Hallgattam a beszédet. A lényeg szinte elveszett a sokszoros jelzős szerkezet között.
Hívó szavak a tömegnek: újjászületés, ország, nemzet, nagyszerű tettekre képes, a vér szava, ezer közös év, dicsőségesen emelt zászlók, a nemzet titokzatos ereje, amely összehúz és egymáshoz köt.
Aztán persze ellenpontozza ezeket: kifosztottan is életerős stb.
Nagyon jó a szöveg! Elzsondít. A hallgató már csak a szépen tagolt szavakra figyel. A valódi tartalom, a történelmietlen kijelentések, a szándékos csúsztatások már el sem érnek a tudatig. Pontosabban szólva elérnek, csak úgy, mint a bújtatott reklám: az egészen rövid villanást nem fogja fel a szem, ám az agy feldolgozza, leülepedik, megtapad benne.
Egy jó módszer van az ilyen beszédek elemzésére, az írás. Nem hallgatni kell – mert az információ így torzul, „nem jön át” –, hanem olvasni. Vettem magamnak a fáradtságot és szó szerint leírtam ezt az ünnepi beszédet. Nem nagy ügy, összesen 4 számítógépes oldal 2003 szó (3 nyomatékosító ismétlést kihagyva), 13868 karakter a szóközökkel együtt.
Olvasva egészen más! Megosztom olvasóimmal ezt az élményt. (Az eligazodást megkönnyítendő, az idézeteket kövér betűvel szedem, a kommentár pedig legyen dőlt.
Kezdjük:
„Itt a téren, egy igazi, a valódi Magyarország nézett farkasszemet sorsával. Az a Magyarország, amelyet nem fedett el hamisság, nem festett át propaganda. Az emberek kiléptek a díszletekből, felvonulásokból, üres szózuhatagokból, vörös drapériákból épített művilágból, és utat nyitottak a valóságba. Utat nyitottak a jövőbe. A magyarok szabadságsóhaja kiütötte az első téglát a kommunizmus falából, és ezen a nyiladékon – évtizedekkel később – az egész szocialista világrendszert kivitte a huzat.”
Hát, ami igaz, az igaz, 1956. október 23-án valóban nagyon sokan gyűlnek össze a Kossuth téren. A források ugyan különböző létszámot említenek, de abban egyetértenek, hogy csaknem 200 ezer ember vonult fel. De hogy az egész Magyarország, azért az egy kicsit túlzás. A felvonulók többsége egyetemista, a munkából hazafelé tartó dolgozó, értelmiségi, többségükben budapestiek. Egy részük a Dózsa György útra vonult, és komoly két-három órás munkával ledöntötték a Fasorral szemben álló Sztálin szobrot.
Orbán Viktor ezt az időt, úgy látszik a filmekből tanulta. Valószínű Bacsó Péter „Tanú”-ja vagy „Te rongyos élet”-e volt a forrás. Ugyanis a hétköznapok nem tűntek az akkori embereknek művi világnak. Szüleink és nagyszüleink 1945-től folyamatosan építették ezt a várost. Eltüntették a romokat, kifizették a hadisarcot, amit a szövetségesek vetettek ki Magyarországra, eltüntették a háború okozta károk jó részét. 1956-ra állt a lerobbantott hidakból az Erzsébet híd kivételével mindegyik. Sőt! Állt a Kossuth híd is, amely a Batthyányi teret és a Kossuth tér déli oldalát (a rakpartot) kötötte össze, 1960-ban bontották el.
A Kossuth téri tüntetők akkor egy valamit akartak: elűzni a hatalomból a rákosista klikket. Gerő Ernő ebben az időben még ezt testesítette meg. Azért követelték Nagy Imrét, mert miniszterelnöksége (1953. július 4–1955. április 18) alatt jelentős módon „fellazul” a sztálinista diktatúra, könnyebbé válik a dolgozók és a parasztság élete.
Minden híreszteléssel ellentétben 1956-ban nem esett ki az első tégla a „kommunizmus falából”. Olyannyira nem, hogy 1955. Május 4-én Hegedűs András (Nagy Imre utódja) aláírta a Varsói Szerződés dokumentumait. Igaz, hogy október 31-én Nagy Imre bejelenti, hogy tárgyalásokat kezdenek a szövetségből való kilépésről. A többi alapító ország azonban hivatalosan a Szovjetunió mellett áll ki, céljuk a magyar szocializmus megvédése. Tehát nem esett ki a tégla, és nem ettől vitte el a huzat a szocialista világrendszert. Ez utóbbi összeomlása 44-45 évvel később egy másik, komplexebb történet.
