A tudományos-technikai forradalom hatása
Mit értünk ez alatt?
A társadalmi közösségek gondolkodása még napjainkban is a 20. század elejének normái szerint működik. Az elmúlt időszak változásai még nem gyakoroltak olyan hatást az egyének és közösségek gondolkodására, amely igazodna napjaink realitásaihoz, és arra ösztönözné őket, hogy a körülöttünk levő világot más szemszögből vizsgálják.
Sőt, azt tapasztaljuk, hogy megpróbáljuk egy régi értékrend fogalomrendszerét ráerőltetni azokra a jelenségekre, amelyek csak a legutolsó évtizedekben léteznek, és csodálkozunk, hogy ezekkel az alapokkal képtelenek vagyunk jó válaszokat adni (vagy kérdéseket feltenni).
Mi hát a baj?
A baj az, hogy néhány alapvető értékrendünk nem képes kezelni a mai valóságot!
Az ember – mint természeti lény – mindig arra törekedett, hogy alapvető szükségleteit a lehető leghatékonyabban (és a lehető legkisebb erőfeszítéssel) érje el. Tulajdonképpen ez a tulajdonsága emelte ki az állatvilágból és indította el a civilizáció útján.
Az alapvető (létfenntartást) szolgáló tevékenység volt jellemző a társadalmakra egészen a 19. század elejéig, az első ipari forradalomig. Addig a társadalmak megtermelték a számukra szükséges javakat, de számottevő felesleg nem keletkezett.
Az ipari forradalom azonban gyökeresen átalakította ezt! Az emberek (társadalmak, közösségek) képessé váltak arra, hogy alapszükségletüknél jóval többet állítsanak elő. E feleslegből származó javaikat olyan igények kielégítésére fordíthatták, amelyek korábban ismeretlenek voltak, és abból keletkeztek, hogy az alapszükségletek kielégítése már nem igényelt az egyénektől annyi energiát, mint korábban.
Itt és most ne részletezzük, hogy e folyamatban hogyan változott az egyén részvétele, miként valósult meg a munkamegosztás.
A felszabadult egyéni energia és idő új igényeket (szükségletet) generált. Nagyon jól jellemzi ezt a 20. században kialakult új iparág: az idegenforgalom. A szabadidővel rendelkező emberekben tömegesen keletkezett igény arra, hogy elszakadjanak szűkebb környezetüktől, és új tájakat, más kultúrákat ismerjenek meg. Ez pedig eddig nem ismert fogyasztáshoz vezetett, amelyet ki kellett elégíteni. Ebben az igény-keletkezésben és kielégítésben szerepet játszott az is, hogy a technikai eredmények lehetővé tették, hogy az emberek helyváltoztatása gyors és gyakorlatilag határtalan lett. (Megjelent a vasút, a gőzhajózás stb. – később a gépkocsi és repülő.)
Folytathatnánk a sort a technikai csodákkal, de e fenti példa is mutatja azt a trendet, amely igazán a 20. században gyorsult fel.
A modern társadalmakban növekszik az olyan emberi igények kielégítésének szükségessége, amely tulajdonképpen nem jár anyagi érték előállításával. Az úgynevezett „szolgáltatások” egy sajátos „értéket” képviselnek, amelyeknek nincsenek materiális alapjai. (Az, hogy jól érzem magam; az, hogy élvezek egy színházi előadást, egy könyvet, nem hoz létre közvetlen anyagi értéket.) Természetesen erre jöhet a válasz, hogy ezzel a magam munkaerejét kondicionálom, de végső soron ez sem állja meg a helyét. Azért nem, mert a létfenntartáshoz szükséges anyagi javakat ma már a társadalom kisebb része termeli meg. A mai társadalmakban az úgynevezett „munka világában” tevékenykedők jelentős része szolgáltatásokat nyújt, azaz nem az alapvető szükségletek, hanem a másodlagos és harmadlagos igények kielégítésén fáradozik. Azaz valami olyan „értéket” állít elő, amely nem anyagi alapú.
Példa erre: a kommunikáció. A társadalom tagjainak igénye keletkezik arra, hogy kommunikáljon. (felhívja a nagymamát telefonon, beszéljen vagy írjon barátjának a világ túlsó felére, olyan lapokat olvasson, amelyek más országokban, kontinensen jelennek meg stb.) Ennek az igénynek a kielégítésére egész iparág fejlődött ki (a technikai eszközök gyártásától az azt kiszolgáló személyzetig). Ha megvizsgáljuk e mechanizmust, azt látjuk, hogy nem termel közvetlenül értéket, hiszen egy olyan igényt elégít ki, amely nem materiális. Ha tovább vizsgáljuk ezt a szegmenst, azt látjuk, hogy e szolgáltatás során az emberek olyan dolgot fizetnek meg, amely szintén nem materiális: az időt.
Folytathatnánk a sort a végtelenségig. Csak néhány emberközeli példa: az étterem, éttermi szolgáltatás nem arról szól, hogy alapvető étkezéseinket ez biztosítja, és sehogy máshogy nem jutunk élelemhez. Az étterem kényelmi és élvezeti szolgáltatás: megkímél minket a vacsora (ebéd) előállításának fáradtságos munkájától és olyan élvezet nyújt, amelyet magunk nem, vagy csak túlzottan nagy energia befektetéssel tudnánk végrehajtani. Tisztítóba sem azért visszük a ruhát, mert nem tudjuk kimosni, hanem mert az azzal járó fáradtság és egyéb tevékenység kiváltása számunkra „takarékosabb”.
Láthatjuk, hogy a 21. század elejére totálisan átalakult a modern világ.
Átalakult benne maga az ember is. Már az ismert „Maslow-piramis” magasabb szintjeinek elérésére és meghaladására koncentrál. Bár továbbra is igen fontos ennek első két szintje (alapszükségletek és a biztonság szükséglete), ezek anyagi kielégítése elidegenedik az egyéntől. Nem igazán érdekli a társadalom többségét, hogy a mindennapi élelmiszer miként kerül a boltok polcaira és onnan a tányéromra.
Nem igazán foglalkoztatja az embereket, hogy a divatcikkeket hol, milyen körülmények között állítják elő. A társadalom többsége nincs tisztában azzal, hogy hol is helyezkedik el az anyagi javak előállításának mechanizmusában.
Igényeink egy idő után általános szükségletté válnak, amely beépül mindennapjainkba, és ha ezt nem tudjuk kielégíteni, úgy frusztráltak leszünk. Igen ám, de ezek a szükségletek folyamatosan keletkeznek és halnak el. Ezek a változások pedig érintik a társadalmat, amely először létrehoz intézmény és szolgáltató rendszereket ezeknek a kielégítésére, illetve lebontja azokat (vagy hagyja pusztulni) ha már nincs rá igény.
Két példa szemléletes példa ezekre: a zene rögzítésének eszköze csaknem 50 éven keresztül a hagyományos bakelit lemez volt. Erre egész iparág épül ki, a lemezek elkészítésétől a lemezjátszók gyártásáig és mindezek fejlesztéséig. Az elektronikus forradalom a ’80-as ’90-es években véglegesen megtörte ezeknek az eszközöknek az uralmát, helyét átvették a digitális hordozók, CD-DVD. Így gyakorlatilag egész iparág ment tönkre, amelyben az maradt talpon, aki gyorsan áttért az új technológiára, az új igények kielégítésére. Ma pedig azt tapasztaljuk, hogy lassan e technológiának is vége.
Új igény keletkezik, amelyet ki kell elégíteni, a régi igények pedig az új hatására csökkennek, és lassan feledésbe merülnek.
De mi köze van az egyre fejlődő tudománynak és technológiának a politikai filozófiához, általában a filozófiához?
Ha elismerjük azt, hogy a filozófia egy olyan tudomány, amely arra törekszik, hogy választ adjon az ember és a társadalom viszonyára, a természetben és a világban elfoglalt helyükre, akkor a válasz kézenfekvő: nagyon is sok köze van a változásokhoz.
Az elmúlt egy évszázadban, de különösen az utóbbi 50 esztendőben olyan változásokat élünk meg és át, amelyek hatása az egyénre és a társadalomra (társadalmakra) minden eddigi hatást felülmúl, és nem magyarázható a korábbi filozófiákkal.
