LEHET ÍGY IS! — A MAGYAR SZELLEMI TŐKE ITTHON DOLGOZIK

Kicsit talányos a cím, de rögtön érthető lesz! Régi közmondás, hogy senki sem lehet próféta a saját hazájában. Ennek ellenére mindig vannak olyanok, akik ezt megkísérlik. Sőt vannak olyanok is, akik meg is valósítják elképzelésüket. Egyrészt a közösség érdekében, másrészt – és nem utolsó sorban – saját hasznukra.

Nem célja ennek a blognak, hogy konkrét vállalkozást népszerűsítsen, ám találkozunk olyanokkal, amelyek példaértékűnek mondhatók. Példaértékűek, mert napjaink legégetőbb problémájára találnak szellemes megoldást. Az egyik ilyen egy magyar szabadalom, amely a használt tehergépkocsi abroncsokat dolgozza fel, úgy, hogy gyakorlatilag nem szennyezi a környezetet.

Mondhatná erre a kedves olvasó, hogy nagy dolog, volt és lesz is ilyen még. Ha lesz, az jó, de hogy volt… azt azért kétkedéssel fogadom.
Mitől unikális e technológia? Újszerűségétől, szellemességétől, a probléma teljesen másfajta megközelítésétől.

Mert eddig mi is történt a gyakorlatban?

A gumiabroncsok kiszolgáltak, leszerelték őket és a legjobb esetben egy égetőműben fejezték be földi pályafutásukat. Ekkor nagy mennyiségű széndioxid, egyéb káros (főleg kéntartalmú) gázok keletkeztek, amelyek egy részét költséges szűrőberendezésekkel kellett kiszűrni.
Szóval a megoldás még ipari méretekben sem volt ideálisnak tekinthető.

A másik megoldás – nevezzük fapadosnak – még az előzőnél is brutálisabb, hiszen nem fáradtak azzal, hogy a használt abroncsokat elszállítsák a gyűjtőhelyre, hanem vagy elégették a telephely sarkában, sűrű fekete füstfelhőt bocsátva a környékre, vagy egész egyszerűen kihajították a természetbe (út szélére, árokba, erdei tisztásokra, a szántóföldek mellé.

Az új megoldás azonban gyökeresen szakít az eddigi ipari gyakorlattal. A technológia kidolgozója előtt bizonyára az a példa lebegett, hogy ha magas nyomású vízzel acél alkatrészeket lehet megmunkálni, akkor ez bizonyára alkalmazható a lényegesen puhább gumi esetében is.
Nem lehet itt a teljes technológiát ismertetni, mert egyrészt a részleteket nem kötötték az orromra, másrészt ipari titok, szabadalmi oltalom alatt áll.

A lényeg: a rendszerbe bekerülő gumiabroncsról (acélvázról) több lépésben magas nyomású víz marja le a rávulkanizált gumit. A technológia végén a „végtermék” liszt finomságú (100-300µ szemcseméretű) gumipor, valamint kb. 20 cm-es darabokra szabdalt acélhulladék.
Ez eddig rendben van,  mondhatnánk.
De mi van a vízzel?
Nos a víz a zárt rendszerben kering, ülepítik, szűrik és visszavezetik a munkafázisokba.
Gyakorlatilag nincs sem vízveszteség, sem vízszennyezés.
A lemaratott gumit teljes egészében kiszűrik a folyamat során.

A „kész terméket”, azaz a gumiport pedig újra fel lehet használni. lehet belőle újabb abroncs, vagy alvázvédő festékhez adalékanyag, esetleg útburkoláshoz használható az aszfalthoz keverve.
Az acélhulladék pedig mehet vissza a kohóba, hogy újra sodrony legyen belőle.

Lehet tehát így is.

Bizakodó vagyok. Ha az ország közepén néhány százmilliós beruházással (amelynek nagyobb része EU-s támogatás) ilyen minőségű üzemeket lehet létrehozni, akkor talán mégsem olyan borús a kép, mint ahogyan azt néhányan lefestik.

Ja! és még egy – nem kevésbé fontos (legyünk stílusosak) – adalék, hogy a munkanélküliséggel sújtott régióban munkahelyeket is teremtettek.