MÉDIAFÜGGETLENSÉG — ÁLOM VAGY VALÓSÁG?

Az elmúlt két nap majd’ minden médium, politikusok és értelmiségiek sora hallatta hangját a közszolgálati média „hatalom alá gyűréséről”, az ORTT utódszervezeteként esküt tett Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság Médiatanácsáról. Elhangzott az, hogy tagjai inkompetensek, mert nem felelnek meg a törvényben előírt követelményeknek (egyiküknek sincs többéves vezetői tapasztalata valamely médiumnál).

A parlamenti ellenzéki pártok vegyesen reagáltak a választásra. Az LMP kivonult, a szocialisták tiltakoztak az antidemokratikus eljárás ellen, sőt még Brüsszelben is azt hangoztatták, hogy „a FIDESZ letarolja az egész magyar médiát”. Érdekes, a Jobbik nem nagyon hallatta hangját.

Önálló közmédia — közszolgálatiság?

Gondolkodjunk el egy pillanatra. Mindenekelőtt a közszolgálatiságról, az úgynevezett közmédiumok függetlenségéről, általában a sajtószabadságról.

Keresgéltem fogalmat, meghatározást és érdekességekre bukkantam. Például az 1990-ben – tehát a rendszerváltás után – kiadott Akadémiai Kislexikonban nincs ilyen címszó, de még a hozzá kapcsolható címszók alatt sem.
Kezdjük ez utóbbival. A Magyar Nagylexikon 15. kötetének 733. oldalán már szerepel egy általános meghatározás:
„sajtószabadság: az államok alkotmányaiban (állampolgári jogként), ill. a nemzetközi dokumentumokban, szerződésekben (emberi jogként) megfogalmazott politikai szabadságjog. Biztosítása a demokrácia érvényesülésének záloga. (még → szólás- és sajtószabadság).
Jöjjön hát a „még” : A Magyar Nagylexikon 16. kötet 874. oldal:
„… a legtöbb állam belső jogában, mind a nemzetközi jogban elismert és garantált… (politikai) szabadságjog, amely kivívása a polgári forr.-ak egyik fő célkitűzése volt. Biztosítása a demokrácia érvényesülésének záloga. A sajtószabadság tagadja a →cenzúrát, a sajtószervek és az élőszóban, nyomtatásban v. elektronikus úton megjelenő sajtótermékek, megnyilvánulások előzetes hatósági jóváhagyáshoz kötését, és alanyi jogosultságot jelent ahhoz, hogy a sajtó, ill. annak munkatársai az alkotmányosság keretei között korlátozástól mentesen információkat gyűjthessenek, közhatalmi és egyéb befolyástól mentesen nyújtsanak tájékoztatást, és adhassanak közre véleményeket, gondolatokat… A jelenleg hatályos sajtóról szóló törvény a többször módosított 1986. évi. II. tv. …A sajtójogon kívül a ~ lehetővé teszi minden gondolat és vélemény szóbeli és írásbeli közlésének teljes és korlátlan szabadságát az alkotmányosság biztosította keretek között, ill. a cenzúra tilalmát. A ~ jelentéstartalma az elektronikus média, a kommunikáció tömegessé válása nyomán jelentősen kiterjedt. A ~ való visszaélések ellen az egyént és a közösséget védelem illeti meg. Így a ~ra való hivatkozás nem igazolhatja a törvényes rend felforgatására irányuló, az állam nemzetközi érdekeit v. az állampolgárokat megillető személyiségi jogokat sértő megnyilvánulásokat.”

Eddig az idézetek. de nézzünk egy kicsit a gyakorlat felé is. A médiában dolgozók nehezen viselik, ha korlátozzák őket. Korlátozzák őket abban, hogy kifejtsék véleményüket, szabadon tájékoztassák olvasóikat, nézőiket. Úgy adják át az általuk megszerzett információkat, hogyan azt maguk etikusnak és tényszerűnek tartják.
Ugyanakkor a médiatulajdonosok pedig arra törekednek, hogy saját médiumaik azt a világképet, általános véleményt jelentessék meg, amelyek – hangsúlyozottan közvetve, de – érdekeiket szolgálják.
Így a média munkatársainak „szabadsága” addig terjed, amíg az nem veszélyezteti a tulajdonos(ok) érdekeit és saját egzisztenciális létüket. Mert ha a munkatárs (újságíró, szerkesztő) nem a lap (műsor) profiljának megfelelő anyagot akar megjelentetni, finoman lebeszélik erről. Először csak azzal, hogy az „nem illik a lapba”. Ha nagyon sokat erősködik, hogy mégis, vagy ez az eset többször megismétlődik, nagyon könnyen a kapun kívül találja magát.
Hasonló az eljárás, ha egy médium tulajdonost vált. Nem az a lényeg, hogy a szerzői, szerkesztői gárda eddig hogyan teljesített, hanem az, hogy az új tulajdonos (vagy annak képviselője) mennyire bízik a „régi csapatban” vagy mennyire kívánja bevonni az általa favorizáltakat. Ilyenkor bizony nagy a fluktuáció. Eddig sikeres emberek kerülhetnek utcára.
Ezt persze minden „sajtómunkás” el akarja kerülni, így egy bizonyos mértékben meg kell alkudnia a kialakult helyzettel.
Az egzisztenciális megalkuvás pedig előbb-utóbb elvezet a teljes elvtelenséghez. (Tisztelet a kivételeknek, amelyből egyre kevesebb van mai közéletünkben.) Így fordulhat elő, hogy korábban egy markánsan baloldali szerkesztőségben dolgozó munkatárs lassan a szélsőjobboldali sajtó meghatározó személyisége lesz.
A szabadság tehát csak elmélet és látszólagos. Egy régi barátom mondása szerint:
„Ez egy szabad ország! Szabad emberek azt teszik, amit szabad!”

A közszolgálatiságról

Ebben a témában mindenki a BBC-t emlegeti a legendás etikai kódexével. A baj csak az, hogy például a magyar közszolgálati média és a BBC annyira hasonlítható össze, mint mondjuk egy Maserati és egy Velorex.

Amíg brit mintaképünk hátterében olyan lényeges garanciák vannak – amelyek nálunk még nyomokban sincsenek vagy csak alig –, mint a közel három évszázados polgári demokrácia (vö.: angol gyep) vagy a parlament által, feltételek nélkül biztosított büdzsé. Ez az anyagi és politikai függetlenség biztosítja azt a közszolgálatiságot, emelyet a BBC képvisel és gyakorol.

A hazai közmédiumok a rendszerváltás óta nem teljesítik azt, amit az átlag magyar állampolgár vél a közszolgálatról. Ezt úgy lehetne röviden összefoglalni, hogy a közszolgálati média adjon a napi eseményekről politikamentes tájékoztatást. A kommentárokat kezelje külön, hangsúlyozva, hogy az az adott személy, tisztségviselő vagy politikai párt véleménye.
Feladata továbbá – nem utolsó, hanem első sorban –, hogy mutassa be és tegye közkinccsé a magyar kulturális értékeket. Lehetőleg a legszélesebb spektrumban, világnézeti hovatartozástól függetlenül.
Ez alatt azt értjük, hogy a magyar kultúra része és integráns eleme az is, amit némely konzervatívok és szélsőséges elemek kitaszításra méltónak tartanak. De integráns része az is, amelyet a másik oldalon fogadnak fanyalogva, vagy elhallgatásra ítélnének.
Az elmúlt rendszerben megtapasztaltuk azt, hogy miként működik a cenzúra. Megtapasztaltuk azt is, hogy ideológai alapon nem jelenhetett meg évtizedeken keresztül irodalmáraink egy része (Márai, Wass Albert, … folytathatnánk a sort).
A mostani Média Hatóság felállítása azt a veszélyt hordozza magában, hogy jogköreivel élve kiszoríthat médiumokat a nyilvánosságból pusztán politikai (és a mögötte húzódó gazdasági) okok miatt. Teljes egészében uralja a közmédiumokat, anyagilag és szervezetileg. Azaz annak juttat támogatást, akit arra méltónak tart, azt foglalkoztatja, aki azt kiérdemli.
Aki pedig nem felel meg magasabb erkölcsi értékének (ami egy teljesen definiálhatatlan kritérium), azt szankcionálja.
Ez pedig nem más, mint a cenzúra puha visszatérése, és egy pártállami médiairányítás feléledése.