APRÓHIRDETÉS — ELKÖTELEZETT ÉRTELMISÉG KERESTETIK

Na ez jó kezdés! Elkötelezett értelmiség. Mihez legyen elkötelezett?

A független gondolkodásához. Kevés ma a függetlenül gondolkodó, modern paradigmákban jártas, és véleményét a nyilvánosságban meg is jelentető értelmiségi.
Olvasva a lapokat – már ahol megjelenhetnek a fenti kritériummal rendelkező vélemények – azt látom, hogy néhány tucat szerző fejti ki gondolatait közéletünk jelenségeivel kapcsolatban.
Szomorúan kevésnek, és igen elszigeteltnek tűnnek ezek a „kiáltások”.
Kevésnek, mert – engedtessék meg, hogy név szerint ne soroljam, hiszen aki olvassa ezeket, tudja kikről van szó, aki meg nem olvassa, annak nem is jelent semmit – a nézőpontok sokasága eredményezne igazi vitát, amelynek a vége valamiféle eredmény is lehetne.
Ugyanakkor – György Péter szavait használva – „egy mediatizált világban”, a nyomtatott rétegsajtóban megjelenő cikkek igen kevesekhez jutnak el. Hasonszőrűek olvassák, gyakran bólogatva rá – egyetértésük jeléül – a négy fal között, ám a szélesebb nyilvánosságot nem szólítják meg ezek a gondolatok. Már csak azért sem, mert nyelvezetük, a téma előadásának mélysége és színvonala meghaladja az átlag befogadó szintjét.
A napokban az ATV (késő) esti műsorában Halmai Gábor alkotmányjogász fejtette ki aggódását alkotmányos rendünkkel, a hatalommegosztással kapcsolatban. Még én is megértettem, pedig az alkotmányjog olyan távol áll tőlem, mint Makó Jeruzsálemtől. Képes volt mondandóját úgy interpretálni, hogy az közérthető legyen, ám mégis „lejött” a mögötte felhalmozott tudás, és hozzáértés. A tudást és a mondandót ilyen alázattal, ám mégis megkérdőjelezhetetlen tekintéllyel átadni – már rég tapasztaltam.

Bokros Lajost például sokan, sokszor és számtalan indok alapján támadták, ám ÉS-beli írása az euro övezetről mindenki számára emészthető formában magyarázza el a nemzeti költségvetések és a közös valuta közötti összefüggéseket. E blognak nem témája e cikkek zanzáit közreadni — ám olvasásra ajánlom ezeket.

Az alaptéma továbbra is az értelmiség hiánya a mai politikai és közéletünkben.

A késő kádár-kor egyik jellemzője volt, hogy az értelmiség jelentős szerepet vállalt a közéletben. Ez a szerepvállalás a '80-as évtizedben kiteljesedett, és mintegy szellemi forrása volt a rendszerváltásnak.
A '90-es évek elején még a pártok holdudvarába számos – akkor és most is aktív – nagy tudású értelmiségi csatlakozott (ki-ki eszmei elkötelezettsége alapján), akik valamiféle szakmai, erkölcsi munícióval látták el az alapvetően „amatőr” politikusokat (filozófusok, közéleti személyiségek, művészek, szaktudósok, szakemberek a gazdaság szinte minden területéről).
Aztán egy évtized elteltével ezek a személyiségek „eltűntek”, a háttér szellemi műhelyek sorvadásnak indultak.
A politikusok (a politikai elit) ráérzett a hatalom ízére, és valamiféle eufóriába esett. Azt hitte (és hiszi a mai nap is), hogy nincs szüksége a szellemi háttérre, mert azt pótolja a politikai PR. Középszerű, más gondolatokkal szemben intoleráns „szakértőkkel” vették körül magukat.

A középszer mindig középszerűséget szül. Nem tűri maga körül a „nagyságot”, mert akkor láthatja önnön kicsinységét.

Ennek pedig az lett az eredménye, hogy a szuverén gondolkodók, a valódi szakértők visszavonultak saját elefántcsonttornyaikba. Továbbra is figyelemmel kísérik a közéletet, a gazdaságot, a társadalmi élet visszásságait. Amikor mindezekre felhívják a figyelmet, a legjobb esetben azt vágják a fejükhöz, hogy „ne fessék az ördögöt a falra”, vagy – ami még rosszabb – a hatalom birtokában kioktatják őket arról, hogy „nem jól látják” az eseményeket.

Persze van az értelmiségnek egy másik szegmense is, amely „behódol”. Magáévá teszi a számára szimpatikus politikai tömörülés mondanivalóját, és szakmai kvalitásait is ennek rendeli alá.

