Forrnak az indulatok a legújabb törvénytervezet körül, amely a „jó erkölcsbe ütköző módon juttatott jövedelmek tekintetében a törvény, az adott adóévtől kezdődően, külön mértékű kötelezettséget” állapít meg.
A dolog – engem, mint laikust – komoly gondolkodásra késztet.
Először is: miként lehet törvénybe iktatni egy amorf, semmiképpen sem objektív tényezőt: az erkölcsöt. Mert mit is tekintünk erkölcsnek? Egyszerűen fogalmazva azt a nem írott normarendszert, amely a társadalom mindennapjainak együttélési és viselkedési normáit tartalmazza.
Ám az erkölcs változik. Változik minden nap, ahogyan körülményeink és felfogásunk is változik. Egészen más erkölcsi elvet (magatartási és életvezetési szabályokat) vallanak például a magyar társadalom különböző csoportjai. A legpregnánsabb példa ebben a tekintetben a különböző egyházakhoz és felekezetekhez tartozók által követett etika.
Folytathatnánk a sort azzal is, hogy az állandóan megújuló tudás és életforma is változtatja mindennapi erkölcsi felfogásunkat. A legjellemzőbb erre a szexualitáshoz kapcsolódó nézeteink gyökeres változása az elmúlt 25-30 évben, a ’60-as évek szexuális forradalma óta.
A nálam fiatalabbak el sem tudják képzelni, hogy milyen felháborodást váltott ki anno, ha valaki becsempészett a határon – és akkor ezekre vadásztak a határ őrzői – egy-egy „imperialista fertőt” közvetítő ártatlan PlayBoyt.
Vagy egy szintén évtizedes példa: miként ítélte meg a vállalkozásból szerzett jövedelmeket a korai ’50-es évek közvéleménye, és a késő kádár-kori Magyarország. A különbség óriási. Míg a Rákosi-korban az önállóan gazdálkodó, közepes nagyságú földtulajdonnal rendelkező parasztságra rásütötték a „kulák” bélyeget (ezt a társadalom többsége támogatta, magáévá tette), és adott esetben még szabotázzsal vádolva börtönnel fenyegették, addig a késő kádár-kor társadalma elfogadta, sőt igényelte és megbízott a „maszek”-ban.
Persze megmaradt azért egy bizonyos távolságtartás a magán szektor és a „közös tulajdon” között. Ez utóbbit a hivatalos és az általános vélekedés is „előbbre valónak” tekintette, de már nem jelent meg sem a politikai és közéletben sem a magánszférában az adminisztratív elutasítás. Sőt: bizonyos területeken már az állam is pártfogolta az egyéni kezdeményezéseket és a polgárok boldogulását. (Lásd: Gazdasági MunkaKözösségek, egyéni vállalkozások, gebinek stb.)
Mindezek elindítottak a magyar társadalomban egy – az addigi „hivatalos, egyenlősdi politikával” ellentétes – folyamatot, a jövedelmek differenciálódását. Megjelentek a társadalmi átlagtól nagy mértékben eltérő jövedelmek, amelyek bizony kiváltották a zöm irigységét. Ekkor született meg az azóta is emlegetett SI-faktor (sárga irigység). Ennek a mozgatója pedig az a propaganda volt, hogy a ez egyenlő munkáért egyenlő bér jár. Függetlenül attól, hogy az a munka anyagilag értékteremtő, hasznos és hatékony-e, avagy éppenséggel csak azt a célt szolgálja, hogy a hivatalosan nem tűrhető munkanélküliséget álcázza, így felesleges, kontraproduktív. A mérce az volt, hogy „ledolgozom a nyolc órámat” ezért valamiféle munkabért kapok, és ennél többet ne nagyon kapjon senki. Ez a szegénység egyenlősége volt. E gondolkozás – mint erkölcsi érték – meggyökeresedett, és mind a mai napig él és hat a közgondolkozásban, a közerkölcsben.
Gondoljunk csak arra, hogy még ma is számtalanszor halljuk, szűkebb tágabb környezetünkben, hogy „ennyi pénzt tisztességes úton nem lehet keresni”.
A rendszerváltás óta eltelt húsz év. Ezalatt sem tanultuk meg, hogy bizony a különböző munkáknak (tevékenységeknek) különböző az áruk, aszerint, hogy mennyire hatékonyak, innovatívak vagy keresettek.
Szociálisan érzékeny vagyok, elismerem, hogy vannak olyan vállalkozások, munkaadók, akik szégyenteljesen alacsony bért fizetnek egy-egy munkáért. De azért valljuk be – legalább magunknak –, hogy egészen másfajta tevékenység egy supermarketben feltölteni a polcokat, mint számítógépes programokat írni vagy egy nagyvállalatot vezetni. A legjobb példa erre a budapesti metro építésvezetőjének esete. Ő egyedi a maga szakmájában, elismeri ezt az egész világ, Indiától az Egyesült Államokig. Olyan tudással és tapasztalattal rendelkezik, mint senki e világon. Ezt a tudást meg kell fizetni. Mert ha nem használom fel ezt a tudást, akkor sokszorosan nagyobb kár és veszteség érhet, mint amennyi e tudás ára!
De sajnos az SI-faktor működik, és sokan bizony nyomdafestéket nem tűrő módon átkozzák a főpolgármestert, hogy szerződtette a szakembert (akiről még csak annyit kell feltétlen tudni, hogy magyar). Hiába: senki sem lehet próféta saját hazájában!
Miről szól mindez? Arról, hogy vannak, akik mind a mai napig nem értik meg:
Nem az a baj, hogy ha valakit megfizetek a kiemelkedő munkájáért!
A baj az, hogy újra elővették az egyenlősdit, és végiggondolatlanul, a hatások elemzése nélkül próbálják érvényesíteni azt, egy elavult, idejétmúlt „erkölcsre” hivatkozva.
Ez a közepes tehetségű (ad absurdum tehetségtelen), irigy, hozzá nem értő emberek sajátossága.
Lehet óvni a köz vagyonát és pénzét más módon is. Csakhogy az hozzáértést, elemzést és tudományos alapú (jogi, közgazdasági, technikai) törvénykezést igényelne!
Ez valahogy hiányzik! De van helyette SI-faktor, a nép nagy örömére!Mert a nagy jövedelem ugyan erkölcsileg büdös, de olyan jó lenne…, és a pénznek nincs szaga!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése