor a ’90-es évek elején, közepén – ekkor jelent meg hazánkban az ipari méretű komputerizáció – alkalmazottainak csaknem negyven százalékát bocsátotta el, mert a számítógépek gyorsabban és pontosabban végezték a számlákkal kapcsolatos munkát, mint a „számlamanók”.)
A fent már említett feszültségre pedig sem a politikusok, sem a teoretikusok részéről nem született jó megoldás.
Társadalmi gondok
Nem csak a fejlett társadalmak szembesültek azzal, hogy az úgynevezett „jóléti társadalmaknak” vége, mert az adott államnak nincs annyi bevétele, amiből finanszírozhatná az addigi juttatásokat, hanem az úgynevezett „nyertes államok” (elsősorban kelet-Ázsia feltörekvői: Kína, Dél-Korea, Malajzia, India) sem örülhetnek feltétlenül annak, hogy a termelés jelentős részét végzik. A társadalom részéről ugyan még nincsenek azok az évtizedes elvárások, amelyekkel az európai országokban szembe kell néznie a politikának, ám az egyre tömegesebbé váló globális kommunikáció (erre mondja Vitányi Iván, hogy „entertainment és info-culto-compu-tainment”), amely a különböző kultúrák között mintákat közvetít ezekben az országokban is, olyan „fogyasztást” gerjeszt, amelyet nem képesek teljesíteni.
A probléma – amiről TGM szellemesen megjegyezte, hogy nem csak a felszínét kell kapargatni – így láthatóan meg sem oldható egy adott társadalom keretei között.
Heller Ágnes nemrégen adott interjújában kifejtette, hogy maga a filozófia is részfilozófiákra esett szét, így képtelen egységes emberi értékek mentén válaszokat megfogalmazni. Mindebből pedig az következik, hogy a ma használatos politikai ideológiák még „jelzős szerkezetekkel” sem képesek leírni a globális valóságot, nemhogy arra lennének jók, hogy valamiféle kiutat mutassanak. A „nagy narratíváknak” vége. Kiüresedtek a nagy filozófiai irányzatok – benne a klasszikus marxizmus is –, ideje a paradigmaváltásnak.
Filozófusok feladata
Nagyon sokan támadták Mészáros Istvánt is. Pedig nem tett mást, mint következetesen marxista módszerekkel cáfolta a vulgármarxizmus eddig bevett formuláit. Hogy Ő miként képzeli az átmenet valóságát – természetesen sok idő és energia ráfordítása árán – álljon itt az idézet:
„…Világos azonban, hogy a szocialista átalakulás folyamata – pontosan azért, mert át kell fognia tőke, a munka és az állam közötti kölcsönös kapcsolatok minden oldalát – csakis az átmenetet jelentő átépítés olyan formájaként fogható föl, amelyik az öröklött és fokozódó ütemben változó anyagi közvetítések áttételére alapozódik. Mint Goethe atyjának esetében (még ha igen eltérő okból is), itt sincs lehetőség lebontani a meglevő építményt, és egy teljesen újat húzni föl a helyére, egészen új alapokon. Az életnek mennie kell tovább az aládúcolt házban az átépítés egész folyamán, miközben a ház emeleteit „alulról kezdve egyiket a másik után kicserélik, az újat mintegy beleillesztve,; így aztán úgyszólván semmi sem marad meg a régiből”. Sőt a föladat még ennél is nehezebb. Még az épület korhadozó támgerendáit is ki kell cserélni, s közben az emberiséget ki kell menteni a tőkerendszer veszélyessé vált vázszerkezetéből.” (Mészáros István: Tőkén túl II kötet 322. oldal – L’ Harmattan, Budapest, 2009.)
Ceterum censeo OV esse delendum
2013. augusztus 9., péntek
Kánikula alatt
Devizahitelesek problémái, a tőzegbányák ügye, a nemzeti parkok parcellázása mind-mind az „uborkaszezon” ügyei, tetézve az ózdi nyilvános kutak botrányával. Azt gondolta a regnáló hatalom, hogy a hőség eltompítja az emberek figyelmét, és a nyár jótékony fedése alatt – amikor is azt feltételezték, hogy a lakosság a nyári vakációjával van elfoglalva – szép csendben elintézhetik a még maradék vagyonok újraosztását.
Csak egyet feledtek ki a számításból. Ma az emberek döntő többségének nincs lehetősége nyári szabadságra menni. Még azok sem nagyon gondolhatnak erre, akiknek valamiféle munkája van. Egész egyszerűen az új munka törvénykönyve értelmében nem is nagyon rendelkeznek szabadságuk jelentős részével. Így aztán nem kockáztatják, hogy a család pihenése érdekében összeütközésbe kerüljenek munkáltatójukkal, és ennek következtében hirtelen az utcán találják magukat.
A csaknem 300 ezres munkanélküli tömeg (meg akik már egy jó ideje kiestek mindenféle ellátási rendszerből) pedig nem is álmodhat arról, hogy nyaralni menjen.
(Régi vicc Hacsek és Sajótól:
–Hol nyaralnak Sajókám?
–Háromszéken!
–Az szép hely! Merre is található pontosan?
–Hár a gangon! Kiteszünk három széket!...)
Persze azért egyáltalán nem vicces, ami az elmúlt tíz napban történt.
A legjellemzőbb a láp ügye. Ezer hektárból – amin több vállalkozás bányássza a tőzeget – nyolcszázat hirtelen „természetvédelmi területté nyilvánítunk. Ezzel totálisan ellehetetlenítjük az ott kenyerüket keresőket (modell a trafik tender), semmiféle kárpótlásra nem jogosultak, mehetnek a hóra!
Nem úgy a maradék (ráadásul a terület kellős közepén) kétszáz hektáron dolgozó vállalkozó, aki érdekes véletlenek összjátékaként éppenséggel a miniszterelnök családjából való.
Nem gondolhatunk természetesen semmiféle hatalmi arroganciára. Mindössze arra, hogy lám, milyen jól választotta ki a művelési területet. Még a hatóság sem talál semmi kivetni valót a kitermelésen. Minden más feltételezés csak a hőségnek tudható be. A kánikula tompítja a gondolkodást, és a felháborodás csak ennek a következménye.
A lehető legszerencsétlenebb módon, pontosan a legmelegebb napokban vezette be pedagógiai jellegű intézkedését. Minden előzetes felmérés és végiggondolt következmények figyelembevétele nélkül.
Az intézkedés és a kifogásokra való első reakciók híven tükrözték a FIDESZ-politikusok (magukat annak tartó szerviensek) felfogását: bármit, bármikor megtehetünk, minél jobban kiabálnak ellene, annál nagyobb ívben van leszarva a reakció!
Mert lássuk be: ezt történik szinte mindennel. Hiába a társadalmi tiltakozás, a hatalom semmit sem vesz figyelembe. (Jelen esetben a polgármester még a belügyminiszter utasítását sem). Olyanok, mint a kiskakas a szemétdombon: kukorékol és azt hiszi, uralkodik a saját szemétdombja felett.
A devizahitelekkel kapcsolatban a kormányzat meg hezitál. Olyanok mint a szűzlányok: szeretnék is kipróbálni a testiséget, de jó lenne megtartani az „érintetlenséget” is. Mint tudjuk, ez nem megy!
Össze vissza beszélnek a médiában mindenféle „szakértők”, akik mögött persze jól meghatározható érdekcsoportok vannak: hol a kormány, hol a bankok. Csak egyetlen egy szereplő marad ki mindezekből: az adósok tömege. Idáig egyetlen épkézlábnak látszó javaslat hangzott el Róna Pétertől. Ám ezt senki sem akarja meghallgatni. Már csak ezért sem, mert e javaslat bizony (jogi alapon) felveti mind az állam, mind a bankok felelősségét. (E témakörben a legbornírtabb ötletet egy „banki szakember” repített fel, miszerint még ez ügyben a svájci jegybankkal is tárgyalni kellene. Nem fejtem ki miért ostoba az ötlet, maradjon feladványnak az olvasók számára.)
Egy tény: aki az elmúlt öt esztendőben hosszabb futamidőre euro vagy CHF kölcsönt vett fel, annak szembe kellett néznie azzal, hogy az általa felvett törlesztő részletekért a kétszeresét fizeti, mi több, a felvett tőke is megduplázódott. Így a bankok által beszedett – vagy beszedni kívánt – összeg a háromszorosára duzzadt. Ez pedig a józan ész (és a jog) alapján kimeríti az uzsora fogalmát.
Még egyáltalán nem látszik, hogy mi lesz ennek a csörtének a vége, de egy biztos: minél hosszabb ideig húzzák a rendezést, annál több hiteles megy csődbe, családok kerülnek a tönk szélére.
És még ez a kormány mondotta, hogy nem hagynak senkit az út szélén. Tényleg nem hagyják őket ott: belerúgják az árokba, hogy ne is látsszon!
Ceterum censeo OV esse delendum
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)