„Mi, akik sorban álltunk 1990-ben, hogy a magunk szögét beleverjük a kommunizmus koporsójába, mi, akik részt vettünk az idei április kétharmados forradalmában,… Mi tudjuk, milyen az, amikor az események kaotikus, követhetetlen, szövevényes labirintusán valaki átvezet bennünket, küldetésünk beteljesítése felé irányítja lépéseinket, összefűzi a szétfutó kalandok sorát, és közös sorsba egyesíti az ezerarcú tömeg életét. És így megtörténik az ’56-os fegyveres, ’90-es alkotmányos és a 2010-es kétharmados forradalom. Így születik a történelem, így születik újjá egy nemzet.”
Gyönyörű bekezdés! Ebből megtudhatjuk, hogy Orbán Viktor személyesen püfölte a szeget a kommunizmus koporsójába, néhány elvbarátjával. Szép cselekedet, mondhatnók, ha nem tudnánk, hogy 1990-ben ezt a koporsót már le is engedték a sírba! Ugyanis egy évvel korábban feloszlik az NDK állampártja, ’89 decemberében elzavarták és kivégezték Ceausescu-t, a Bush-Gorbacsov találkozón (1989 dec.1-2.) a szovjet vezető egyértelművé teszi, hogy a SZU lemond a közép-kelet európai országok feletti ellenőrzésről, stb.
Ám a koporsóba az első szöget nem az ellenzéki mozgalmak (itthon és másutt a „táborban”) verték, hanem az a tudományos és technikai-technológiai forradalom, amely az 1970-es évektől végbe ment a fejlett országokban. A szocialista tábor nem ismerte fel ennek jelentőségét, így végletesen lemaradt, mind technológiailag, mind a tömegtermelés tekintetében. Így nem volt képes társadalmai szükségleteit hatékonyan és a kívánalmak szerint kielégíteni. A fogyasztási javakra egyre nagyobb kölcsönöket vettek fel a pénzpiacokról. E forrásokat nem a termelés megújítására (vagy csak elenyésző részben), hanem fogyasztásra használták fel. Ez volt az első szög a koporsóba.
Az pedig, hogy szögezőket valakik (hátulról) átvezették a labirintuson, és így gyorsan három forradalmat is tudtak abszolválni, azért ez nem kis teljesítmény! Így lehet összekötni három egymáshoz ugyan kicsit sem hasonlító eseményt a retorika segítségével.
A nemzet persze nem így születik, az egy sokkal összetettebb és főleg sokkal hosszadalmasabb folyamat. De a történelem, lehet, hogy így születik. Mármint az a történelem, amelyet a FIDESZ korifeusai kreálnak – a tényeket figyelmen kívül hagyva – annak érdekében, hogy hatalmuk és saját maguk identitását meghatározzák.
„Az 1990-es rendszerváltoztatás és a szabad választások ellenére húsz éve azt érezzük, hogy valami mindig lefogja a kezünket. Megbéklyóz, behálóz, hogy nem tudunk igazán hozzálátni ahhoz a munkához, amely szívünk szerint valóvá emelné Magyarországot. Szabaddá, igazságossá és sikeressé, vagyis boldoggá. … Húsz éve kérdezzük magunktól, egymástól, a történelemtől, a jó istentől, vajon mindazok, akik életüket adták, akik szabadságukat kockáztatták ’56 őszén és azok a százezrek, kik földönfutókként indultak új hazát keresni, azért lázadtak fel, hogy fél évszázaddal később, évekkel az „elvtársi világ” letűnte után is gátlástalan kalandorok tékozolhassák a nemzet vagyonát, spekulálhassanak tízmillió ember jövőjével?"
Itt valami probléma van! Senki sem fogta le senkinek sem a kezét. Ha jól emlékszem – ha nem, javítsanak ki – 1989 októbere óta köztársaságban élünk. A polgári demokráciában a hatalmat választások útján lehet elnyerni. Ha az lefogásnak számít, ha a szabad polgárok, szabad akaratuk szerint, a szabad választásokon nem adnak egy pártnak kormányzási lehetőséget – úgy ez valóban nevezhető az előbbinek is, de általában demokráciának hívják.
Nem tudjuk, hogy kik a gátlástalan kalandorok? Akik kormányoztak? Akik vállalkoztak? Akik itt élték elmúlt két évtizedüket? Mert ha ez a meghatározás az elsőre is vonatkozik, úgy a beszélő maga-magáról állít ki nem éppen hízelgő tanúsítványt.
„Azt a harcot, a magyar életlehetőségek szabad alakításáért vívott harcot lezártunk. Ez a harc a mi győzelmünkkel, az ’56-osok győzelmével, a rendszerváltók győzelmével, a szabad magyarok győzelmével ért véget 2010 áprilisában.
1956-ban az utcákon győzték le a magyarok a hazugságot, most 2010-ben a választásokon döntöttük le, és adtuk meg a kegyelemdöfést a hazugságok rendszerének.”
Nagyívű gondolat. A mai kormány ezek után hátradőlhet székében és élvezheti a sikert. Slussz! Befejezte a társadalom építését. Mint Madáchnál: „kész a nagy mű, igen!/ évmilliókig eljár tengelyén, míg kerékfogát újítni kell!”. Csak egyet tessenek nekem megmondani: ki a fene tartotta rabláncon a magyart a rendszerváltás óta? És hogyan kell értelmezni a szabad magyarok győzelmét? Vannak olyan magyarok kis hazánkban, akik szabadok, és a FIDESZ-re szavaztak áprilisban, és vannak rab magyarok, akik vagy nem mentek el vagy másra adták voksukat?
Van Magyarországon egy államforma, úgy hívják: köztársaság; van kis hazánkban egy társadalmi rendszer: polgári demokrácia. Ezekhez tartozik egy gazdasági rendszer, amelyet nemes egyszerűséggel kapitalizmusnak hívunk, cizelláltabban: piacgazdaságnak (hogy ne fájjon úgy).
Ezek szerint ki kapott kegyelemdöfést, a kapitalizmus? Az elég furcsa lenne, mert akkor jó nagyot lépnénk visszafele a létező szocializmusba (amit talán lehetett a hazugságok rendszereként aposztrofálni).
"…új helyzetben találjuk magunkat, amikor bele kell vágni a nagy változásokba. Tabukat kell döntenünk és az utunkat eltorlaszoló legkeményebb fára kell emelni a fejszénket. Valljuk be: bennünk él a kételkedés hajlama. Feljutni a csúcsra katartikus érzés, de sokakban szorongást is szül. Ilyenkor feltámad a kísértő kételkedés zümmögő kórusa: erősebbek nálad, nagyobbak nálad, nincs elég erőd.”
Nagy feladatok előtt minden normális ember számvetést végez. A számvetés elemei: mi a cél, amit meg akarok valósítani. Milyen eszközök, források állnak rendelkezésemre. Milyen az a szellemi és emberi erőforrás, ami segíti a célok elérését. Mennyi idő alatt kell/lehet azt megvalósítani. Ezeket már elég régen tanítják a különböző menedzserképzések első évfolyamában.
Azonban ha az elemzés azt tárja fel, hogy a fenti elemek közül valamely elem hiányzik, vagy csak korlátozottan áll rendelkezésünkre (pl.: szellemi tőke), akkor nagy valószínűséggel projektünk nem lesz sikeres, azaz a kitűzött célt nem, vagy nem teljes mértékben érjük el.
„Nem azért áldozták életüket az ’56-osok, nem azért őrizték szüleink az igazságot a diktatúra alatt, nem azért csináltuk végig a rendszerváltást, nem azért bírtuk ki az elmúlt nyolc évet, hogy amikor kitárul a jövőre nyíló ajtó, megtorpanjunk és elbizonytalanodjunk.
Egyszer van ilyen lehetőség. Ez a lehetőség a miénk! Megharcoltunk érte!”
Nagyon fontos mondás! Dícséretes! Csak egy a baj vele: az ’56-osok egy demokratább szocializmust akartak. A szüleink pedig egy békés rendszerváltást és egy kicsit magasabb életszínvonalat. Az ő szemük előtt nem a FIDESZ kormányzati hatalma lebegett. Az igaz, kibírták a nyolc évet. Ez alatt megmutatták, hogy ellenzékben is lehet rombolni. Lehet ellenére tenni annak a társadalomnak, amely szolgálatára képviselői esküt tettek.
Valóban! Most kaptak egy lehetőséget. Tényleg az övék. Csak az a kérdés meddig? (Saját véleményem szerint legalább két ciklus erejéig. Hogy miért, azt lásd: alább)
„A nemzet igent mondott arra, hogy országunkban mindennek meg kell változnia. Az alkotmánynak, a törvényeknek, a közéleti erkölcsöknek, a tabuknak, a parancsoknak, a céloknak, a viszonyoknak és az értékeknek. A médiának és a környezetvédelemnek. Az iskolának és a közbeszerzéseknek, mindennek, ami emberellenes és nemzetellenes. Mindennek, ami népellenes és erkölcsellenes. Mindennek, ami életellenes. Az adózás mikéntjének és a nemzettestvérek kitagadásának is.
Ha túlnézünk az elmúlt nyolc év romjain, megláthatjuk a magyarok új évszázadát.”
Na, kérem, itt van az „alább”. A baj csak az, hogy nem a nemzet hatalmazta fel őket minderre, hanem a magyar választópolgárok 52 százaléka, ami csak egy kicsivel több, mint a fele. A többiek – a 48 százalék –, ami amúgy sem elhanyagolható népesség, nem szeretné, ha minden megváltozna. Vannak dolgok, aminek változnia kell – például nagy elosztórendszereknek, a gazdaságpolitika egyes elemeinek –, de vannak dolgok, aminek nem. Nem kell változnia például a viszonyoknak. Az állam és polgára viszonyának semmiképpen, a polgár és a hatalom viszonyának semmiképpen. Az pedig hogy a viszonyom hogyan változik barátaimmal, embertársaimmal, ahhoz a politikának, a kormánynak, de még a FIDESZ-nek sincs semmi köze. Az pedig, hogy az erkölcs hogyan változik, az nem a hatalomtól függ (gondoljunk csak a sokat emlegetett „szocialista erkölcsre”). Az erkölcs a polgárokon múlik, nem kodifikált, hanem valóságos társadalmi konszenzuson alapul. Így a politikában és a hatalomban értelmezhetetlen.
Ami a legfélelmetesebb ebben a mondatban az a Gömbös-féle „nemzettestvér” fogalmának feléledése. Az egész mondat egyébként nagyon hajaz a Gömbös Gyula elképzeléseire, hungarizmusára.
Ja és még egy utalás, ami lényeges. Hölgyeim és Uraim, ez a hatalom évszázados intervallumban gondolkodik. Miért is? Egy parlamenti ciklus négy év – nem? Ja persze, most látom, hiszen mindent megváltoztatunk: alkotmányt, törvényeket. Jaaa – így lehet.
„…Azok, akik kételkednek saját erőnk és képességünk felől – akarva vagy akaratlanul – a múlt védelmezőivé válnak. De mi magyarok nem a múlt védelmezői, hanem a jövő emberei akarunk lenni.
Mi azok a magyarok vagyunk, akik hadat üzentek a szovjet birodalomnak, akik fegyverrel is szembe szálltunk velük, akik végül hazaküldtük a katonáikat, és emberveszteség nélkül kimentettük hazánkat a kommunizmus lehulló gerendái alól.”
Csak egy megjegyzés. Ha a „mi” egyenlő Magyarországgal és magával a regnáló hatalommal, akkor nem értem: Magyarország ugyanis csak egyszer üzent hadat a Szovjetuniónak (1941. június 27-én, a Bárdossy-kormány). Mint tudjuk, Orbán Viktor Nagy Imre temetésén küldte haza az oroszokat. Ebből a tényből, jottányit sem von le az a másik tény, hogy Gorbacsov már egy fél évvel korábban megállapodott a Németh-kormánnyal a csapatok kivonásáról. A békés átmenetnek, a rendszerváltásnak hazánkban tényleg nem voltak áldozatai (hál’ istennek). De a kommunizmus lehulló gerendái sem voltak már olyan nagyok, hogy maguk alá temessenek.
„Kemény idők jártak az elmúlt nyolc évben is. Négy éve még ezen a napon, az akkori hatalom rohamrendőrökkel verette, lovas rendőrök kardlapjaival ütlegelte, vízágyúval és gumilövedékekkel lövette a békésen ünneplő magyar embereket.
De mi magyarok itt vagyunk — és ők is ott lesznek hamarosan, ahol lenniük kell.”
Ez pedig nem más, mint fenyegetés. Csak azért, hogy tudja az ellenzék, hogy hol a helye, és mihez tartsa magát!
Hajrá magyarok!!
Talán: jobb lenne így:
Éljen Magyarország, Éljen a demokrácia!
(De ezt ők nem értenék.)
Ha igy folytatják már nem is olyan biztos a két ciklus
VálaszTörlés