De ezt a szembesülést nem úszhatjuk meg! A világ végletesen és végérvényesen megváltozott, még akkor is, ha erről nem nagyon szeretnénk tudomást venni!
Pontosabban fogalmazva: a világ változásainak pozitív összetevőit szívesen fogadjuk, élünk is velük, ám az árat — azt kevéssé vagyunk hajlandók tudomásul venni.
Hallgatom a HírTV-n az ország miniszterelnökét: Nincs baj! – mondja. Csak következetesnek kell lenni, érvényesíteni politikánkat. Idézem: „Az a helyzet, hogy ma Magyarország a maga 3,8 százalékos költségvetési hiányával a legkiszámíthatóbb partnerek egyike. Magyarország megbízható, komoly ország e pillanatban.” És a szemfényvesztés még folytatódik tovább. Elmondja, hogy hazánk teljesíteni fogja a 3 százalékra vonatkozó uniós előírásokat is. igaz ugyan, hogy ennek az ideje még kétséges, de a 2011-es és 2012-es célokat megvalósítjuk. Majd kisvártatva így folytatja: „Magyarország egy hazudós országnak néz ki, és nekem nagyon sokat kell dolgoznom, hogy azt a néhány dolgot, amit vállaltunk betartsuk. Ha ezt sikerül, helyre áll a bizalom, ehhez kell egy kis idő. Az is a mi malmunkra hajtja a vizet, hogy pénzről van szó. Nekünk nem segélyt adnak, hanem pénzt kölcsön. Keresni akarnak rajtunk, üzletelnek velünk, profitra számítanak a bennünket hitelező bankok, nemzetközi pénzintézetek etc. …A magyar gazdaság jól működik, van benne pénz, lehet vele üzletelni, akkor javul a megítélés…”
Persze értem én! Orbán Viktornak az a feladata, hogy megnyugtassa a polgárokat, hogy minden a legnagyobb rendben folyik. Azok a fiaskók, amelyeket napjainkban szenvedünk el, csak átmeneti tünetek, majd „egy kis idő múlva” minden maga lesz a tökéletesség.
Ez az ország oly sokszor hallgatott elszánt – kétségkívül jót akaró, ám többé-kevésbé dilettáns – vezetőire, hogy elfeledkezett arról, hogy e vezetőknek a szemébe nézve tudassa velük: a valóság nem ilyen!
A valóságot azok a szemek jelentik, amelyekben a könny és a kétségbeesés tükröződik például Felsőzsolcán. Nem látszik a beígért segítség, emberek tucatjai (sok tucat) maradt egyedül azzal a romhalmazzal, amit a júniusi ár hagyott maga után. Ezek a szemek ma nem az optimizmustól fénylenek!
A mai valóságunkhoz tartoznak azok a szemek is – ezekkel sem vagyok kibékülve –, amelyek egy kocsma mélyén, két fröccs között, arról diskurálnak, hogy az idei termést jobb eladni számla nélkül a román vagy albán felvásárlónak, mert így nem kell ÁFÁ-t fizetni, az egész összeg a zsebben marad. Legfeljebb az egy hektárra jutó termésátlag lesz egy kicsit alacsonyabb, de úgyis cudar idő volt, nem tűnik fel senkinek! Pedig ezekbe a kicsit vizenyős, fátyolos szemekbe is bele kell nézni időnként.
Szembe tudunk nézni egyszer már igazán Önmagunkkal?
Nem csak egyénenként, Te vagy Én, Ő vagy Ti! Hanem úgy az egész társadalmunk! Képesek vagyunk-e úgy szemlélni magunkat, ahogy vagyunk! Mintha kívülről szemlélnénk saját magunkat?
Dicsekedni azzal, amivel lehet, és bevallani azt, amit szégyellhetünk!
Bevallani, hogy nem vagyunk jól!
Bevallani, hogy a miniszterelnök szerint jól működő gazdaság mégsem működik olyan jól!
Bevallani saját magunknak, hogy oly mértékben elsajátítottuk a különböző rendű-rangú „mutyizások” technikáját, hogy szentül hisszük: ez a normális működés.
Bevallani, hogy el sem tudjuk képzelni, hogy ilyen-olyan szívesség nélkül is lehet üzletet kötni, hogy minden termék és szolgáltatás nem attól működik, ha „kenik”.
Bevalljuk-e már egyszer – szigorúan saját magunknak –, hogy bizony nagyon messze vagyunk még attól a polgári attitűdtől, amely a Lajtán túl olyan jellemző.
Bevallhatjuk-e már, hogy gyanakvás és előfeltételezések nélkül nézünk egymás szemébe?
A kérdések természetesen költőiek! Ám nem nélkülözhetők, ha normális, demokratikus, a gyerekeink és unokáink számára is élhető országot szeretnénk hátrahagyni!
Olyan szemeket szeretnék, melyek tiszták, amelyekbe „hátsó gondolat” nélkül lehet nézni, függetlenül attól, hogy azok tulajdonosa vezető politikus, képviselő, üzletember, közszolga, munkavállaló, vagy csak egyszerű barát, ismerős.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése