ÉL MÉG A KULTÚRA FEHÉR RÓZSÁJA

 Tegnap kis ünnepség keretében – amelyről a Népszabadság Kultúra rovata is beszámolt három egész sorban http://nol.hu/lap/kult/20100930-roviden – a Kultúraközvetítők Társasága átadta 2010. évi „Fehér Rózsa” díjait.

A három sornál azért többet érdemel az esemény. Először is, mert végre szó van kultúráról és szó van olyan elkötelezett emberekről – művészekről, társulatokról, szervezőkről, mecénásokról – akik munkásságát nem politikai és egyéb „állami” szempontok szerint ítélik meg, hanem tevékenységük, elért eredményeik alapján.

E Fehér Rózsát
nem lengi körül a nagy díjaknak járó külsőség. Nem a Parlamentben, nem hatalmas médiafelhajtás keretében – mint az Oscar-díjat – adják át. Ez a díj kicsi a maga fizikai valóságában. Jól mutat például a könyvespolc egyik sarkán, szerényen megbújva. A Fehér Rózsa „nagysága” abban rejlik, hogy a civilek adják. Azok a civilek, akik maguk is a kultúraközvetítés valamely területén dolgoznak. Maguk is szervezők, könyvtárosok, előadóművészek, esetleg oktatók különböző közép- és felső fokú intézményekben, azaz: hozzáértők. Képviselik azt a nemes eszmét, hogy a kultúra társadalomképző elem. Azt mutatják fel, hogy a kultúra bármely formája, színtere, módszere hozzájárul ahhoz, hogy élhetőbbé váljon környezetünk, jobban érezzük magunkat a bőrünkben.
Elfogultként – magam is tagja vagyok a Társaságnak, már másfél évtizede – azt kell mondanom, hogy ez egy valóban „barátságos társaság”. Sohasem az volt az elsődleges köreinkben, hogy kinek milyen a politikai hitvallása. Ezt úgy többé-kevésbé tudtuk egymásról, ám egy ennél sokkal komolyabb fundamentumra épült ez a közösség: a magyar és az egyetemes kultúra értékeire.
Azokra az értékekre, amelyek nélkül ugyan – és milyen sokan hirdetik ezt most – meg lehet lenni, amelyekért nem kapsz egy kiló krumplit a piacon.
Hogy mennyire fontos, és mennyire egymásra épül közös kultúrkincsünk, felidézek egy valós esetet. Ma már inkább az anekdoták világába való, jót is lehetne mosolyogni rajta, ha nem lenne félelmetesen időszerű és napjainkra is jellemző.

Az ötödik pecsét

Még a ’70-es évek végén történt, akkor éppen kultúraterjesztéssel foglalkoztam egy fehérvári alakulatnál. Az akkor frissen megjelent filmet: a Fábry Zoltán rendezte Ötödik pecsétet mutattuk be a laktanyában, és utána beszélgetést rendeztünk a filmről. Az első tisztázandó kérdés az volt, hogy vajon miért „Ötödik pecsét” a cím. Nagy hallgatás következett. Halk mormolásokból kihallatszott egy csalódott hang: „Tényleg, nem is volt benne semmilyen pecsét”.
Eléggé elkeseredve kezdtem bele a magyarázatba, utalva a Biliára, János Jelenések Könyvére. Sánta Ferenc is így gondolhatta, mert a szentírás példabeszéde, a könyv és a film bizony ugyanazon elvek és normák – a humanizmus – szerinti életet, viselkedést követeli, akár életünk árán is.
Elmondtam azt is, hogy a bibliai történetek ismerete egyébként ahhoz is kell, hogy egy-egy képzőművészeti alkotást megértsünk, lássuk, tudjuk azt az üzenetet, amelyet a festő vagy szobrász elmond a maga nyelvén.
Eddig tartott az ismertetés, majd beszélgettünk tovább Latinovits és Őze alakításáról. Elszaladt a délután.
Az fel sem tűnt, hogy az alakulat egyik vezetője is bent ült a hátsó sorokban.
Jött is másnak a fejmosás, hogy miért terjesztek klerikális propagandát a tiszthelyettesek körében. Néztem ki a fejemből. Aztán kezdtem kérdezni a morcos elöljárót, hogy ismeri e a Tintoretto Zsuzsanna és vének című festményét? Miért érdekes ez? – kérdezett vissza.
Azért – feleltem – mert ha az Ószövetségben leírt történetet nem ismerjük a korrupt és hazug öregekről, akkor nem érthetjük meg a művész mondanivalóját sem. Mert ha e tudás nélkül tekintünk a képre, akkor csak egy bombázót látunk pucéran, akit a kerítés mögül kukkol két vén kéjenc.
Micsoda értelmezési különbség!
Na, ezzel vége is lett az audienciának. Nem mondom, hogy elolvasták a Bibliát, de legalább nem abajgattak többet.

És mai pecsétjeink?

Milyen sokan vannak napjainkban is úgy, hogy nem értenek meg jelenségeket – mert hiányzik a mögöttes tudás –, ám annak magyarázatául elfogadnak mindenféle ostobaságot. Említhetném a TV-n át „energiával” gyógyítóktól a fényevőkig a teljes palettát.
Mindez csak azt mutatja, hogy a kultúra milyen óriási befolyással van mindennapjainkra még akkor is, ha látszólag és gyakorlatilag nem is a kultúrához szorosan kötődő dolgokkal szembesülünk.

És álljon itt még néhány sor, amelyet a Társaság egyik alapítója – és haláláig elnöke – fogalmazott, a Társaság ars poeticájaként:
„A Kultúraközvetítők Társasága barátságos társaság.
Azt gondoltuk az alakításkor, s így is cselekszünk ma is, hogy a kultúrában nem hangerőre van szükség, hanem okosságra...
Összejöveteleink fő célja az együttlét maga... tárgya a másik ember, az érdekes. A társaságnak feltett szándéka, hogy könnyedén emelgeti a nehéz súlyokat, s a nagyképűségeket átengedi az arra hivatottaknak... foglalkozási minimumnak tartjuk a könnyedséget. És realizmust is: a fontos dolgok csöndben születnek, s rendszerint az informalitásban.
Az együttlét öröme a megújulásban van.
Varázsszóként mormoljuk, hogy az együttlét öröme a megújulásban van. Abban a fajta újjászületésben, hogy mindig vannak új kérdéseink, mindig felötlik valami más megoldás, mindig összpontosítani kell az éppen aktuális válaszra. Ezért ragaszkodunk konokul ahhoz, hogy fiatalokkal legyünk együtt, hogy ők tanítsanak másként látni, ők segítsenek a jövőbe pillantani, s ők meg általunk tükörbe pillanthassanak.”


(Hidy Péter)