…SÁ TEMREV KANSÁM IKA — (Aki másnak vermet ás…)

Ne csodálkozzunk a címen! Ma szinte minden fordítva történik ebben az országban.

A törvények nem előzetes egyeztetések és hatástanulmányok alapján készülnek, komoly szakmai apparátusok bevonásával, hanem egyéni képviselők agyamentségei kerülnek – természetesen kétharmados támogatással – a jogszabályok közé.
Nem vagyok naiv, a fentieket sem kell szó szerint venni, de azért a helyzet a fentiekre hajaz. Mivel nem hiszem, hogy mindez spontán alakult így – Kádár János szavaival, amikor 1956-ról kérdezték: „történelmileg így alakult” –, egy nagyon is tudatos stratégiával állunk szemben. A FIDESZ-nek volt nyolc éve arra, hogy kidolgozza azt a módszertant, amely a demokratikus, jogállami keretek közepette is működik annak érdekében, hogy a törvényeket meg lehessen kerülni.
Ezt a módszert látjuk ma. Ez arra épül, hogy a törvénykezés során – és itt most először nem az alkotmányozás folyamatáról beszélek – ki kell iktatni minden olyan lehetőséget (egyeztető fórumok, társadalmi vita stb.), amelyek akárcsak akadályozhatják a kétharmadot birtoklók szándékainak érvényesülését. Így lehetséges, hogy kétharmados törvények – választási törvény – egyéni képviselői előterjesztések alapján kerüljenek elfogadásra és megszavazásra.
Persze azt sem hiszem, hogy nincs ezek mögött a javaslatok mögött egy komoly agytröszt, ami végleges formába önti a politikai kívánalmakat, olyanná formálja, amely beleillik a törvények sorába.
Ez a módszer kiválóan alkalmas arra, hogy kijátssza a ma érvényes törvényeket, illetve azokat a joghézagokat, amelyekre a törvényalkotó nem gondolt.
Mert ki gondolhatott arra, hogy a Magyar Köztársaság fennállásának huszadik évében (lesz) van egy olyan politikai erő, amely – saját fennmaradása és hatalmának biztosítása érdekében – gátlástalanul használja ki a két évtizeddel ezelőtti parlament jóhiszeműségét, demokratikus elvekbe vetett bizalmát.

Az alkotmányosság csorbításának kísérlete

Az Alkotmánybíróság jogköreinek és hatásköreinek csorbítási szándéka azonban olyan lépés volt, amely azoknál is kiverte a biztosítékot, akik egyébként asszisztáltak, vagy csak átsiklottak a választási törvény módosításán. Úgy látszik ez volt az igazi ébresztő.

Persze kellett ehhez az is, hogy a politikán kívüli erők is fellépjenek. Az utcára vonuló egyszerű – ám a demokrácia értékei mellett igen elkötelezett – emberek sokasága elgondolkodásra késztette a hatalom gyakorlóit.
Nem gondolom, hogy túlzottan megijedtek, de némi kétkedés felütötte a fejét a kétharmados táborban is.
Ezt mutatják azok az értesülések, miszerint a FIDESZ táborában is ülnek olyanok, akik szerint a Lázár-féle törvényjavaslatot komolyan át kell dolgozni. Nem veszélyeztetheti a hatalmi ágak megosztását, nem csorbíthatja az AB jogait.
Azt vélelmezem, hogy néhány FIDESZ-es honatya elgondolkodott azon, hogy milyen helyzetbe kerül a most kormányzó többség, ha egyszer elveszti ezt az elementáris támogatottságát. Ugyanis az elmúlt hónapokban folytatott rapid törvénykezés – látszólag bebetonozta a mostani hatalmi struktúrát, ám mint tudjuk, ez nem lesz mindig így.

A túl hatalom árnyoldalai

A FIDESZ túlnyerte magát. Ez eufóriás érzést keltett a parlamenti frakcióban és az önkormányzatokban. A kábulat azonban lassan múlik. Jöhet a kijózanodás, amelyhez nagyban hozzájárul az az objektív környezet, amely kemény korlátokat szab mind a társadalom, mind a gazdaság FIDESZ-óhajú átalakításának.
Napjainkban bizonyosodik be, hogy a politikai hatalom megragadása – bármely többséggel – nem jelenti azt, hogy a hatalom birtokosai bármit megtehetnek, mert számos falba ütköznek. Az igazság órája – sok FIDESZ-fan számára – a költségvetési törvénnyel jött el. Láthatóak azok a határok, amelyeket – hiába minden kurucoskodás – nem lehet átlépni. Nem lehet olyan gazdasági növekedést vizionálni, amelynek nincsenek meg az alapjai. Nem lehet olyan pénzeket elosztani, amelyeket nem termel meg az ország. Nem lehet az adózási bevételek kiesését „rálőcsölni” a szolgáltató szektorokra anélkül, hogy azt ne a fogyasztók fizetnék meg. Nem lehet az önkormányzatok feladatait és hatásköreit növelni anélkül, hogy az ezekhez szükséges forrásokat nem teremtik meg.

Nem lehet a nagy elosztó és társadalmi rendszerekhez hozzányúlni hályogkovács módjára, mert nagyobbak lehetnek a hátrányok, mint az előnyök.

És még folytathatnánk a sort…
Mindezek azt eredményezik, hogy a kormányzó párt nem csak a magyar társadalom egy jó részével (akik nem értenek egyet országlásuk mikéntjével) megy szembe, hanem saját klientúrájával is. Nem teljesülhetnek az elvárások, így az ígéretek teljesítése is elmarad. Elmarad országos és helyi szinteken. A probléma az országos szinten – gondolja most a kormány – megfelelő kommunikációs stratégiával és költségvetési-pénzügyi hókusz-pókuszokkal ideig-óráig elfedhető.
Nem így van azonban a vidék önkormányzataiban. Az elmaradó támogatások, a romló körülmények erősíteni fogják a közösségek elégedetlenségét, amivel pedig a kormánypárt képviselőinek és polgármestereinek kell szembenézniük. 2011-ben már nem mutogathatnak az előző kormányzatokra és az előző képviselőtestületekre, mint a baj okozóira. Ezt a problémahalmazt maguknak építették. Keservesen lehet majd megmagyarázni a csalódott „zembereknek”, hogy bizony ezt elrontották. (Nem szeretném Gy.F. elhíresült szavait ideidézni.)
A képviselők pedig egyre többször lesznek kénytelenek oppozíciót elfoglalni a „centrális erőtérrel” szembe, hogy valamelyest megőrizzék választóik szemében a hitelességüket. Egyre nehezebben lesznek képesek megmagyarázni a kapkodást, a látható és érzethető stratégianélküliséget.
A támogatók – mondhatjuk úgy is, hogy az a 2570 ezer választó, akik a kétharmados „fülkeforradalmat” végbevitték – lassan ráébrednek arra, hogy az elmúlt 20 év legnagyobb politikai átverésének lettek tevékeny áldozatai.

Így aztán belesnek a saját vermükbe, és ebből a kikecmergés keserves lesz!
Nem csak a kormányzópártnak és támogatóiknak, hanem az egész társadalomnak, nemre, életkorra és politikai hovatartozásra való tekintet nélkül.