PUCOLÁS!

Azt írtam az előző bejegyzésben, hogy az lesz az utolsó az évben. Mindezt azzal az elképzeléssel, hogy a két ünnep között mégse történik valami olyan, ami kiverheti a biztosítékot.

Ám mégis történt. Ma hajnalra elpucolták Nagy Imre emlékművét a Vértanúk teréről.

Mondhatnánk, hogy ezt már előre bejelentették, mire a nagy felbuzdulás?

Nem a technikai részletekről van szó, hiszen a végrehajtáshoz nem kell sok: egy megfelelő teherbírású daru és egy hosszúplatós nyerges vontató, meg néhány közepesen képzett szakmunkás.

A probléma nem a szobor mozgatása, hanem az az ideológia és politikai meggondolás, amely mindezek mögött húzódik.

A fiatalabb generáció már nem is emlékszik Nagy Imre újra temetésére a Hősök terén, és arra a beszédre sem, amelyet egy akkor feltörekvő fiatal politikus mondott a ravatalnál. Orbán Viktor akkor hitet tett „’56 szellemisége” mellett. Azt hangsúlyozta, hogy a FIDESZ azt az örökséget képviseli, amit a mártír miniszterelnök.

Forrás: Internet -- Index.hu

De hol van már a tavalyi hó? — szokták volt mondani. Azóta ez a politikus teljesen átalakult. Úgy is fogalmazhatunk: kifordult magából. Előbb az Európai Liberális Internacionálé alelnöke volt, majd pusztán a hazai hatalmi játszmák érdekében sutba dobta elveit és barátait, és lelkiismeret furdalás nélkül lett konzervatív, majd egyre inkább jobbra tolódva egy egyeduralomra törő politikus.

Az elmúlt lassan három évtized bebizonyította, hogy – néhány követőjén kívül – az eredeti FIDESZ tagok közül szinte senki sem tartozik már hívei közé. Persze új követők, rajongók mindig akadnak, különösen, ha ugyanolyan gátlástalanok, mint vezetőjük.

1989 óta Orbán Viktor oly mértékben változott meg – rosszabb irányba –, hogy az párját ritkító az európai politika történetében. És ez a változás az, amely – elvakult, szinte vallásos áhítattal átitatott hívein kívül – szinte mindenkit eltávolított mellőle mind idehaza, mind a nemzetközi porondon. Ez még akkor is igaz, ha a hazai kormánypropaganda ezt minden csatornán és minden eszközzel cáfolni igyekszik.

Az alapértékek elhagyása és látványos sárba tiprása sem megbocsátható egy politikus esetében, de az új minta, amelyet követni óhajtanak (1944. előtt állapotok idealizálása) az minden gondolkodó emberben kiveri a biztosítékot.

Visszatérni a XXI. század első negyedében egy száz évvel korábbi állapothoz, az már bornírt!

Ahelyett, hogy az országot felzárkóztatná az európai színvonalra, kormányzása alatt nem csak eszmeileg, de anyagilag is tartunk a ’30-as évek Horthy-Magyarországa felé!

Ideje lenne már elpucolni ezt a hatalmat!

Ceterum censeo OV esse delendam!

NAGYON NAGY A BAJ!

Azt hiszem ebben az évben ez lesz az utolsó bejegyzés a blogra. Már csak azért is, mert a napi eseményeket a – még szabadnak tekinthető – közösségi média „élő egyenesben adja”, ahhoz hozzátenni való nem sok lehet.

Próbáljuk meg inkább értelmezni, hogy mi is történik mostanság – persze nem csak az elmúlt két hétben, hanem – a választások óta folyamatosan.

A jog és a hatalom viszonyát kell vizsgálnunk, és abban a társadalom, mindannyiunk szerepét.

Lassan három évtizede, hogy az ország úgy gondolta, valami demokratikusabbat kell létrehozni, olyan körülményeket, ahol nem a hatalom mondja meg, hogy mit tehet a polgár, hanem a közmegegyezésen alapuló jogrendszer. E keret (jogállam) egyaránt kötelez minden állampolgárt, hatalomgyakorlót és átlagembert. A konszenzussal kialakított rendszer – fékekkel és ellensúlyokkal – korlátozza a mindenkori kormány mozgásterét, azt nem lépheti túl, kötelezik a jogszabályok (alkotmány, kétharmados és egyéb törvények) és az ezt ellenőrző intézményrendszerek (alkotmánybíróság, a parlament, a független bíróságok).

A nagy kérdés – amiben egyébként lassan a kilencedik esztendeje élünk –, hogy miként lehetséges az, hogy egy mesterségesen kialakított többség (hatalom) korlátlanul alakítja a fenti körülményeket, rendszereket annak érdekében, hogy a hatalmi céljait megvalósíthassa?

Függetlenítsük magunkat egy kicsit a napi propagandától, és gondoljuk át, hogy mi vezethet ahhoz, hogy a társadalom (az itt élő emberek sokasága) nem képes hatékonyan fellépni a látható túlhatalommal szemben?

Mindez persze nem egyszerű, nem lehet rá néhány szavas adekvát választ adni. Vizsgálni kell nem csak a rendszerváltás óta eltelt időszakot és változásokat, de azt is, hogy az emberek miként viszonyultak a korábbi diktatúrához.

A lényeget abban látom, hogy az ancien regimeben is „jogkövető” állampolgárként éltek az emberek, a jogot pedig a pártállam alakította a maga érdekei szerint. Akkor is mindenki tudta, hogy „meddig mehet el” a valóságos és láthatatlan korlátok hol húzódtak. Ehhez hozzászokott a társadalom.

Az elmúlt 28 esztendő nem volt elég arra – talán nem is volt szükség rá – hogy a joghoz való viszonyát az átlagember gyökeresen újra gondolja. Ezért lehetett megcsinálni azt, hogy a parlament – a mesterségesen, a megváltoztatott választási törvény eredményeként – kétharmados „felhatalmazással, társadalmi egyeztetést figyelmen kívül hagyva törölte el az Alkotmányt, az Alaptörvényt emelve a helyére.

Nem volt nagy felháborodás. Ezt ismerte fel a mostani hatalom, és szép lassan kiépítette a korábbi rendszerre hajazó egypárti hatalmat. Mert ne legyenek illúzióink: ez egy egypárti hatalom. A párt klientúrája átszövi a teljes államigazgatást, lenyúlta az állami tulajdonban volt gazdasági javak zömét, kiszorította a „számára nem kedves” beruházókat és üzletembereket a gazdaságból. Ma már kis hazánkban nem igaz, hogy a gazdaság működik a maga rendje és szabályzói alapján, a politikai pedig szintén teszi a maga dolgát, a saját szabályai szerint.

Ma már a hazai politika kezében van – néhány nagyobb multinacionális összeszerelő üzemen kívül – a magyar gazdaság java része, a mezőgazdaságtól a szolgáltatásokon át a kiszolgáló iparig és a médiáig.

Ez a konglomerátum gyakorlatilag korlátlanul gyakorolja hatalmát. Semmibe veszi a saját maga által hozott jogszabályokat is. Úgy alakítja a jogrendet, ahogy éppen rövid- vagy középtávú érdekei kívánják.

Mesterségesen (a jog segítségével) korlátozza minden olyan akció lehetőségét, amely csak egy kicsit is veszélyezteti hatalmát. Ez pedig – ha a klasszikus fogalmakkal élünk –, akkor diktatúra.

A diktatúrát pedig jogszerű eszközökkel nem lehet megdönteni. Ha a társadalomban elég nagy mértékűre növekszik az elégedetlenség, akkor az majd robbanni fog.

A diktatúra ugyanis az ilyen helyzeteket nem képes demokratikus eszközökkel kezelni, így törvényszerűen fokozza az elégedetlenséget, és a hatalmával szembeni fellépést.

Ezt megmutatta az elmúlt két hét!

Ceterum censeo OV  esse delendam!

A HARMADIK VILÁGHÁBORÚ 2. rész

EGY INTERJÚ HOZADÉKAI

Az előző bejegyzés folytatásaként fejtsük meg továbbra is az ott elhangzottak mögötteseit. Schmidt Mária tévedhetetlenségének teljes tudatában „elemzi” száz évvel ezelőtti politikai szereplők és a magyar társadalom 1918. évi állapotát. Kicsit merésznek tűnő állításai vannak, már csak azért is, mert a két háború közti nem elfogult elemzők is más képest festenek kortársaikról, mint ő.

Szerinte Károlyi Mihály és Kun Béla nem megfelelő emberek voltak, nem rendelkeztek megfelelő képességekkel és tudással, járatlanok voltak a politikában.

Erről nem alkotok véleményt, mert nem kutattam, nem ismerem az átlagnál jobban Károlyi életét. De ez azért engedtessék meg nekem a vélemény, hogy olyankor vállalta fel az ország vezetését, amikor az ország éppen nem a legjobb állapotában volt. Az pedig, hogy a béketárgyalásokon hazánk véleményét nem vették figyelembe, az nem csak a magyar kormány és diplomácia sikertelenségének köszönhető, hanem az antanthatalmak elutasító politikájának is.

Az a kijelentés pedig, hogy Magyarország rövid idő alatt kipróbálta mind a két alternatívát – mármint a liberális demokráciát (Károlyi) és a kommunista berendezkedést (Kun) – és ezek után a hagyományos, konzervatív, utat választotta Horthy vezetésével, ez enyhén túlzás.

