HALOTTAK NAPJÁRA

Néhány – talán renegátnak tetsző – gondolat halottak napjára. Csak azért, hogy az ember tisztába tegye önmagában, hogy miként is viszonyul elhunyt hozzátartozóihoz, barátaihoz — és nem utolsó sorban magához és az élőkhöz.
November másodika – ki tudja mióta, a hagyomány az évszázadok ködébe vész – az a nap, amikor meg kell emlékeznünk halottainkról. Illik kizarándokolni a temetőbe – már ha tudunk, ha nem akadályoz bennünket távolság, köszvény és egyéb testi és lelki nyavalya –, rendbe szedni az egész évben gondozni elmulasztott sírokat, sírköveket, urnatartókat.

Ez a nap kényszerítő erejű – a közösségekben mindig voltak, vannak és lesznek rituális szertartások –, mert meg kell felelni az elvárásoknak, legalább egy évben egyszer.
– Kimegyünk a temetőbe? – vetődik fel a kérdés, és mindannyian tudjuk a választ: persze, hogy ki. Megvesszük az obligát mécseseket, a csokor krizantémot (azt majd a temető bejáratánál, mert nem cipeli az ember. Kocsival ilyenkor Pesten el sem érdemes indulni, marad a tömegközlekedés). Vidéken – mert oda is menni kell –, a néhány szál (nagyobb bukéta) virág megterem a nagyi (nagynéni) kertjében.
Aztán elsétálunk a sírkertben a hanthoz, letesszük a csokrot, meggyújtjuk a mécsest. Elmormolunk néhány szót, nem hangosan csak úgy félig magunkban. Azt képzeljük, hogy letudtuk a kötelességünket, és kicsit megkönnyebbülve sétálunk visszafelé. Ilyenkor már rácsodálkozunk más sírokra, betűzzük a kövek véseteit és az évszámokat. Egy-egy híresebb ember emlék-kövénél rácsodálkozunk arra, hogy már milyen régen – 10-20 éve – nem szórakoztat, nem ír, nem fest, nem nevel, nem sportol.
Közben azon jár az eszünk, hogy milyen is volt a nagyi, apánk vagy anyánk. Felidéződnek napok, események. Egy-egy gesztus. Dolgok, amelyek vagy besorolnak a „szép emlékek” közé, vagy olyanok, amelyek akkortájt kimondottan idegesítettek.
Eszünkbe jutnak a régi halottak napi szertartások. Ezek pontosan ugyanolyanok voltak, mint a mostaniak, csak a látogatandó hantok voltak kevesebbek. Anyám például mindig kínosan ügyelt arra, hogy ezen a napon a nagycsalád összes volt tagját „meglátogassa”. Az év többi részében – más rokonokkal ellentétben – nem igazán volt „temetőjáró”. Mindig azt mondta: „Nem kell azért kijárni Farkasrétre és a Köztemetőbe, hogy emlékezhessek Rájuk.” Ehhez mindig következetesen tartotta magát.
Valahogy én is ezt vettem át – nem csoda, családi örökség. Így ezen a napon látványosan lerovom tiszteletem. De azért – legbelül – ők mindig velem vannak. Az ünnepen túl is. Mindig, minden nap.
Mert lehet, hogy az urnafalon rosszul néz ki márciusban a november elsején, másodikán felakasztott, és elszáradt mini koszorú, ám a véseten szereplők azért májusban és egész évben a fejünkben járnak.

És ez így van jól.