Adria, hagyományok, vendégszeretet – magyarságtudat

Elöljáróban: nagyon szeretem az Adriát. Az isztriai-félsziget ékszerdoboz városkáit, a nagyobbak (Pula) évezredes múltját. A Közép- és Dél-Adria partmenti városait, műemlékeit, a köves tengerpartokat.
Láttam az Adriát akkor is, amikor az ország többi részét háború dúlta. Az ott élő emberek mégis bizalommal fordultak az idegen felé, nyoma sem volt gyanakvásnak. Szegényesebb volt a kínálat, mint egy-vagy két évvel korábban (vagy napjainkban), de megtettek mindent, hogy a látogató jól érezze magát.
Szóval többedszer megyek vissza a már ismert – de meg nem ismert – helyekre, hogy újra meg újra felfedezzek valamit, amit még nem vettem észre.
Így vagyok Rovinjal is. Vagy tizenöt évvel ezelőtt utaztam oda először, még az újonnan megalakult Szlovénián keresztül, mert a Zágráb-Karlovac autópálya még nem volt egészen biztonságos. A bujei ideiglenes határátkelőn (akkor még csak 2-3 lakókonténer és beton terelőelemek jelezték, hogy a félszigeten ezután már két önálló állam osztozik) gyors volt a vizsgálat.
Várt az öreg város. Mint mindenki, én is nagy előkészületeket tettem: már az utazás előtti napokban, hetekben „felkészültem” a városból. Kutakodtam könyvtárban, utazási katalógusokban és útleírásokban, eldöntve azt, hogy mit kell „feltétlen” megnéznem.
Aztán beértem a városba és mindez egy pillanat alatt felborult. Elkapta az embert az a semmivel össze nem hasonlítható feeling, melyet Rovinj áraszt.


A kis félsziget dombjára épített óváros – a maga 450 méteres hosszával és 250 méteres legnagyobb szélességével – a girbegurba, keskeny sikátoraival és utcácskáival, amelyet az évszázadok alatt simára koptatott mészkővel fedtek, felülírt minden előzetes elhatározást.
Nem kell ide bedekker! Csak az kell, hogy hagyd magad elvarázsolni! Az apró üzletek, kis italkimérések, a félsziget tenger felőli oldalán a kis kiülők, ahol jó mediterrán szokás szerint megihatod a kávéd vagy a hűtött söröd, tüzes isztriai vörösborod…
Kell ennél több?


Persze, hogy kell! Az óváros legmagasabb pontján ott büszkélkedik Szent Eufémia temploma. A külön álló campanile mutatja a velencei rokonságot. Erre sok egyéb jel is utal, a városkaput őrző szárnyas oroszlánok bizonyítják, hogy e kisváros bizony hosszú ideig élt (és gazdagodott is) velencei befolyás alatt.
A templom többször is átépült az elmúlt évszázadok alatt. A mostani barokk templom építését 1736-ban fejezték be a X. századi háromhajós korai román stílusú helyén. A magas, hófehér falak kövei között felfedezhetők az eredeti templom maradványai.
A templom belső a barokk minden jellegzetességét felvonultatja. A jobboldali apszisban található a névadók szarkofágja. A falakon körben freskók mesélik el Szent Eufémia történetét, mártírumát, koporsójának csodálatos utazását és partot érését a város falainál.
Megfog a történet, megfog a hely.
A csendes esti – inkább kora éjszakai – borozgatás és diskurálás közben fogalmazódik meg: micsoda múlttal, micsoda hagyományokkal, kulturális értékekkel rendelkezik ez a város.
Valahogy elcsendesülnek bennem az otthon nemrég hallott szittya és ősmagyar hagyományokról szóló nagyhangú szavak.
Hogy is van ez?
Szegény lányt (mármint Eufémiát) mint egy jeles bizánci nagyság lányát és őskeresztényt, Constantius vetette az oroszlánok elé – úgy az időszámításunk után 301-ben. Mivel, a monda szerint, az oroszlánok megszelídültek pillantása erejétől, a császárnak nem volt más választása: kerékbe törette. A hívők azonban a keresztény szertartás szerint megadták számára a végtisztességet. Sokáig rejtegették a mártír földi maradványait. Az első egyházszakadás (khalkedoni zsinat- 451) után a keleti egyházban nem tartották biztonságosnak tovább őrizni a mártír földi maradványait. Így elkezdődött egy csaknem 300 évig tartó bolyongás a földközi tenger medencéjében. Időközben a római pápa szentté avatta Eufémiát. Szarkofágja a helyi legendák szerint 700 körül ért partot Rovigno partjain.
Mi is az érdekes ebben a történetben a mi számunkra?
Az idő és a keresztény hagyományok.
Amikor 700 körül a már szentként tisztelt Eufémia szarkofágját szállító hajó kiköt Rovinjban, ott már egy viszonylag erős keresztény közösséget talál, olyat, amelyre a pápa rábízhatja egyik szentjének oltalmazását.
Hol voltunk mi ebben az időben?
A történelmi kronológia szerint a magyar törzsek ekkor valahol a Kaukázus környékén éltek, és éppen függetlenedtek a kazár birodalomtól. Két évszázaddal később, a IX. században a magyarság (a törzsszövetség) az Etelközben élt félnomád életet.
889-ben éri az első besenyő támadás, amely nyugat felé szorítja. Ekkor már kapcsolatba kerültek a bizánci birodalommal, és Bölcs Leo császár szövetségeseként a bolgár törzsek ellen vonultak hadba 895-ben. Igaz ugyan, hogy a bolgárok időközben kibékülnek Bizánccal, és Bölcs Leo magára hagyja a magyar haderőt, amelyet meg is vernek a bolgárok. Ez utóbbiak szövetségesei, a besenyők pedig újabb támadásukkal a Kárpát-medencébe szorítják a magyar törzseket.
A következő csaknem száz évet a kalandozások korának hívjuk, amikor a barbár magyar törzsek Velencétől Dél-Itáliáig, Lombardiától Burgundiáig végigdúlták Európát. „A magyarok nyilaitól ments meg Uram minket” – szólt a sokat idézett fohász.
Igaz, magunk ezeréves hagyományaira jogosan vagyunk büszkék! Géza és Vajk megteremtette az akkori modern Magyarországot. De milyen áron? Szépen elmeséli ezt a történetet Szabó Magda „Szép, fényes nap” című drámája.
Mindent összevetve: a történelem arra tanít minket, hogy megfelelő tisztelettel tekintsünk szomszédainkra, azok örökségére, amely lehet, hogy régebbi, mint ahogyan azt hisszük (vagy helytelenül) tudjuk!