Már egy hete, hogy hozzá sem nyúltam a blogomhoz. Lazítás volt. Rossz idő ide, rossz idő oda, a régi barátokkal találkozni mindig ünnepnek számít. Bár, ha minden kötél szakad, telefonjainkban és számítógépeinken ott lapulnak az elérhetőségek, mégsem hívogatjuk egymást naponta.
Mert minek? Az élet szinte mindegyikünknél megy a maga megszokott ritmusában.
A gyerekek már lassan egzisztenciájuk megalapozásán fáradoznak, van, akinek már unokája van. Szóval egy nyugdíjas életében már nincsenek „egetverő” változások.
És mégis…
Milyen jó összejönni, meg- és kibeszélni ez elmúlt hónapokat.
Ki hol volt, mit csinált. Mi van a telken? Miként boldogul a csemete (pedig az már rég felnőtt ember)?
Mi van a többiekkel? Hová lettek az élet sűrűjében?
Ilyenkor lecsúszik egy-egy pohárka is.
Felidézzük a régebbi (tíz, húsz évvel ezelőtti) bulikat, és csendes belenyugvással vesszük tudomásul, hogy már nem vagyunk a régiek.
Az idő nagy úr!
Ahogy rohan – észrevétlenül –, úgy hagy maga mögött látható nyomokat: ráncokat, kisebb pocakot, ahogy ez már az ötvenen túli pasiknál dukál.
Panaszra persze nincs ok.
Csak csendesen eltűnődik az ember, visszatekintve fiatalkori önmagára, hogy mennyit változott.
Ezért örültem ennek a társaságnak: képesek szembe nézni a változásokkal, és nem keseregni az eltűnt múlton, hanem élni a ma lehetőségeivel.
És még azt mondják a kívülállók, hogy „összejöttek az öregek”!!!
Pedig ha tudnák: mennyi energia, tudás halmozódott fel ebben a kis társaságban!
Öröm volt a velük töltött idő!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése