A FIDESZ ZSENIALITÁSA ÉS A KÖZVÉLEMÉNY-KUTATÁS

Tegnap arról elmélkedtem, hogy hol is élünk? Némely kérdésekben értetlenségemnek adtam hangot (szót). Ezzel kapcsolatban a mai lapok egy kutatás eredményét adják közre, amely szerint a FIDESZ támogatottsága 68 százalékos. Nem érdemes vizsgálni a többi politikai erő részarányát. Sokkal érdekesebb ebben az, hogy kik és miért támogatják az egyeduralomra törekvő politikai erőt.

Szociológiában elmélyedvén anno, most újra kénytelen vagyok feleleveníteni ebbéli ismereteim. Természetesen az eredmény és a vélemény messze elmarad a profi kutatóintézetek eredményeitől, de azért engedtessék meg, hogy valamiféle „objektív” nézőpontból vizsgálhassuk napjaink történéseit.

Mi lehet az oka annak, hogy a FIDESZ
ilyen nagyarányú támogatottsággal rendelkezik?

A legegyszerűbb válasz az lehet, hogy bizony a választók (megkérdezettek) többsége egyetért mindazzal, ami ma történik. Ez a válasz egyszerű, és jól érthető. Van azonban egy gyanúm: nem ilyen egyszerű a képlet.
A közreadott felmérés szerint a mai kormánypártot támogatók elsősorban a vidéki lakosság, a fiatalok és középkorúak, középosztálybeliek. Ez a réteg – összetételénél, habitusánál fogva – még nem érzékeli azokat a veszélyeket, amelyek a demokráciát fenyegetik. Szemben az MSZP-vel, amely támogatói derékhadát a nagyvárosokban, Budapesten tudja, főleg az 50-es korosztályból és az idősebbekből. Nem szabad azonban egy nagyon jellemző adatok kifelejteni: a bizonytalanok arányát, amely e felmérés szerint 45 százalék.
A FIDESZ sikeréhez azonban még egy – el nem hanyagolható, sőt napjainkban egyre jobban felértékelődő – teljesítmény járul hozzá, a kommunikációs tevékenysége. A párt kiválóan alkalmazza a modern kommunikáció eszközeit és módszereit. Stratégiájának szerves része.
Ha egy kicsit kutakodunk az elmúlt nyolc esztendő FIDESZ kommunikációjában, rálelünk az egymásra épülő elemek sokaságára. Az őszödi beszédre épülő kampány sorozatosan törte meg a kormányzó szociálliberális kormányzat kulcsfontosságú intézkedéseit. Szisztematikusan sulykolta – egyébként néha teljesen átlátszó és valótlan állításokkal –, hogy amit a kormányzat elkövet, az mind az ország ellen való vétek és hazugság. Ebben a stratégiában kiemelt szerepet kapott az a szociálpszichológiai jelenség, hogy ha kellő számban hallok egy információt, amelyről az első hallásra tudom, hogy nincs valóságtartalma (azaz hazugság), de sokadik ismétlésre egyre hajlamosabbá válok arra, hogy tényként értékeljem.
Kiváló példa erre Orbán Viktor kijelentése, hogy a magánnyugdíj-pénzár tulajdonképpen MSZP-s csalás. Ma ezt minden józanul gondolkodó – nem feltételen MSZP-elkötelezettségű – polgár megmosolyogja, és jó bonmotnak tartja. Ám ez a kijelentés holnap és holnapután már úgy jelenik meg a kommunikációban, mint cáfolhatatlan tény. És ezt egyre többen fogják elhinni.

Ez a fajta – a valósággal köszönő viszonyban nem levő, ám igen hangzatos – propaganda végigkísérte a FIDESZ elmúlt nyolc évét. És lássuk be hatékony is volt. A választások eredményei ezt bizonyítják. Gondoljunk csak bele 2010 elején ez a propaganda már azt sugallta, hogy a parlamenti választások már „lefutottnak” tekinthetők, azt a FIDESZ megnyeri.
A szocialista kormány kommunikációja az elmúlt nyolc esztendő egyik legnagyobb kudarca. Az a tény, hogy ez általuk elért eredményeket sem tudták hatékonyan elmondani a társadalomnak, ez több mint bűn, ez hiba volt.
Azt gondolni, hogy a társadalom majd értékeli mindazt, amit elértek naivitást (vagy hozzá nem értést) feltételez, továbbá azt, hogy nem is volt – és úgy látszik, ma sincs – ütőképes PR csapata a kormánynak és a pártnak. Emlékezzünk vissza a „vizitdíjas népszavazás” körüli kormányzati érvekre és azok megjelenési formáira. Érdemi válaszokat a rágalmakra nem adott, hanem úgymond „észérvekkel” akarta megdolgozni a választókat.
És az eredmény a FIDESZ-t igazolta. Nagyon sokan azért nem mentek el szavazni, mert úgy érzékelték, hogy a mai kormánypárt győzelmét nem lehet megakadályozni. Mindezek kiolvashatók a választási eredményekből, különösen a távolmaradók arányából (a távolmaradók aránya: I. forduló: 35,62%; II. forduló 53,34%).

Miért érdekes mindez

Azért kell a FIDESZ kommunikációs stratégiájára odafigyelni, és azt folyamatosan értékelni, mert ez az egyik erősségük, de egyben ez a gyenge pontjuk is. Hasonló vehemenciával fel kell venni a versenyt, és a hamis – vagy kimondottan hazug és a tényeknek ellentmondó – kijelentéseket azonnal cáfolni kell, akár sokszor elismételve a valóságot.
Nem egyszerű a feladat. Hiszen legtöbbünk úgy gondolkodik, hogy a nyilvánvaló félrevezetésre oda sem figyel, azt azonnal cáfolva lezártnak tekinti a kommunikációt. Ez azonban a társadalom egészét tekintve nincs így.
Ma is az lenne a legfőbb feladata minden demokratának, hogy leleplezze mindazt a torzítást, csúsztatást, amit nap, mint nap hallunk a kormánytól és azok prominenseitől. Cáfolni minden olyan állítást, amely csak egyetlen célt szolgál: elfedni a választók elől a valóságot és az igazi szándékokat.

A magánnyugdíj-pénztárakkal kapcsolatban nem csak az a fontos, hogy azt a kormány – a régi-új kifejezéssel élve – einstandolja, hanem az is, hogy az ott felhalmozott összegeket mire költi, és ez szolgálja-e vagy nem a társadalmi érdeket.

Egy szó, mint száz: ha az ellenzék és a magukat demokratáknak tartók nem lesznek képesek legalább olyan hatékony kommunikációs gépezetet felállítani és működtetni, mint a FIDESZ, akkor bizony a fent említett közvélemény-kutatási adatok nem fognak változni!

HOL ÉLÜNK?

Eljött a sűrű hétfő. Néhány demokrata abban a hitben ringatta magát, hogy mindazok a vélemények, amelyek az elmúlt időben megjelentek a FIDESZ gazdaságpolitikai lépéseivel kapcsolatban, meghallgatásra találnak.

Mint láthatjuk ez nincs így.

A kormánypárt továbbra is következetesen folytatja, kétharmados felhatalmazása alapján, annak a rendszernek a kiépítését, amelynek ma még nincs korrekt megnevezése.

A Nemzeti Együttműködés Rendszere (jobb híján hívjuk így) – szülőatyjai szerint – a demokrácia új megjelenési formája. Kövér László mindennél szükségesebbnek tartja ennek bevezetését, és ennek érdekében az Alkotmány teljes átírását „a régi alkotmányból egyetlen mondat marad meg: Budapest Magyarország fővárosa.”

Kicsit gondolkodjunk már el, emberek!

Mi történik körülöttünk? Hogyan lehetséges az, hogy – józan ésszel felfogható, antidemokratikus és törvénytelen – intézkedések sokaságával bontják le azt a jogállami és alkotmányos demokráciát, amelyet nagy áldozatok árán épített ez az ország az elmúlt húsz esztendő alatt?
Milyen hatalom az, amely a legkisebb figyelmet sem fordít arra, hogy ellenzékét meghallgassa, és a
társadalom jelentős részét – még ha valóban azt hiszi, hogy annak kétharmada támogatja –, közel harminc százalékát negligálja?

Mindez azzal az indokkal, hogy ők a közösség érdekei szerint cselekednek.

Ez a demokrácia felfogás totálisan antidemokratikus. Ez a mondat paradoxonnak hat, így semmi értelme. Ám a hatalom mai képviselői szerint van. Ők olyan demokráciát akarnak építeni, mint amilyen az ókori városállamok demokráciája volt. Mint tudjuk, azokban a demokráciákban az egyenlőség, a beleszólás szabadsága nem mindenkire volt érvényes, csak a polgárok egy jól meghatározott körére. Nem részesedtek a demokrácia áldásaiból sokáig a plebejusok, csak az i.e 450 körül érték el részleges részvételüket (néptribunusok) a politikai életben.

Ma úgy tűnik a formálódó új alkotmány valami hasonlóval kínál meg bennünket. A kormányzó párt demokrácia felfogásából fakad ez a képzet. Abból a politikából, amely a vezető és a párt mindentudására és megkérdőjelezhetetlen, magának kisajátított, és az általa hangoztatott kompetenciára épül.

Ebben a demokráciában csak azok számítanak, akik vagy tagjai a hatalmat gyakorlók közösségének, azok „holdudvarába” tartoznak, vagy hűséges alattvalói és kiszolgálói politikájának.

Mindenki más kirekesztendő.

A kirekesztés érdekében minden eszköz felhasználható, skrupulusok nélkül. Bárkit, bármivel meg lehet vádolni, le lehet járatni – mostani terminus technicus szerint –, karaktergyilkosságot lehet rajta elkövetni. Lehet hangoztatni kirekesztő és pejoratív jelzőket csoportok, egyének, kisebbségek és kulturális entitások ellen. Az erkölcsre hivatkozva permanensen lehet erkölcstelenségeket elkövetni.

Ez a demokrácia – bármennyire is annak hívják – nem demokrácia.
Lassan igaza lesz Debreczeni Józsefnek: ez már diktatúra, de a legfinomabb fogalmazás szerint is autoriter hatalom.
Mondani szokták, hogy a stílus maga az ember. A hatalmat pedig az emberek testesítik meg. Tehát amilyen az ember stílusa, olyan a hatalomé is, amelyet megtestesít.
Kiváló példát nyújtott erre a miniszterelnök ma délutáni fellépésével a parlamentben.

A gátakat és korlátokat nem ismerő, saját igazától elbódult, saját képzeteit – és kommunikációját – valóságnak felfogó (tehát tévképzetes) politikust láttunk.

Nem jósolok szép éveket országomnak az elkövetkezőkben.

