ÚTBAN AZ ARMAGEDDONHOZ

Ez a bejegyzés nem a hazai, de még csak nem is az európai politikáról szól.

Engedjünk meg magunknak egy kicsit tágabb, globális kitekintést, így keresve válaszokat a bennünket – ha nem is közvetlenül – érintő változásokra.

A kép, amit felfesthetünk nem szép, mi több, meglehetősen borús, káoszos és végzetes.

A probléma persze nem új! 1972 óta a tudományos élet foglalkozik a Föld problémáival, ennek egyik emblematikus dokumentuma a Római Klub jelentése a növekedés határairól (Meadows et all 1972).

Nincs lehetőség e poszt keretében felidézni az elmúlt 45 esztendő tudományos eredményeit, de annyit minden esetre érdemes megemlíteni, hogy a kutatók és a tudósok folyamatos figyelmeztetései ellenére a politika – sehol a világon – nem tett meghatározó lépéseket jövőnk érdekében.

Lassan fél évszázada nagyon kevés történt annak érdekében, hogy a társadalmakban elterjedjen a túléléshez szükséges új gondolkodás elterjedése.

A magyarázatok erre egyszerre egyszerűek és bonyolultak. Ez paradoxonként hathat, ám mégis ez a véres valóság.

Ha a politika felől vizsgáljuk a problémát, az vesszük észre, hogy nincs egyetlen ország sem a világon, ahol ezt a politikai és gazdasági elit megfelelő helyen kezeli. Nem is lehet, mert a politikai térben szereplők távlatos gondolkodása mindössze egy vagy két ciklusra korlátozódik (ameddig birtokolják a hatalmat). Így aztán olyan – az egész társadalmat érintő távlatos (több generációnyi változást követelő) – célok, mint a népesség csökkentése, a technológiai változásokhoz való alkalmazkodás, a gazdasági napi (rövid távú) érdekeinek alárendelése a környezetvédelem és fenntarthatóság követelményeinek — nem szerepelnek a végrehajtandó valós politikában.

Globális szinten a politika az adott társadalmakat arra ösztönzi, hogy a napi, rövid távú céljaikat valósítsák meg, függetlenül attól, hogy annak vannak-e fenntartható alapjai vagy nincsenek.

A WWF idei „Élő bolygó 2016” jelentésének statisztikái – a számok sohasem hazudnak – bizonyítják, hogy napjainkban az egyik legégetőbb és legfenyegetőbb probléma a túlnépesedés.

1950-ben a világ népessége 2, 5 milliárd fő volt, ez 2018-ra 7,6 milliárd fölé emelkedett. Az előrejelzések szerint 2020 körül már 9,2 milliárd lesz a Föld lakóinak száma.

Ez már elviselhetetlen terhet jelent a bolygó számára, hiszen ennyi ember számára egész egyszerűen nincs elegendő megújuló forrás. Nincs elegendő művelhető termőföld, nincs elegendő édesvíz, nincs elegendő energia.

A politika – elsősorban a baloldali, szolidáris – felelőssége ebben óriási. Be kell látni, hogy az a frazeológia, az a leegyszerűsített marxizmus, amivel manapság találkozunk a baloldalon, nem ad elegendő választ az elkövetkező 40-50 év kihívásaira. De ez nem is újdonság. Már az elmúlt 30 esztendőben a filozófusok egy részétől hallhattuk elégszer, hogy „a nagy narratíváknak” vége. Az eddig uralkodó politikai eszmék és filozófiák (liberalizmus, a korai egalitárius elméletek, utópisztikus gondolatok, kereszténydemokrácia, marxizmus) döntő többségükben a 17-19. században születtek. Fogalomkészletük az akkori társadalmi valóságnak megfelelő volt. A gyökeres változásokig – a huszadik század második feléig, kétharmadáig – ezekkel az eszmékkel még lehetett magyarázni a társadalmat.

A 21. századra azonban ezek az elméletek már nem képesek a társadalmi változásokat leírni, nem képesek adekvát válaszokat adni az egyre gyorsuló átalakulásokra.

A probléma többes: egyrészt meg kell alkotni egy olyan társadalmi, politikai filozófiát, amely képes leírni a mostani nagyon gyorsan változó körülményeket, és válaszokat adni arra kérdésre, hogy miként kezeljük a tudományos-technikai forradalmak sokaságát, és az emberi közösségek változásának ennél sokkal lassúbb tempóját.

Másrészt választ kell keresni és adni azokra a konkrét lépésekre, hogy az alapvetően konzervatív, a változásoktól ódzkodó embereket (egyéneket) miként lehet meggyőzni arról, hogy változtassák életvitelüket és hagyományaikat.

Harmadrészt: miként lehet rávenni a társadalmakat irányító elitet arra, hogy ne csak rövid távú hatalmi státusával foglalkozzon, ne gazdasági befolyása növelése, megtartása legyen a célja.

Negyedszer pedig azt is meg kell gondolni, és szorgalmazni, hogy a gyökeresen átalakuló termelési viszonyok és a megtermelt – egyébként egy-másfél évtizeden belül csökkenő tendenciájú – javakat miként lehet úgy elosztani, hogy abból az előállításukban részt nem vevők is részesedhessenek.

Ötödször pedig, miként lehet rávenni a különböző kultúrájú és hagyományú társadalmakat a népességcsökkentés végrehajtására.

Mindezek kulcsa pedig az EMBER. Az egyén, a maga vágyaival, elképzeléseivel, törekvéseivel.

Az elmúlt évek tapasztalatai néhány nagy népességű országban nem voltak pozitívak. A kínai „egyke” nem igazán vált be, azt eredményezte, hogy nagyon eltolódott a nemek aránya a társadalomban: jóval kevesebb lány született, mint fiú. Indiában az Indira Gandhi kezdeményezése a születésszabályozásról azt eredményezte, hogy saját szikh testőre gyilkolta meg vallási felbuzdulásból, a hivatalos indok az Aranytemplom (és a szélsőséges szikhek) elleni támadás bosszúja volt. Azonban a későbbi elemzők ehhez az okhoz társították a születésszabályozás elleni fellépést is.

Ha végignézzük a homo sapiens fejlődését, azt látjuk, hogy mindig is önző volt, úgy zsigerelte ki élőhelyét, hogy nem volt tekintettel semmire. Példának mondhatjuk a görög szigetek kopárságát, amely annak köszönhető, hogy már az ókorban leirtották az ottani erdőket a hajóépítés okán (de ez történt Angliában is). Mindaddig ebből nem volt komolyabb ökológiai probléma, amíg az emberiség fejlődése nem érte el azt a szintet, hogy képes volt kiiktatni néhány „természetes szelekciós” körülményt: például a betegségeket. Ma a Föld gyakorlatilag himlőmentes, csak néhány olyan helyen üti fel fejét a betegség, ahol valamilyen ostobaság vagy vallási előírás miatt megtagadják a védőoltásokat a gyerekektől. Az ember jelentősen csökkentette a csecsemőhalandóságot, egyre több betegséget képes úgy kezelni, hogy jelentősen növeli a túlélést és az átlagéletkort.

Ide csak egy kis adat: Magyarországon 1900-ban a születéskor várható átlagéletkor a férfiaknál 36,56 év, a nőknél 38,15 év volt. ötven évvel később már 59,88 illetve 64,21-re nőtt. Az ezredfordulón pedig a férfiak már 67,11 évre a nők 75,59-re számíthattak. 2016-os adatok szerint az átlagos várható élettartam 76,2 év.

Ezek az eredmények a fejlődésnek, a körülmények: munka, lakhatás, higiénia, táplálkozás, egészségügy változásának tulajdoníthatók.

Ugyanakkor a népesség növekedésével párhuzamosan a 20. században megkezdődött a természeti erőforrások olyan mértékű felhasználása, amely fokozatosan rontotta a bolygó ökológiáját. Feléljük a fosszilis energiahordozókat, felperzseljük az erdőket szántóföldek kialakítása miatt. Közben nem gondolunk arra, hogy saját magunkat fosztjuk meg az oxigéntől.

A fejlett világ energiaéhsége fékezhetetlen. Ma Európában egy átlagháztartás fél tonna olaj-egyenértékű energiát használ fel.

Magyarországon 1900-ban összesen 41 735 millió kWh-t használtunk el, 2017-ben 52 532 millió kWh-t, pedig azóta a felhasználó gépek és berendezések fogyasztása drasztikusan csökkent.

Az ember önző, nem foglalkozik azzal, hogy igényei kielégítése során nincs tekintettel a környezetére. Ez eredményezi egyébként globálisan azt a jelenséget, amit ma hangzatosan migrációnak neveznek.

A Föld egyes térségei – az ember által nagymértékben generált – a környezetváltozás hatására élhetetlenné válik. Illetve az ott élőknek nincsenek meg a forrásaik arra, hogy rekultiválják életterület (amit egyébként saját maguk tettek ilyenné). A közel-keleti konfliktusok egyik jelentős forrása, hogy Kelet-Szíria és Irán és Irak területein olyan mértékű az elsivatagosodás, hogy az ott élők beáramlottak a nagyvárosokba. Az így kialakult helyzetet a helyi politika és hatalom már nem volt képes kezelni.

A környezet változása sokkal gyorsabb annál, mint ahogyan azt a néhány évtizeddel ezelőtti elemzések jósolták.

A mai helyzetben az elemzések (számítógépes szimulációk) igen aggasztó képet festenek. A felmelegedés tovább folytatódik, a sarki jég olvadása pedig úgy megemelheti az óceánok szintjét, hogy sok millió ember lakóhelye, élettere kerül víz alá szerte a világon, nem csak a szigetvilágokban, hanem a kontinenseken is: Amerikában, Európában, Ausztráliában.

A politika céljának tehát az kell legyen, kezelje ezeket az előre látható változásokat, okosan befolyásolja saját társadalmait a legnagyobb káosz elkerülése érdekében.

Mondhatjuk, hogy már elkéstünk.

De talán nem.

Az már csak hab a tortán, hogy kis hazánkban éppen most bocsátották el azokat a szakembereket, akik valamelyest értenek a környezetvédelemhez!

Ceterum censeo OV esse delendam!