Ez a jelenség nem új! A történelem bizonyítja, hogy a filozófiai gondolkodás (fogalomtár és -készlet) miként változott az idők során. A világról alkotott fogalmaink és látásmódunk (világnézetünk) együtt fejlődött azzal az egyetemes tudással, amelyet az emberiség felhalmozott az idők során. Bár a változások viszonylag lassan mentek végbe e területen, de nem voltak megállíthatók. Gondoljunk csak Giordano Brunóra és a katolikus inkvizícióra. Ma már senki sem vonja kétségbe, hogy a Föld forog! De ehhez bizony jó száz évnek el kellett telnie. Vagy említhetnénk a modern időkből az amerikai majompert, amikor is a 20. század 30-as éveiben törvényellenesnek tartották Darwin evolúciós tanait, mondván sérti az isteni teremtés elméletét.
Ám a 20. századi változások sem múltak el anélkül, hogy néhány jeles tudós ne próbált volna válaszokat adni. Idézzük ide, hogy mit gondolt Walter Lippmann a „Közjó filozófiája” című munkájában például a tulajdonról: „…Az abszolút tulajdonosok súlyos károkat okoztak szomszédaiknak és leszármazottaiknak: tönkretették a föld termékenységét, pusztító módon kizsákmányolták a felszín alatti ásványokat, felégették és kivágták az erdőket, tönkretették a vadon életét; beszennyezték a folyókat, visszafogták a kínálatot és monopoliumokat alkottak, kihasználatlanul tartottak földeket és készleteket, kizsákmányolták a bérből élők gyenge alkupozícióját.
Az abszolút tulajdon ilyen túlkapásaira a politológusoknak és a törvényhozóknak nem volt orvossága… Nincsenek elveik, amelyek segítségével a törvény kezelni tudná a tulajdon túlkapásait. A XIX. század individualistái ily módon nem tudták a reformok útján megvédeni és fenntartani a magántulajdon rendszerét, sem hozzáigazítani a modern kor feltételeihez…. – a magántulajdon eszméje elvesztette ésszerű igazolását.”
Persze ő sem tudta rávenni a politikusokat, hogy az általa felrajzolt „közjó” érdekében gondolkozzanak és tegyenek. (Lippmann könyve 1955-ben jelent meg, és a szerző 1974-ben 85 évesen hunyt el, de szavai ma mégis szinte változatlanul érvényesek.)
Lippmann gondolatai azonban nem vesztek el. Sőt egyre többen vannak, akik azt hangoztatják, hogy a jelenkori problémáinkat egy új filozófiával lehet csak magyarázni, egy olyan új, koherens gondolkodási rendszerrel, amely képes leírni a 21 század elejének modern társadalmait. Leírni és értelmezni azokat az egyén, a kisebb-nagyobb közösségek és az egész társadalom szempontjából, sőt kibővíteni azt a globális szintre is.
Elemezni kell a mai társadalmak gazdasági működését, mégpedig aszerint, hogy melyek azok a területek, amelyek az emberek (a társadalom) fenntartásához közvetlenül kapcsolódó elemi szükségleteket állítják elő, melyek azok a tevékenységek, amelyek a közösséget szolgálják (pl. államigazgatás, biztonsági és védelmi szükségletek, egészségügy, oktatás stb.). Továbbá elemezni kell azt, hogy az alap és egyéb szükségletek kielégítése miként történik. Hogyan keletkezik érték egy társadalomban, és ezek közül az értékek közül melyek materiálisak és melyek nem materiális alapúak.
El kell gondolkodni azon, hogy a tudomány és a technika fejlődése hogyan és miként befolyásolja az ember részvételét az értékek előállításának folyamatában, és hogyan történik ezeknek az értékeknek a társadalmasítása, elosztása.
Hogy ez a gondolkodás az elmúlt fél évszázad során többször is előkerült bizonyítja, hogy a probléma maga nem új, hanem együtt jelentkezett a technikai forradalommal. Ennek egyik első filozófiai – marxista alapú – magyarázatát találjuk Maurice Cornforth „A nyílt filozófia és a nyílt társadalom” című művében: „Az emberek feladatot tűznek maguk elé (illetve bizonyos esetekben mások tűzik ki a feladatot), azután pedig munkaeszközöket használnak e feladat végrehajtása érdekében. …A teljesen automatizált rendszerben azonban nem így megy végbe a dolog: nem mi magunk tűzzük ki a feladatokat, hogy azután a munkaeszközöket felhasználva mi hajtsuk végre azokat. Itt nem erről van szó: a feladatot a rendszerre hárítjuk, amelyet abból a célból terveztünk és építettünk, hogy ilyen feladatokat teljesítsen, és a rendszer azután végrehajtja számunkra a feladatot. …Azt kell tehát felismernünk, hogy a most megindított tudományos-technikai forradalom megváltoztatja azt a szerepet, amelyet az embereknek a társadalmi termelésben be kell tölteniük.”