FORRÓ HANGULAT — HŰVÖS VÉLEMÉNY

Az aréna megtelt, ha nem is zsúfolásig. Az idő – a korai havazás – közbeszólt. Akik otthonról az interneten keresztül követték az eseményeket, érezhették, hogy a csarnokban a hangulat kifejezetten jó volt. A felvezető kettős oldotta a hangulatot, mintegy bemelegítették a témákat. Az mindig felemelő érzés, ha néhány ezer ember egyszerre énekli a himnuszt. Ezzel elérte csúcsát az emocionális ráhangolás.

Színpadra lépett – elég teátrális bevonulás után – a párt elnöke, és elmondta beszédét.
A lelkesedés a bloggernél itt kezdett lohadni.

„Felvesszük a kesztyűt” – hangzott a pártelnök szájából. Szép! Csak csendesen jegyzem meg, nem kellett volna eldobni. És sorra hangzanak az ígéretek. Fellépünk ez ellen, megakadályozzuk azt. Visszafizetjük az elvett magán-nyugdíjpénztári befizetéseket, visszavonjuk a közalkalmazottakat és köztisztviselőket sújtó diszkriminatív törvényeket.
Először azt hittem rosszul hallok, vagy visszaléptem az időben 2010 márciusára.
Ez egy választási beszéd. Megígérek ezt-azt, ha hatalomra kerülök.
És a szöveg ugyanilyen stílusban folytatódott. A hallgatóság először tapsolt, sokat. Aztán kicsit gyérebben. Akkor élénkültek meg, amikor elskandáltatták velük négyszer – ahogyan  Lúdas Matyi veri ezt Kenden vissza –, hogy azt a bizonyos kesztyűt márpedig felvesszük.
A már nem is kvázi diktatúra elleni fellépés gyakorlatáról pedig annyi hangzott el, hogy petíciót nyújtanak be Orbán Viktornak „Időben szólunk” szlogen alatt. Ebben az szerepel, hogy tartsa tiszteletben a magán-nyugdíjpénztárakban őrzött megtakarításokat; tegyen a devizahitelesek valós megsegítése érdekében; vonja vissza az egykulcsos adórendszert; szüntessen meg az indoklás nélküli elbocsátásokat, és a munkaviszony garanciális szabályait; állítsa vissza az Alkotmánybíróság eredeti hatáskörét és törölje el a visszamenőleges hatályú törvényeket.

Ez mind szép, csak már a címmel is probléma van: nem szóltak időben. Ugyanis ezek ellen a törvények ellen akkor kellett volna tiltakozni, amikor a frakció tudomására jutott, és akkor kellett volna tízezreket mozgósítani és tüntetni a Parlament előtt — mint ahogy ezt a FIDESZ tette, anno a vekkerekkel.
Utánlövés íze van ennek az egésznek.
Ugyan csinálok valamit, de minek — rossz feeling.
Valahogy az volt az érzése az embernek, hogy vagy a pártelnök talán nincs tisztában a jelen politikai és hatalmi helyzetével, vagy azt feltételezi, hogy a hallgatói nem ismerik azt. Már pedig a hallgatók jobban érzik ezt a saját bőrükön, mint ahogy ezt Mesterházy Attila egyáltalán elképzelni képes.
Ma az MSZP az általa támogatni kívánt sokszorosan hátrányos helyzetű polgárhoz hasonlatos.
Tudja, hogy mi lenne a dolga, de nincs hozzá meg a lehetősége. A valóság elől menekülve pedig pótcselekvésekbe és rózsaszín elképzelésekbe menekül. (Lásd: Népszava interjú, 2010. november 27. szám, 11. oldal)
Mindaz, ami ellen az MSZP ma tiltakozik az véres valóság.
A FIDESZ idáig meghozott minden törvényt, amelyet jónak látott annak érdekében, hogy hatalmát korlátlanul érvényesíthesse a társadalmi élet minden területén. Napi gyakorlattá vált, hogy az ellenzéket és annak javaslatait gyakorlatilag értékelés és elolvasás nélkül küldik a szemétkosárba, hiszen: „ellenzék nélkül is működik a parlament” (Orbán Viktor 1999 tavasza). Régi bevált recept.
Észre kellene már venni, hogy a jelenlegi kormány és kormányzó párt – a diktatúrák „legnemesebb” hagyományai szerint – nincs tekintettel semmi másra, csak saját hatalmára, az azt szolgáló intézkedések végrehajtására, továbbá a valós és lehetséges ellenzék elhallgattatására, ellehetetlenítésére, megbénítására.

Ez ellen a taktika ellen pedig csak egyetlen módon lehet védekezni: minden adandó alkalommal nagy tömegben kivonulni és tiltakozni. És ezt a tiltakozást nem megunni, hanem folyamatosan csinálni. Nem megengedhető, hogy a kormány „kifárasztási” taktikára játsszon. Emlékezzünk 2006 őszére, a „mindennapra egy tüntetés” jelszavára.
Mozgósítani kell minden demokratikus erőt – és itt adott esetben teljesen irreleváns az MSZP önmeghatározása –, mindenkit, aki elkötelezettje a demokráciának, a jogállamiságnak és az alkotmányos rendnek.
Ez a küzdelem most nem a gentleman’s agreement szabályai szerint zajlik. Itt nem két lovagias ellenfél áll egymással szemben. Itt most egy (sok) brigantit kell legyőzni. Ez nem a tiszta glasszé kesztyűk összecsapása az első vérig. Olyan fegyvert kell választani, amelyből az ellenfél is ért. Saját módszereit és fegyverét kell fordítani vele szembe. Még akkor is, ha sokak szerint ez nem éppen úriemberhez méltó.

Ez egy olyan küzdelem, ahol az dől el, hogy az antidemokratikus berendezkedés fennmarad-e ebben az országban a következő generáció életében. Mert ha a ma demokratái sokat lamentálnak a küzdelem mikéntjén, úgy elvesztik a lehetőségüket is arra, hogy belátható időn belül meggyógyíthassák a megsebzett magyar demokráciát.
Éppen ezért nem csak a kommunikációval, petíciókkal, hanem tömeggel és demonstrációkkal (nagyokkal) kell megmutatni a regnáló kormánynak, hogy a parlamenti kétharmada lassan csak a társadalom kisebb részének támogatását bírja.

BUMERÁNG — AVAGY: LESZ EZ MÉG ÍGY SEM!

Legutolsó bejegyzésemben azon sopánkodtam, hogy az ország valóban olyan élhetetlen-e, mint amilyennek tűnik első benyomásra (na, jó: a másodikra is!)?

Nem szeretném a tegnapi Matolcsy-féle megnyilatkozást kommentálni, mert tele van vele az egész sajtó, írott és elektronikus média.

Nézzünk a dolgok mélyére

Elemezni egy fél éves tevékenységet felelős dolog, azt igényli, hogy a napi bosszúságainktól távolodjunk el, próbáljuk mindezt úgy szemlélni – kicsit felülről –, mintha nem is érintene bennünket.
Ezt az attitűdöt felvenni elég nehéz, de azért nem lehetetlen.
Vizsgáljuk meg, hogy az új kormány intézkedései, a kétharmados többséggel rendelkező párt törvénykezése hogyan hat rövid, és hosszabb távon. Rövid távnak a parlamenti ciklus idejét tekintem, míg a hosszabb táv az elkövetkező tizenhat évet jelenti.
Mi történt a választások óta? Gyors és lényegre törő törvénykezés. Ebben fellelhető az előre elhatározottság, egy koherens koncepció. Ezt az elképzelést a FIDESZ legszűkebb „agytrösztje” érlelhette az elmúlt nyolc esztendő alatt. Dicséretükre legyen, hogy nem szivárgott ki róla idő előtt semmi. A párt egyes vezetői elejetettek ugyan ezt-azt az elmúlt évek során, ám ezt a politikai elit nem vette komolyan, amolyan handabandázásnak tekintette. Gondoljunk csak a „centrális erőtér” emlegetésére.
Nem volt sok olyan közéleti gondolkodó, aki mindezt komolyan vette. Debreczeni Józsefet is inkább lehurrogták, semmint odafigyeltek volna – egyébként nagyon pontos és logikus – előrejelzéseire. Persze, nem szeretjük a váteszeket, ha igazuk lesz, akkor különösen nem.
Mindennek köszönhetően a politikai és gazdasági élet is szinte megmerevedett a gyors és hatékony törvényhozáson, amely a kétharmados többség birtokában kegyetlen és cinikus. Nem volt az első időben megfelelő ellenállás, kommunikációs és politikai válasz az egészpályás letámadásra.
Csak emlékezzünk néhány – még elfogadásakor is kis visszhangot keltő – törvényre, az országgyűlés tavaszi és ülésszakán.
A leglényegesebb a 200 fős parlamentről szóló törvény, majd ennek folyományaként a kisebb önkormányzatokról szóló törvény és a választási törvény – még csak az önkormányzatokra vonatkozó részének – módosítása. Nem szólalt meg a vészcsengő. Igaz, hogy a kisebb parlamentről már több éve, lassan egy évtizede folyik valamiféle párbeszéd a pártok között, minden megegyezés konkrét ígérete nélkül. Most elfogadták a törvényt, ám – szerintem – nem gondolták végig a következményeket. Tegyük meg.
A 200 fős parlament valószínűleg – mert a végrehajtási törvény és a parlamenti választások végrehajtásáról szóló törvény még nem született meg – kilencven-száz egyéni és ugyanennyi listás mandátumból tevődik össze. Ez azt is jelenti, hogy ma érvényes országgyűlési választási körzeteket elfeledhetjük. Az új körzetek kialakítását az új törvényben kell meghatározni. Ez azt is jelenti, hogy a törvényalkotónak (kormányzati vagy egyéni előterjesztőnek, a törvény megfogalmazójának) rendelkezésre állnak az elmúlt évek választási adatai – szavazókörökre lebontva. Ez egyben azt is jelenti, hogy hiteles adatokkal rendelkezik az egyes pártok támogatottságának területi megoszlásáról.
Ennek tudatában már nem nehéz olyan körzeteket kialakítani, amelyekben valamely pártnak a szavazói (vélhetően) többségben vannak.
Ne legyenek kétségeink, a születendő törvényben ezt érvényesíteni fogják, és minden ezzel ellentétes véleményt le fognak söpörni.
Ezzel a mostani kormányzópárt eléri, hogy gyakorlatilag egy szabad választáson leválthatatlanná válik.
Szinte hallom az ellenvéleményeket, hogy „addig még sok minden változhat”, a „választók egy része elpártolhat a FIDESZ-től” stb. Igen, ezek valós érvek, ha azt vennénk számításba, hogy a magyar választópolgár racionálisan, érdekei mentén szavaz. Akkor igaz lehetne ez a replika. Ám tudjuk, hogy ez nincs így.
A magyar társadalom túlnyomó többsége sajnos még nem érte el azt a polgári gondolkodási szintet, amely a fenti követelményt kielégítené. A ma választópolgára készpénznek fogja fel a számára szimpatikus politikusok ígéreteit, nem hasonlítja össze azokat saját tapasztalataival. A ma választója kényelmes, paternalista környezethez szokott. Igaz ez a fiatalabb korosztályokra is, hiszen szüleik szocializációjának egyes elemeit maguk viszik tovább. Kiemelten érvényes ez a kevésbé képzettekre, arra a rétegre, amely – akár felsőfokú végzettsége ellenére – hosszabb ideje munkanélküli. (A 15-24 éves korosztály munkanélküliségi rátája 27,6 százalékos, míg a teljes munkanélküliségi ráta 11,8 százalékos.)
Tehát kevéssé lehet számítani arra, hogy a jelenlegi kormánypárt szavazóinak nagy százaléka döbben rá arra, hogy egy óriási átverés áldozata lett. Továbbra is ki fog tartani a „Nemzeti Együttműködés Rendszere” mellett. Egyrészt azért, mert sorsának jobbrafordulását várja tőle, és ezt az emóciót nehéz benne megingatni. Másrész a kormány intézkedéseit követő populista kommunikáció azt az érzést kelti benn, hogy „másokat” sanyargatnak az ő érdekében.
Ez persze hibás okoskodás, de a polgárok legtöbbjének nincsen átfogó képe a gazdasági és adózási törvények összefüggéseiről, és így azt sem tudja, hogy végső soron mindent maga fizet meg.
A törvénykezés következő „fordulója” a közalkalmazottak és köztisztviselők jogállásáról szóló törvény elfogadása volt. Ez megnyitotta az utat az előtt, hogy szakmai érvekkel se lehessen kétségbe vonni a kormány döntéseit. A tárcák vezetői ezzel teljhatalmat kaptak ahhoz, hogy minden indoklás nélkül eltávolíthassák azokat, akik – véleményük szerint –, nem „megbízhatóak”, céljaik végrehajtása során.
Így a közigazgatás és a közszolgálatok dolgozóit, alkalmazottait kínos helyzetbe hozták. Vagy szakmai reputációik szerint cselekednek egy-egy ügyben – kockáztatva ezzel személyes egzisztenciájukat –, vagy szakmai meggyőződésükkel ellenétesen tevékenykednek, eleget téve a hatalom elvárásainak. Ez utóbbi esetben azt is kockáztatják, hogy esetlegesen egy fiaskó esetén felelősségre vonhatják őket azért, amit tettek.

Eredmények és várható következmények
Rövid távú hatások. Az elkövetkező egy évben a FIDESZ támogatottsága lényegesen nem fog csökkenni. A sikeres propagandának köszönhetően a lakosság nagy része zokszó nélkül viseli majd az egyre fokozódó terheket. Nem fogják fel, hogy mindazok a gazdasági intézkedések, amelyeket ma hoz meg a kormány, az a jövőt éli fel. Nem igazán éri még el az ingerküszöböt az a tény, hogy veszélybe kerültek a nyugdíjak. Tévedés ne essen: nem csak a magánnyugdíj pénztárak felett lóg Demoklész kardja, hanem az állami nyugdíjbüdzsé felett is. Igaz, ez utóbbi majd csak 15-20 év múlva lesz érzékelhető, de akkor nagyon. Azaz a most negyven év körüliek nyugdíjba vonulása és ellátása válik kétségessé.
A kormány 2013-ig megteremtette a költségvetés virtuális egyensúlyát. Az egyensúly azért virtuális, mert képes ugyan – számszakilag és papíron – a maastrichti kritériumok teljesítésére, ám az alapzat amire épít, olyan valósággal számol, ami nem létezik. Ez egy látszat siker.
A látszat siker után jönnek majd a 2014-es választások, amelyek kimenetele a fent leírtak alapján ma nem látszik kétségesnek. Azt nem lehet megmondani 2010 novembere végén, hogy 2014-ben is lesz a FIDESZ-nek kétharmados többsége, de azt, hogy megnyeri a választásokat, az nagy biztonsággal állítható. Ebben az esetben ugyanis teljesen irreleváns, hogy a mai ellenzéki pártok hogyan teljesítenek. Csak az arányokon szépíthetnek valamelyest.

A csapda 2018-ban.

Nagy valószínűséggel két választási ciklus után a FIDESZ népszerűsége csökkenni fog. Ennek két oka lehet.
Az első, hogy a gazdaságpolitikája csődöt mond. Ez könnyen bekövetkezhet, tekintettel a világgazdaság jelen állapotára. Nem valószínű, hogy ez eurozóna országai az elkövetkező tíz évben meghaladják az 5 százalékos növekedési szintet. Márpedig, ha azok nem fejlődnek kedvező dinamizmussal, úgy a nyitott magyar gazdaság sem növekedhet a legfőbb gazdasági partnerországok szintjénél gyorsabban.
A népszerűség csökkenés másik oka belpolitikai lehet. A demokratikus intézményrendszerek lebontása előbb-utóbb visszaüt a polgár szintjén is. Az önállóság és a demokratikus lehetőségek korlátozása – ha nem jár kellő életszínvonal emelkedéssel – nem elviselhető a társadalom számára.
Így a be nem váltott ígéretek visszaütnek, a választók elfordulnak a hatalomtól.
Ha az 2018-as választásokat elveszti a FIDESZ, komoly csapdahelyzetbe kerül. Ugyanis mindazok az ellenzéket korlátozó törvények és intézkedések érvényben maradnak, amelyet saját hatalma érdekében hozott. Így ezek a törvények ekkor ellene fordulnak. És nem lesznek megváltoztathatók, hiszen azokhoz – még egy esetleges új alkotmány esetén is – kétharmados többség kell. Ez pedig valószínűtlen eredmény az elkövetkező két évtizedben.

Átgondolatlanság – rövidlátás

Mindezekből következik, hogy a FIDESZ nagy nekibuzdulása, hatalmának bebetonozása érdekében, végül is saját magára üt vissza. Azt hiszem ezt a ma törvényhozói nem gondolták át. Szemük előtt rövid távú – adott esetben néhány hónapos – perspektívák lebegnek, nem igazán foglalkoztatja őket sem saját maguk, sem az ország jövője. Ez utóbbi csak a kommunikációban van jelen, a távlatos politikai és gazdasági gondolkodásban fel sem sejlik.

Most már semmi más dolgunk nincs, mint kivárni az időt.

UTAK KERESÉSE – KIUTAK?

Az embert körülveszik mindenféle habitusú, tulajdonságú emberek. Ezek a közeli ismerősök, barátok, rokonok és – ahogy Gerald Durrell írja – egyéb állatfajták. Számos ellentétes tulajdonságuk van. Az egyik tehetős, a másik kis jóindulattal mondható gazdagnak, a harmadik nyugdíjas, meg a negyedik is, és még folytathatnánk. Az egyik aktív, örökmozgó, a másik inkább a hobbyjának él, a harmadik éppen élete nagy projektjét fejezi be. Az egyikük politizál, a másikuk csak külső szemlélő a közéletben, a harmadik állandóan morog valami visszásság miatt, a negyedik csendes kajánsággal figyeli a világot, mintegy felülről.

Szóval nagyon különbözőek. Mégis van bennük valami, ami összeköti őket. Ez pedig az, hogy megették kenyerük javát. Ahhoz a generációhoz tartoznak, akik születése az 1950-es dátumhoz köthető – van, ki kicsivel korábban, van, aki kicsit később látta meg a napvilágot –, akik megéltek egyet, s mást az elmúlt hat évtized alatt. Összeköti őket egy közös etikai szál is. mindannyian elkötelezett hívei a társadalmi szolidaritásnak. Ebben ugyan már vannak markánsabb nézetkülönbségek, főleg annak mértékét és az egyéni részvételt illetően, de a fő elvekben azért egyetértenek.

Neveltek gyerekeket, ezek egy része már felnőtt, éli a maga életét, csak kevés olyan utódról kell gondoskodni, akiknek még tanulniuk kell.

Megtalálták helyüket húsz évvel ezelőtt is. Nem omlottak magukba – mint sokan akkoriban –, amikor kiszaladt alóluk a biztos talajt jelentő munkahely. Álltak a saját lábukra vagy megtalálták azt a lehetőséget, ahol boldogulni tudtak. Nem adták fel, inkább – közel a negyvenhez – felálltak, és valami másba, újba kezdtek.
Ez az újrakezdés tudatos volt. Belátták: ami volt, az már nem jöhet vissza, és az új körülményeket és követelményeket minél előbb el kell sajátítani, ha jutni akarnak valamire.

Új utak

E hosszas bevezető csak azért szükséges, hogy megérthessük, és elhelyezhessük egyikük kicsit szomorkás, de komoly megjegyzését. Új utakat keres. Ám nem itthon. Hirtelen letargiájának okait feszegettük. A válasz lakonikus volt és – valljuk be őszintén – nem is minden valóságtartalom nélküli.
Úgy véli, az az általános – politikai, gazdasági és morális – állapot, ami napjaink Magyarországát jellemzi, nem igazán kedvez a nyugodt, kiegyensúlyozott nyugdíjas éveknek.
Az állandó bizonytalanság, a politika minden beborító burjánzása szépen, folyamatosan és megállíthatatlanul mérgezi mindennapjaink valóságát.
Barátom azt határozta el, hogy pénzzé teszi mindenét – cégét, házát, egyéb ingatlanjait –, amit egy élet alatt felhalmozott, és elhagyja az országot.
Hiába az érv, hogy gyakorlatilag minden ide köti: a táj, a nyelv, a barátok és ismerősök.
Mindent felsoroltunk, ami lehetséges, minden érvet, szépséget és kapcsolatot.
Úgy látszik a döntés nem nagyon másítható meg. „Élhetetlen az ország” – dünnyögi maga elé. Akkor már az is jobb, ha egy teljesen idegen környezetben, de nyugodtan élhetek. Majd lesznek más ismerősök, megszokja az ember az idegen nyelvet is – mondja, majd legfeljebb megmosolyognak az akcentusom miatt – teszi hozzá.
De nem leszek annak kitéve, hogy bármilyen indokkal kiforgassanak javaimból, és a bíróság is nekem ad igazat, ha ezt bárki megpróbálja.
Nem igazán tudtunk az előbbieknél többet érvelni. Felnőtt ember, képes átgondolni döntését, és annak következményeit.

Egy dolog azonban elgondolkodtatott

Számos ismerősöm van, aki – vagy akinek a gyerekei – a határon túl próbáltak szerencsét, mert itthon nem jutottak előbbre. Hiába végeztek iskolákat, egyetemet, nem találtak munkát, nem voltak képesek önálló egzisztenciát teremteni. A fiatalok esetében a felkerekedést, az új élet kezdést még meg is értem. Kisebb a horgony. Nincsenek még olyan mély kapcsolati rendszerek, amelyek gátolnák mobilitásukat. Tudásuk, értelmességük a biztosíték arra, hogy nagy valószínűséggel megállják a helyüket idegen körülmények között is.
Nekik csak szurkolni lehet, hogy legyenek sikeresek, váltsák be elképzeléseiket valósággá.

Már az idősebb korosztály is

Hallottunk arról is az elmúlt évtizedekben, hogy nálunk boldogabb és szerencsésebb – és főleg gazdagabb – országok idős polgárai, nyugdíjuk biztonságát élvezve szebb és kényelmesebb környékre költöznek. Sok brit költözött a spanyol tengerpartra, Ibiza lassan német anyanyelvű lesz, de Görögországba is számos nyugdíjas telepedett át Nyugat-Európából, élvezni a tengert és a mediterrán időjárást.
Nálunk ez elsősorban azért nem vetődött fel, mert bizony a hazai nyugdíjak még az éhenhaláshoz is kevesek a határon túl. Az anyagiakon túl persze az is az okokhoz tartozik, hogy a magyarok idősebb korosztálya nem tartozik a mozgékonyak közé. Nem arra gondolok, hogy nem utazik (utazott) el akár a világ másik felére, mint turista, hanem arra, hogy nehezen hagyja el gyökereit. (Gondoljunk a közmondásra: Öreg fát nem lehet átültetni.)
Ám ha tömegessé válik ismerősöm életérzése és gondolkodása, az azért jelent valamit.

Tényleg olyan élhetetlen ez az ország?

CUDAR IDŐK JÖNNEK

No, nem azért, mert a meteorológia ma már a hét végére hózáporokat jelez. Ez ilyenkor – Katalin napja körül – ha nem is gyakori, de elfogadott. Másféle faggyal kell számolnunk. A civil társadalom befagyasztásával.


Ellehetetlenítés indul!

Indul bizony! A civil szféra támogatásaira ebben a költségvetési évben nagyságrenddel kevesebb összeget szán a regnáló kormány. Ez igen kínosan érinti főleg azokat a „különösen közhasznú” szervezeteket, amelyek tevékenységeikkel meglehetősen sok munkát és költséget vesznek le az állam válláról.
A törvényhozó – még anno – nekik találta ki az úgynevezett NCA-t, amely pályázat útján ugyan, de folyamatosan volt képes finanszírozni az önkéntesek hadát felvonultató civil szervezeteket. Legyenek azok karitatívak, környezetvédelmiek vagy bármely más, közösségi célokat megvalósítók.
A kormány nyilván nem mondhatja ki, hogy hatalmi elképzeléseivel összeegyeztethetetlen a független civil szervezetek sokasága. Nyíltan nem léphet fel ellenük, nem teheti meg azt, amit állami alkalmazottaival megcsinál: kirúgja őket, mert politikai okból nem tekinti őket megbízhatónak.
Márpedig a civil szervezetek jobbára „önjáróak”. Nem arról nevezetesek elsősorban, hogy „hű kiszolgálói” a politikának. Teszik saját dolgaikat — saját elveik és értékrendjük alapján.
Már pedig ez tűrhetetlen. Ezzel gyengítik a Nemzeti Együttműködés rendszerét, papírronggyá degradálják a mindenütt kifüggesztett NENYI-t. Ezzel mintegy nemzetellenes tevékenységet valósítanak meg.
Tehát tenni kell valamit, mondá a hatalom, és lőn!
Vegyük el a működésükhöz szükséges támogatást. Így majd nem jut telefonra, irodabérletre, a vállalt feladataikat nem vagy csak nagy nehézségek árán lesznek képesek teljesíteni. A szervezetekben dolgozó polgárok pedig lassan megunják majd a lehetetlen körülményeket, elmaradoznak, a civil szervezet pedig megszűnik. Így kettős sikert könyvelhetünk el: nem kell kifizetni néhány százmilliót a költségvetésből, és nem kell figyelembe venni e szervezetek véleményét.
Hogy ez utóbbi kívánalom – a beleszólás lehetősége – egyébként se vetődhessen fel, néhány honatya javaslatot nyújtott be a törvényhozásba. Elképzelésük szerint a „közhasznú” és „különösen közhasznú” szervezetektől meg kell vonni azt a lehetőséget, hogy tevékenységük körében a hatósági eljárásokban ügyfélként jelenhessenek meg.
Ez aztán a demokratikus és 21. századi gondolkodás!
Ha valami az állam vagy az államhoz közeli üzleti körök számára kellemetlen, akkor a legegyszerűbb elintézési mód: a civil képviselet és vélemény megszüntetése.
Az elmúlt húsz esztendőben a különböző – elsősorban környezetvédő – szervezetek meglehetősen sok borsot törtek az állam és a komoly összegeket felelőtlenül beruházó vállalatok, vállalkozók orra alá. De nem csak ők okoztak kellemetlenséget, hanem azok a civil szervezetek is, amelyek valamely jótékony, karitatív tevékenységet folytattak vagy kulturális értékeket mutattak fel, nevelési, oktatási feladatokat láttak el.
Ezek a szervezetek folyamatosan mutatták meg a mindenkori kormányoknak, hogy nem csak az általuk preferált értékek léteznek, hanem más, alternatív megoldások is gazdagíthatnak bennünket.
Ezt általában a hatalom – ha mégoly demokratának tartja magát – nehezen tűri. De az elmúlt időszakban legalább tűrte. Fogcsikorgatva is, de betartotta a törvényt, és elegendő – ezen lehet vitatkozni, mert tulajdonképpen soha semmi sem elegendő – forrást adott a civil alapba. Így ezek a civil szervezetek működtek. Ellátták önként vállalt küldetésüket.
Másként lesz ez holnaptól! (pontosabban a következő költségvetési évtől).

A tények

A 2011-es Költségvetési Törvény 1. számú melléklete ugyanis a Nemzeti Civil Alapprogramra összesen 3640 millió forintot irányoz elő. Csak az összehasonlítás kedvéért a határon túli magyarok megsegítésére és programjaik támogatására, a szórványoktatás támogatására a hazai civil szervezetek támogatásának kétszeresét költi a kormány, 7333, 437 milliót.
A két összeg önmagáért beszél.

Erre szokták azt mondani: No Comment

A MAGYAR KORMÁNY ÉS A FALRAHÁNYT BORSÓ

Ha valamit teljesen feleslegesen csinálunk (vagy eredménytelenül), arra mondja a magyar, hogy falrahányt borsó. Lepereg és szétgurul. Hiába szórjuk újra és újra, az a fránya zöldség csak nem akar feltapadni a függőleges felületre, mindig visszahull és szerteszét görög.


Valahogy így van ezzel éppen regnáló kormányunk is. Megy a saját feje(i) után, és nem vesz figyelembe semmit. Pedig egyre többen figyelmeztetik, hogy a vesztébe rohan. A legutóbbi dobása, a költségvetés, több helyen és fórumon – idehaza és külföldön is – kiverte a biztosítékot.
A Nemzeti Együttműködés Rendszere olyan erőforrás a miniszterelnök szerint, amely feljogosítja őket arra, hogy a valóságtól és bennünket körülvevő objektív körülményektől függetlenül tervezzenek.
A bajok már az alapokkal kezdődnek. Az a merész feltételezés, hogy a magyar nemzeti jövedelem három százalékot meghaladó mértékben növekszik majd 2011-ben, enyhe fejcsóválást váltott ki.

Az igazi szakértők pedig a fejükhöz kaptak. Legutóbb éppen az OECD országok mérték fel a valós helyzetet, és fogták vissza saját prognózisaikat.
Egyesült Államok 2010: 2,7% (3,2%), 2011: 2,2% (3,2%), 2012: 3,1%

Eurozóna: 2010: 1,7% (1,2%), 2011: 1,7% (1,8%), 2012: 2%
Japán: 2010: 3,7% (3%), 2011: 1,7% (2%), 2012: 1,3%
A magyar gazdaság idei növekedési várakozását 1,2%-ról 1,1%-ra mérsékelték, míg jövőre 2,5%-os, 2012-ben 3,1%-os növekedéssel számolnak.

A gazdasági növekedés előrejelzését mintegy fél százalékkal. Mert rájöttek arra, hogy az elmúlt években – részben a gazdasági válság miatt – felhalmozott problémákat mégsem lehet olyan gyorsan megoldani, mint hitték. A felelős gazdasági vezetők ilyenkor terveiket a lehető leggyorsabban a valósághoz igazítják. Mert tudják: hiába terveznek valamit nagyvonalúan, a valóságot és a tényeket képtelenek felülírni. Azok nem attól függnek, hogy mi az adott ország kormányának szándéka, hanem attól, hogy mit lehet megtenni. Ez történt az USA-tól kezdve az összes államban. A OECD elemzése szerint Magyarország optimális esetben is csak két és félszázalékos növekedésre lehet képes. Ez pedig pontosan egy százalékkal kevesebb, mint amit a Matolcsy-féle tárca tervezett.

Persze az ördög a részletekben rejlik. 2009-ben a magyar GDP összege 26 ezer milliárd forint volt, ami a mai árfolyamon számolva (26 000:274,48)=94,72457 milliárd euró, vagy 129,68874 milliárd USA dollár. Így kimondva és leírva irdatlan összeg egy átlagember számára. Más azonban a helyzet nemzetközi összehasonlításban. Németország a gazdasági válság alatt 3673 milliárd USD GDP-t produkált. Feltételezzük, hogy ezt az összeget 2010-re is teljesíti. (A valóság persze az, hogy ezt az alapot 3,2 százalékkal meg fogja haladni.) Így az OECD által jósolt 2,5 százalékos emelkedés azt jelenti, hogy a német növekedés nominális értéke (3673x0.025)= 91,825 milliárd USD. Azaz, a magyar teljes nemzeti jövedelem hetven százaléka.

Igazán nem mindegy ugyanis, hogy egy nyílt gazdaság – mint a magyar – milyen konkrét nagyságrendű összegekkel rendelkezik. Mert a gazdaság forrásszükséglete (kivéve a munkaerő árát) semmiben sem különbözik az unió többi országáétól. A fejlesztésre és elosztásra fordítható összegek tehát nagyságrendekkel térnek el kis hazánkban attól, amivel a „gyengébb és visszafogottabb” növekedéssel számoló többi OECD ország rendelkezik.

Ezeket a tényeket pedig illő lenne figyelembe venni. Különösen a német adatokat, mert hazánk elsősorban ezzel az országgal ápol napi kereskedelmi, ipari és egyéb gazdasági kapcsolatokat. Ha tehát a német gazdaság egy százalékkal csökkenti növekedési kilátásait, akkor ez azt is jelenti, hogy a magyar partnerek is elszenvedik legalább ezt a csökkenést, vagy ennél még nagyobbat is.

Ha az EU teljesítménye csökken, úgy a közös valuta (euro) árfolyama is gyengül a dollárhoz és jüanhoz, a svájci frankhoz képest. Így az ország finanszírozásához szükséges tőke maga és kamatai is emelkednek. Azaz többet kell termelni és előállítani ahhoz, hogy fizetni lehessen azokat. Márpedig ha a felvevőpiac csökken, úgy kevesebb a termelés.

Ördögi a kör.

Egy a mostaninál valamivel hatékonyabb gazdaságpolitikára lenne szükség. Olyan ágazatok támogatására, amelyek mindig is a magyar találékonyságra épültek. A kutatás-fejlesztésre és a kevés anyagi erőforrást igénylő, ám nagy hozzáadott szellemi értéket előállító termelésre.

A mezőgazdaság ma a béka feneke alatt van. A szétaprózott, alapvetően a családi gazdaságokra épülő, mezőgazdaság nem veheti fel a versenyt az iparszerű termelési módot folytató uniós konkurenciával. Égető annak újragondolása, hogy hatékony, közösségi termelésen alapuló, nagyüzemi gazdaságok létrejöttét kellene segíteni. Ezekben a termékek magas feldolgozottságot érhetnének el, így sikerrel vehetnék fel a versenyt, és még megfelelő jövedelmet biztosítanának a most válsággal küszködő gazdáknak.

Nem kisebb feladat a közgondolkodás megváltoztatása, amely valóban segíthet a fellendülésben. Ehhez persze évtizedes, évszázados gondolkodásmódot, beidegződéseket kell megváltoztatni. Erre mutat jó tükröt a Tárki legfrissebb felmérése.

Van tehát tennivaló, még akkor is, ha figyelembe vesszük saját korlátainkat.

LÁZÁR JÁNOS IGAZSÁGA —MI AZ IGAZSÁG?

Lázár János igazsága kikívánkozott belőle. Kikívánkozott belőle a kérdés, hogy a volt államelnök – mint a jelenleg érvényes alkotmány egyik szülőatyja – mennyiben tartja magát felelősnek azért, hogy az Alkotmány eltávolodott az emberek igazságérzetétől, és a jog (a volt alkotmánybíró) már csak jogot akar szolgáltatni, nem igazságot.

Súlyos szavak ezek, megérdemel egy kis gondolkodást — Lázár János helyett is.

Kezdjük talán az igazsággal.

Nekem van egy igazságom, Lázár Jánosnak van egy igazsága, a grundon a focicsapatnak is van egy, sőt, az országnak is van egy igazsága, azon belül pedig majd’ minden rétegnek, csoportnak megvan a maga igazsága. Milyen igazságról beszélünk hát?
„igazság: a filozófia egyik fő problémája, amelyet a különböző iskolák és gondolkodók különféleképpen értelmeznek. Ált. egy kijelentést, egy állítást v. egy közleményt akkor tekintenek igaznak, ha annak tárgyi tartalma a valóságnak megfelel; téves, ha a tárgyi tartalmat akár szándékosan, akár önkéntelenül elhibázza. Az általános tételek akkor igazak, ha azok v. mint a priori szükségszerűségek beláthatók, v. indukció útján posteriori igazolhatók.”
Részletesen lásd: Magyar Nagylexikon 9. kötet 769. oldal.
Egy más meghatározás szerint: „igazság fn. 1. Vminek igaz volta. 2. A valóságot hűen tükröző, neki teljesen megfelelő, igazi tényállás. Történeti ~; kiderül az ~. Ezt kifejező állítás, tétel. Nagy ~okat mond. 3. Vmely közösségben kialakult erkölcsi eszmény, követelmény, ill. ennek érvényesülése. Győz az ~. 4. A törvényeknek, jogszabályoknak való megfelelés, ill. nekik megfelelő döntés, ítélet. ~ot szolgáltat.
rég Igazságszolgáltatás, bíróság. Az ~ kezére ad valakit. 5. nép: Vkinek ~a: igazad van. …”
Részletesen lásd: Magyar Nyelv Értelmező Szótára, Akadémiai Kiadó Budapest, 1987, - 583. oldal.

E két bővebb idézetből kitűnik, hogy bizony az igazságnak több olvasata is van, és bizony csak egyet nem tehetünk meg: kisajátítjuk annak tartalmát, és úgy gondoljuk, hogy az igazságot egyes egyedül csak mi birtokoljuk.
Ha ebben az axiómában megegyezünk, máris érdekessé válik a kérdés, amit Lázár János felvetett. Mi jogon kérdőjelezi meg az Alkotmány igazságát? Milyen filozófiai megközelítésből mos össze két egymással ok-okozati összefüggésben nem levő dolgot – nevezetesen az Alkotmány tartalmát és a magyar állampolgárok elszegényedését és elfordulását a politikától?
El lehet gondolkodni azon is, hogy a jogszolgáltatás mennyiben tekinthető igazságszolgáltatásnak, továbbá azon is, hogy egy felhatalmazás alkalmas-e arra, hogy abból valamiféle igazságot szűrjünk le.
Komolyabb eszmefuttást igényelne annak kitárgyalása is, hogy egy társadalmon belül, egyik felének a felhatalmazása mennyiben határozza meg a teljes népesség igazságát, és mindezekből levezethető-e egy konszenzusos igazság (Alkotmány) érvénytelensége, avagy érvényessége.
Lázár János tehát most róka fogta csuka szerepébe szorult. Ugyanis azt nem állíthatja teljes bizonyossággal, hogy az egész társadalom igazságát képviseli, maximum a szűkebb csoportjának (pártjának) érdekeit és abból fakadó önigazságát.

Lázár János azt nem fogja fel – miközben kérdését nekiszegezi a nála nagyságrendekkel műveltebb és szakmailag képzettebb ex köztársasági elnöknek –, hogy a polgári demokráciában a választók által adott felhatalmazás, bármilyen mérvű legyen is, nem felhatalmazás jogtalanságra, vagy az alapjogok felrúgására.
Persze mindannyian tudjuk, hogy Lázár János nem magától „szüli” ezeket a gondolatokat. Mondandója szervesen illeszkedik a Vezér céljaihoz. Orbán Viktor famulusaival mondatja ki a legproblémásabb gondolatokat, mert így ő maga megmarad a támadhatatlan, felkent vezetőnek, akinek kezéhez nem tapad piszok, akinek száját nem hagyja el igaztalan állítás.
(No, akkor most a fenti meghatározások szerint kell vizsgálni az előző mondatot. Ennek igazságtartalmát döntsék el az olvasók!)

Lázár János nagy felbuzdulásában minden kritika nélkül eregeti nyilatkozatait, láthatóan azért, hogy ezzel is eleget tegyen a pártvezető és kormányfő elvárásainak, tetszésének. Nem is igen tehet mást. Ha csak egy kicsit is ellenszegülne – néha még ki sem mondott, csak érzékeltetett – az óhajnak, ha csak egyszer merné azt mondani, hogy tán ezen el kellene egy kicsit gondolkodni, hogy helyes-e — máris mehetne a hóra, eltűnne a FIDESZ süllyesztőjében, mint már annyian.

Lázár János ezt nem engedheti meg magának. Most van lehetősége ideje, hogy olyan anyagi és kapcsolati tőkét halmozzon fel, amely kiemeli Hódmezővásárhely provincializmusából. Most kell helytállnia – amíg lehet –, hogy megteremtse későbbi egzisztenciájának alapjait. Mert ha nem így tesz, a gőzhenger ledarálja, elfelejtik, sőt még az is lehet, hogy később „utána nyúlnak”. Láttunk már erre példát a FIDESZ berkeiben.
A felemelés és az ellehetetlenítés nagy machinátora a Vezér. Emlékezzünk Mádi László esetére (ingatlanadó ügyek).
Lázár János igazsága tehát nyilván nem Sólyom László igazsága, de nem is a választói igazsága. Lázár János igazsága csak a sajátja.
És ezt így kell elfogadni. Ám a saját igazság nem érdemli meg, hogy azt az alkotmányhoz, a törvényhozáshoz és a társadalmi konszenzushoz hasonlítsuk.

Lázár János igazsága az övé! De nem az országé!

„BÁRHOGY LESZ, ÚGY LESZ”

A címben foglalt régi Hollós Ilona dal cseng napok óta a fülemben. (Elég öreg vagyok már ahhoz, hogy emlékezzem gyerekkoromra, amikor az eredetit elég sokszor nyekeregte a szomszédok ócska lemezjátszója.) Mert a rádió 1956 után ezt – az eredetileg egy Hitchcock film betétdal, „Whatever will be, will be” – nótát dekadens és fatalista volta miatt letiltotta. Csak nagy sokára, a ’80-as évek elején került újra elő.
Most újra ijesztően aktuális kezd lenni a refrén, ha a kormány politikáját vizsgáljuk. Mintha ezek a szavak ihlették volna gazdaság és társadalompolitikájukat.

Nem írtam az elmúlt napokban. Nem mintha nem lett volna esemény, amelyről van – kell, hogy legyen – véleményem. Sokkal inkább az akadályozott, hogy mindazt, amit gondolok, miként lehet nyomdafestéket tűrő szavakba foglalni. Egyre nő bennem a meggyőződés, hogy valóban

Abszurdisztánban élünk.

A gazdasági tervezés elképesztően felelőtlen voltát semmi sem mutatja jobban, mint az a voluntarista tákolmány, amelyet költségvetés címén a parlament elé terjesztettek. A miniszterelnök bevezető beszéde pedig minden elképzelésem alulmúlta. Orbán Viktor képes kiállni az ország és a parlament nyilvánossága elé, és arcunkba vágni azt a teméntelen közhelygyűjteményt, amit valóságként akar lenyomni a tokunkon.
Tabudöntögetésről beszél, amikor nincs tisztában a tabu fogalmával.
Ugyanis ezt a fogalmat két értelemben használjuk, Az első néprajzi értelmű, miszerint „Némely tárgy, személy stb. megnevezésére, érintésére stb. vonatkozó, hiedelmen alapuló, illetve vallási tilalom. Az ilyen tilalom alá eső tárgy, személy vagy szó. A másik értelme pedig gúnyos, a túlságosan féltett, kímélt tárgy vagy személy.”
Mindkét értelem mögött egy, az adott közösség, társadalom által megfogalmazott közmegegyezés áll. Ezek a közmegegyezések sokkal mélyebben gyökereznek a társadalmakban, mint egy kormányzat röpke – vagy szándéka szerint hosszabb – uralma.

De a szófejtésről és fogalommagyarázatról vissza a valóságba.

Egyet – nem is egyet, sokat – nem igazán értek: miért vesztette el sok, magát okosnak és kompetensnek tartó ember a valóságérzetét. Miként adhatja komoly közgazdászok csapata a nevét egy olyan programhoz, amelyről már az első látásra bűzlik, hogy légből kapott. Hogyan lehetséges az, hogy annak ellenére készítenek irreális gazdaságpolitikát, hogy a baloldalinak (vagy liberálisnak) nem tekinthető szakértők is cáfolják mindazokat a folyamatokat, amelyekre az egész légvár épül?
Ha az ember józanul gondolkodik, nem igazán talál válaszokat.
Azt hiszem azért nem, mert nagyon sokan racionálisan viszonyulnak mindahhoz, ami körülöttünk történik. Számba veszik a lehetőségeket, az erőforrásokat, és aszerint döntenek. A mai kormányzat pedig nem így működik. Fittyet hánynak a racionalitásra – tabukat döntögetnek –, nem veszik figyelembe az objektív valóságot, amely körbeveszi őket és az országot.
Ha egy átlagpolgár képes – mai információs világukban – releváns információkhoz jutni öreg kontinensünk és a világ gazdaságának folyamatairól, akkor miért ne követelhetné meg ugyanezt a döntéshozóitól?
Márpedig a mellékelt ábra, a kormány benyújtotta költségvetés, nem ezt tükrözi. Reális adatok helyett kívánságlista, mely első olvasatra is végrehajthatatlan.
A döntéshozók bizonyára G. Dénes György versfordítását tekintették irányadónak:
„A jövőt nem sejthetem... Ahogy lesz, úgy lesz!
Ahogy lesz, úgy lesz! Bárhogy lesz, úgy lesz!”
Ha pedig az állampolgár ennél komolyabb tervezésre vágyik, az ellene van a Nemzeti Együttműködés Rendszerének, azaz nemzetidegen és kishitű, akadálya a nemzet felemelkedésének.
Immáron csak azt kellene eldönteni, hogy ki szenved identitászavarban? A Kormányzat vagy az állampolgárok sokasága. Ha csak a számokat nézzük…. megtaláljuk a választ.

Jobbik vs. Károlyi

Az pedig egész egyszerűen veszélyes és szánalmas is egyszerre, amit november 16-án délután művelt a magyar szélsőjobboldal. Az országgyűlési képviselők asszisztálásával tartott Jobbik tüntetés maga volt a kis magyar abszurd. Már csak ezért is, mert tüntettek valahol, valami ellen, amiről nem tudják, hogy mi!

Táblát akasztottak Károlyi szobrának nyakába, miszerint felelős a trianoni döntésért. Ezek az emberek szégyenteljes tudatlanságról tettek tanúbizonyságot. Amellett, hogy fennen hirdetik hazájukkal szembeni elkötelezettségüket, nem ismerik annak történelmét.
Nem tudják, hogy Károlyi Mihály nem felelhetett a békediktátumért, már csak azért sem, mert miniszterelnöksége és köztársasági elnöksége csak néhány hónapra korlátozódott 1918 októberétől 1919 márciusáig. A trianoni békekonferencia okmányait pedig 1920. június 4-én írta alá Benárd Ágoston – a Horthy-kormány népjóléti minisztere – és Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ és meghatalmazott.
Ezek a félművelt és bornírt képviselők tájékozatlanságukat esetleg olvasással és történelmi, kulturális ismereteik bővítésével kompenzálhatnák, semmint frusztrált akciók szervezésével. Mert ha elegendő tudás lenne a fejükben, úgy felfognák azt is, hogy a tűzzel játszanak.
Továbbá nem tudják a mentelmi joggal rendelkező képviselő urak, hogy ők nem attól lesznek jó honatyák, ha mindezt rovásírásba adják. Nem attól lesznek jófiúk, a társadalom érdekében tevékenykedők, ha régi avítt és egyszer már Európában megbukott eszméket elevenítenek fel.

Jelenünk problémái

Persze a Jobbik parlamenti jelenléte mutatja, hogy sajnos nem csak néhány forrófejű látszatpolitikus fejében kellene rendet tenni. Nagyon sok ma kis hazánkban az olyan polgár, aki nem veszi a fáradtságot szürke agysejtjei használatára. Nem veszi, mert az fárasztó! Sokkal kényelmesebb készen kapott, jól hangzó paneleket ismételgetni papagáj módjára.
Csak arról feledkeznek meg, hogy a nem gondolkodás nem mentesíti a polgárt a választása felelőssége alól. Akik úgy gondolják, hogy a demokráciába belefér a szélsőjobboldali ideológiák felélesztése súlyos tévedésben él. Formálisan ugyan igaza van, ám ellenére van a társadalom többségének erkölcsi és politikai értékítéletével.
Márpedig ha sokáig provokálják a társadalom normálisabb többségét, abból – a történelmi tapasztalatok alapján – soha nem jön ki semmi jó!
Már csak abban bízom, hogy a magyar polgárok sokaságában többségben vannak azok, akik néha gondolkodnak is!

ELFÁRADTAK AZ AGARAK, VAGY CSAK VISSZAFOGJÁK ŐKET?

Amikor mostanában az újságokat olvassa az ember, vagy csak a híreket hallgatja, eltöprenghet: valóság veszi körül esetleg valami fiction? Mert komolyan venni – sajnos – egyre kevéssé lehet mindazt, ami körülvesz bennünket.
A kormányfő szóvivője megint nagyot alakított. Nem átallotta azt mondani, hogy a Magyar Nemzeti Bank elnöke (és mellesleg a Kopits György vezette grénium) pusztán azért kritizálta a FIDESZ-kormány nagyívű gazdasági terveit, mert megsértődött a fizetése kurtítása miatt.
Nem tisztem megvédeni Simor Andrást, és különösen nem szeretnék kutakodni a zsebében. Azt, hogy a kormány milyen mértékben korlátozza havi apanázsát, legyen az ő gondja. Mint átlagember, különösebben nem fogok sírva fakadni a jövedelemcsökkenésen, ám irigy sem vagyok, ha valaki sokat (olyan sokat havonta, amennyit e sorok írója egy év alatt sem zsebel be) keres. Nagy pénz nagy gond.
Igaz, a kis pénz sokszor még nagyobb gondot jelent.
De nem erről szól ez a blog.

Sokkal inkább arról, hogy kiugrik az ügyeletes megmondó és belekiált (na jó, nem kiált, csak mond) a nagy nyilvánosságba egy orbitális sületlenséget.
Feltételezve a szakmai különbséget a megszólaló és az érintett között, nem is várhatunk mást. Ugyanis nem hiszem, hogy a kormányfő szóvivője rendelkezik azzal az apparátussal, amely a bankelnök rendelkezésére áll, ha éppen a gazdasági folyamatok elemzéséről és várható prognosztizálásáról van szó. De láthatóan nem is kell neki. Elég csak a néhány lesajnáló, dehonesztáló kijelentés. Ezt majd felkapja a média, és a „zemberek” máris megtudják, hogy a költségvetési kötözködés mögött mindössze csak piszlicsáré, szóra sem érdemes indokok állnak.
Erre már én is felkaptam a fejem. Kikérem magamnak, hogy ennyire hülyének nézzenek. Miből gondolja – és egyáltalán, hogy meri feltételezni – bármely politikus, szóvivő, hogy az állampolgár ostoba, képtelen felfogni a hírekben szereplő tényeket?
Miből gondolja bármely politikai szereplő, hogy a tények – ha arról mást állít – majd megváltoznak és illedelmesen beilleszkednek a hagymázos elképzelések közé?
Persze a szóvivő törekszik erre, de azt hiszem egyre kevesebb sikerrel.

Az agarak futnak. Gyorsak is, ha húzzák előttük a műnyulat. Fogadni is lehet rájuk. Amelyik a leggyorsabb, az hozza a legtöbb pénzt. Ez azonban csak a versenypályán igaz.
Politikai agaraink nyargalászása láthatóan ma több veszteséget produkál, mint nyereséget. A bukmékerek pedig már nem is fogadnak rájuk.



Valami változás van — Elszólások szakmányban

Nem állítom, hogy gyökeres, de szemmel látható és érzékelhető, még akkor is, ha ma még suta fogásokkal igyekeznek azokat leplezni. Egy re többször szólja el magát egy-egy prominens. Most legutóbb éppen a kormányfő. Orbán Viktor a parlamentben.
„Azt is tudja mindenki, hogy így egy gazdaságot irányítani nem lehet. Ezek megoldják a költségvetés gondjait, a közteherviselés anomáliáit 2010-re, 2011-re és 2012-re, de hosszabb távon nem ez a normális működése egy gazdaságnak. Hosszabb távon egy közteherviselési modellt kell kialakítani. Mi erre készen állunk” – jelentette ki.
Most ne menjünk bele a társadalmi konszenzusok kialakításának rejtelmeibe, mert az egy nagyobb – kötetnyi – tanulmányt is kitenne. Az érdekes ebben a beismerés. Azaz, hogy így nem lehet gazdaságot irányítani.
Orbán Viktorék tehát felismerték a falat. Felismerték azokat a korlátokat, amelyek között manőverezhetnek. A korlátok egyszerre hazaiak és külföldiek, európaiak és tengeren túliak.
Ide lehet idézni a legutóbbi napokban megjelent – hazánkkal foglalkozó – elemzéseket, értékeléseket és publicisztikákat. A hatalom rádöbbent, mert rá kellett döbbennie, nincs korlátlan hatalma a valóság felett.
Ami pedig az objektív körülményeknél is érdekesebb:

Repedések az egyetértésen?

Több elszórt cikk is foglalkozott mostanában azzal a – szintén nem publikus, sőt takargatni való – ténnyel, hogy a kormányzópárton belül is egyre több az egyet nem értés.

Legutóbb az oktatáspolitika adta az alkalmat arra, hogy a FIDESZ szakpolitikusai gyökeresen ellentétes nézeteiket hangoztassák. Hoffmann Rózsának a FIDESZ-közeli szakértők sem jósolnak nagy jövőt, amióta Pokorny Zoltán keresetlen szavakkal kritizálta felsőoktatási terveit.
Nemrég Gombár Csaba elemezte a kormányzópárt politikáját, és jelezte, egyre több olyan kormányközeli és támogató szakértővel találkozik, akik csak kényszeredetten, „torkot köszörülve” tudják védelmezni, magyarázni a mostani politikai, gazdasági ámokfutást.

Orbán Viktor a választások másnapján a szekrényekből kieső csontvázakat vizionált. Majd kiderült, hogy a szerényekben csak iratok vannak. (Na maximum egy kis uzsonna maradék.)
Ám most azt látjuk, hogy saját maguk teremtette rémlények járnak körtáncot. Olyan víziókat elevenítenek fel, amelyek szelleme nagyon rossz érzéseket kelt mind a hazai mind a nemzetközi közvéleményben. Ezek a csontvázak, ha sokáig grasszálnak, még azt a támogatottságát is eltáncolják a kormánynak, amit ma beton keménynek tart.

A politika a támogatás tekintetében olyan, mint a gát. Kívülről szilárdnak látszik, ám ha csak egy kis repedés jelenik meg benne, oda az állékonysága. A repedés egyre tágul, a víz pedig átszakítja, és elmossa, mintha ott sem lett volna.

A HELYZETRŐL – „Fesz van”

Eszembe jutott egy egy kifejezés: „Fesz van”. Nem kell elcsodálkozni, jól írtam. „e”-vel. Merthogy: fesz=feszültség, probléma. A 90-es évek elejének argója volt, különösen a fiatalabb és alternatívabb, a politikában forgolódó fiatalemberek használták. Mára már joviális politikusokká érett nemzedéknek illene feleleveníteni a kifejezést. Mert ma igen csak fesz van!

Ámde nem azért van problémákkal terhelt idő, éppen egy országot kellene átalakítani és bevezetni egy másik társadalmi rendszerbe, amely a szabadságot hozza el.
Ma ezért van fesz, mert a ’90-es évek elején ezt a lépést végrehajtotta kis hazánk. Most pedig, úgy néz ki, az éppen aktuális hatalom igyekszik visszagyömöszölni oda, ahonnan elindult. Próbálja és első ránézésre sikerül is. Mégpedig az „istenadta nép” segedelmével.

Mi történt ezzel az országgal?

Nem történt tulajdonképpen semmi! És mégis nagyon sok. Az ország – természetesen ez alatt a társadalmat, az itt élő embereket értem – kezdte elsajátítani a rendszerváltás után létrejött társadalmi és gazdasági viszonyokat. Kezdte megérteni és elsajátítani a polgári demokrácia „játékszabályait”. Persze voltak és vannak olyanok, akiknek ez könnyebben ment, és élnek közöttünk olyanok is, akik – szocializációjuk okán – ezt nehezen viselték, nem igazán képesek levetni a késő Kádár-kori reflexeket. Mindent összevetve beleszoktunk a polgári demokrácia játékszabályaiba.
Mondom ezt még akkor is, ha sokak egzisztenciális biztonsága messze elmarad a húsz évvel ezelőttitől. Mondom ezt akkor is, ha Magyarország komoly kríziseken ment keresztül az elmúlt két évtizedben.
Mégis, ha a fenti állítás igaz, akkor miként értékelhető, hogy pontosan ennek a demokratikus rendnek, a jogállamiságnak a lebontásához ad támogatást a választók alig több, mint fele? Mi okozhatta ezt a földrengésszerű változást.
Politológusok, filozófusok, közírók elmélkednek komoly cikkekben a lehetséges okokról. Többen – már kifejezés is született rájuk: „hivatásos rettegők” – gondolják azt, vége a harmadik köztársaságnak. Egyesek már-már fasiszta rezsimet vizionálnak. Mások igyekeznek elbagatellizálni a politikában történteket, úgy gondolják, hogy a jogállami keretek kis lebontása nem veszélyezteti nagymértékben a demokráciát.
A helyzetet jól szemlélteti, hogy már új kifejezések röpködnek a levegőben: illeberális demokrácia, teokrácia stb. Arra azonban kevesen vállalkoznak, hogy a dolgok mélyére, a társadalomszociológia, társadalomlélektan mélységeibe szálljanak alá. Pedig a válaszokat valahol ott lehet megtalálni.

Változások vég nélkül

A rendszerváltás során a magyar társadalom legnagyobb része anómiás (kifejtést lásd: Andorka Rudolf: Bevezetés a szociológiába. Osiris, Budapest, 1997. 523.oldal) állapotba került. A gyakorlatilag egy év leforgása alatt végbement változások addig „bombabiztosnak” tűnt szokás és jogrendszert, hierarchikus és horizontális kapcsolati rendszereket, viselkedésmintákat és szóhasználatot tett egyszer s mindenkorra taccsra. Az eddig használt kapaszkodók és korlátok egyik napról a másikra dőltek le. Ami eddig gyakorlat volt a mindennapi életben, az már nem működött. A társadalom legnagyobb része egyedül maradt. Elvek, követendő példák és minták, megélt tapasztalatok nélkül.
Ezt az „értékválságot” súlyosbította a gazdasági élet szinte azonnali leépülése, az elvi eligazodáson túl tömegesen jelent meg az addig nem ismert végletes egzisztenciális talajvesztés.
A társadalom képtelen volt elsajátítani azt a viselkedésformát ilyen rövid idő alatt, amelyet a „politika” elvárt. Az ilyen formátumú változást a társadalom csak hosszú idő alatt képes „megemészteni”, magáévá tenni.
A politika e helyzetben nem volt képes új kapaszkodókat adni, a régi és „leváltott” társadalmi erkölcs helyébe újat adni. Az első ciklus alatti heveny – és azóta is egyre-egyre felbukkanó, kisebb-nagyobb intenzitással megjelenő – „keresztény kurzus”-ra nem volt vevő a társadalom. Ez köszönhető annak a több mint négy évtizednek, amelyben generációk nőttek fel ateista (vagy legalább is nem hívő) nevelés közepette. 1998-ban a lakosság 20 százaléka határozta meg magát vallásosként egy evangélikus felmérésben, 2008-ban ez az arány 15 százalék ugyanott. Megjegyzendő, hogy a népszámlálási adatok mást mutatnak. Igaz ugyan, hogy ott csak a felekezethez való tartozásra kérdeztek rá, a vallásgyakorlás minősége kimaradt a felmérésből. A hitélet gyakorlásának egyik mutatója lehet a személyi jövedelemadó egy százalékának felajánlási aránya. Ezek az adatok az alábbiak szerint alakultak: (az adófizetők százalékában)
2002: 11,97 %, 2006: 16,91%, 2007: 18,34%, 2009: 19,87%
A Fessel Institute 2007-ben azt mutatta ki, hogy 1997 és 2007 között a magukat „nagyon vallásosként” meghatározók száma 5 százalékkal, a templomjárók aránya pedig 7,5 százalékkal csökkent.
Így aztán az új polgári erkölcs és viselkedésmód csak nagyon nehezen alakul ki (nincs közvetlen, követhető minta).
Mindezeket a problémákat súlyosbította a politikai propaganda (kommunikáció) félrevezető – csak saját hatalmi érdekeit szem előtt tartó –, a társadalmat kiskorúnak tartó módszere.
Az elmúlt húsz esztendő alatt minden kormány azt üzente a társadalomnak, hogy „már csak egy kicsit kell kitartani”, lebegtetve a tejjel-mézzel folyó Kánaán képét.
Mivel a magyar társadalom abba szocializálódott bele – csak egy kisebb, sikeresebb része látott át a szitán, értette meg az új körülményeket –, hogy majd az állam gondoskodik róla, így hajlandó volt vállalni az egyre növekvő terheket, amelyeket egyébként hibás politikai és gazdasági döntések lőcsöltek a nyakába.

Itt és most nincs lehetőség kibontani a ma már látszó hibás döntések sorozatát. Aki megélte az elmúlt 20 évet felnőttként, úgy az tisztában van azzal, miről beszélünk. (Ezek a döntések még az új rendszer adta körülmények között is hibásak voltak. Adódtak abból, hogy a rendszerváltó eliteknek nem voltak napi és valós tapasztalatai a kapitalizmus működéséről. A döntéseket valamely idealizált elgondolások alapján hozták meg, hiányzott a valódi hozzáértés.)
A társadalom tehát a folytonos ígérgetések ördögi körében vergődve, egyre többet értett meg a rendszer működéséből. Felismerte azt, hogy a jelen rendszer politikai csatái nem elsősorban az ő érdekeit szolgálják, hanem a pártok hatalomba kerülését. Ebben a játszmában számára csak a „nélkülözhetetlen közreműködő” szerepét osztották.
Ezt unta meg, és büntette a társadalom (a választópolgárok sokasága). A mai politikai elit egy része pedig értetlenül áll a történtek előtt, és nem igazán érti, hogy „miért került ki a jóból”.

Elmulasztott lehetőségek

Az értelmiségnek és a politikai pártok körüli „holdudvaroknak” ebben semmivel nem pótolható felelőssége van.
Nem igazán törekedtek arra, hogy a rendszerváltás után minden szinten és módon – a közember szintjén – adjanak magyarázatot az új berendezkedés működéséről. Gazdasági és politikai, szociális elveiről. Elmélyültek a demokrácia és a jogállamiság egyedül üdvözítő receptjének vizsgálatában, és annak alkalmazásában.
Nem igazán jelentek meg írások, tudást közvetítő füzetek és bármi más kommunikációs anyag arról, hogy az átlagember hogyan boldogulhat e közegben. Milyen kötelességei és jogai vannak.
Megjelentek ugyan vaskos könyvek a vállalkozások működéséről, de ezek – hangsúlyozottan az átlagember számára – emészthetetlenek voltak.
A fesz pedig egyre nőtt a társadalomban. Hozzájárult ehhez a pártok politikai küzdelmének elfajulása is. Az európai modern politikatörténetben is ritka, amikor egy párt húsz év alatt hatszor vált markánsan politikai ideológiát, és a liberalizmustól elsasszézik a jobboldali ultrakonzervativizmusig (amely már-már felveszi a legdogmatikusabb álbaloldali frazeológiát).
Így a pártok hatalomért való küzdelme közepette kevés figyelem jutott a talpasokra, a társadalom túlnyomó többségére.

A következmények

A társadalom (bocsánat: a választópolgárok) 52 százaléka nyilvánította ki, hogy nem kéri az eddigi politikát. Elfogadta az a látens – konkrétan meg nem fogalmazott – ígéretet, hogy az új hatalom minden eddigi nyűgét és problémáját orvosolja. Ez egybecsengett azzal a vágyával is, hogy valamiféle állandóság és kiszámíthatóság – és a sulykolt „igazságossággal” összefüggő – jelenjen meg az egyéni életében. Ez a paternalizmus egyfajta reinkarnációja a társadalomban, ám a politikai elitnek ezzel tisztában kellett volna lennie. (Szó mi szó: az egyik fele tisztában is volt/van vele.)
Mindennek eredményeként kialakult az a politikai felállás, amely napjaink törvényhozását és hatalomgyakorlását jellemzi.
Senki se legyen olyan oktondi, hogy átmeneti időszaknak tekintse mindezt. Már korábbi bejegyzéseimben is leírtam, hogy a tavaszi, nyár elejei törvénykezés olyan közjogi helyzetet hozott létre, amelyben a ma regnáló hatalmat leváltani – a parlamentáris játékszabályokkal – szinte lehetetlen. A kormány ma legalább két-három ciklusra rendezkedhet be.
Igaz ez még akkor is, ha ma egyre több gazdasági elemző állítja, hogy a költségvetésként beterjesztett javaslat nem állja ki a valóság próbáját, több sebből vérzik. Ezt szerintem a készítői is tudják. De egyébként nem érdekes. Az ebből fakadó problémákat – saját módszereik szerint – kezelni fogják. Leszerelik majd az egyre fokozódó elégedetlenséget. Gátlástalanul ki fogják használni a társadalomban még meglevő anómiás állapotot. Olyan propaganda gépezet indul be az év elejétől, amely teljesítménye „Aczélos” lesz.
A jogállami kereteket a legvégső határig feszegetni fogják. És az ellenfelek nem tehetnek semmit! Nincs meg hozzá a lehetőségük. Hiába javasolnak törvénymódosításokat vagy bármit, a kétharmados szavazógépezet ledarál minden ellenvéleményt.
Ez a scenárió a mai ellenzéki erőknek – paradox módon – a javára is szolgál. Felépíthetnek egy következetesen demokratikus, társadalmilag szolidáris, a 21. század követelményeinek megfelelő, az elkövetkező száz év várható problémáira választ adó politikai erőt.
Nem könnyű ez a feladat, mert ma még a politikai szereplők a rövid – egy ciklusra szóló – megoldásokban érdekeltek. Az esetlegesen felépülő új demokratikus formáció azonban képes lesz kormányzóerőként és ellenzékként is meghatározó szerepre. (Ha jól csinálják.)
Ehhez azonban elsősorban az kell, hogy a legjobb koponyákat gyűjtse maga köré, és el nem sumákolható vitákban határozza meg saját politikai filozófiáját és identitását. Ennek alapján pedig képes lesz hatékonyan és a társadalom többségének érdekei szerint politizálni.

Egyet azonban ne feledjünk:
Mindenki érdekében politizálni azt jelenti, hogy senki érdekében sem politizálok,
kizárólag a hatalom érdekében.

SZEMÉTDOMB

Jár-kel az utcán a városi ember, és elszörnyed. Sétálgat a városi ember az erdőben és felháborodik. Hiába a szép idősebb hölgyek nyara – puhább, és a polite language-el írt változata, az indián nyár –, a levelek bizony lehullnak, a bokrok elvesztik zöld ruhájukat. Az eddig rejtő, takaró lombozat alól bizony kitüremlik a sok ocsmányság.

A tavasz sem volt semmi, de akkor úgy tűnt a szemét nem lesz tartós. Ám a lombok kihajtottak, elfedték mindazt, ami eddig hevert alattuk. És jöttek a „zemberek” és még több mocskot halmoztak fel az ártatlan köztereken. Némely tisztáson valóságos szemétdombok nőttek.

A nyár sem hozott felüdülést. Nagy csapatokat mozgósítottak a rendcsinálásra, ám mindez csak halvány maszatolásnak tűnt.

Az újdondász takarítók – pénzt és energiát nem sajnálva – még új köztereket is álmodtak, teremtettek, de ettől nem kevesebb, hanem több lett a kosz! Mert a sétálóutcát is hiába nyitották meg – 30 méterre a parktól, hogy legyen hol lófrálnia a tömegnek, arra nem gondolva, hogy ezzel csak a forgalmat terelték el –, másnap már teleszemetelte azt a hálás közönség.

A nyár szép napjai még feledtették a folyamatos szennyezést. A szemétdomb, meg „egyre nő, egyre nő, elterpeszkedik”. A lombok üde színe, a virágok illata elnyomta a gyűlő kosz orrfacsaró bűzét
Az ősz, a nagy leleplező. Amikor a parkok és a környezet leveti szivárványszínű ruháját, előbukkan a sok ótvar.

Ilyenkor ötlik az ember eszébe: a tavaszi nagytakarítást bizony jól elkúrtuk.
Nem lett kevesebb a kosz – sőt, nőtt –, ám eltakarítani egyre nehezebb lesz, mert minél több, annál jobban bűzlik, és annál nehezebben lehet hozzáférni.

EGY BETEG AKIT (AMIT) MEG KELLENE GYÓGYÍTANI

A napokban kórházban jártam. A Jánosban. Látogatóban, az egyik rokont ért kisebb baleset. Ahogy ballagtam végig a komplexumon, nézegetve a pavilonokat elfogott a szomorúság. Ez a kórház valahogy magán viseli a hazai egészségügy összes tünetét. Lepusztult épületek, látszik, nem jut pénz a karbantartásra. A régi szép ablakkeretektől pereg a festék. (Láthatóan több éve nem láttak már ecsetet.)

A pavilonok klinkertéglái itt-ott hiányosak, némely épületről lehullóban a vakolat. A falakon az eldugult esőcsatornákból kiömlő víz nyoma.

Az épületeken belül a toldás-foldás. Valahogy mintha 30-50 évvel lépnénk vissza az időben, amikor belépünk az épületekbe. Lehangoló.

A gyógyító munka egy másik kérdés. Azzal nem foglalkozom – egyrészt laikus vagyok ebben az ügyben, másrészt pedig az orvosok és az ápolók a betegek ellátásáért ilyen körülmények között is megtesznek mindent, ami tőlük telik.

Mindezek ellenére a külső szemlélő számára az egészségügy beteg.
Mi lehet a baja?

Hatáskörök, tulajdonviszonyok és finanszírozás.

Állítólag örökültünk az ancien rezsimtől egy működő egészségügyet. Vannak, akik már 25 évvel ezelőtt is azt mondták, hogy túlméretezett. Vannak, akik azt a nézetet képviselik, hogy mégsem. Nem a feladatom, hogy ezt a vitát eldöntsem.
Sok tény azonban látható, tudható. (Mert az adatoknak utána lehet nézni némi kutakodás után az interneten.)
Az Egészségügyi Minisztérium (Ma már integrálva a nemzeti Humánerőforrás Minisztériumába) honlapján sok adathoz juthatunk, ám ezek átböngészése is csak azt az érzésünket erősíti, hogy ebben a nagy elosztórendszerben iszonyatos káosz leledzik.
Tekintsük át a hatásköröket. A minisztérium alárendeltségébe több – egész pontosan kilenc – országos hatáskörű szervezet tartozik. Továbbá kilenc országos gyógyító intézmény. Három országos egészségügyi szakmai szervezet felett diszponál, és tizenegy országos egészségügyi szakmapolitikai intézetet tart irányítás alatt.
Ezeknek az intézményeknek a finanszírozása a minisztérium költségvetésének fejezetei között jelenik meg, egyben azt is jelenti, hogy tulajdonosuk az állam.
Ugyanakkor ez csak tizenegy ellátóhelyet (a nagyközönség számára egyszerűbben kórházat) jelent.
A többi kórház a különböző szintű önkormányzatok tulajdonában van. (Budapest, városok és megyék) Ez a tény azonban nem jelenti azt, hogy ezek a „tulajdonosok” egyedül felelnek tulajdonukban levő egészségügyi intézményekért.
A gyógyító tevékenység finanszírozása ugyanis az OEP dolga. Azaz a korházban folyó gyógyító tevékenyéggel kapcsolatos kiadásokat az egészségpénztár fedezi. Ebben az összegben benne foglaltatik minden költség, amely az az adott tevékenységgel összefügg. (Érzékletes példa: ha valakinek kiveszik a vakbelét, akkor a finanszírozásban bene van a műtőhasználattól a mosatáson át az asszisztensek bérköltségéig minden, az utógondozás stb.) Ezt az összeget a pénztár egy – szakmai szervezetek által megállapított – pontrendszer (és kódrendszer) alapján folyósítja az intézménynek. A fenti példát folytatva, ha ez a vakbélműtét „x” pontba kerül, aminek „y” forint a vonzata, azzal, utófinanszírozásként, az adott kórház gazdálkodhat.
Más a helyzet azonban a tulajdonos oldaláról. A tulajdonosnak kell fizetnie minden, az intézmény dologi fenntartásával kapcsolatos költséget. Ez jelenti az épület karbantartástól, a státusban levő alkalmazottak fizetésén át a műszerezettséget, a műszaki fejlesztést és felújítást.
Ezt a költséget a tulajdonosnak – önkormányzatnak – az éves költségvetése és az állami önkormányzati támogatás terhére kell állnia.
Amennyiben az önkormányzatnak erre nincs elegendő pénze, úgy abban a kórházban elmaradnak a felújítások, nem jut modern műszerekre, lepusztul az intézmény.
Ennek a több lábon állásnak és finanszírozási rendszernek van egy nagyon nagy hibája. A rendelkezésre álló forrásokat nem hatékonyan, hanem igen pazarlóan használja fel. Egyrészt a különböző közbülső rendszerek (megyei városi apparátusok, pénzügyi és üzemeltetői szerveztek) fenntartása is komoly összegeket emészt fel, amelyek soha nem jutnak el a gyógyító intézményekhez.
Így aztán egészen extrém példák és gyakorlat alakulhat ki. Például egyik kisvárosunkban a kórház pályázati úton és egy cég segítségével hozzájutott egy csúcstechnikát képviselő diagnosztikai berendezéshez. Ehhez a berendezéshez már speciális ismeretek szükségesek. Az azokkal dolgozó személyzet kiképzése is jókora summát emésztett fel. A berendezés azonban egy év után nem üzemel. Nem, mert lejárt a gyártói garancia, és az időszakonként szükséges szervizköltségre nincs forrása az önkormányzatnak. Elküldték a személyzetet is, hiszen ha a gép nem üzemeltethető, akkor nem fizetik őket sem.
Ez a példa mutatja, hogy a rendelkezésre álló anyagi források felhasználása sokszor bizony haszontalan.
Azt látni kell, hogy az egészségipar – diagnosztikai eszközök, egyszer használatos eszközök – bizony komoly összegekbe kerülnek. Másik tulajdonságuk, hogy igen hamar elavulnak, erkölcsileg amortizálódnak. Ez nem azt jelenti, hogy nem használhatók, hanem igen gyorsan jelenik meg a következő generációs műszer, amely már sokkal nagyobb teljesítményű, pontosabb diagnózist tesz lehetővé. Ez pedig egy folytonosan megújuló csapdahelyzet, a tulajdonosnak mindig újabb és újabb megoldandó problémát generál.

Lehetséges-e megoldás?

Valószínűleg igen. Csakhogy ezek a megoldások nagy-nagy érdeksérelmekkel járnak. Sértik az önkormányzatok, az országos intézmények és hatóságok valamint – és nem utolsó sorban – az egészségügyi alkalmazottak, továbbá bizonyos mértékig, a betegek érdekeit is.
A magyar egészségügyi ellátás háromszintű.
A legalsó szint a háziorvosok szintje, akik általában szerződéses viszonyban látják el a polgárok alapellátását. (A szerződést az adott önkormányzat köti a saját terhére.)
A második szint a szakorvosi ellátás, ahol a speciális ellátást (ambulanciák) kapják meg a rászorulók.
A harmadik szint a kórházak rendszere, ahol az akut és krónikus ellátást kapják meg az arra szorulók.

Ez egy feleslegesen túlbonyolított és pénzfaló rendszer.

Minek oda rendelőintézet, ahol 300 méteren belül ott a kórház. A szakorvosi ellátásnak minek külön intézményrendszer, amikor azt a kórházak működésébe integrálni lehet (emergency room), lásd ÁEK.
És persze folytathatnánk még a párhuzamosságok összefonódó útjait és szétágazó mellékvágányait. Minden esetre az látszik, hogy ez a rendszer hosszú távon nem fenntartható. Sem szervezetileg, sem anyagilag. A rendszerben elfolyó pénzek egyes szakértők szerint elegendőek lennének egy hatékony és 21. századi magyar egészségügy fenntartására.

A kormánynak most rendelkezésére áll egy széles körű felhatalmazás. Most élhetne ezzel. Felülemelkedve minden egyéni és csoportérdeken, rendbe tehetné az egészségügyet. De a hírek szerint nem fogja.
Már csak ezért sem, mert olyanokat kíván megbízni ezzel a munkával, akik maguk is abban érdekeltek, hogy az áttekinthetetlen rendszer fennmaradjon. Mert a kaotikus rendszerből elég sok magánjövedelmet lehet kivenni.