Aldous Huxley klasszikusa jó néhány évvel ezelőtt jelent meg, rímelve Orwell1984-ére. Miért is jut mindez eszembe a mai politikai küzdelmet nézve – nem is tudom…
Olvasgatja az ember a lapokat meg a különböző netes fórumokat, és elkeserítő jövőkép bontakozik ki szeme előtt.
Azt látjuk, hogy érvényesül a jól ismert mondás, miszerint: „akié a múlt, azé a jövő”.
Félelmetes a választópolgárok tájékozatlansága múltunkkal kapcsolatban. Nem számíthat mentségnek, hogy az elmúlt időszakban – ancien regime, a kádár-kor – erősen ideologisztikus volt a történelem tanítása.
A rendszerváltás óta eltelt húsz esztendőben helyre lehetett volna tenni a neuralgikus pontokat.
Lehetett volna!
De nem tettük.
Most pedig eljutottunk oda, hogy huszadik századi történelmünkről totálisan hamis kép él egy nemzedék tudatában. Persze el lehet gondolkodni azon, hogy ez minek köszönhető. A történelem oktatásának a hibája, esetleg a tankönyvírók bűne, netán a politika nem direkt, hanem áttételes „kívánalma” alakította így a helyzetet?
Azt hiszem egyik sem, és mégis mindegyik.
A rendszerváltás bűvöletében azt hittük, hogy a szabadság megengedi azt, hogy újra értelmezzük eddigi történéseinket. A baj csak az lett, hogy ezzel a szabadsággal nem éltünk, hanem visszaéltünk. Így a szabadságból szabadosság lett.
Ez az áldatlan állapot aztán napjainkban üt vissza azzal, hogy hozzá nem értő kóklerek olyan „hagyományőrzést” gyakorolnak, amelyek talán soha nem is voltak. Visszaüt azzal, hogy irreális képet festünk magunknak nemrég volt korszakainkról, az egyiket idealizálva, a másikat pedig ördögiként mutatva. Mindehhez a politika úgy asszisztál, ahogyan éppen érdekei kívánják.
Egyfelől támogat történelmietlen (félremagyarázott) kiállításokat, vagy fanyalogva fogad el (eltűr) történelmi jelentőségű gyűjteményeket.
Szándékosan nem írok konkrétumokat, mert aki érti e kis írást, az tudja, miről firkálok, aki meg nem érti, annak mindegy!
(Lám-lám lassan eljutunk újfent oda, ahol egyszer már voltunk: rákényszerülünk arra, hogy a sorok között fogalmazzuk meg mondanivalónkat — szégyen!)
De azért valahogy mégiscsak rendet kellene rakni a fejekben, amíg nem késő.
Ennek egyik rendezőelve lehetne, ha a történelemre, mint TÉNYEK sokaságára és folyamatára tekintenénk. E tények pedig makacsok. Voltak, és nem lehet őket meg nem történtté tenni.
Lehet vitatkozni azon, hogy ezeket a tényeket miként magyarázzuk. lehet vitatkozni azon, hogy milyen körülmények (haziak és nemzetköziek) váltották ki őket, milyen befolyás érvényesült azokkal kapcsolatban.
Ez legyen a történészek felelős feladata.
Az azonban megengedhetetlen, hogy tényeket elhallgassunk. Megengedhetetlen, hogy egyes tényeket időben és helyben változtassunk.
Gyakran elhangzik mostanában, hogy a kommunista rendszer így vagy úgy! Ez történt, és ezért ezek a felelősek, amazok pedig nem, sőt gyakran még az is, hogy az áldozatok a felelősek! Sőt, az egész rendszert egy totálisan negatív, abszolút diktatúraként állítja be néhány médium.
Hogy is van ez?
A mai középiskolás fiatalok döntő többségének teljesen fals a tudása XX. századi történelmünkről. Nem képesek tagolni, különbséget tenni az elmúlt 50-60 év történései között, mert vagy nincsenek, vagy hamis információik vannak erről a korszakról. (Azt már félve teszem hozzá, hogy Ormos Mária akadémikusunk azért mondott le a pécsi egyetemen az oktatásról, mert szerinte nem az egyetemen kell pótolni az általános és középfokú oktatás hiátusait.)
Azért elemezzük egy kicsit az említett kort
Egyfajta – és nyilvánvalóan önkényes – tagolást kíséreljünk meg, és tekintsük át mi is történt 1945 után hazánkban.
1945-1948 A második Magyar Köztársaság — polgári kormányokkal és parlamenttel.
1948. Az úgynevezett „fordulat éve”, ekkor válik dominánssá a MKP és a SZDP, fogalmazhatunk úgy is, hogy ekkor kerül a hatalom a Rákosi vezette kommunista párt kezébe. (Itt és most ne essen szó részletesen arról, hogy mekkora szerepe volt ebben a volt Szovjetuniónak.)
1949 – 1953 A „Rákosi – korszak” 1953-ig Sztálin haláláig.
1953 – 1956 Mérsékelt reformok ideje, „antiszálinista” politika. Nagy Imre miniszterelnöksége, a kitelepítések és az internáló táborok felszámolása.
1956. október 23 – november 4-e a forradalom ideje.
1956 novemberétől – 1958 májusáig a „megtorlás időszaka”. Az MSZMP megalakulása, a szocialista kormányzás konszolidációja.
1958 – 1963 A Magyar Népköztársaság gazdasági és politikai konszolidációja, (az ENSZ elismerésig). Az 1956-os elítéltek amnesztiája.
1963 – 1968 Gazdasági átalakulások, mezőgazdaság fejlesztése.
1968 – 1972 Kísérlet a gazdasági reformra.
1972 – 1980 A gazdasági reform megakasztása, „lappangó” gazdasági átalakítások. (a GMK-k és az egyéni gazdálkodás támogatása).
1980 – 1989 A „késő kádár-kor”, a nemzetközi gazdasági integráció, a reformok megkezdése, a politikai és gazdasági élet átalakítása (IMF tagság, társasági törvény, gyülekezési törvény, egyesületekről szóló törvény megszületése)
1989 – 1990 Rendszerváltó évek. Átmeneti kormány, szabad választások, a Harmadik Magyar Köztársaság kikiáltása.
Legyen ennyi dióhéjban az elmúlt 50 esztendő.
Zanza kétségtelenül, de akit a tények részletesebben érdekelnek, ajánlom a „Kronológia 1-2”-t, megjelent a Magyar Nagylexikon Kiadó gondozásában 2006-ban.
Jó böngészést!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése