Kettős látás – hulladékkezelés

A címben említett kettős látás nem orvosi diagnózis. Csak a mindennapjaink kicsit felemás gyakorlatának érzékelésére utal.

A minap a Millenáris Parkban Fenntarthatósági Napot rendeztek. Sok civil szervezet és egy-két – a környezetvédelmi innovációkban és a hulladékfeldolgozásban érdekelt – cég volt jelen kis sörsátraival.

A népek jöttek-mentek, ismerkedtek a kiállított termékekkel, amelyek többségét úgy hirdették a kiállítók, hogy „full-bio”. Volt itt minden: használt sörös dobozokból buherált „napkollektor”, keménykartonból kialakított bútor és gyerekjáték, használt pet-palackokból készített „világítótest” és lámpaernyő. Mindezek a fenntartható fejlődés égisze alatt.

Megjelentek a profik is. Napelemek és kiegészítőik, inverterek, napakkumulátorok. A CO2 kibocsátást csökkentő innovációk.
Dicséretes kezdeményezés.
Csak egy kicsit naiv.

A szelektív hulladékgyűjtés nyugat-európában már közel két évtizede egy sikeres iparág. A kommunális és ipari hulladékokból visszanyerhető nyersanyagok (üveg, fém, papír) az egyre növekvő nyersanyagárak mellett már kifizetődő vállalkozásnak számít.
Valahogy ezzel itthon még gyermekcipőben járunk. Megtaláljuk a szelektív hulladékgyűjtő konténereket lakókörzetünkben, vannak cégek, vállalatok – persze saját imázsukat fényezendő –, amelyek nagy súlyt fektetnek arra, hogy dolgozóikat is szoktassák a környezettudatos magatartásra.

A gyakorlat azonban igen elszomorító.

A szelektíven gyűjtött hulladékok ugyanis ugyanabba a kukásautóba kerülnek. A begyűjtés folyamán összekeveredik a papír, a műanyag, az üveg.
Nemrég felháborodott emailt kaptam környezetére érzékeny ismerősömtől. A fővárosban lett figyelmes arra, hogy a különböző színű gyűjtőkonténereket egy kukásautóba ürítették, összezúzva azok tartalmát. Aztán irány valamely hulladéklerakó vagy égetőmű.

Ez a gyakorlat álságos, ugyanakkor kontraproduktív is. Egyre többen jönnek rá, hogy környezettudatos magatartásuk teljesen felesleges erőfeszítés, hiszen a folyamat végén nem a szétválogatott hulladék újrafelhasználása van, hanem a hagyományos elföldelés.
Így az újra felhasználható anyagok jelentős része nem kerül vissza a nyersanyagok közé, hanem nehezen – vagy egyáltalán nem – lebomló anyagként továbbra is terheli környezetünket — csak immár az átlagpolgár számára láthatatlanul, elföldelve.
Valós fenntarthatóságról majd csak akkor beszélhetünk, ha kis hazánkban is kialakul a feldolgozás infrastruktúrája. Van ugyan ezekből is néhány kis vállalkozás, de ezek kapacitása még távol van a keletkező hulladék mennyiségétől és a lehetséges felhasználói igényektől.
Persze a fentiekkel nem azt akarom mondani, hogy ne neveljük a jelen és a következő generációkat környezetük és a rendelkezésre álló források okos, ésszerű és takarékos felhasználására. Inkább azt szeretném hangsúlyozni, hogy a pozitívan változó közgondolkodásnak megfelelően kellene alakítani a napi gyakorlatot is. Pazarlás és álcselekvés helyett igazi innovációkat és technológiát megvalósítani a – magyarra szinte lefordíthatatlan – recycling során.