Sokat gondolkodtam azon, hogy érdemes-e egyáltalán elemezni a miniszterelnök Professzorok Batthyány Köre előtt elmondott beszédét. Egy kis vívódás után úgy döntöttem, hogy mégis csak meg kellene kísérelni, hogy egyfajta tükröt jelenítsünk meg a mondanivalójával kapcsolatban. Tükröt, amely nem azt mutatja, ami előtte van, hanem a mondanivaló mélységét, ellentmondásait és – be kell ismerni – zseniális politikai PR-ját láttatja.
A POLITIKAI CÉLOK
Ne legyünk teljesen naivak. A Orbán Viktor megszólalása nem a meghívók – a főleg jobboldali elkötelezettségű értelmiségiek – tájékoztatását, ismereteik bővítését szolgálta. Ez a beszéd az egész magyar társadalomnak szólt, így az önkormányzati választások előtt, mintegy népnevelési szándékkal.
Igazi kortes beszéd, jól hangzó beszólásokkal, a szakmaiság látszatával és a kompetencia feltétlen felmutatásával.
Ezt a célt remekül szolgálta. Kitűnően interpretálta azt a „hatalmas munkát”, amelyet az elmúlt száz napban végzett a kormány, mintegy lerakva a nemzeti együttműködés alapjait.
(Ha valakinek déja vu érzése lenne arról, hogy ehhez hasonlókat már hallott az elmúl fél évszázadban, az nem téved!)
A cél az, hogy a jövőben is meg legyen a kormány támogatottsága, addig, amíg a legkomolyabb nemzetközi és gazdasági problémákkal néz szembe. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a hatalom megőrzése az elsődleges, és ennek érdekében minden kommunikációs eszközt, manipulációt be kell vetni. A keddi beszéd ennek tökéletesen megfelelt.
A BESZÉD
Orbán Viktorról mindenki elismeri az elmúlt időszak tapasztalatai alapján, hogy egyformán képes megszólítani híveit és nem híveit. Ez a hagyomány most is folytatódik. Nem tudom, ki a beszédíró, de kivételes tehetsége van arra, hogy a kormányfő és pártelnök mondanivalóját zseniálisan fogalmazza meg, játszva a hallgatóság érzelmeivel, a tényeket a mondanivalóhoz igazítva. Így elérhető, hogy a hallgatóság körében logikus, koherens mondanivaló jelenik meg. Az előadó és a szövegek alkotója között egyfajta „művészi páros” érezhető, amely fokozza a hatást.
(Más területről véve a párhuzamot, olyan ez, mint a Cseh Tamás – Bereményi Géza szerzőpáros.)
Már a kezdet is jó volt, a sűrűsödő időről, a történelemről. A választások utáni „más ritmusról”, amelyben a politikusok élnek.
Az új – már Kötcsén is említett, a valóság vs. utópia –szlogen rögtön az elején itt is megjelent. Mindez, összekötve Barroso mondatával, azt erősítette a hallgatóban, hogy az irány helyes. (Bár igaz, hogy csak egy kiragadott mondat volt, amiért már másnap erősen támadták az EU bizottság elnökét, de ez egy más lapra tartozik.)
Vizsgáljuk meg ezt az új jelszót. Mit is jelenthet valójában. Hiszen úgy értékelhetünk igazán valamit, ha (adott esetben átvitt értelmű) jelentésével tisztában vagyunk. A beszéd szerint utópiának tekinti mindazokat a politikai filozófiákat, amelyek az elmúlt évtizedekben meghatározták Európa – és nem csak Magyarország – gondolkodását és politikai, gazdasági cselekvését.
Érdemes szó szerint ideidézni ezzel kapcsolatos véleményét: „Amikor egy utópia bukásáról beszélek, akkor az elmúlt néhány év nemzetközi és hazai gazdasági válságáról is beszélek. Igaz merőben másképp, mint a pénzügyi menedzserek szoktak.
Úgy látom a nyugati világ eljutott egy olyan pontig, ahol az utópia, amelynek burkában éltünk, hatalmas erővel beleütközött a valóságba, és apró darabjaira tört. A most darabokra tört világban úgy tartották, hogy a piac mindenható. Mindent – még az emberek értékét is – pénzben lehet mérni. Értékteremtés és munka nélkül is lehet gyarapodni. Lehet munka nélkül pénzből pénzt csinálni. Spekulációra – vagyis valódi értékeket nélkülöző – alapokra is lehet építeni egy országot, sőt egy világ gazdaságát.”
A letűnt és kárt okozó utópiák közé a fasizmust, a kommunizmust és a szocializmust sorolja a beszéd, „amelyek összeomlása nemzedékek életét tette tönkre itt Magyarországon”.
Követendő példaként emlegeti a beszéd az 1933-as Roosevelt-i New Dealt. És rögtön párhuzamot is von saját kormányzásának száz napjával. (Csak azt nem említi, hogy legalább akkora államférfinek tartja magát, mint az USA legendás elnöke.) Így mintegy nyomatékot ad annak a kijelentésnek, hogy a kormányzás első száz napja ugyanolyan fontosságú hazánk számára a kibontakozás szempontjából, mint a példaként emlegetett New Deal.
A kormányt és tevékenységét úgy állítja be a beszéd, mintha az a választók forradalmának gyümölcse lenne. Azaz a magyar emberek a valóságot választották az utópiák helyett.
A széles felhatalmazás azt mondatja a kormánnyal, hogy „…összeállt Magyarországon a tisztán látó emberek kritikus tömege, akik letörték a hazudtunk reggel, hazudtunk este szocialista politikáját, félrelökték a bukott hazugságokat, letették a nemzeti együttműködés alapjait”. Ezt az állítást azzal erősíti, hogy ez a nemzetközi színtéren sehol sem sikerült ilyen széles körűen.
Ezt követően kitér a beszélő a kormányzás első száz napjának „romeltakarítására”, a valóság tiszteletén alapuló gazdaság alapjainak lerakására.
Hangsúlyozza azonban, hogy míg a romboláshoz elegendő kevés idő is, az újjáépítés jelentős erőt és sok időt igényel. A száz nap csak az alapok lerakására elegendő.
A miniszterelnök felsorolta az eredményeket, az 55 megszületett törvényt, amelyet hangsúlyoz azzal, hogy 1945 óta nem született ennyi törvény ilyen rövid idő alatt.
A kormány visszatér abba a nyugati hagyományba, hogy a kapott felhatalmazással, az emberekkel, az emberekért kormányoz. Ez a törekvés megjelenik az új kormányzati struktúrában, amely átlátható és igen modern. E rendszer hatékonyságát bizonyítja a már említett 55 törvény elfogadása.
A kormányfő beszéde további részében a változtatásokat elemezve tabudöntésről beszélt. Három „tabu témát” említett, amelyet – szerinte – sikeresen megdöntöttek:
- a politikai osztály érinthetetlenségének felszámolását, amelyben a kisebb parlamentről és önkormányzatokról határoztak;
- Az állami vezetők és alkalmazottak jövedelméről és az erkölcstelen végkielégítések felszámolásáról és megadóztatásáról;
- A határon túli magyarság – letelepedési kötelezettség nélküli – állampolgárságáról.
A gazdaság megújításával kapcsolatban a támogatások visszaállításáról, a „tisztességes” munka és vállalkozások támogatásáról szólt.
Hangsúlyozta az adóreformot, a vagyongazdálkodást és a biztos pénzügyi alapok megteremtését.
Ezek egyik eleme a Széchenyi-kártya és a Széchenyi-hitelprogram.
De említésre méltónak tartotta az egyszerűsített foglalkoztatást, a közbeszerzési eljárások egyszerűsítését, a kistermelőknek nyújtott könnyítéseket, a körbetartozások felszámolására tett erőfeszítéseket, a másodlagos élelmiszer törvényt és a földbirtokok védelmét.
A pénzügyek terén kitért a bankadóra. (Ide most nem idézem Che Guevarrás kiszólását.) De érdekes adatokat ismertetett az elkövetkező három év adóság szolgálatával kapcsolatban. Összehasonlította azt a költségvetés személyi jövedelemadó bevételeivel, mintegy bizonyítva azt, hogy milyen nagyságrendű összegről van szó!
A szociális biztonságról sem feledkezett meg a beszéd. Ebben az eredmények között a jelzálog alapú ingatlanhitelezés megtiltását emelte ki. Hangsúlyozta a kilakoltatási moratórium fenntartását. Megjegyezte, azonban, hogy a kormánynak és a Nemzeti Banknak kismértékű a befolyása a forint-deviza árfolyamokra.
Nagy hangsúlyt kapott a demokratikus normák visszaállítása, a korrupció visszaszorítása. Ezzel kapcsolatban említette a különböző elszámoltatásokat, amelyek elsődleges célja a további hasonló estek elkerülése. A konkrét intézkedések között pedig az ÁSZ vezetőinek, az Alkotmánybíróság tagjainak kinevezését, valamint a Média Hatóság felállítását említette.
2011-re új alkotmánya lesz az országnak, amely az emberek egyetértését is elnyeri majd.
A személyi kérdéseket a beszéd annyival zárta le, hogy ha a rendszerek működtek volna, úgy nem került volna sor személycserékre. De mivel nem működtek megfelelően, nem várható, hogy a jövőben is jól működjenek, így le kell cserélni azok vezetőit, mert személyes felelősséggel tartoznak az általuk irányított szervezetek munkájával kapcsolatban.
A rend és közbiztonság témájában az államfő a bűnözőkkel szembeni fellépést ígért. Az áldozatok hatékonyabb védelmét, hogy ne alakulhasson ki az a vélekedés, hogy a bűnözőket „mindenféle indokkal” mentegetik.
Ezt a célt szolgálja a kormányfő szerint a „3 csapás” törvény; a közszolgákkal szembeni bűncselekmények szigorúbb megítélése; a 20 ezer forint alatti vagyon elleni cselekmények szigorúbb büntetése; a igazságszolgáltatási eljárások gyorsítása; a terrorelhárítási központ létrehozása.
Ez egészségügy reformjával kapcsolatban azt hangsúlyozta a beszéd, hogy erősíteni kell a mentőszolgálatokat és mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy a fiatal orvosokat itthon tartsák, azok ne vándoroljanak külföldre, jobb fizetés és életkörülmények miatt.
az egészségügy felesleges adminisztrációjának felszámolását ígérte. De erő a patikák helyzetének javítására is, mert a kormány alapítási stopot vezetett be, megóvva ezzel a már meglevő gyógyszertárakat.
A meghívást megköszönve a miniszterelnök kiemelte azt is, hogy a professzorok közül többen is segítséget adtak a kormánynak sőt miniszteri és államtitkári megbízatást is vállaltak.
Az 50 perces beszéd ezzel véget is ért.
A KRITIKA
Miért is kellene kritizálni egy ilyen miniszterelnöki beszédet, amely formás is volt, egyben is volt, és még kellően lelkesítőnek is tűnt?
A kritika pontosan azért kell, hogy lássuk azt, hogy hol vannak benne a csúsztatások, a propagandisztikus túlzások. Melyek a tények, és hol vannak az elhallgatások. Ha a miniszterelnök úgy fogalmaz, hogy a valóság kormányát vezeti az „utópiák” ellen, akkor hol a valóság, és mit tekintünk utópiának.
Először is, tisztázzuk a fogalmakat. A miniszterelnök szerint az utópia: „Amikor egy utópia bukásáról beszélek, akkor az elmúlt néhány év nemzetközi és hazai gazdasági válságáról is beszélek…”
Ez mind nagyon szép, ám az utópia a következőt jelenti: „ 1.Elképzelt eszményi társadalom / Ilyet ábrázoló irodalmi mű; 2. Megvalósíthatatlan elgondolás.” — Magyar Nyelv Értelmező Szótára, Akadémiai Kiadó 2008.
A beszéd kontextusában azonban ezekről szó sincs, vagy ha van, akkor az súlyos tévedést jelent. Már csak azért is, mert az eddig fennálló gazdasági rendszer, amely megroppant ugyan a hitelválság következményei alatt, mégsem tekinthető utópiának. Mint ahogyan nem tekinthetők utópiának kontinensünk és a világ piacgazdasága sem.
Abban bizonyos mértékig igaza van Orbán Viktornak – és tanácsadóinak –, hogy a világ új kihívásokkal szembesül, és a jövőben merőben új megközelítéseket kell alkalmazni a társadalomtudományokban. A mai termelési és elosztási viszonyok mindenképpen felülvizsgálatra és átalakításra szorulnak, ám ez – a mai globális gazdaság és politika viszonyai között – nem oldható meg egy állam keretei között. (Erre utal egyébként Barroso mondata is.)
Az utópia vs. valóság ellentétpár tehát nem más, mint egy jól kitalált szlogen, amely igen jól hangzik, ám valós tartalom nem igazán van mögötte.
Ahhoz már az elmúlt száz nap alatt a magyar közvélemény hozzászokhatott, hogy a „szavazófülkében lezajlott forradalmat” miként használják a maximális legitimálás eszközeként. Ez is megér egy elemzést. Kétségtelen tény, hogy egy párt ilyen mérvű szavazattöbbséget nem kapott még a harmadik Magyar Köztársaságban. A szavazók több mint 50 százaléka szavazott a FIDESZ-re. Az azonban már a magyar választási törvényből – amely egyébként az egyik legantidemokratikusabb választási rendszert Európában – fakad, hogy ez 2/3-os többséget biztosít a törvényhozásban.
Az egyik legjobb propagandafogás – és egyben az egyik legnagyobb csúsztatás – mindezt úgy beállítani, mintha a magyar társadalom kétharmada szavazott volna a most kormányzó koalícióra.
További csúsztatás, hogy az elmúlt száz nap a gazdaság rendbetételéről szól. Az események és az eredmények mást mutattak. Kétségtelen tény, hogy az ország az elmúlt 8 évben komoly kölcsönöket vett fel, és ennek következtében a nőtt az költségvetés eladósodottsága. Tény az is, hogy az ország összes adósága – beleértve a magánszemélyek, gazdálkodó szervezetek és a költségvetés által felvett hiteleket – eléri a nemzeti össztermék 80 százalékát. Ám ennek a hatalmas összegnek a kisebbik része a költségvetés tartozása.
A Bajnai-kormány válságkezelési politikája megfelelő választ adott válság kihívásIra, és szilárd alapot biztosította következő kormány számára. Ezt a nemzetközi pénzvilág, az uniós szakértől is elismerték, példaként emlegették szerte a kontinensen. Mindez természetesen azt feltételezte, hogy a következő kormány is folytatja az EU-s előírások teljesítését, a hiánycélok megvalósítását.
A kormányfő az adósságszolgálat nagyságáról beszélve említette a költségvetés bevételi oldalán megjelenő személyi jövedelemadót, ehhez hasonlítva a kifizetendő részleteket. Az persze nem hangzott el – és az átlagember sem elég tájékozott ebben –, hogy a költségvetés bevételeinek egy kis részét teszi ki a személyi jövedelemadó. A Magyar Köztársaság 2010. évi költségvetési törvényében a bevételi oldalon a főösszeg 12 658 759 millió forint, azaz 12 658, 759 milliárd forint, ebből pedig 1 881 100 millió, azaz 1881, 1 milliárd forint – 14,86 százalék – a személyi jövedelemadó részesedése. (Forrás: http://www2.pm.gov.hu/web/home.nsf/(PortalArticles)/CF8E115407F96487C125762E0031CCBB/$File/norma.pdf)
Az új kormány azonban hirtelenkedéseivel bizonytalan helyzetet idézett elő a nemzetközi gazdasági kapcsolatokban, amelyet a bankrendszerek azonnal „beáraztak”. Így a jól hangzó, belföldre szánt, ígéretek pontosan az ellenkező hatást váltották ki külföldön. Ezt mutatta az árfolyammozgás Kósa Lajos nem elég meggondolt kijelentései után, amit alig bírt kivédeni a teljes gazdasági kormányzat Varga Mihállyal az élen.
Azt hangsúlyozta a kormányfő, hogy a gazdasági együttműködési rendszerekkel továbbra is kapcsolatot tartunk, ám azon az alapon, hogy mi határozzuk meg ennek feltételeit.
Ez igen komoly tévedés. A nemzetközi gazdasági kapcsolatokban hazánk nem rendelkezik (soha nem is rendelkezett) azzal a kapacitással, amellyel érdemben befolyásolni tudná a kontinentális vagy globális trendeket. A gazdasági kapcsolatokban általában az határozza meg a feltételeket, akinek a kezében van a gazdasági hatalom (termelőeszközök, technológiák, befektethető tőke, nyersanyagok és energiahordozók). Mivel ezekkel hazánk nem, vagy csak igen korlátozottan, rendelkezik, botorság azt hinni, hogy bármiben is „diktálhatunk”, súlyunknál nagyobb befolyást érhetünk el. Az IMF-el és az EU-val való tárgyalások „sikertelensége” egyébként szintén azzal a következménnyel járt, hogy azok a szabadpiaci befektetők, akikre a kormány, mint finanszírozókra számít, rögtön megemelték a kockázati kamatot. Így gyakorlatilag növelték az ország terheit.
Kötcsén azt mondta Orbán Viktor, hogy keskeny pallón haladunk. Ez így igaz! Keskeny a kormány mozgástere, és bármely rossz lépés szakadékba ránthatja a politikai hatalmat és magát az országot is.
A beszéd hangsúlyos része volt az 55 törvény, amelyet a parlament ez alatt a száz nap alatt „alkotott”. Arról azonban nem szólt a miniszterelnök, hogy egy törvényhozási trükkel ezeknek a törvényeknek az előkészítéséből teljes mértékben kihagyták a társadalmat, a demokratikus egyeztetést.
Azt pedig enyhén furcsa – illetve nagyon is érthető a hatalom gyakorlása szempontjából –, hogy az önálló hatalmi ágakat „becsatornázzák”, politikai érdekeiknek megfelelően. Erre már számos alkotmányjogász is felhívta a figyelmüket, természetesen eredmény nélkül.
Hasonló csúsztatásokkal, fél információkat kaptunk a beszéd többi részében is.
Az állami apparátus átalakítása, a minisztériumok számának csökkentése, a megszűnők feladatainak ide-oda csoportosítása sem elsősorban a takarékosságot és az átláthatóságot szolgálja. A jelenlegi struktúrában ugyan kevesebb a miniszter, ám az államtitkárok száma megnőtt, kvázi miniszterként irányítanak egy gigatárcán belül egy-egy területet. A cél a politikai hatalom központosítása.
A rend és biztonság kérdésében pedig tényleg vannak olyan intézkedések, amelyek egyrészt értelmetlenek, másrészt pedig kivívták a civil jogvédők jogos felháborodását.
A terrorelhárító központ felállítása pedig azért is érdekes, mert a titkosszolgálatokon belül eddig is volt terrorelhárítással foglalkozó részleg. Ennek a „kommandós” részlegét pedig a rendőrség különleges szolgálata biztosította. Egy új központ felállítása – mindezek ellenében vagy ezekkel párhuzamosan – valóban költséges játéknak tűnik.
Az egészségügy valódi átalakításáról pedig egy szó sem esett. Az nem tekinthető a rendszer átalakításának, hogy a külföldre távozó orvosokat megpróbálják „visszacsalogatni”. Mint ahogyan nem jelent alapvetően semmit a társadalom számára a patikaprivatizáció leállítása sem. Ez utóbbi egy jól körülhatárolható, a miniszterelnök köréhez közel álló, lobby sikereként könyvelhető el.
Így nem sok hangzott el a szociális rendszerhez kapcsolódó elképzelésekről sem. Nincs a kormánynak kiforrott elgondolása arról, hogy a munka világából önhibájukon kívül kimaradókkal mit kíván tenni. Bár a legutóbbi hírek szerint esetleg az lesz a sorsuk, mint amit a hajléktalanoknak szán az új belügyminisztérium.
Tehát a Nemzeti Együttműködés Rendszere ma még zavartalanul működik, ám a nagy kérdés, hogy meddig?
Minden összevetve – valóságot és következményeket – úgy tűnik, inkább a jelenlegi kormánynak a tervei tartoznak az értelmező szótár utópia címszavának 2-es meghatározása alá.
Azt pedig végképp nem értem, hogy tisztes, tudományban megőszült koponyák hogyan nem látják át az elhangzottak abszurditását. Hogyan tapsolhatnak ehhez, miért nem vetődik fel halvány kétely, még akkor sem, ha saját bevallásuk szerint a konzervatív értékrend szerint gondolkoznak?
Én nem szólhatok (írhatok) olyan ékesen, mint ahogyan a szónok beszélt.
Engem köt a valóság és az a realitás, amely egyébként – a miniszterelnök szerint is – győzött hazánkban, a fülkeforradalomban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése