FORRÓ HANGULAT — HŰVÖS VÉLEMÉNY

Az aréna megtelt, ha nem is zsúfolásig. Az idő – a korai havazás – közbeszólt. Akik otthonról az interneten keresztül követték az eseményeket, érezhették, hogy a csarnokban a hangulat kifejezetten jó volt. A felvezető kettős oldotta a hangulatot, mintegy bemelegítették a témákat. Az mindig felemelő érzés, ha néhány ezer ember egyszerre énekli a himnuszt. Ezzel elérte csúcsát az emocionális ráhangolás.

Színpadra lépett – elég teátrális bevonulás után – a párt elnöke, és elmondta beszédét.
A lelkesedés a bloggernél itt kezdett lohadni.

„Felvesszük a kesztyűt” – hangzott a pártelnök szájából. Szép! Csak csendesen jegyzem meg, nem kellett volna eldobni. És sorra hangzanak az ígéretek. Fellépünk ez ellen, megakadályozzuk azt. Visszafizetjük az elvett magán-nyugdíjpénztári befizetéseket, visszavonjuk a közalkalmazottakat és köztisztviselőket sújtó diszkriminatív törvényeket.
Először azt hittem rosszul hallok, vagy visszaléptem az időben 2010 márciusára.
Ez egy választási beszéd. Megígérek ezt-azt, ha hatalomra kerülök.
És a szöveg ugyanilyen stílusban folytatódott. A hallgatóság először tapsolt, sokat. Aztán kicsit gyérebben. Akkor élénkültek meg, amikor elskandáltatták velük négyszer – ahogyan  Lúdas Matyi veri ezt Kenden vissza –, hogy azt a bizonyos kesztyűt márpedig felvesszük.
A már nem is kvázi diktatúra elleni fellépés gyakorlatáról pedig annyi hangzott el, hogy petíciót nyújtanak be Orbán Viktornak „Időben szólunk” szlogen alatt. Ebben az szerepel, hogy tartsa tiszteletben a magán-nyugdíjpénztárakban őrzött megtakarításokat; tegyen a devizahitelesek valós megsegítése érdekében; vonja vissza az egykulcsos adórendszert; szüntessen meg az indoklás nélküli elbocsátásokat, és a munkaviszony garanciális szabályait; állítsa vissza az Alkotmánybíróság eredeti hatáskörét és törölje el a visszamenőleges hatályú törvényeket.

Ez mind szép, csak már a címmel is probléma van: nem szóltak időben. Ugyanis ezek ellen a törvények ellen akkor kellett volna tiltakozni, amikor a frakció tudomására jutott, és akkor kellett volna tízezreket mozgósítani és tüntetni a Parlament előtt — mint ahogy ezt a FIDESZ tette, anno a vekkerekkel.
Utánlövés íze van ennek az egésznek.
Ugyan csinálok valamit, de minek — rossz feeling.
Valahogy az volt az érzése az embernek, hogy vagy a pártelnök talán nincs tisztában a jelen politikai és hatalmi helyzetével, vagy azt feltételezi, hogy a hallgatói nem ismerik azt. Már pedig a hallgatók jobban érzik ezt a saját bőrükön, mint ahogy ezt Mesterházy Attila egyáltalán elképzelni képes.
Ma az MSZP az általa támogatni kívánt sokszorosan hátrányos helyzetű polgárhoz hasonlatos.
Tudja, hogy mi lenne a dolga, de nincs hozzá meg a lehetősége. A valóság elől menekülve pedig pótcselekvésekbe és rózsaszín elképzelésekbe menekül. (Lásd: Népszava interjú, 2010. november 27. szám, 11. oldal)
Mindaz, ami ellen az MSZP ma tiltakozik az véres valóság.
A FIDESZ idáig meghozott minden törvényt, amelyet jónak látott annak érdekében, hogy hatalmát korlátlanul érvényesíthesse a társadalmi élet minden területén. Napi gyakorlattá vált, hogy az ellenzéket és annak javaslatait gyakorlatilag értékelés és elolvasás nélkül küldik a szemétkosárba, hiszen: „ellenzék nélkül is működik a parlament” (Orbán Viktor 1999 tavasza). Régi bevált recept.
Észre kellene már venni, hogy a jelenlegi kormány és kormányzó párt – a diktatúrák „legnemesebb” hagyományai szerint – nincs tekintettel semmi másra, csak saját hatalmára, az azt szolgáló intézkedések végrehajtására, továbbá a valós és lehetséges ellenzék elhallgattatására, ellehetetlenítésére, megbénítására.

Ez ellen a taktika ellen pedig csak egyetlen módon lehet védekezni: minden adandó alkalommal nagy tömegben kivonulni és tiltakozni. És ezt a tiltakozást nem megunni, hanem folyamatosan csinálni. Nem megengedhető, hogy a kormány „kifárasztási” taktikára játsszon. Emlékezzünk 2006 őszére, a „mindennapra egy tüntetés” jelszavára.
Mozgósítani kell minden demokratikus erőt – és itt adott esetben teljesen irreleváns az MSZP önmeghatározása –, mindenkit, aki elkötelezettje a demokráciának, a jogállamiságnak és az alkotmányos rendnek.
Ez a küzdelem most nem a gentleman’s agreement szabályai szerint zajlik. Itt nem két lovagias ellenfél áll egymással szemben. Itt most egy (sok) brigantit kell legyőzni. Ez nem a tiszta glasszé kesztyűk összecsapása az első vérig. Olyan fegyvert kell választani, amelyből az ellenfél is ért. Saját módszereit és fegyverét kell fordítani vele szembe. Még akkor is, ha sokak szerint ez nem éppen úriemberhez méltó.

Ez egy olyan küzdelem, ahol az dől el, hogy az antidemokratikus berendezkedés fennmarad-e ebben az országban a következő generáció életében. Mert ha a ma demokratái sokat lamentálnak a küzdelem mikéntjén, úgy elvesztik a lehetőségüket is arra, hogy belátható időn belül meggyógyíthassák a megsebzett magyar demokráciát.
Éppen ezért nem csak a kommunikációval, petíciókkal, hanem tömeggel és demonstrációkkal (nagyokkal) kell megmutatni a regnáló kormánynak, hogy a parlamenti kétharmada lassan csak a társadalom kisebb részének támogatását bírja.