A Károlyi (lemond 1919. január 11-én) és az őt követő kormányok valamint a nemzetgyűlés meghozta a megfelelő jogi keretet a polgári demokratikus kibontakozáshoz, azonban az antant erői (csehszlovák és román csapatok) megszegték a tűzszünetet és támadást indítottak az ország ellen. Ehhez hozzájárultak még az antant különböző, megszorító „jegyzékei”, amelyeket a kormány elutasított. Az így előálló politikai helyzetben alakult meg az új kormány, amely kikiáltotta a Tanácsköztársaságot. A 133 nap nem volt elegendő a gyökeres reformokra, csak néhányat sikerült végrehajtani, miközben az ország különböző részein különböző politikai erők szerveződtek a polgáriaktól a szélsőjobboldali színezetűekig. Az egyik ilyen volt az eredetileg Aradon alakult, majd Szegedre költöző gr. Károlyi Gyula vezette ellenkormány 1919. május 30-án. Horthy Miklós, mint az ellenkormány hadügyminisztere elrendeli a Nemzeti Hadsereg megszervezését egy bő héttel később, június 9-én.

József főherceg, mint kormányzó, augusztus 7-én átveszi a hatalmat, és új kormányt nevez ki Friedrich István vezetésével.

Horthy pedig függetlenné nyilvánítva magát, fővezérséget hoz létre, és Siófokra teszi át székhelyét. Különítményesei hozzálátnak a dunántúli rendcsináláshoz (fehérterror).

Horthy november 16-án különítményei élén bevonul Budapestre, ígéretet tesz arra, hogy elfogadja a parlamentarizmust.

1920. február 16-án összeült a nemzetgyűlés, amelyet január 25-26-án választottak meg. Kimondja, hogy a királyság intézménye fennmarad, és a helyzet végleges rendezéséig kormányzót választ. Március 1-én a nemzetgyűlés megválasztja Horthy Miklóst kormányzónak, aki hatalmát a nemzetgyűlésnek felelős kormányon keresztül gyakorolhatja.

E kis összefoglalóból láthatjuk, hogy a kormányzó a hatalmát már egy konszolidálódó, az antant elismerését bíró választások eredményeként szerezte meg. Gyakorlatilag nem folyt bele se a béketárgyalásokba, sem pedig a politikai küzdelmekbe. Nem ő teremtette meg a független magyar államot.

Schmidt Mária szerint a „háború utáni történelmet a győztesek írták, nem csak az első, de a második világháború után is, azzal a biztos tudattal, hogy a nyugati demokrácia, amely megnyerte ezeket, felhatalmazza őket erre. Minket pedig egy állandó vesztes pozícióba kényszerítenek.”

„…Például az, hogy ki nyerte meg az első világháborút és ki nyerte meg a második világháborút, az egyáltalán nem biztos, hogy úgy van, ahogy azt mi tanultuk, ahogy azt a győztesek velünk elhitetni igyekeznek.”

A szöveg magáért beszél, tulajdonképpen megkérdőjelezi mindazt, amit az elmúlt száz év alatt a történészek letettek az asztalra szorgos kutatásaikkal. Abból az előfeltételezésből indul ki, hogy a kutatások egyfajta politikai célt szolgálnak, a megváltozott helyzetben a hatalmat gyakorlók akaratát.

Ennek egyik eklatáns példája, hogy a hidegháborút (amely politikai kategória, George Kennan amerikai diplomatához köthetjük, aki moszkvai diplomata volt 1944-47 között, és hazatérve leleplező cikket írt a Szovjetunió terjeszkedési politikájáról) nem különbözteti meg a „meleg”, valóságos háborútól. Pedig ez a lényeg. A hidegháború egy politikai, gazdasági (benne fegyverkezési) küzdelem, amelynek célja, hogy a szembenálló felek bebizonyítsák, hogy melyik társadalmi rendszer a hatékonyabb.

A hidegháborúban a szembenálló felek között nincs háborús helyzet, katonai konfliktus. Persze, az elmúlt 73 esztendőben számos fegyveres konfliktus volt szerte a világban, ahol a nagyhatalmak érdekei ütköztek, és ahol fegyverzeteiket, legújabb fejlesztéseiket sorra kipróbálták (Korea, Vietnam, Angola, Közel-Kelet, hogy csak a legismertebbeket említsem). Ám összecsapásra nem került sor, mert mindkét fél tisztában volt azzal, hogy a „meleg” háborút nem nyerheti meg, és e harcuk a világot sodorhatja a létezés peremére (lásd: atomháború).

Schmidt Mária e nyilatkozatával és a kiállítással azt a történelemszemléletet képviseli, amit a mai hatalom: egy múltba néző, retrográd értékrendet, amely avíttságával és földhözragadtságával megfosztja a magyar társadalmat attól, hogy eleget tehessen a 21. század kihívásainak.

Ceterum censeo OV esse delandam!

A HARMADIK VILÁGHÁBORÚ – 1. rész

EGY INTERJÚ HOZADÉKAI

Forrás: Internet -- Index

A baj mindig ott kezdődik, amikor a tudomány szövetséget köt valamely politikával. Ebből sohasem lesz jó eredmény, még akkor sem, ha az látványos, sokakat elbűvöl, és még eredményesnek tekinthető sok esetben. (Gondoljunk az atomfegyverek kifejlesztésére, hitleri Németország vs. USA, következmény: Hirosima és Nagaszaki.)

Schmidt Mária, mint történész, már régen összebútorozott a FIDESZ- szel, első nagy projektje a Terror Háza Múzeum.

Kezdjük egyik bon motjával, miszerint a magyar iskolákban csak a magyar történelmet kell oktatni, és az egyetemeset csak abban a mértékben, amely szorosan összefügg hazánkkal. No, ennek is lett a történész körökben és a tanárok között reakciója, műveltebb és keresetlenebb vélemények láttak napvilágot a javaslattal kapcsolatban, decensen fogalmazva bornírt ötletnek tartották.

Tudós asszony azonban minapi interjújában rátett még egy lapáttal, kifejtve unortodox véleményét a nemrég megnyílt első világháborús kiállítás ürügyén. Szerinte a 20. században három világháború volt, amelyből a harmadik még ma is tart.

De ne csak a levegőbe beszéljünk, hanem idézzük a mondatokat szó szerint, és próbáljuk meg azokat értelmezni.

„’14-től ’18-ig Nyugat-Európában – nagy részében – befejeződtek a harcok, de az új világrendnek a szentesítése a Washingtoni Konferencián történt meg két évvel ezt követően. Amikor a tengerek feletti flottáknak az arányairól döntöttek, és a döntés azt jelentette, hogy a brit világbirodalom, amely addig a világtengerek ura volt, kénytelen volt ebben a szerződésben, a kialakult helyzetet tudomásul véve, beleegyezni abba, hogy az Amerikai Egyesült Államokkal osztoznia kell a világtengerek felett. Ez tehát a brit világbirodalom végét is jelentette. És azt is jelentette, hogy kezdetét vette Amerika évszázada. Nyugodtan mondhatjuk, hogy a 20. század  Amerika évszázada volt.” (2:04 – 3:03-ig.)

Schmidt Mária végtelenül leegyszerűsített világlátásában az a probléma, hogy nagyvonalúan átsiklik az első világháború vége (a fegyverszünet) utáni európai változásokon. 1918 végén még sehol sem volt a versaillesi békekonferencia, amely 1919. január 18-án ült össze.  A győztes hatalmak képviselői nem tudtak beleszólni az Európában zajló folyamatokba.  Nagyon gyors és nagyon gyökeres változások zajlottak közvetlenül a fegyverszünet megkötése után. Széthullott az Osztrák-Magyar Monarchia (fegyverszüneti kérelem 1918. október 21.), megbukott a Német Császárság (fegyverszünet: 1918 november 11 . a nevezetes compiegne-i erdőben, a vasúti kocsiban). E birodalmak romjain az 1910 óta erősödő nemzeti és nacionalista politikusok (többeknek antant támogatásuk volt már a háború alatt is) jutnak meghatározó szerephez:

1917. augusztus 15-én  Roman Dmowski  Párizsban megalakítja a Lengyel Nemzeti Bizottságot, amelyet később ideiglenes kormányként ismernek el az antanthatalmak. 1918. július 17-én Prágában a pártok megalakítják a csehszlovák nemzeti bizottságot Karel Kramar vezetésével. Október 17-én pedig I. Károly osztrák császár bejelenti a szövetségi állammá alakulást.
Még folytathatnánk az események felsorolását, de az átfogó kép bemutatására elegendő azt elmondani, hogy a 20. század első évtizedétől kezdődően Európában megerősödik a nemzeti mozgalom, ami nagymértékben annak köszönhető, hogy a világháborút kirobbantó birodalmak képtelenek voltak megoldani a nemzetiségi kérdéseket, és nem tudtak mit kezdeni a modernizáció terjedésével. Így a központi hatalmak – az OMM és a Német Császárság – vereségével automatikusan erősödtek a függetlenségi és önállósodási törekvések, amelyek sikeréhez nagyban hozzájárult a háborús vereség. Ám badarság azt hinni, hogy ez valamiféle „amerikai” befolyásra történt. Hogy mennyire nem, az azt is bizonyítja, hogy a párizsi békekonferencián végül is elvetik Wilson elnök 14 pontját, mi több, az amerikai kongresszus nem is ratifikálja a Versailles-i Szerződést, és nem csatlakozik a nemzetek szövetségéhez, és visszatér korábbi, izolacionista politikájához, amelyet következetesen megtart egészen 1941. december 7-ig, a Pearl Harbor-i támadásig.

A washingtoni konferencia pedig nem volt a brit birodalom bukásának kezdete, ez jóval később vette kezdetét, a második világháborút követően. A konferencián 1921. november 21-től az USA, Belgium, Franciaország, Hollandia, Japán, Kína, Nagy-Britannia, Olaszország, Portugália – mindegyik ország gyarmataik okán érdekelt volt a Csendes-óceán és a távol-keleti térségben – megegyezett a csendes-óceáni térség stabilitásában és felosztásában, mindegyik fél elégedettségére. E konferenciának 1922. február 6-án volt a tárgya a hadiflották arányainak fenntartása is, amely kölcsönösen biztosította, hogy egyetlen hatalom se kerülhessen fölénybe a térségben. Így a négy, legnagyobb hadiflottával rendelkező hatalom GB, az USA, Japán, Franciaország és Olaszország flottáinak arányát 5:5:3: 1,75-ben állapította meg. Kijelentették azt is – és ez is nagyon lényeges –, hogy a kilenc hatalom elismeri Kína függetlenségét, és valamennyi aláíró állam kereskedelme, ipara egyenlő jogokat élvez az ország területén.

A interjú tehát szándékos csúsztatásokat tartalmaz, ami egy történésztől elfogadhatatlan, ellenben szépen beleillik a NER újfajta történelemszemléletébe.

 „A mi meglátásunk szerint az első világháború volt a legfontosabb eseménye a 20. századnak. Minden ebből következett, és tulajdonképpen egy száz éves háborúnak a kezdetét „ünnepelhettük” vagy érhettük meg 1914-ben. Hiszen, az első rész lezárult 1918-ban vagy ’22-ben, kinek, mikor, aztán utána volt egy kisebb fegyverszünet. A harmincas évek végén újra kezdődött, amit második világháborúnak hívunk, és a második világháború befejeztével egy újabb háborús szakasz kezdődött, aminek hidegháború a neve. Valójában ez az egész 20. századot felölelő háború majd az Egyesült Államok győzelmével zárul le a szovjet birodalom fölött. Ennek a száz évnek, ennek a rövid száz évnek a keretén belül Amerika legfontosabb célkitűzését végrehajtotta: „amerikanizálta” Európát. Wilson elnök, amikor belépett a háborúba, azt mondta, hogy ezt a világot biztonságossá kell tenni a demokráciák számára, és amerikai mintájú köztársaságokat és demokráciákat kell létrehozni.”

(3:23 – 4:50-ig).

Nos, ez is azokhoz a csúsztatásokhoz tartozik, amit már megszoktunk. Mint ahogy nem lehet egyenlőségjelet tenni a náci és kommunista terror között (bár mindkettő milliós áldozatokat követelt), úgy nem lehet azt kijelenteni, hogy a 20-as, 30-as években az USA amerikanizálta Európát. Kétségtelen tény, hogy a mostani hatalom által ostorozott – egyébként ostobán félreértelmezett – liberális állam, mint a kapitalista, polgári demokrácia államformája ebben az időben nyer teret, főleg az újonnan alakult államokban.

A történészek napjainkban megegyeznek abban, hogy a párizsi békék nem oldották meg az európai problémákat, sőt, újabb – elsősorban nemzetiségi, nemzeti – problémák és ellentétek sorát hozták létre. Nem rendeződött megnyugtatóan a Szudéta-vidék, Lengyelország, az észak-német területek, a Baltikum problémája, de a háborút kirobbantó balkáni probléma sem. Németország, Magyarország, Finnország – még Olaszország is – bár önálló államok lettek, olyan gazdasági és politikai problémákkal szembesültek, amelyek feloldhatatlannak tűnő feszültségeket generáltak, helyet adva a társadalmakon belül a legszélsőségesebb és revansista politikának. Törvényszerűen vezetett ez az állapot az 1939-es újabb háborúhoz, az előző folytatásához.

Amerika szerepe a '20-as, '30-as évek Európájában nem érződött. Nem volt „amerikanizálás”, hacsak ez alatt nem Josephine Baker európai sikereit értjük.

Ceterum censeo OV esse delendam!

(folyt. köv.)

A NEMZETI ERKÖLCS NEVÉBEN — ENNÉL NINCS LEJJEBB

A magyar miniszterelnök felvázolta az országra vonatkozó elképzeléseit egészen az 2030-as évekig. E nagyléptékű elgondolások szerint kis hazánk lakóinak – és a Kárpát-medencében élő magyar nemzetiségű polgárainak – egyként kell munkálkodniuk egy egységes nemzet érdekében.

Nem célom e beszéd ízekre szedése, a fenti linken mindenki elolvashatja kedvére.

Visszautalok előző bejegyzésemre, amelyben a glóbusz jelen helyzetéről írtam, és ijesztő párhuzamot véltem felfedezni a jelenlegi hatalom gondolkodása és a romláshoz vezető világméretű tendenciákat illetően.

Bebizonyosodott, hogy a mai kormány, amely fennen hirdeti a keresztény elveket, valójában ennek az erkölcsnek, gondolkodásnak a szöges ellenkezőjét teszi, vizet prédikál, és bort iszik.

Éppen ezért végtelenül erkölcstelen és gonosz, amit tetteivel is alátámaszt, mindezt a „közösség érdekeivel” indokolva, anélkül, hogy valójában megkérdezné a társadalmat. A nemzeti konzultációnak nevezett őrültségtől tekintsünk el, mert azt már a normálisabb kormánypárti szavazó sem veszi komolyan, nem gondolja, hogy a propagandisztikus kérdésekre adott válaszok bármennyire is befolyásolhatják a központi döntéshozatalt.

Forrás: Internet -- Index.hu

A legszemléltetőbb intézkedés a fentiekkel kapcsolatban az a nyilvánosságra került dokumentum, amely a hajléktalanok újabb „kiűzetéséről” szól. A lépést valószínűleg az indokolta, hogy a még úgy-ahogy független bíróságok elmeszelték azt a jogszabályt (pontosabban nem érvényesítették az elzárás szabályait), amely az életvitelszerű közterületen tartózkodást szankcionálta.

Miről is van szó? Orbán Viktor kormányában az a gondolkodási séma, hogy amit nem látunk, az nincs. Azaz, ha eltüntetem valahogyan azt a kisebbséget, amely rossz fényt vet rám – hiszen nem gondoskodom a rászorultakról, nincs megfelelő szociális védőháló –, akkor az nincs is. Nem kell róla beszélni, nem kell rá pénzt költeni, senki sem fog tiltakozni, mert nem látják, mi ellen kellene felszólalni.

Nos, a legújabb elképzelések szerint éjszakára lezárnák Budapesten az aluljárókat, hogy ott ne húzhassák meg magukat a fedél nélkül élő szerencsétlenek. Nagylelkűen azt is kihangsúlyozzák, hogy a jövőben bővítenék az érintettek ellátását egy 150 főt befogadó szállóval a korábbi Árpád úti kórház épületeiben.

Ez már azért is vérlázító, mert nemrégiben került nyilvánosságra a „Város Mindenkié” egyesület összesítése a hazai hajléktalanokról.  E szerint az országban mintegy százezer ember tartozik a hajléktalanok kategóriájába, ezen belül Budapesten a számuk a becslések alapján eléri a nyolcezer főt. A már meglevő hajléktalan szállók kapacitása 2455 főre elegendő a Fővárosi Önkormányzat Főpolgármesteri Hivatal által rendelkezésre bocsátott adatok szerint.

A kérdés a számokból rögtön fakad: mi legyen az utcán maradó csaknem öt és félezer emberrel?

Természetesen ezek az emberek el fognak tűnni a belváros környékéről, a város peremére, a budai hegyekbe és egyéb helyekre húzódnak vissza, senki sem fogja látni őket, senki sem fogja keresni őket.

Forrás: Internet -- 444.hu

Kiűzetésüknek azonban van egy ennél jóval tragikusabb vonzata is. Ezeknek az embereknek egy jó része dolgozik, valamiféle kereső tevékenységet folytat ugyan – jellemzően nem a legjobban fizetett állások, így önálló lakás bérlésére gondolni sem tudnak –, de azzal, hogy mostani „helyükről” (közterületről) száműzik őket, az azzal járhat, hogy az utazási nehézségek miatt ezt a keresetüket is elveszthetik. Nem beszélve a legsérülékenyebb rétegről, amelynek semmilyen „jövedelme” nincs, legfeljebb, amit összekoldul, ezeket pedig még ettől a bevételüktől is megfosztja a mostani intézkedés. A tél beköszöntével ezek az utcán élő emberek a szó szoros értelmében életveszélybe kerülnek.

Hiába van az önkéntes szociális szolgálat, hiába a civil szervezetek összefogása, ha ezek az emberek eltűnnek a város peremén, nem jut el a segítség hozzájuk.

Persze tudom én, hogy néhány ezer hajléktalan problémája „nem általános társadalmi jelenség”, de azért mégis: sem az egyének, sem a közösségek, sem a kormány nem süllyedhet olyan mélyre, hogy az alapvető szolidaritás elvéről elfeledkezzen – különösen, ha azt az utóbbi fennen hirdeti!

Ceterum censeo OV esse delandam!

ÚTBAN AZ ARMAGEDDONHOZ

Ez a bejegyzés nem a hazai, de még csak nem is az európai politikáról szól.

Engedjünk meg magunknak egy kicsit tágabb, globális kitekintést, így keresve válaszokat a bennünket – ha nem is közvetlenül – érintő változásokra.

A kép, amit felfesthetünk nem szép, mi több, meglehetősen borús, káoszos és végzetes.

A probléma persze nem új! 1972 óta a tudományos élet foglalkozik a Föld problémáival, ennek egyik emblematikus dokumentuma a Római Klub jelentése a növekedés határairól (Meadows et all 1972).

Nincs lehetőség e poszt keretében felidézni az elmúlt 45 esztendő tudományos eredményeit, de annyit minden esetre érdemes megemlíteni, hogy a kutatók és a tudósok folyamatos figyelmeztetései ellenére a politika – sehol a világon – nem tett meghatározó lépéseket jövőnk érdekében.

Lassan fél évszázada nagyon kevés történt annak érdekében, hogy a társadalmakban elterjedjen a túléléshez szükséges új gondolkodás elterjedése.

A magyarázatok erre egyszerre egyszerűek és bonyolultak. Ez paradoxonként hathat, ám mégis ez a véres valóság.

Ha a politika felől vizsgáljuk a problémát, az vesszük észre, hogy nincs egyetlen ország sem a világon, ahol ezt a politikai és gazdasági elit megfelelő helyen kezeli. Nem is lehet, mert a politikai térben szereplők távlatos gondolkodása mindössze egy vagy két ciklusra korlátozódik (ameddig birtokolják a hatalmat). Így aztán olyan – az egész társadalmat érintő távlatos (több generációnyi változást követelő) – célok, mint a népesség csökkentése, a technológiai változásokhoz való alkalmazkodás, a gazdasági napi (rövid távú) érdekeinek alárendelése a környezetvédelem és fenntarthatóság követelményeinek — nem szerepelnek a végrehajtandó valós politikában.

Globális szinten a politika az adott társadalmakat arra ösztönzi, hogy a napi, rövid távú céljaikat valósítsák meg, függetlenül attól, hogy annak vannak-e fenntartható alapjai vagy nincsenek.

A WWF idei „Élő bolygó 2016” jelentésének statisztikái – a számok sohasem hazudnak – bizonyítják, hogy napjainkban az egyik legégetőbb és legfenyegetőbb probléma a túlnépesedés.

1950-ben a világ népessége 2, 5 milliárd fő volt, ez 2018-ra 7,6 milliárd fölé emelkedett. Az előrejelzések szerint 2020 körül már 9,2 milliárd lesz a Föld lakóinak száma.

Ez már elviselhetetlen terhet jelent a bolygó számára, hiszen ennyi ember számára egész egyszerűen nincs elegendő megújuló forrás. Nincs elegendő művelhető termőföld, nincs elegendő édesvíz, nincs elegendő energia.

A politika – elsősorban a baloldali, szolidáris – felelőssége ebben óriási. Be kell látni, hogy az a frazeológia, az a leegyszerűsített marxizmus, amivel manapság találkozunk a baloldalon, nem ad elegendő választ az elkövetkező 40-50 év kihívásaira. De ez nem is újdonság. Már az elmúlt 30 esztendőben a filozófusok egy részétől hallhattuk elégszer, hogy „a nagy narratíváknak” vége. Az eddig uralkodó politikai eszmék és filozófiák (liberalizmus, a korai egalitárius elméletek, utópisztikus gondolatok, kereszténydemokrácia, marxizmus) döntő többségükben a 17-19. században születtek. Fogalomkészletük az akkori társadalmi valóságnak megfelelő volt. A gyökeres változásokig – a huszadik század második feléig, kétharmadáig – ezekkel az eszmékkel még lehetett magyarázni a társadalmat.

A 21. századra azonban ezek az elméletek már nem képesek a társadalmi változásokat leírni, nem képesek adekvát válaszokat adni az egyre gyorsuló átalakulásokra.

A probléma többes: egyrészt meg kell alkotni egy olyan társadalmi, politikai filozófiát, amely képes leírni a mostani nagyon gyorsan változó körülményeket, és válaszokat adni arra kérdésre, hogy miként kezeljük a tudományos-technikai forradalmak sokaságát, és az emberi közösségek változásának ennél sokkal lassúbb tempóját.

Másrészt választ kell keresni és adni azokra a konkrét lépésekre, hogy az alapvetően konzervatív, a változásoktól ódzkodó embereket (egyéneket) miként lehet meggyőzni arról, hogy változtassák életvitelüket és hagyományaikat.

Harmadrészt: miként lehet rávenni a társadalmakat irányító elitet arra, hogy ne csak rövid távú hatalmi státusával foglalkozzon, ne gazdasági befolyása növelése, megtartása legyen a célja.

Negyedszer pedig azt is meg kell gondolni, és szorgalmazni, hogy a gyökeresen átalakuló termelési viszonyok és a megtermelt – egyébként egy-másfél évtizeden belül csökkenő tendenciájú – javakat miként lehet úgy elosztani, hogy abból az előállításukban részt nem vevők is részesedhessenek.

Ötödször pedig, miként lehet rávenni a különböző kultúrájú és hagyományú társadalmakat a népességcsökkentés végrehajtására.

Mindezek kulcsa pedig az EMBER. Az egyén, a maga vágyaival, elképzeléseivel, törekvéseivel.

Az elmúlt évek tapasztalatai néhány nagy népességű országban nem voltak pozitívak. A kínai „egyke” nem igazán vált be, azt eredményezte, hogy nagyon eltolódott a nemek aránya a társadalomban: jóval kevesebb lány született, mint fiú. Indiában az Indira Gandhi kezdeményezése a születésszabályozásról azt eredményezte, hogy saját szikh testőre gyilkolta meg vallási felbuzdulásból, a hivatalos indok az Aranytemplom (és a szélsőséges szikhek) elleni támadás bosszúja volt. Azonban a későbbi elemzők ehhez az okhoz társították a születésszabályozás elleni fellépést is.

Ha végignézzük a homo sapiens fejlődését, azt látjuk, hogy mindig is önző volt, úgy zsigerelte ki élőhelyét, hogy nem volt tekintettel semmire. Példának mondhatjuk a görög szigetek kopárságát, amely annak köszönhető, hogy már az ókorban leirtották az ottani erdőket a hajóépítés okán (de ez történt Angliában is). Mindaddig ebből nem volt komolyabb ökológiai probléma, amíg az emberiség fejlődése nem érte el azt a szintet, hogy képes volt kiiktatni néhány „természetes szelekciós” körülményt: például a betegségeket. Ma a Föld gyakorlatilag himlőmentes, csak néhány olyan helyen üti fel fejét a betegség, ahol valamilyen ostobaság vagy vallási előírás miatt megtagadják a védőoltásokat a gyerekektől. Az ember jelentősen csökkentette a csecsemőhalandóságot, egyre több betegséget képes úgy kezelni, hogy jelentősen növeli a túlélést és az átlagéletkort.

Ide csak egy kis adat: Magyarországon 1900-ban a születéskor várható átlagéletkor a férfiaknál 36,56 év, a nőknél 38,15 év volt. ötven évvel később már 59,88 illetve 64,21-re nőtt. Az ezredfordulón pedig a férfiak már 67,11 évre a nők 75,59-re számíthattak. 2016-os adatok szerint az átlagos várható élettartam 76,2 év.

Ezek az eredmények a fejlődésnek, a körülmények: munka, lakhatás, higiénia, táplálkozás, egészségügy változásának tulajdoníthatók.

Ugyanakkor a népesség növekedésével párhuzamosan a 20. században megkezdődött a természeti erőforrások olyan mértékű felhasználása, amely fokozatosan rontotta a bolygó ökológiáját. Feléljük a fosszilis energiahordozókat, felperzseljük az erdőket szántóföldek kialakítása miatt. Közben nem gondolunk arra, hogy saját magunkat fosztjuk meg az oxigéntől.

A fejlett világ energiaéhsége fékezhetetlen. Ma Európában egy átlagháztartás fél tonna olaj-egyenértékű energiát használ fel.

Magyarországon 1900-ban összesen 41 735 millió kWh-t használtunk el, 2017-ben 52 532 millió kWh-t, pedig azóta a felhasználó gépek és berendezések fogyasztása drasztikusan csökkent.

Az ember önző, nem foglalkozik azzal, hogy igényei kielégítése során nincs tekintettel a környezetére. Ez eredményezi egyébként globálisan azt a jelenséget, amit ma hangzatosan migrációnak neveznek.

A Föld egyes térségei – az ember által nagymértékben generált – a környezetváltozás hatására élhetetlenné válik. Illetve az ott élőknek nincsenek meg a forrásaik arra, hogy rekultiválják életterület (amit egyébként saját maguk tettek ilyenné). A közel-keleti konfliktusok egyik jelentős forrása, hogy Kelet-Szíria és Irán és Irak területein olyan mértékű az elsivatagosodás, hogy az ott élők beáramlottak a nagyvárosokba. Az így kialakult helyzetet a helyi politika és hatalom már nem volt képes kezelni.

A környezet változása sokkal gyorsabb annál, mint ahogyan azt a néhány évtizeddel ezelőtti elemzések jósolták.

A mai helyzetben az elemzések (számítógépes szimulációk) igen aggasztó képet festenek. A felmelegedés tovább folytatódik, a sarki jég olvadása pedig úgy megemelheti az óceánok szintjét, hogy sok millió ember lakóhelye, élettere kerül víz alá szerte a világon, nem csak a szigetvilágokban, hanem a kontinenseken is: Amerikában, Európában, Ausztráliában.

A politika céljának tehát az kell legyen, kezelje ezeket az előre látható változásokat, okosan befolyásolja saját társadalmait a legnagyobb káosz elkerülése érdekében.

Mondhatjuk, hogy már elkéstünk.

De talán nem.

Az már csak hab a tortán, hogy kis hazánkban éppen most bocsátották el azokat a szakembereket, akik valamelyest értenek a környezetvédelemhez!

Ceterum censeo OV esse delendam!

ORSZÁG A MÉLYBEN

Örkény István – ha élne – manapság sajnálattal venné tudomásul, hogy az a szellemi erőfeszítés, amivel annak idején megalkotta örökbecsű abszurdjait, teljesen feleslegessé vált. Elegendő kimennie az utcára vagy nézni a kormány közeli médiumok adásait, azokat leírva nyomdakész kéziratokkal bombázhatná az elegendő bátorsággal rendelkező kiadókat.

Az ország – pontosabban a hatalom – egyre mélyebbre süllyed, és egyre nagyobb sötétségbe kényszeríti polgárait.

Nézzük ezt a problémát egy kicsit „felülről”. Emelkedjünk el kicsinyes, mindennapi életünket megkeserítő problémáinktól, és tekintsünk egy kicsit szélesebb horizonttal az ország és a társadalom problémáira.

Életünket teljesen átfogja a mindennapi hazudozások hálója. Valóban érvényesül a göbbelsi propaganda. El kell fogadni azt, hogy az emberek általában lusták gondolkodni, és elfogadják azokat a véleményeket, amelyeket – mint az instant kávét – odatesznek eléjük?

Meddig lehetséges megvezetni egy társadalmat, és saját tapasztalataikkal szemben azt bizonygatni nekik, hogy gondoskodnak róluk, miközben ezerrel fosztják meg őket szerzett és törvényben biztosított jogaiktól és csak úgy mellesleg elszegényítik őket?

A gondolkodó ember általában tudomásul veszi a tényeket, és azok alapján ítéli meg saját és környezete helyzetét. Ha ég a ház, akkor igen nehéz neki bemagyarázni, hogy ez csak az unortodox fűtés része.

De nézzük a tényeket (nem mindent, mert arra itt nincs lehetőség és terjedelem) és azt, hogy minderről milyen „információkat” kommunikációs bonmotokat hallunk?

A bennünket körülvevő világ (Európa)

SARGENTINI JELENTÉS

Olvassuk el, gondolkodjunk el azon, hogy mit tartalmaz. A fenti linken a teljes jelentés olvasható, ide csak azt a 12 pontot másolom (betűhíven), ami abban szerepel, mint aggályos ügyek:

„(1) az alkotmányos és a választási rendszer működése;

(2) az igazságszolgáltatás és más intézmények függetlensége, valamint a bírák jogai;

(3) a korrupció és az összeférhetetlenség;

(4) a magánélet védelme és az adatvédelem;

(5) a véleménynyilvánítás szabadsága;

(6) a tudományos élet szabadsága;

(7) a vallásszabadság; (8) az egyesülési szabadság;

 (9) az egyenlő bánásmódhoz való jog;

(10) a kisebbségekhez tartozó személyek – köztük a romák és a zsidók – jogai, valamint a kisebbségekkel szembeni gyűlölködő kijelentésekkel szembeni védelem;

 (11) a migránsok, menedékkérők és menekültek alapvető jogai;

(12) a gazdasági és szociális jogok.”

Mint látható a migrációs problémával mindössze egyetlen pont foglalkozik, az se túlzottan nagy hangsúllyal: mindössze 4 oldal a 68-ból.

Kormánypropaganda:

Mindebből a kormány azt a következtetést vonta le – hiszen ezt kommunikálta immáron három esztendeje –, hogy a migránsokat be akarják telepíteni az országba. Ez persze ordas hazugság, de működik. E propaganda hatására, ma az átlagemberek félnek a „migránsoktól”,  annak ellenére, hogy hazánk területén (kivétel 2015 nyara Budapesten a Keleti pályaudvarnál) nem, vagy alig találkozott menedékkérőkkel.

A helyzet paradox voltát jól jellemzi, hogy jelenleg országunkban csaknem 60 ezer különböző nemzetiségű, vallású bevándorló él. Ezek közül 2010 és 2016 között a megoszlás a következő volt:

                                               2010      2011      2012      2013      2014      2015      2016

Törökország                      520         576         569         499         567         565         698

Ázsia                                     4091      3824      3960      5103      8695      8060      6187

Afrika                                   546         589         772         738         980         992         1137

ÖSSZESEN                          5157      4989      5301      6340      10242    9617      8022

Forrás: HírTV

Ezeket a bevándorlókat gyakorlatilag nem érzékeljük. Nem tűnnek fel, nem jelentenek sem társadalmi sem kulturális problémát.

EGÉSZSÉGÜGY

Forrás: Internet

Az, hogy az egészségügy romokban hever, minden –gyakorlatilag 45 év feletti – állampolgár érzékeli. Nem is kell ehhez betegnek lenni, elegendő csak egy jogosítvány megújítás, és rögtön mindenki szembesül az ellátás színvonalával. (Itt és most nem az orvosok, laborosok, nővérek és egyéb az egészségügyben dolgozókról szólok, nekik minden tisztelet!). Lerobbant rendelők, elavult, éppen hogy csak felszerelt kórházak stb.

Kormánypropaganda:

Az egészségügyben minden rendben van, egyébként is mondjon egy imát, vagy menjen fel naponta az ötödikre és egészséges lesz. Ez annyira bornírt, hogy még szavaink sincsenek ecsetelésére. Az pedig tényleg nevetséges, hogy Mari néni, aki egyébként Karakószörcsögön lakik családi házban, és összesen öt lépcsője van a verandáig, miként menjen naponta fel az ötödikre!

Az elmúlt nyolc évben óriási pénzeket öntöttek az egészségügybe. Ez nominálisan igaz, azonban nem vették figyelembe az avulásokat, a műszerek, egyéb gyógyító eszközök árdrágulását, a működési költségek emelkedését. Így a befektetett pénz nem elegendő, egyenesen vezet a kórházcsődökhöz, a háziorvosi praxisok ellehetetlenedéséhez.

OKTATÁS

Az oktatás is egyre nagyobb problémákkal néz szembe. Az új NER nem alkalmas arra, hogy a 21. század követelményeinek megfelelő alap-, közép- és felsőfokú tudással ruházza fel a gyerekeinket. Az alapfokú oktatásban nem készítik fel a gyereket a középfokra. A középfokú oktatáshoz jutást erősen korlátozzák a gimnáziumi helyek szűkítésével és a felvételi követelmények fokozásával. A szakoktatás a béka feneke alatt van, olyan szakmákat oktatnak, amire nincs kereslet, illetve a kurrens szakmákban korszerűtlen, nem használható ismeretet oktatnak. A felsőoktatás fizetővé válásával pedig csak egy szűk elit juthat diplomához, sok-sok tehetséges fiatalt zárnak ki a diplomaszerzésből.

Állami propaganda:

A korszerűsített oktatás arra jó, hogy megteremti a munka társadalmának bázisát. (Ez kicsit hajaz Mussolini 20-as évek Olaszországára.) Ugyanakkor a kormány ellehetetlenít, törvényben tilt oktatási témákat, intézményeket (CEU), és fittyet hány az egyetemi és tudományos autonómiára. A társadalom tudatos elhülyítése folyik, a cél az ostoba, a hatalom által befolyásolható társadalom megteremtése (Lásd: Orwel: 1984)

GAZDASÁGI HELYZET

Minden EU-s támogatás ellenére kis hazánkban nem valósultak meg olyan beruházások, amelyek a jövőben értéket és jövedelmet termelnek. Az a gazdasági növekedés, amiről a kormány beszél, az gyakorlatilag stagnálás. A gazdasági visszaesés látható jele, hogy eddig soha nem látott mértékben szűnnek meg vállalkozások és üzletek. Elegendő csak Budapest főútvonalain végigmenni, megnézni a bezárt üzleteket. Ez nem csak annak köszönhető, hogy átalakulnak fogyasztási szokásaink, hanem elsősorban annak, hogy a társadalom döntő többségének nincs anyagi forrása e szolgáltatások vagy termékek megvételére.

Az ország nyomorodik. A munkabér ugyan növekszik az elmúlt időben, de a kapcsolt adók és járulékok még mindig túlzottan nagymértékűek. A társadalom közel egyharmadát kitevő nyugdíjas és időskorú emberek pedig folyamatosan szakadnak le, mert a mesterségesen alacsonyan tartott költségvetési infláció alapján kiszámított járandóságemelés köszönő viszonyban sincs a fogyasztási inflációval.  Ez a réteg az elmúlt nyolc évben mindegy 20-25 százalékot vesztett anyagi alapjaiból.

Kormánypropaganda:

Gyakorlatilag erre nincs válasza a kormánynak. Pontosabban megpróbálja az ügyet tűzoltóként kezelni Erzsébet utalványokkal és „nyugdíjprémiummal”.

Lehetne még folytatni az alapvető ellentmondásokat. De így elsőre legyen elég ennyi. Lehet rajta gondolkodni! És ha már gondolkodunk róla, akkor megfogalmazhatjuk azt is, hogy akarjuk-e ezt így a továbbiakban.

Ceterum censeo OV esse delendam!

A POPULIZMUS ÉS A NACIONALIZMUS MENEKÜLÉS

Az elmúlt napokban néhány gondolatot jártak körül baloldali politikusok és szakértők a nacionalizmus európai előretöréséről és a baloldal háttérbe szorulásáról. Ugyanaznap néhány százan vettek részt a Szabadság-téren a Európáért és a nacionalizmus ellen címmel meghirdetett nagygyűlésen.

Nem célom felidézni egyik eseményen elhangzottakat. Nem azért, mert nem voltak jó gondolatok, hanem azért, mert csak a napi politikai következményeket és tennivalókat vázolták fel, szigorúan (párt)politikai szemszögből.

Ugyanakkor megjelent egy nagyon jó cikk is a populizmus veszélyeiről ifj. Marosán György tollából az ÉS-ben. Kitűnő rajzot adott a hazai és globális veszélyekről.

Mégis, mi az, ami klaviatúra elé ültetett?

Az okok! Egy valamit – nem gondolom, hogy elfeledtek az említett elemzők, de nem hangsúlyozták azt – a társadalmi változásokat nem említették.

Csak úgy, kutyafuttában tekintsük már át, hogy mi történt az országban és a világban az elmúlt 30-40 év alatt.

Olyan tudományos és technológiai változások mentek végbe, amelyek nem csak a termelést alakították át gyökeresen, de megváltoztatták a társadalom szövetét. A régi társadalmi osztályok szűntek meg, átalakult az egyes országok társadalmi rétegezettsége is. Eltűnt a klasszikus munkásosztály (amiről úgy gondoltuk, hogy érdekei azonosak szerte a világon – ám kiderült, hogy nincs így), a parasztság és a mezőgazdaság is totálisan átalakult.

Megváltozott a világ felosztása. A régi (jól vagy rosszul bevált) kétpólusú világ megszűnt, átalakult valami mássá, ahol a nagyhatalmak és Európa keresik a saját helyüket. A termelés és a javak előállítása, a földgolyó forrásainak kiaknázása globálissá vált, mint ahogy a termeléshez szükséges tőke többsége is társadalmasodott.

A változások olyan gyorsan mentek(nek) végbe, hogy az egyszerű választópolgár nehezen igazodott(ik) el benne. Az, hogy az átlagpolgár nem képes átlátni társadalmi és gazdasági folyamatokat, még nem olyan nagy baj, mert ezen megfelelő tájékoztatással és oktatással lehet segíteni. Ennek az átalakulásnak az eredménye az lett, hogy a társadalom tagjai elbizonytalanodtak. Régi, bevált életviteli rutinjai az új körülmények között nem működtek(nek). Ez meglátszik politikai választásaikban is, hiszen azokra adják voksukat, akikről feltételezik, hogy valamit javítani tudnak körülményeiken. Kevéssé fogadják el a racionális és bonyolult válaszokat. A leegyszerűsített magyarázatra vevők.

A nagyobb probléma ott keletkezett, hogy a politikai elitek sem találtak választ a 21. század legégetőbb problémáira. Igaz, azokat korlátok közé szorították a választási ciklusok, így a felvetődő kérdések közül csak a legfontosabbakat próbálták meg orvosolni, mintegy „tűzoltásként”.

A politikai pártok az elmúlt évtizedekben még mindig a korábbi politikai eszmei, filozófiai alapjaik szerint próbálták megtalálni a választ, többnyire sikertelenül. A konzervatívok még konzervatívabbak lettek, hiszen a régi receptek mindig beváltak, a liberálisok nem igazán tudtak mit kezdeni az információs forradalom véleményszabadságával, a szocialisták, szociáldemokraták pedig nem vették észre, hogy az a baloldali ideológia, ami Marxtól és Engelstől ered végérvényesen érvénytelen lett.

Ma egy átmeneti korban élünk, amikor a régi narratíváknak véglegesen leáldozott, ám a helyükre újak még nem születtek.

Ezt az átmeneti anómiás állapotot használja ki a populizmus azzal a szöveggel, hogy majd „mindent megold”, radikálisan új (valójában a konzervatívoknál is ósdibb) módszerekkel kezeli a társadalmi problémákat. Persze, a történelmi eszköztárból előkerülnek a már jól ismert klisék. Mert társadalmi krízishelyzet volt bőven az elmúlt 100-150 évben nem csak hazánkban, de Európában is. Mint az akkori politikusok, a mostaniak is a régi, lejárt lemezeket elevenítik fel: valamilyen ürüggyel bizonytalanságot keltenek a társadalomban, majd az így kialakuló bizonytalanságra és a biztonságérzet megingására hivatkozva „megvédenek bennünket” a tulajdonképpen nem is létező veszélytől.

A valódi problémákat persze képtelenek megoldani, hiszen az állandó ellenségkereséssel, és a „harcban állással” egyben meg is akadályozzák a kooperáción alapuló kibontakozást.. Mint ahogy képtelenek a gazdasági problémák valódi megoldására is, mert azt csak globális, de legalább is kontinensnyi együttműködéssel lehetne megvalósítani.

A változások egyik oldala – ami most a populisták malmára hajtja a vizet – a kommunikációs technikák totális megváltozása. A politikai szereplők néhány évtizeddel ezelőtt újságokban tették közzé programjaikat, személyes jelenlétükkel győzködték választóikat.

Ma már mindezt átvették a médiumok, amelyek a propaganda – és a félretájékoztatás – gátlástalan alkalmazásával népszerűsítenek pártokat és politikusokat.  Az a politikai erő, amely nem képes megfelelő kommunikációs hátteret kiépíteni magának, annak az üzenetei nem, vagy csak nagyon gyéren jutnak el a választók tömegeihez. Így választási esélyeik gyakran közelítenek a nullához. Az a politikai erő, amely nem jelenik meg a médiában, az nincs.

Hasonlót lehet tapasztalni az elektronikus térben, az interneten is. A populista politikusok néhány szavas szövegekkel jelennek meg a közösségi oldalakon, ezek üzenet értéke sokszor közelít a fake newshoz, ám ez a közember számára nem érdekes. Nem tud – és nem is akar – utána nézni, hogy amit kedvenc politikusa mond, aki megold helyette problémákat, igaz-e vagy sem. Gondolkodás nélkül elfogadja.  És ez alapján szavaz!

A populizmus politikai ellenzékének a legfontosabb feladata, hogy fejlessze kommunikációját, építse ki azt a lehetőséget, hogy eljusson potenciális választóihoz. Ezt azonban csak olyan programokkal teheti, amely új paradigmán alapszik, olyanon, ami képes feloldani napjaink legégetőbb társadalmi problémáit.

Ehhez persze az kell, hogy gyűjtsön maga köré olyan tudósokat – mondhatni szellemi hátországot, amit elkótyavetyélt az elmúlt évtizedekben – aki képesek adekvát válaszokat adni a kihívásokra.

Ez persze sok munkát igényel, és elvárja a politikusoktól azt is, hogy ne csak négyéves periódusokban gondolkozzanak, hanem távlatos fejlődésben.

A 21. század kihívásait – munka világának gyökeres átalakulása, a társadalmi elosztórendszerek reformja, a szociális szolgáltatások átalakítása, a környezeti problémák kezelése – természetesen egy nemzet (állam) keretei között ma már nem lehet megoldani. Ez a tény ad talán némi bizakodást, hogy a populizmus és a nacionalizmus megbukik.

Ceterum censeo OV esse delendam!

MÁR A JÖVŐNK A TÉT!

Tisztelt Olvasóim!

Valóban már a jövőnk a tét – persze nem elsősorban az enyém, de egy kicsit az is –, mindannyiunké! Nézzenek szét közvetlen környezetükben, és ideje elgondolkodni azon, hogy az idén vagy tavaly gimnáziumba került gyerekeinknek vagy unokáinknak milyen lehetőségei lesznek továbbtanulni!

Nem is értem, hogy amikor nyilvánosságra került a kulturális kormányzat terve, miszerint teljes egészében kivonul 2020-tól a felsőoktatásból, nem robbant fel a közvélemény!

Gondolkodjunk már el azon, hogy mindez milyen következményekkel jár:

Átlagszülők nem lesznek képesek finanszírozni gyermekeik oktatását. Az itt-ott megjelenő, elejtett nyilatkozatok arról szólnak, hogy a tandíjat 20-30 ezer euró közé tervezik. Egy majdnem a duplája annak, amit ma a CEU kér egy évre (két szemeszter). Azért kíváncsi lennék arra, hogy van-e egy átlag magyar családnak (akik még nem is a létminimumon élnek) a tíz hónapra havonta 2-3000 eurója – 628000 – 942000 forintja a gyerek taníttatására. A valóságban ennyit nem is keres nettó a két szülő.

 Nem akarom most ide idézni miniszterelnökünk korábbi nyilatkozatát a felsőoktatás tandíjairól, de minden esetre érdekes, hogyan változik valakinek a véleménye a hatalom birtokában.

További következmény, hogy ha a mostani gimnazisták nem lesznek képesek folytatni tanulmányaikat, akkor szinte semmi esélyük nem lesz zökkenőmentesen beilleszkedni a munkaerőpiacra. Tehát nem az adó- és járulékfizetők tömegét fogják gyarapítani, hanem az állástalanok tömegét.

Meg kellene már érteni, hogy a végtelenségig lebutított alap- és középfokú oktatás szöges ellentétben van a korunk követelményeivel. Ma már a felsőoktatás alapfokozata tulajdonképpen a 20-30 évvel ezelőtti középfokú érettséginek felel meg, a master képzés és a doktori iskolák adják a valódi felsőfokú oktatást.

Ma kis hazánkban azt mondják a munkáltatók, hogy csaknem negyedmillió betöltetlen munkahely van. Ez persze nem attól van, mert nincs munkaképes ember, hanem attól, hogy a munkanélküli tömeg nem rendelkezik a megfelelő képzettséggel, hogy a kínált állásokat betölthessék.

Ha mindaz, amit a mai kormány tervez, valósággá válik, úgy szeretett hazám az ostobák és a munkanélküliek, a nyomor szintjén (vagy az alatt) tengődők országa lesz!

Ezt végképp nem szabad hagyni, mert a saját és gyerekeink jövője a tét. Az a dúlás, amit e kormány végbevitt az „elmúttnyócévben”, az jelen helyzetben is sokéves munkával hozható helyre. De amit most terveznek, az generációs időkre veti vissza az országot.

Kivétel ez alól a NER-lovagok sokasága, akiket igazán nem érdekel, hogy mi van az országgal, hiszen ők sokkal „olcsóbban” taníttatják majd csemetéiket az európai egyetemeken.

Gondolkodjanak el ezeken! Ideje lenne felhagyni a „majd csak lesz valahogy” szemlélettel. A helyzet nem fog javulni, csak rosszabbodni, mert e hatalomnak ma nincs kontrollja. Ezt kellene megteremteni, ha kell, az utcán!

Ceterum censeo OV esse delendam!

MEGLOPNAK MINKET – APRÁNKÉNT

Már nem csak a pénzünket lopja el a hatalom, hanem lassan apránként, szinte észrevétlenül ellopja a jogainkat és a kibontakozás, a kulturálódás lehetőségeit is.

Nem akarok nagy szavakat használni, de a közvélemény – benne a választók legnagyobb többsége – szinte megjegyzés és nagyobb tiltakozás nélkül vette tudomásul, hogy újabb módon korlátozzák jogainkat.

Az elmúlt időben az se verte ki a biztosítékot, hogy a polgári perrendtartást is módosították, ezzel mintegy megakadályozva, hogy az állampolgár sikeresen támadja meg a bíróságon azokat, akik kárt okoztak neki. Másfél millió forinton aluli kár esetében gyakorlatilag nem éri meg beperelni a károkozót, mert az új rendtartás szerint olyan illetékeket kell fizetni, ami eleve kérdésessé teszik egy per indítását.

Magyarán: ha az átlagembert megkárosítja egy kivitelező a lakása felújítása során (a munkát slendriánul végzi el, nem hajlandó azt kijavítani a szavatosság alapján), és ennek értéke nem haladja meg a másfél millió forintot, akkor erre úgy tekinthet, mint a veszett fejsze nyelére. Hiába van meg a károkozó, hiába van a kár, ennek érvényesítése kiesik a jog keretei közül. És még sorolhatnánk a hasonló példákat ez élet szinte minden területéről.

A másik ilyen aprónak tűnő változtatás a gyülekezési jog megváltoztatása. Eddig, ha valaki vagy valamely civil szervezet, párt kifogásolt valamely hatalmi döntést, bejelentette a rendőrségen és kis korlátozásokkal, de szabadon fejezhette ki nemtetszését. (Most ne kezdjünk el azon agyalni, hogy az elmúlt idők tüntetésein résztvevők száma mennyi volt, mert ez a lényeg szempontjából nem számít!) Októbertől azonban a rendőrségnek joga lesz megtiltani bármely megmozdulást, mi több a „tömeget” két főre redukálták. Nem idézem ide a törvény teljes szövegét, az megtalálható az interneten, ha nekem nem hisznek, olvassák el.

Ma pedig már más szintre lépett a hatalom. Nem csak a jogi kereteket változtatja tetszése szerint, hanem elkezdte a számára nem szimpatikus, intézményvezetőket is eltávolítani az útból. Nem tisztem Prőhle Gergely megvédése. Egy dolog háborít fel ezzel kapcsolatban: Mi jogon nyúl bele kulturális tartalmi kérdésekbe a kormány, amikor számtalan bizonyítékát adta eddig műveletlenségéről és hozzá nem értéséről. Milyen alapon fosztja meg az embereket a kulturális programoktól – legyen annak bármilyen szellemisége?

Az emberek – a választópolgárok – pedig minden tiltakozás nélkül veszik tudomásul mindezt. Hallom szinte az ellenérveket, hogy ezek a módosítások nem érintik a társadalomnak csak kis rétegét. Nem kell ebből olyan nagy patáliát csapni.

Most szeretném mindenkinek felhívni a figyelmét arra, ha a jogállamban – a hatalom ugyanis teljes vehemenciával próbálja bizonyítani ennek voltát, miközben tudjuk, a jelentős részét már rég lerombolta – csak egy keveset vesznek el az alapvető jogokból, akkor az már nem tekinthető demokráciának.

Ha egy vödör ürülékbe gulyáslevest öntünk, az attól még ürülék marad, ha pedig a gulyáslevesbe öntünk egy kanálnyi ürüléket, az ugyanúgy ürülék lesz.

Tehát kedves feleim: ha tiltakozni akarnak, akkor most itt a lehetőség: mindenki adjon be minden napra – három hónapra előre – tüntetési bejelentést. Így két dolgot lehet elérni: betartjuk az írott jogot, és egyben bebizonyítjuk, hogy a törvény milyen bornírt, és ellehetetlenítjük a rengeteg beadvánnyal a hatóság munkáját! Egyék meg, amit főztek!

Ceterum censeo OV esse delendam!

A PROPAGANDA HATALMA

Forrás: Internet

Az elmúlt hónap közbeszédét és a kormány propagandáját eluralta a „Sargentini-jelentés” szindróma.

Ez az uniós jelentés, amelyet teljes egészében meg lehet találni az interneten, hiteles magyar fordításban, végletekig lecsupaszított és eltorzított formában került a „nagyérdemű” elé a kormány jóvoltából.

Kis közvélemény kutatást végeztem az elmúlt hetekben arról, hogy az átlagemberek miként vélekednek erről a dokumentumról. A megkérdezettek száma persze nem meríti ki a reprezentatív kutatás kritériumait, de mint cseppben a tenger, azért mutat valamit, ami segít megérteni a kormány propagandájának hatékonyságát.

Néhány vidéki és budapesti ismerősömet faggattam ki arról, hogy mi a véleményük az említett dokumentummal kapcsolatban.

A minta összetétele: 8 férfi és 5 nő, életkoruk 40 és 82 év között volt, iskolai végzettségüket tekintve 2 főnek van gimnáziumi (és középfokú szakmai) a többinek egyetemi-főiskolai végzettsége. Kommunikációs lehetőségeiket tekintve mindenkinél van televízió (előfizetéses kábelszolgáltató), és mindenkinek van internet hozzáférése.

Hogy miért hangsúlyosan érdekes mindez, az a későbbiekben kiderül.

A megkérdezettek közül senki sem olvasta el a jelentést! Megelégedtek azzal, amit a televíziók híradói – politikai beállításuk szerint – közzétettek, illetve az interneten olvasták az éppen eléjük kerülő (szintén a közzétevő elkötelezettségét tükröző) interpretációkat a jelentésről.

Arra a kérdésre, hogy miért nem vették a fáradságot utána nézni a jelentésnek, esetleg elolvasni azt, erre már megoszlottak a válaszok.

Az idősebb korosztály szinte feltétel nélkül elfogadta a jelentésről szóló „hivatalos” véleményt, mert szerintük a televízió azért van, hogy helyesen tájékoztassa őket a hazánkat érintő ügyekben. Mások azt említették, hogy nincs idejük 80 oldalas anyagokat olvasni és azt összehasonlítgatni a hallott, olvasott értékelésekkel.

Volt, aki azt mondta, hogy bármely véleményoldal kijelentéseit sem fogadja el, mert mindenki hazudik, ám ennek ellenére nem vette a fáradságot, hogy megismerje a dokumentumot.

Ha az ember belegondol ezekbe a válaszokba, akkor két nagyon súlyos megállapítást tehet.

Az első, hogy az emberek többsége nem hajlandó túl nagy energiát fordítani az őt körülvevő, ám magát közvetlenül nem érintő, információk vizsgálatának és feldolgozásának. Kész elfogadni azt a véleményt, amit „elé raknak”. (Még akkor is, ha tudja, amit hall, nem biztos, hogy igaz.)

Tehát elegendően lusták vagyunk arra, hogy gondolkodjunk. Nem is mérjük fel, hogy a pillanatnyilag tőlünk távol eső dolgok a jövőben miként befolyásolhatják közvetlen körülményeinket.

Másodszor: nagyon erősen él, még napjaink informatikai forradalmában is, az a vélemény, hogy a közmédiában elhangzó (vagy inkább fogalmazzuk úgy: a televízióban hallottak) hírek és értékelések helyesek és követendőek.

Mindez azt mutatja, hogy az átlagemberek konformizmusa, a véleményvezérek feltétlen követése jellemző az országra. Az állampolgárok döntő többsége nem gondolja végig – sőt, egyáltalán nem gondolkodik azon –, hogy mi a saját érdeke, az esetleges közvetlen és közvetett hatalmi döntések miként befolyásolják mindennapi életét.

Ezt a jelenséget használja ki a hatalom gátlástalanul, és bármit letol az emberek torkán, hiszen nem kell attól tartania, hogy tömegek látnak át a szitán.

Ceterum censeo OV esse delandam!

EGÉSZSÉGÜGY – A BETEG ÁLLAPOTA KRITIKUS

Forrás: Internet

Hallgatom, olvasom a híreket a Honvéd Kórház sürgősségi osztálya kríziséről. Nos, mindenki nyilatkozik: politikusok, szakértők, a kórház vezetése, a tárca – mindenki, aki érintett, és aki azt gondolja, meg lehet mondani a tutit.

Sok érv, ellenérv hangzik el. Szakmaiak és politikaiak.

Egyetlen dolog nem hangzik el, ami a dolognak a lényege: az egészségügy (úgy en bloc) finanszírozása. Néhány évvel ezelőtt a kormány az összes komolyabb alapot megszüntette, az oda fizetett járadékokat (egészségügyi, nyugdíj, kulturális, stb.) einstandolta, azaz a költségvetés részévé tette. Már nem járadékokat fizetünk – mert abban az esetben számon kérhető lenne, hogy azt mire fordítják –, hanem adót, ami felett a kormányzat rendelkezik a költségvetés keretein belül.

Ha a költségvetésben „Y” forintot tervez a kormány az egészségügy finanszírozására, akkor azt megváltoztatni nem nagyon lehet, hiszen annak elfogadásával az törvénnyé válik.

Az OEP már nem is OEP (Országos Egészségpénztár), hanem Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelő.

Ez azt jelenti, hogy a munkavállalók és a munkáltatók által befizetett adók nem teljes egészében kerülnek az egészségügy büdzséjébe.

2018-as költségvetés bevételi főösszege 18 751 458,2 millió forint, kiadási főösszege 20 112 108,4 millió, a tervezett hiány 1 360 650,2 millió. A hiány nem haladja meg az uniós követelményekben meghatározott 3 százalékot. (Ez így helyes.)

A költségvetési törvényben a 8. pontban az Egészségbiztosítási Alappal összefüggő rendelkezések között olvasható:

„16. § A LXXII. Egészségbiztosítási Alap fejezet, 2. cím, 2. Egészségbiztosítás pénzbeli ellátásai alcímen belül az adott előirányzat terhére különös méltánylást érdemlő körülmények esetén táppénz, csecsemőgondozási díj és gyermekgondozási díj megállapítására együttesen 200,0 millió forint, rokkantsági, rehabilitációs ellátás megállapítására 150,0 millió forint, a 3. Természetbeni ellátások alcímen belül az adott előirányzat terhére különös méltánylást érdemlő körülmények esetén gyógyító-megelőző ellátásra 2611,3 millió forint, gyógyszertámogatásra 10 000,0 millió forint, gyógyászati segédeszköz támogatásra 2000,0 millió forint használható fel.”

Ugyanitt a mellékletben a HM fejezetében az MH Egészségügyi Központ pontjában 285,7 millió forint szerepel a beruházások címszó mellett. A teljes kiadásra (személyi juttatások, járulékok, szoc. hozzájárulás, dologi kiadások, ellátottak pénzbeli juttatásai) 32, 777 milliárdot terveztek, amiből a költségvetésbe visszaáramlik 4,142 milliárd forint.

A költségvetés XX. fejezetében az Emberi Erőforrások Minisztériuma fejezetében olvashatóak a részletes adatok. De elég nehéz külön-külön kikurkászni, hogy mi tartozik közvetlenül vagy közvetve az egészségügyi rendszerhez. A gyógyító-megelőző ellátás szakintézetei alatt az ÁEEK 24, 3 milliárddal szerepel, amiből a beruházás 0.2481 milliárd.

Az intézetek költségvetése alatt 585,4 milliárd működési költség és 9, 818 milliárd beruházás és felújítás szerepel.

Az érdekesség, hogy a sportegészségügy külön alcím alatt szerepel a maga durván másfél milliárdos költségvetésével.

Ha mindent összeszámolunk, akkor kiderül, hogy kb. 657-658 milliárd forint, ami a teljes kiadások 3,27 százaléka.

Egyes elemzések szerint Magyarországon az egy főre jutó egészségügyi ellátás az uniós átlag fele. Ez persze meg is látszik. Idézet a linken található jelentésből:

„ A magyar egészségügyi rendszer alulfinanszírozott. Az egy főre jutó egészségügyi kiadás a legalacsonyabbak között van az EU-n belül, és csupán az uniós átlag felét teszi ki (Magyarországon 1428 EUR/fő, szemben a 2797 eurós uniós átlaggal).”

Tehát az egészségügyi ellátás problémáinak fő oka a forráshiány. Ez persze két dolgot is magával ránt, egyrészt az orvosok és ápolószemélyzet pályaelhagyását vagy elvándorlását, másrészt pedig a gyógyítási körülmények (eszköz és műszerellátottság, a „pontok” változatlanságát) lezüllését.

A napi működést biztosító finanszírozás (az eü. ellátás kódszámai alapján kapható „pontértékek” pénzfedezete lassan 10 éve mit sem változott. Ez okozza többek között a kórházak állandó deficitét, és adósságfelhalmozását. Ugyanis például az egyszer használatos eszközök ára folyamatosan emelkedik, ugyanakkor a felhasználásra kapott finanszírozás változatlan. Ne is gondolja senki azt, hogy a kórházak adósságállománya így valaha is csökkenni fog. Ha végletesen eltér a gyógyítás anyagi szükséglete (ebbe mindent beszámítok a munkabérektől a műszerek üzemeltetésén és beszerzésén át a legutolsó takarítószerig) és a „megállapított” finanszírozás, akkor a mérleg sohasem fog egyensúlyba kerülni.

Ha a kormány nem tesz sürgősen átfogó és az ellátás minden szintjét érintő intézkedéseket, és nem fordít a költségvetésből dupla összeget a rendszer fenntartására és korszerűsítésére, akkor valóban komoly katasztrófa elé néz az egészségügy.

Ceterum censeo OV esse delendam!

ÚJ KORSZAK HAJNALA

Forrás: Internet: www.bilogan.com

A szép új világ hajnala. Nem is hajnal ez, inkább délelőtt. Nincs még a zeniten, de már közeledik hozzá. Kiteljesedéséhez már nem sok kell, csak egy kis idő, és alkotói elmondhatják Madách Imre örökérvényű szavait: „Be van fejezve a nagy mű, igen./ A gép forog, az alkotó pihen./ Évmilliókig eljár tengelyén,/ Mig egy kerékfogát ujítni kell.”

Újabb lépés – hiszen a hatalom már bejelentette, az ősz nagy dolgokat hoz majd – a gondolkodó embereket ismét kiakaszthatná, ha odafigyelnének. Az új NAT (Nemzeti Alaptanterv) szerint a jövő évtől az általános (alapfokú) oktatásban már nincs szükség a fizika, a kémia és a biológia külön oktatására, azokat természettudományi ismeretek címszó alatt egyesítik.

Ezzel „úgymond” kevesebb lesz a nebulók tantárgyainak száma. Ez, ha csak a tanmenetet nézzük igazuk is van. A kérdés azonban az, hogy csökken-e ennek az új tantárgynak az óraszáma?

Mert ha nem csökken, akkor bizony nem igazán értem, hogy mi értelme az átnevezésnek. Hiszen valamiféle alapvető biológiai, kémiai és fizikai ismereteket mégis csak meg kell tanítani a gyerekeknek, még akkor is, ha ez új néven kerül oktatásra.

Ha csökken az óraszám – és ezt feltételezem –, akkor bizony tanár legyen a talpán a 7. és a  8. osztályban, aki beszuszakolja a diákok fejébe a középfokú oktatásba lépéshez szükséges ismereteket.

Van egy nagyon sanda – vagy tán nem is annyira rosszindulatú, ellenben valós – feltételezésem: mindez azt a több éve folyó elbutítást folytatja, aminek a célja egy kevés ismerettel rendelkező generáció felnevelése, amely – pontosan hiátusai okán – kiszolgáltatott, könnyed játéka lesz a hatalomnak. Képtelen arra, hogy felismerje saját érdekeit, amelyet a tömegkommunikáció végtelenül lebutított szövegeivel nagyszerűen lehet befolyásolni az éppen aktuális célok érdekében.

Ez a generáció már nem fog automatikusan bejutni a középfokú oktatásba – hiába a még elkötelezett, de csökkenő pedagógusok erőfeszítése –, de problémái lehetnek a „megújított” szakmai oktatás keretei között is. Arról már szinte nem is álmodhatnak, hogy valaha is egyetemre kerüljenek.

Ez lesz a többség.

Forrás: Internet -- Marabu

Persze lesznek kivételek. Mint mindig. A NER lovagjainak nem lesznek ilyes problémái. A magánoktatásban nem érdekes a NAT. Ott az az érdekes, hogy a gyerek sajátítsa el mindazt a tudást, amire egyre gyorsuló korunkban szüksége van. Ám ezt meg kell fizetni! Ez a mostani elitnek nem probléma.

Ám a NER lovagjai nincsenek többségben – sőt elenyésző kisebbségben vannak a társadalomban –, bárha mindenütt feltűnnek hétköznapi életünkben. Nyomulásuk és erőszakosságuk adja azt az érzést.

A többség gyermekei tehát a NER NAT-ja miatt szenvednek majd el hátrányokat.

Ha semmi más, de már ez is elegendő arra, hogy a gondolkodó emberek sokasága véget vessen ennek az ámokfutásnak.

Ceterum censeo OV esse delendam!