Napjaink egyik szánalmas példája erre a gazdasági miniszter. Szakmai berkek szerin kitűnő koponya. Ám mai megnyilatkozásai mintha ellentmondanának mindennek. Hogyan lehet olyat vizionálni, amit megengedett magának a MGYOSZ legutóbbi rendezvényén: „2030-ra Magyarország meghaladhatja az EU átlagos szintjét.”

Gondolom a hallgatóság elámulhatott e szavakra. Már csak azért is, mert az MGYOSZ tagjai ismerik legjobban – mondhatni „testközelből” – a magyar gazdaság állapotát, és gazdasági lehetőségeit.

Egy magára valamit adó szakértelmiségi ilyen kijelentést nem tesz, hacsak nem rendeli alá magát – és szakmai reputációját – egy hasonlóan populista politikának.

A mai politikai paletta minden szegmensében megtalálhatjuk ezeket az értelmiségieket. Ám úgy gondolom – minden tiszteletem ellenére –, hogy rájuk sok minden jellemző, egyet kivéve: a szellemi szuverenitást, a független, csak a tényeknek alávetett gondolkodás.

Kialakultak kis értelmiségi csoportok (mintegy civil szervezetként), akik valamely szakma szerint formálnak véleményt, ám hangjuk nem jut el – vagy csak nagyon korlátozottan – a döntéshozókhoz és a nyilvánossághoz. Nem alakul ki annak a gyakorlata, hogy egy-egy „műhely” által kidolgozott, jövőbe mutató gondolatok széles körben elterjedve iránymutatóként szolgálnak.

Így jártunk a demokrácia kérdésével is. Társadalmunk – Bánlaky Pál fogalmazása szerint „töredezett fejlődésével” – nem tette a mindennapokat meghatározó gyakorlattá a demokráciát. Lehet felsorolni ezzel kapcsolatban az elmúlt kétszáz évünk történelmi eseményeit, a lényeg azonban az, hogy nincs a magyar társadalomnak demokratikus hagyománya. Amelyeket megkezdett, azok oly rövid ideig hatottak, hogy a társadalom egészébe nem égett bele. Halmai Gábor szerint az alkotmányosság nálunk nem olyan mély a társadalomban, mint az Egyesült államokban, ahol az alkotmány azonos tudati szinten áll a bibliával. Ugyanúgy meghatározza a mindennapok gyakorlatát, mint a szentírás.

Hiányzik napjainkban ez a szellemi kapacitás a nyilvánosságból. És azért fogalmazok így, mert ez a fajta értelmiség létezik. Csak láthatatlan, hallhatatlan, itt-ott olvasható (ez utóbbi meglehetősen belterjes közönséget feltételez).

Csak közbeszúrásként: a PTE FEEK egy tanulmánya szerint (2002-es, nem a legfrissebb adatok, de így is mutatja a trendet) a napilapok közül a bulvársajtó (Blikk) vezet 910 ezres napi olvasóval, az ezt követő második helyen a Népszabadság áll 671 ezerrel. 2010-ben az Index közlése szerint a napilapok vesztették a legtöbb vásárlót. A hetilapok közül a Storyból 252 411 fogyott el hetente, míg a HVG-ből 69 754, Figyelőt pedig mindössze 12 ezren vásárolnak. Mazsolázzunk a MATESZ gyorsjelentéséből is, a 2010. II. negyedévében megjelent példányszámokból (csak az összesen értékesített példányok számát figyelembe véve).

168 óra — 21 638; Best — 116 260; Blikk — 203 387; Blikk Nők — 123 448; Bors — 89 217; Computerworld — 1 771; Figyelő — 12 383; Heti Válasz — 20 554; HVG 69 342; magyar Demokrata — 16 080; Magyar Hírlap — 14 569; Magyar Nemzet — 50 285; National Geographic — 38 327; Népszabadság — 75 287; Népszava — 18 658;

Az adatok magukért beszélnek. Látható, hogy a bulvár „mindent visz”, a közönségnek csak egy kis része hajlandó komoly tartalmakat megjelenítő sajtótermékeket vásárolni. Ez pedig azt hozza magával, hogy a celeb-világ híreivel jobban tisztában van a magyar állampolgár, mint az életét közvetlenül vagy közvetve meghatározó döntésekkel. Legyenek ez utóbbiak politikaiak, gazdaságiak vagy közéletiek, kulturálisak.

Ezen a gyakorlaton pedig változtatni kellene, ha hazánkat egy modern, alkotmánytisztelő polgári demokráciának szeretnénk látni.

Ehhez keresünk vállalkozó kedvű és kellő mazochizmussal megáldott, magát felelősnek tartó értelmiségieket.

Az apróhirdetést pedig majd megjelentetem a Borsban, a Blikkben és a Play Boy-ban.