NÉPESSÉGFOGYÁS – BELSŐ MOBILITÁS

Olvasom a mai újságban, hogy Európa és Magyarország az elkövetkező években, évtizedekben súlyos problémákkal szembesül, mert elöregszik a lakosság, ugyanakkor csökken a születésszám, az egy dolgozóra jutó „eltartottak” aránya drasztikusan eltolódik. „Tervezett zsugorodásra” kell felkészülni.

Jelentősen változnak a különböző térségek demográfiai viszonyai országunkon belül.
A statisztikai adatok – ha csak önmagukban vizsgáljuk őket – mutatnak egy képet, de ez a kép néha megtévesztő lehet. Megtévesztő, mert a konkrét adatok ugyan mutatnak bizonyos változásokat, ám konkrétságuknál fogva kiragadottak az adatokkal le nem írható (vagy csak nehezen) nagyobb társadalmi összefüggésekből.
Mi a bajom ezzel az „aktívak vs. nyugdíjasok” aránnyal? Az, hogy bár statisztikailag igaz, mégsem ez a probléma lényege. A probléma ugyanis a rendszerben van. Egy korábbi blogomban (http://gondolatok-ideak.blogspot.com/2010/07/panik-bismarck-es-nyuggerek.html) már kifejtettem, hogy csak egy merőben új megoldási rendszer az, ami a fenntarthatóságot biztosítja.
Nem valószínű, hogy az elkövetkező évtizedekben leáll a tudományos-technológiai fejlődés. Márpedig, ha nem áll le, akkor arra számíthatunk, hogy javainkat egyre kevesebben fogják, egyre nagyobb hatékonysággal előállítani, a mainál még szélesebb nemzetközi (globális) gazdasági együttműködés keretében.
A leglényegesebb azonban annak a kérdésnek a megválaszolása, hogy miként fedezze a társadalom a munkában – a javak előállításában – nem résztvevők (a gyerekek, a tanulók, a munka világából kimaradók, a nyugdíjasok, az idősek) emberhez méltó életkörülményeit.
Ez a 21. század egyik legnagyobb kihívása, amely nem is oldható meg nemzeti keretek között. Erre kellene manapság a legtöbb szellemi energiát fordítani. Az a nemzetközi sajtóból kiderül, hogy a problémát már felismerték Brüsszelben is, ám a válaszok inkább a tűzoltásra hajaznak, semmint a hosszú távú stratégiára.
Azt tudomásul kell vennünk, hogy a hagyományos értelemben vett munkahelyek bővüléséről az elkövetkezőkben szó sem lehet. (Nem ez a fejlődés útja)
Létesülnek természetesen új üzemek, új munkahelyek, de ezek a korábbiakhoz képest kevesebb, ám jobban képzett munkaerőt igényelnek. Ha kevesebbet, akkor ez azt is jelenti, hogy a következő generációkból többen válnak „munkanélkülivé”, kevesebben vesznek részt a javak előállításában.

Ezen a ponton kapcsolódik össze a népességnövekedés problémája és a gazdasági valóság.

Eléggé összetett a probléma. Ugyanis már ma is hallani olyan szakértői vélekedéseket, hogy a Föld népessége lassan meghaladja azt a szintet, amelyet a bolygó eltartani képes. Ebben az évben augusztus végén felhasználta az emberiség mindazt a forrást, amelyet megújuló módon elő lehet teremteni megélhetése érdekében. Én tehát a népességcsökkenést nem tekintem „ördögtől valónak”. Mi több: a jövő érdekében még hasznos is. Hasznos, mert ez is szolgálja azt, hogy az emberiség hosszú távon képes legyen fennmaradni, úgy használva a rendelkezésére álló forrásokat, hogy azok ne merüljenek ki végérvényesen.
Ehhez tartozik egy sajátos megközelítés, a régiók és különböző földrajzi egységek közötti vándorlás, amely az egyik helyen népességnövekedést, máshol csökkenést generál.
A statisztikai adatok szerint jól meghatározhatók hazánkban azok a térségek, ahol a népesség növekszik, az is, ahol csökken. Az adatok térképe azt mutatja, hogy ahol a munkalehetőségek megszaporodnak, oda áramlik a népesség is (vagy oda, ahol magának jobb lehetőségeket talál, vagy hisz).
A dolog azonban Magyarországon nem ilyen tiszta és egyszerű. Ma nagyobb a „röghöz kötés”, mint Werbőczy idejében. Miért is e merész kijelentés? Mert a rendszerváltás után az állami lakásállomány leépítésével (privatizálásával) gyakorlatilag megszűnt a bérlakások rendszere.
Az a munkaerő (személy), aki az ország keleti felében 10 esztendeje elvesztette munkáját, nem képes a munkalehetőség után menni az ország középső vagy nyugati felébe, mert nincsenek meg az ehhez kellő feltételek (lakhatás, utazás stb.) A privatizált lakásállomány jelentős része eladhatatlan, illetve oly mértékben értékcsökkent, hogy árából nem lehet más ingatlant venni az ország „fejlettebb” részein. Ez pedig a potenciális munkaerőt mozdulatlanságra kényszeríti. (Egy ózdi szakmunkás nem tud Győrben elhelyezkedni, mert a jövedelme nem teszi lehetővé, hogy egyszerre fizessen az albérletért, és még fenntartsa ózdi ingatlanát is. Utazni pedig naponta nem tud, mert az utazás több időbe kerül, mint a munkaidő.)
A tapasztalatok azt mutatják, hogy legfeljebb 50-100 kilométeres távolságon belül oldható meg nagyobb problémák nélkül a munkaerő mozgatása.
Ha tehát minderre a problémahalmazra megoldást keresünk az elkövetkezendő évtizedekre elegendő feladatunk lesz. Nem csak a mindenkori kormánynak, hanem az egész társadalomnak.