Jár-kel az utcán a városi ember, és elszörnyed. Sétálgat a városi ember az erdőben és felháborodik. Hiába a szép idősebb hölgyek nyara – puhább, és a polite language-el írt változata, az indián nyár –, a levelek bizony lehullnak, a bokrok elvesztik zöld ruhájukat. Az eddig rejtő, takaró lombozat alól bizony kitüremlik a sok ocsmányság.
A tavasz sem volt semmi, de akkor úgy tűnt a szemét nem lesz tartós. Ám a lombok kihajtottak, elfedték mindazt, ami eddig hevert alattuk. És jöttek a „zemberek” és még több mocskot halmoztak fel az ártatlan köztereken. Némely tisztáson valóságos szemétdombok nőttek.
A nyár sem hozott felüdülést. Nagy csapatokat mozgósítottak a rendcsinálásra, ám mindez csak halvány maszatolásnak tűnt.
Az újdondász takarítók – pénzt és energiát nem sajnálva – még új köztereket is álmodtak, teremtettek, de ettől nem kevesebb, hanem több lett a kosz! Mert a sétálóutcát is hiába nyitották meg – 30 méterre a parktól, hogy legyen hol lófrálnia a tömegnek, arra nem gondolva, hogy ezzel csak a forgalmat terelték el –, másnap már teleszemetelte azt a hálás közönség.
A nyár szép napjai még feledtették a folyamatos szennyezést. A szemétdomb, meg „egyre nő, egyre nő, elterpeszkedik”. A lombok üde színe, a virágok illata elnyomta a gyűlő kosz orrfacsaró bűzét
Az ősz, a nagy leleplező. Amikor a parkok és a környezet leveti szivárványszínű ruháját, előbukkan a sok ótvar.
Nem lett kevesebb a kosz – sőt, nőtt –, ám eltakarítani egyre nehezebb lesz, mert minél több, annál jobban bűzlik, és annál nehezebben lehet hozzáférni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése