A DEMOKRÁCIA LEÉPÍTÉSE – CSAPDA

„…a társadalmi csapdákat – anélkül, hogy tudnák – maguk az áldozatok állítják fel maguknak. Mert emberi tettekből, emberi elhatározásokból s döntésekből, emberi törekvésekből szövődik az a háló, amelybe az emberi közösségek, társadalmak nagyon is gyakran belekeverednek, s mire észreveszik a maguk szőtte hálót, többnyire már nagyon nehéz kikeveredniük belőle.” (Hankiss Elemér: Társadalmi csapdák Diagnózisok. Magvető Kiadó, Gyorsuló idő sorozat, Budapest, 1983. 7. oldal)


Mottónak sem rossz a fenti idézet, amelyet a szerző 1978-ban vetett papírra. Nagyon úgy néz ki, szorgalmasan szőjük a hálót, és miközben ezt tesszük, egyre szorosabban tekeredik ránk, már-már fojtogat.
Napok óta tart az anyázás a politikai életben a Lázár János-féle törvényjavaslatokról
A dolog egyre szánalmasabb.

Szánalmas a FIDESZ oldaláról is, mert a biztos kétharmad birtokában is ostoba – és mindenki előtt köztudottan, érezhetően egyoldalú – magyarázatokra kényszerül. Üres panelek pufognak a különböző médiumokban. Mindez néha csak akkor válik teljesen nyilvánvalóvá, ha többször is értelmezzük e megnyilvánulásokat. Kiderül, hogy ezek a „hivatalos vélemények” nem mások, mint egymás mellé helyezett bombasztikus szavak. Mondatoknak tűnnek, ám még sem azok. Mert egy valami nagyon hiányzik belőlük és mögülük. A koherens, érvekkel és tényekkel igazolható valóság.

Orbán Viktor kurucos nekiveselkedése csak kevesekben idézi fel a „Tenkes Kapitányát” (itt és most kérek bocsánatot Zenthe Ferenc és Örsi Ferenc szellemétől az összehasonlításért). Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a nemzeti elkötelezettség és hősiesség sokkal inkább fakaszt mosolyt, semmint elismerő csettintést.
Arcunkra mostanság a felszabadultság helyett a bizonytalanság grimaszai fagynak. Az országlás láthatóan egyre önmagáért valóbb lesz. A hivatkozások pedig a „zemberekre” a „nemzetre” egyre hiteltelenebbé válnak.
Ma újra azt hiszi a hatalom – mint hitte 20-30 esztendeje is –, hogy az országban élő emberek, polgárok kiskorúak, akikről gondoskodni kell, mert dönteni saját dolgaikban képtelenek.
E hozzáállásban – politikai eszközben – van is némi igazuk.

A magyar társadalom hagyományai

A szociológusok, politológusok elég régen vitatkoznak a magyar társadalom állapotáról. Ennek egyik meghatározó munkái Hankiss Elemér „Diagnózisok (Magvető Kiadó Budapest, 1982 Gyorsuló idő sorozat), és Diagnózisok 2” (Magvető Kiadó Budapest, 1986 Gyorsuló idő sorozat), könyvei, amelyek a 70-es évek társadalmi szövetét vették górcső alá. A diagnózisok kézirata 1981-es, a Diagnózisok 2. kötete pedig 1985 júniusában zárult. Idézzük ide a Diagnózisok egy passzusát. (Infantilizmus, 254. oldal):

„A magyar társadalom tagjai évszázadok óta élnek a társadalmi hierarchia minden szintjén erős és egészségtelen függőségben a fölöttük levő hatalmasságoktól, s ez a történetileg állandósult függőségviszony rányomta bélyegét a társadalmi viselkedésformákra és a társadalmi tudatra.
…De van talán még ennél is súlyosabb függőségártalom. Az infantilizálódás. Az, hogy, hogy a tartósan függőségben élő ember, bár korát tekintve felnőtt, fokozatosan regrediál, magatartásában, tudatában, öntudatában gyerekké válik, illetve eleve nem cseperedik felnőtté, öntudatos, független személyiséggé. E folyamatnak sok jele megfigyelhető a mai magyar társadalomban is.”
Egy érzékeny idézet a 260. oldalról:
„…A 19. század közepe táján aztán az erősödő munkásmozgalmak kihívásaira adható egyik lehetséges válaszként megszületett a paternalizmus ideológiája és stratégiája, …amely voltaképpen …hatalomgyakorlás újrafogalmazása az ipari társadalom keretein belül.”
És ez bizony így működött hazánkban is az elmúl több mint fél évszázadban.
Ez gyökeresedett meg, korosztályok, generációk szocializálódtak ebben a magatartásban. Volt ennek valami kényelmessége: nem kellett komolyan gondolkodni saját életünkről, jövőnkről. Hiszen megvoltak azok az „intézmények”, amelyek mindezt megtették helyettünk. Nem kellett gondolkodni arról, hogy miből él meg a polgár, hiszen a munka kötelező volt, a „munkakerülést” törvény szankcionálta. Nem kellett foglalkozni a jövővel, mert biztosnak látszott a nyugdíj és a társadalmi ellátások alanyi joga.

Mindez egy csapásra megváltozott húsz esztendeje. De megváltozott e a társadalom?

Úgy néz ki, hogy nem, vagy legalább is nem annyira, hogy tudatosan és zsigerileg is leszámoljon a paternalizmussal. Mindez napjainkban is jól láthatóan megjelenik, újjáéled abban a pillanatban, amikor olyan személyiség tűnik fel a politikai palettán, aki azt hangoztatja, hogy mindent megold helyettünk. „Nem hagyunk senkit a romok alatt” – ígérte Orbán Viktor október 23-án a Kossuth téren.

A tömeg – amelyben még mindig él az elmúlt „létező szocializmus” gondoskodó állama – úgy érzi, hogy erre van szüksége.
Erre, mert ez kényelmes. Nem kell törni a fejet, hogy mit kell tenni holnap és holnapután. Nem kell figyelni arra, hogy megtakarításaim megfelelő hozamot érjenek el — legyen tartalékom öreg napjaimra. Kényelmes ez az alávetettség, mert így mindig megmondják, mit tegyek. Nem kell különböző állítások, ígéretek között lavírozva azokat tartalmuk szerint értékelni és választani.
Tulajdonképpen nem kell csinálni semmit, csak lenni! Lenni és mindent újra az államtól kérni, hiszen az állam nagy, gazdag, és elfeledkezni arról, hogy az állam végső soron én magam vagyok.
Ezt a gondolkodást tükrözték azok az arcok, akik áhítatos figyelemmel hallgatták a miniszterelnököt most és korábban ellenzéki vezetőként is.
Orbán Viktor jól ráérzett erre a társadalmi elmaradottságra – Kádár árváira –, és kíméletlenül ki is használta. Azt sugallta, hogy az állam mindenre képes, képes minden bajt, gondot elhárítani és képes visszahozni azt a langyos – ám sehová sem vezető – állapotot, látszatbiztonságot, amelyben 20 évvel ezelőtt létezett a magyar társadalom.

Két évtizeddel a rendszerváltás után hogyan lehetséges ez?

A demokrácia – egészen pontosan, a képviseleti, polgári demokrácia – nehezen tanulható rendszer. A világ (Európa) nyugati felén már több évszázada csiszolgatják ennek mechanizmusait, és még ma sem mondhatjuk el róla, hogy tökéletes. Ne idézzük ide most az obligát Chuchill-i mondást, majd’ mindenki ismeri.
Ez a rendszer összetett. Az intézményrendszereit most ne vizsgáljuk, mert nem a tárgya e kis jegyzetnek. Az emberi, tudati tényezők annál inkább. A polgári demokrácia egyik alapja a szuverén polgár. Az a polgár, aki szabadon rendelkezik magával – persze az adott gazdasági, társadalmi körülmények adta határon belül –, képes meghatározni magát, céljait, érdekeit. Képes arra, hogy saját, családja, kisebb-nagyobb közössége érdekei szerint hozzon döntéseket. Képes arra, hogy szabadságával úgy éljen, hogy azzal nem okoz kárt másnak (hiszen szabadsága csak addig terjed, amíg mások szabadságát az nem korlátozza önnön cselekedeteivel).
Tudja azt, hogy a társadalom intézményrendszere érte és általa létezik. Tudja azt, hogy ebben az anyagi világban semmi sincs „ingyen”. Minden jószágért – legyen ez anyagi vagy képletes, virtuális vagy államtól való közjószág – meg kell dolgoznia (ha nem is közvetlenül saját magának, de másoknak feltétlenül). Tudja azt, hogy cselekedetei, kötelességei alapján jogok illetik meg, amelyekkel élhet. A jog az az intézményrendszer, amely a többszörösen összetett közösséget, a társadalmat működteti, élhetővé teszi. Tudja azt, hogy a jog, amit a döntéshozókra átruház, az nem jelenti azt, hogy a felelősséget is átruházza. Saját döntésének ódiumait viselnie kell.
A társadalomnak ez a tagja a polgár. Aki tisztában van a fentiekkel.
Ugye milyen egyszerűnek látszik ez így első olvasatra. A mindennapokban azonban másként működik ez kis hazánkban.
Az elmúlt húsz esztendőben nem voltunk képesek a fentieket maradéktalanul elsajátítani. A társadalom egy része a szabadságot szabadosságként éli meg. Nem ismer el semmiféle – erkölcsi, jogi – korlátozásokat.
Ez joggal zavar másokat. Ám ezeket a jelenségeket nem lehet „jogi eszközökkel” kezelni. Ehhez kellenek a fenti tulajdonságok. Ha maga az egész közösség utasít el magatartásformákat, gondolkodási sémákat, akkor azt betartatja tagjaival. Nevezhetjük ezt akárminek: társadalmi erkölcsnek, hagyománynak, polgári tudatnak. Ám ezeket a sémákat konszenzussal, hosszú idő alatt alakítja ki a társadalom. Hosszú idő kell ahhoz is, hogy ezek a normák a mindennapi élet részévé váljanak.
Hiába van ma a magyar társadalomnak egy vékony rétege – a társadalom harmada –, amely a demokráciát alapvető jogának tekinti. A társadalom nagyobb része ezzel kapcsolatban vagy közömbös, vagy elutasító.
Nem lesz ez mindig így! Lassan egyre többen lesznek, akik a maguk életében is – így környezetükben természetszerűleg – kikövetelik a demokratikus játékszabályokat. Ám ez még generációs idő lesz.
Úgy látszik, ezt az időt nem tudjuk megspórolni. Még nagyon él a társadalmunkban a langymeleg paternalizmus.
Csak akkor fogunk felébredni, ha a javunkat akarják. De reméljük egyre többen nem adják majd.