Cornforth ugyan kritizálja Karl Poppert a tervezés (társadalmi tervezés: a társadalom egyes egymástól elkülönülő rendszereit érintő tervezés szükségessége) túlzott hangsúlyozása miatt, azonban megmarad amellett, hogy a szocializmus felépíthető, de nem ad erre a 20. századra érvényes receptet.
Maradnak tehát a további problémák: a termelt materiális javakhoz hogyan és miként juthatnak azok, akik nem vesznek részt azok előállításában. Hogyan juthatnak másodlagos és harmadlagos értékekhez azok, akik sem azok, sem a materiális javak előállításában nem vesznek részt.
A materializmus ma megdönthetetlen alapnak látszik. Ezen a gondolati alapon elemzi Mészáros István – jelen időnkben az egyik legelismertebb marxista filozófus – „A tőkén túl” című művében a marxista tanokat. Mészáros helyére tesz néhány közkeletű tévedést. Visszanyúl a marxi filozófia eredeti forrásaihoz és eszmeiségéhez. Megkísérli a 21. század valóságában értelmezni a tőke-munka-állam hármasságot.
Eljut a végső konklúzióhoz:
„ …Tehát a szocialista átalakulás visszafordíthatatlanságának fogalma csak akkor értelmes, ha arra a pontra vonatkozik, ahol a fejlődés belső dinamikája már túljutott a tőke mint társadalmi anyagcsere-ellenőrzési mód strukturális meghatározottságain, az öröklött rendszer mindhárom dimenziójára – tőke, munka állam – kiterjedőn. A minőségi ugrás a marxi diskurzusban…. azt az időt anticipálja, amikor majd az evégett vívott hosszú harc menete, hogy eljussunk a tőkén túlra, globálisan megfordíthatatlanná válik, mert teljes összhangban van az érintett országok belső fejlődésével…
Világos azonban, hogy a szocialista átalakulás folyamata – pontosan azért, mert át kell fognia a Tőke, a munka és az állam közötti kölcsönös kapcsolatok minden oldalát – csakis az átmenetet jelentő átépítés olyan formájaként fogható föl, amelyik az öröklött és fokozódó ütemben változó anyagi közvetítések áttételére alapozódik…. itt nincs lehetőség lebontani a meglevő építményt, és egy teljesen újat húzni fel a helyére, egészen új alapokon. Az életnek mennie kell tovább… az átépítés egész folyamán, miközben a ház emeleteit „alulról kezdve egyiket a másik után kicserélik, az újat mintegy beleillesztve; így aztán úgyszólván semmi sem marad a régiből…
Zavarbaejtő, hogy a „kisajátítók kisajátítása” nem dönti le a tőkerendszer építményét. Magában véve csupán annyit eredményezhet, hogy megváltoztatja a tőkemegszemélyesítés típusát, de nem a megszemélyesítés szükségét….
Következésképp sem a tőkét, sem a munkát, sem pedig az államot nem lehet egyszerűen eltörölni, még a legradikálisabb törvényhozói beavatkozással sem…”
„ Csakugyan lehetséges, legalább is jelentős mértékben, szétzúzni a burzsoá államot a politikai hatalom meghódítása révén. Ámde teljességgel lehetetlen »szétzúzni« a munka öröklött strukturális függését a tőkétől. Hiszen e függőséget anyagilag biztosítja a fönnálló hierarchikus struktúrájú munkamegosztás. Ebben nem lehet másként kedvező változást elérni, csakis a társadalmi újratermelési folyamatok összességének gyökeres átépítése, vagyis az öröklött építménynek egészében történő, fokozatos átépítése révén. …Ameddig a társadalmi anyagcsere lényegi ellenőrző funkcióit effektíve nem vették át, és nem gyakorolják önállóan a társult termelők, hanem egy elkülönült ellenőrző személyzet (azaz a tőke új típusú megszemélyesítése) hatalmában hagyják, addig a munka önveszejtő módon továbbra is újratermeli saját maga ellenében a tőke hatalmát, ekképpen anyagilag fönntartva és bővítve az elidegenült gazdaság uralmát a társadalom fölött.
Az »állam elhalása« – enélkül egy pillanatig sem lehet komolyan gondolni a szocializmus megvalósítására – fölfoghatatlan a »tőke elhalása« nélkül, minthogy ez a társadalmi anyagcsere-folyamat szabályzója. A munka ördögi körét, mivel ez egyfelől a tőkétől való strukturális függőségbe van bezárva, másfelől pedig az elidegenedett államhatalom zárja be alárendelt helyzetébe a politikai döntéshozatal síkján, csakis úgy lehet széttörni, ha a termelők megszűnnek újratermelni a tőke anyagi fölsőbbrendűségét. Ezt pedig csak úgy tehetik, hogy radikálisan szembefordulnak a hierarchikus struktúrájú munkamegosztással. …a posztkapitalista állam fonák megerősítése nem magában álló ügy, hanem elválaszthatatlan attól, hogy a munka strukturális függőségben van a tőkétől. A munkának ez az ellentmondásos meghatározottsága a tőke folytatódó uralma alatt ( ha új formában is) annak ellenére érvényesül, hogy a tőke újratermelődése mindig is akként folyt – nem is folyhatott másként – , mint a munka elidegenedett és önmagát állandósító formában való megtestesülése. Minthogy azonban a kérdéses antagonisztikus meghatározottság inherensen hozzátartozik a tőke anyagi vezénylő struktúrájához, amelyet csupán kiegészít, de nem megalapoz az állam, mint a rendszer átfogó politikai vezénylő struktúrája, a munka önfelszabadításának problémája nem ragadható meg kizárólag (vagy akár elsődlegesen) a politika szintjén."
A »tőke« elhalása Mészáros szerint: „…csakis akkor lehetséges, ha a társadalmi anyagcsere minden ellenőrző funkcióját – amely a tőke uralmának minden formája alatt szükségszerűn egy elidegenedett döntéshozó hatalom anyagi és politikai vezénylő struktúrájára van ráruházva – fokozatosan kisajátítják és pozitív módon gyakorolják a társult termelők. Ebben az értelemben a tőkemegszemélyesítések objektív strukturális leváltása (ellentétben a magában tarthatatlan politikai-jogi leváltásukkal) valamely igazi önigazgatási rendszer révén – ez a kulcsa az öröklött struktúrák sikeres átépítésének.”
Mit is mond mindezekkel Mészáros? És hol a lényeg mindebben?
Kétségtelen tény, hogy az ezredvégünk és új millenniumunk egyik legjelentősebb művét kritizáljuk. Mészáros megint elkövet egy hibát (amit Marx is elkövetett), hogy nem veszi számításba a társadalom legalapvetőbb elemét, az embert. A tőkét, a munkát, az államot, a politikát úgy vizsgálja, mint önálló létezőket. Ebben van is valami igazság, de a bökkenő mégiscsak az, hogy sem a társadalmat, sem a munkát, sem a tőkét, sem az államot, sem a politikát nem lehet elválasztani az embertől, amely mindezt megalkotta és „üzemelteti”.
Miért fontos számunkra, hogy mindezt figyelembe vegyük? Ugyanis a bennünket körülvevő világot és annak társadalmi jelenségeit, összefüggéseit vizsgálni anélkül, hogy benne az embert – és viselkedését a különböző körülmények között – is vizsgálnánk, hamis eredményeket hozhat. Társadalmainkban ugyanis a legfőbb szereplő az ember, és tulajdonképpen minden változást rajta keresztül kell szemlélni. Minden változás is csak azzal a bizonytalansággal kezelhető, amelyet maga az ember jelent.
Lehetne most felsorolni a modern szociológusok sorát, akik rámutattak arra, hogy a társadalmak mennyire nem az elvont filozófiák alapján, hanem a mindennapi valóságból eredő körülményeknek megfelelően működnek. Ugyanakkor azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a Föld jelen társadalmai között óriási kulturális (ezen belül világnézeti) különbségek húzódnak.
Ezek a kulturális alapok adják az adott társadalmak csoportképző erejét, nyelvét, identitását, alapértékeit.
Kína (politikailag) nem sokat ért abból, hogy az „emberi jogok” eszméit (amely alapvetően a zsidó-keresztény kultúrkör sajátja) miért akarják rákényszeríteni, amikor magának egy több ezer éve kiforrott konfuciánus értékrendszere van, amelyben meghatározott helye van az emberi életnek is. Igaz, nem az első helyen. Hasonló napjaink helyzete Európában és a fejlett világban az iszlámmal.
Az iszlám értékrendszere számosan eltér a többi vallásétól, így ütközés tárgya lehet. A világban két komoly – terjeszkedő jellegű – világvallás él. A kereszténység és az iszlám.
Huntingtont eléggé elítélték két évtizeddel ezelőtt a „Civilizációk összecsapása” miatt. Pedig nagyon úgy néz ki, hogy igaza van!
Az elmúlt évtized globális politikai és gazdasági történései igazolni látszanak Huntington elemzését.
A globalizmus hatásai – a baloldal feladata
A globálissá vált gazdaság, a globális kommunikáció és a közlekedés, szállítás felgyorsulása azt eredményezte, hogy ma már a társadalmak – kulturális, politikai, gazdasági stb. – terén sokkal jobban függenek egymástól, mint valaha is a történelem folyamán. És ez adja a baloldal számára a kihívást: a globális térben és annak összefüggéseiben kellene megfogalmaznia egy új filozófiát, amely választ adhat a XXI. század égető ellentmondásaira, és amely alapján új politikai ideológiát lehet kidolgozni a jövő nemzedékei számára.
Ez azonban nem képzelhető el anélkül, hogy új paradigmákat fogalmazzunk meg, új nézőpontból lássuk a világ helyzetét.
Az egyik legfontosabb kihívás az elkövetkezendő évtizedekben az ökológiai problémák sokasága. Belátható időn belül lealkonyul a fosszilis energiahordozóknak. Új forrásokat kell rendszerbe állítani, hogy az emberiség energiaéhségét ki lehessen elégíteni.
E témakörbe tartozik az úgynevezett „ökológiai lábnyom”. Ma a fejlett világban élők többet fogyasztanak a rendelkezésre álló forrásokból (megújulókból és meg nem újulókból), mint amennyi megtermelhető. Ez egy-két évtizeden belül komoly problémákat jelent. Több összetevős e halmaz: a túlnépesedéstől a vízkészlet fogyásán át az élelmiszertermelésig.
A világ társadalmainak különbözősége (ld.: Huntington) is áttételes konfliktusokat hordozhat: a gazdasági migráció elviselhetetlen nagyságúvá növekedése, egyes térségek további leszakadása, az országok közötti gazdasági és társadalmi szakadék növekedése, tömegek ellehetetlenülése.
E problémák kezeletlensége végül is káoszba, erőszakba sodorhatja a világot.
A legfontosabb ennek elkerülése, a konfliktusok erőszakkal való megoldásának megakadályozása.
A baloldal mindig is hangoztatta, hogy világnézetéből és elkötelezettségéből fakad újító szelleme, innovatív jellege.
Csak a baloldal képes előállni egy olyan új gondolkodással, amelyben minden szereplő képes megtalálni a maga kompromisszumát.
Új – globális – közmegegyezés kell. Olyan közmegegyezés, amelyben a társadalmak minden rétege egyetért.
Ne feledjük: az elidegenedett termelésnek csak akkor van értelme, ha a termelt áru (szolgáltatás) eladható! Csak akkor képes egy társadalom létezni, ha tagjainak képes biztosítani a közjavakat is. Ám ezt csak akkor teheti, ha a társadalom jövedelmei nem erodálódnak. Az egyik legnagyobb problémánk jelenleg, hogy a termelés már nem az adott állam (társadalom) polgáraihoz kötött. Az értéket nem ott állítják elő, ahol azt felhasználják. Sőt a termelés igyekszik kivonulni onnan, ahol a „munkaerő” ára magas. Csakhogy ez nem egészen így van! A termelés gépesítésével az adott termékben az élőmunka aránya soha nem látott mértékűre csökken (a legjobb példa erre a gépkocsi-gyártás). Ugyanakkora termelékenység mellett a német gyárak ma fele annyi alkalmazottat foglalkoztatnak.
A mai adórendszerek mellett pedig, ha nincs foglalkoztatás, akkor nincs az államnak bevétele sem, nem jelenik meg az adó és a járulék, amelyből finanszírozhatja a közjavakat és a szociális ellátásokat.
Ugyanakkor a munkaképes lakosság jelentős része kimarad a munkaerőpiacról, mert – hiába képzett – nincs szükség a munkájára.
A legnagyobb kihívás ezt a „rendszerhibát” orvosolni!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése