PÁNIK! — Bismarck és a „nyuggerek”

A hét végén – nem csak kis hazánkban – attól volt hangos a sajtó, hogy óriási problémák vannak az európai nyugdíjrendszerekben. Ez a szó hétköznapi értelmében azt jelenti, hogy már középtávon sem – vagy csak nagyon nehezen – finanszírozható az úgynevezett „bismarki nyugdíjrendszer”.
A nyugat-európai országokban az elmúlt években egyre-másra emelték a nyugdíjkorhatárt. legutóbb arról olvasni, hogy Merkel német kancellár bizony 70 évük betöltése után engedné állampolgárainak a nyugodalmas életet. Görögországban is forrnak az indulatok a hasonló nagyságú szolgálati idő emelése okán.
Nálunk a Bajnai-kormány a korhatárt tavaly emelte 62-ről 65 évre. Persze nem egy csapásra vezetik be, hanem fokozatosan, 2022-ig.
Az már az én egyéni szoc problémám, hogy el tudom képzelni: az a ma 50 éves munkavállaló, akinek még a régebbi rendszer szerint is van 12 éve aktív munkában (már ha kap egyáltalán munkát), hogyan reagál arra, hogy ez a tucat év bizony 15-re módosul! Valószínűleg nem repes az örömtől. Ne legyek rossz jósda, de egyáltalán megéli?



Társadalmi szolidaritás és a tények
A bismarki rendszer arra az elvre épült fel, hogy a társadalom szolidáris idős tagjaival, akik az országot és a társadalmat építik. Így egyéni nyugdíjfizetéssel jogot szereznek egyfajta öregkori ellátásra. Ez a lényeg, és engedtessék meg nekem, hogy ennél mélyebb elemzésbe ne bocsátkozzam. Ha az olvasót érdeklik a társadalombiztosítás rendszereinek a részletei, azokat megtalálhatja az alábbi linkeken:
www.oali.etovabbkepzes.hu/.../Boldogné%20Csurik%20Magdolna%20-%20Társadalom%20biztosítás.ppt

http://hu.wikipedia.org/wiki/T%C3%A1rsadalombiztos%C3%ADt%C3%A1s

A felosztó-kirovó rendszereknek az a tulajdonsága, hogy az adott időszak munkaképes – és járulékot fizető – népessége (munkavállalók és munkaadók) együttesen fedezik a nyugdíjasok ellátásának költségeit. Ez a rendszer alapvetően addig funkcionál megbízhatóan, míg a két társadalmi réteg – járulékfizetők és járulékosok – körülbelül egyensúlyban vannak.
Ez az egyensúly azonban az elmúlt század hatvanas éveitől rohamosan romlott, totálisan átalakult.
Ennek egyik része a rohamos technikai-technológiai fejlődés, a tudományos eredmények beépülése a mindennapokba. Mindezek azt eredményezték, hogy örvendetesen megnőtt Európában és hazánkban is az átlagéletkor.

Hazánkban ez a következőképp alakult.
Születéskor várható élettartam:
1941-ban nők: 58,2 év, férfiak: 55 év
1949-ben nők: 63,4 év, férfiak: 59,3 év
1960-ban nők: 70,1 év, férfiak: 65,9 év
1980-ban nők: 72,7 év, férfiak: 65,5 év
2001-ben nők: 76,5 év, férfiak: 68,2 év

A megnövekedett életkor ugyanakkor azt is jelentette, hogy az ellátásokat az eddiginél jóval hosszabb ideig veszik igénybe. Az így keletkező járulékhiányt pedig az állam a saját költségvetéséből pótolta.
A 70-es évektől azonban folyamatosan megváltozott az európai helyzet. Egyre kevesebb lett a járulékfizető. Ez annak köszönhető, hogy drasztikusan csökkent a munkahelyek száma és a munkába álló fiatalok száma. Jelentősen csökkent ugyanis a népesség gyarapodása az európai országokban.
Ez a két jelenség többé-kevésbé összefügg. A munkahelyek csökkenése nagyrészt a munka hatékonyság növekedésének és a technológia megújulásának következménye.
Lásd előző blogban:
http://gondolatok-ideak.blogspot.com/2010/07/napjaink-politikai-filozofiai.html
Téves megoldások – felboruló rendszerek
Az Európai Unió felismerve a minden tagállamát érintő problémát egyeztetésre hívta politikusait. Előzetesen kiadtak egy „zöld könyvet”, amelynek célja, hogy bizonyos „nyomást” fejtsenek ki a tagállamok politikusaira, hogy azok minél hamarabb vegyék napirendre a reformokat. Az Európai Bizottság azonban konzervatív módon kívánja kezelni ezt a problémát. Alapvetően három javaslatuk van: az első a járulékok növelése; másodszor a munkaerő és a munkahely teremtés ösztönzése; harmadszor a nyugdíjkorhatár emelése.
Elsősorban arra koncentrálnak, hogy megteremtsék az anyagi alapokat az ellátás folyamatosságához az állam lehető legkisebb tehervállalásával.

Ez a gondolkodás csapda.
Nem oldja meg a problémát, maximum egy-két évtizeddel kitolja azt.
Egy tény: az állam nem vonulhat ki ezekből a rendszerekből, már csak azért sem, mert egyre több az olyan polgára, amely valamely oknál fogva kimarad a munka világából és a társadalmi szolidaritás rendszereire szorul.
Így az egyre kevesebb számú munkavállaló és azok munkáltatóinak befizetései nem fedezik az egyre nagyobb számú ellátott finanszírozását.
Gyökeresen új rendszert kialakítása szükséges néhány éven belül. Ennek együtt kell járnia egy merőben más, a mai gyakorlatnál sokkal hatékonyabb társadalmi elosztási rendszerrel is, amely figyelembe veszi a javak termelésében résztvevők érdekeltségét, de ugyanakkor a társadalmi elvárások szintjére emeli azokat a rétegeket, amelyek nem vesznek részt a javak előállításában.
Nincs sok idő erre!
A jövő „nyuggerei” , a ma járulékfizetői elsődleges érdeke a megoldás. Már csak azért is, hogy körükben ne uralkodjon el a pánik!

Critical Mass — Kritikán aluli!

Elöljáróban szeretnék leszögezni egy nagyon lényeges tényt: én magam is amellett vagyok, hogy a városi közlekedésben a kerékpározás egyfajta alternatív megoldást jelenthet. Megoldás lehet a környezetvédelem szempontjából (kevés a légszennyezés), megoldás lehet a gyors, városi helyváltoztatásban.
A kerékpározás jelen helyzete – különösen a KRESZ módosítása után – kaotikussá vált az elmúlt hónapokban.

Ezen csak átfogó szabályozással lehet segíteni, olyannak, amely – preferenciák fenntartásával a kerékpárosok javára – megnyugtatóan képes kezelni a gyalogos-kerékpáros-autós „hármasság” érdekeit és közlekedési szokásait.


Vegyük sorra a problémákat:
1. A kerékpár és a segédmotoros kerékpárok (robogók) besorolása a járművek között, nyilvántartásuk és biztosításuk.
2. A kerékpárutak jellemzői és forgalmi rendjük.
3. A kerékpárút nélküli területeken a kerékpáros forgalom.
4. Gyalogosok és kerékpárosok.
5. Kerékpárosok és autósok.
6. A közlekedésben résztvevők fegyelme.
A kerékpárok és segédmotoros kerékpárok ma gyakorlatilag regisztráció nélkül közlekednek. A kerékpárosok és a kismotorok vezetőitől gyakorlatilag senki sem követeli meg még a legelemibb közlekedési ismereteket sem. Bemegyek a plázába és megveszem az 1- 18, vagy több sebességes kerékpárom és már hajthatok is vele a forgalomban, akár 25-30 km/órás sebességgel.
Egyetlen egy előírás van, amit be kell tartanom: legyek a kerékpáron világítás, rajtam pedig „láthatósági” mellény. Hajtanak is a kerékpárosok, mint a nyüvec!
Egész addig nincs is ezzel semmi baj, míg baleset nem történik. Mert a járdán felfestett kerékpárúton bizony többször előfordult már, hogy fellöktek egy-egy gyalogost. Ilyenkor, ha komolyabb sérülést szenved a gyalogos, nincs, aki kárát megtérítse, hiszen a kerékpáros nem rendelkezik kötelező felelősség biztosítással.
Ugyanez a helyzet áll elő akkor – és ennek tanúja voltam –, amikor a tilos jelzésnél várakozó gépkocsik mellett elhúzó kerékpáros a pedállal végigkarcolta két személygépkocsi oldalát is. A kerékpáros eltűnt a forgalomban a két károsult autós pedig – nyomdafestéket nem tűrő szavakkal –ostorozta a felelőtlen bringást. (Itt és szerényen jegyzem meg, hogy egy kocsi jobb oldalának az újrafényezése meghaladja egy közepes minőségű kerékpár árát!) Mindezt pedig tehetik a kerékpárral közlekedők, mert ha nem azonosíthatók, ilyen esetekben az afférok áldozatai tehetetlenek.
Ugyanez vonatkozik a mopedekre és kisrobogókra is, amelyek rendszám nélkül közlekedhetnek.
A kerékpárutak – dacára annak, hogy több éve beszélünk fejlesztésük szükségességéről – pedig igen gyenge állapotban vannak a fővárosban és vidéken is. Ne említsük azokat a „fejlesztéseket”, amelyeket nagy hűhó mellett – propagandisztikus eseményként – átadtak az elmúlt években, például az Andrássy úton. A járda és a parkoló autók közé beékelt, „demszky púpokkal” védett „kerékpárút” az igazi totális megcsúfolása.
A kerékpáros társadalom – egyébként joggal – harcol azért, hogy európai minőségű városi kerékpárutak épüljenek a városokban (és vidéken, a városok, települések között is).


Ilyen nincs nálunk!
Ez Amszterdam →

Mindennek egy (illetve több) bökkenője van. Budapest útjai – különösen a belső kerületekben – nem alkalmasak arra, hogy a jelenlegi forgalmi rendjük fenntartása mellett kerékpárút létesüljön rajtuk.
Egyrészt keskenyek, a kétirányú forgalom is csak nehezen fenntartható némelyiken. Fizikailag nincs hely a kerékpárok számára. Az egyirányúsítás pedig nem mindenütt megoldható.
Kerékpárút nélkül kell a forgalmat megoldani még nagyon hosszú ideig. Ennek pedig egyetlen módja van: a kerékpárosokat integrálni kell a forgalomba egyenrangú szereplőként. Ám ha egyenrangúként tekintünk rájuk, akkor jogosan vetődik fel a kívánalom: alkalmazkodjanak a közlekedés rendjéhez és szabályaihoz. Azaz a korábbi előírásoknak megfelelően – saját maguk és mások védelmében – az út menetirány szerinti jobb oldalán közlekedjenek, betartva a táblák és lámpák jelzéseit. (Ez persze azt igényelné, hogy a kerékpáros megtanulja a KRESZT — ami szerintem nem nagy kívánalom!)
Így joggal tartanának igényt arra, hogy a közlekedés más résztvevői is respektálják őket.
A gyalogjárdán kijelölt kerékpárutak esetében pedig a kerékpárosnak kell nagyobb figyelemmel lennie a gyalogosokra. Egész egyszerűen a városi alapzajban nem hallható a hátulról közelítő bicikli! A gyengén látó vagy hallássérült (siket) gyalogosokról már nem is beszélünk!
Mindez azt is jelenti, hogy a kerékpárosok közlekedési morálját is fel kellene emelni legalább az autósok szintjére (Bár ezzel szerintem keveset követelek, tekintettel az utóbbiak szokásaira és szabálykövetési attitűdjeire).
A legtöbb affér a kerékpárosok és az autósok között adódik. Nem igazán áll meg a bringásoktól sokszor hallott indok, miszerint a gépkocsivezetők agresszívak, leszorítják őket az útról, stb. Ha egy kerékpáros fegyelmezetten halad az úton (nem a sáv kellős közepén kacskaringózik), akkor az esetek 99 százalékában nincs semmi baj! A konfliktusok általában akkor keletkeznek, ha a kerékpáros irányjelzés nélkül vált sávot, indokolatlanul halad középen, lefogva ezzel a forgalom tempóját… és még sorolhatnánk a mindennapi példákat.
Egyet kell érteni abban, hogy mindenki tartsa be a rá vonatkozó szabályokat, és ebben az esetben lehet közlekedni.
Fegyelmezett magatartást követel a nagyvárosi közlekedés mindenkitől. Persze könnyebb ezt mondani, mint betartani! Mégis: amíg nem lesznek források az önálló kerékpáros közlekedés infrastruktúrájának kiépítésére, addig nem marad más megoldás.

Napjaink politikai filozófiai problémája — kihívás a baloldalnak

A 20. század közepétől a tudományos-technikai fejlődés soha nem látott mértékben lódult meg. Egymást követték a különböző tudományágakban az áttörések. Mindezek hatása a társadalmakra olyan mértékű volt, amelyeket az – sem tudatilag, sem strukturálisan – nem voltak képesek követni. Ez alatt nem azt értjük, hogy az emberek nem képesek alkalmazni, használni a legújabb technológiákat (a műanyagoktól a ipodig). Ám nem értették meg, hogy a tudomány ilyen eredményei miként befolyásolják a társadalom struktúráját, milyen „árat” kell fizetni a tudományos eredmények beépüléséért a mindennapokba. Nem értették meg azt sem, hogy miként alakul mindezeknek a társadalomra gyakorolt hosszú távú hatása.

A tudományos-technikai forradalom hatása
Mit értünk ez alatt?
A társadalmi közösségek gondolkodása még napjainkban is a 20. század elejének normái szerint működik. Az elmúlt időszak változásai még nem gyakoroltak olyan hatást az egyének és közösségek gondolkodására, amely igazodna napjaink realitásaihoz, és arra ösztönözné őket, hogy a körülöttünk levő világot más szemszögből vizsgálják.
Sőt, azt tapasztaljuk, hogy megpróbáljuk egy régi értékrend fogalomrendszerét ráerőltetni azokra a jelenségekre, amelyek csak a legutolsó évtizedekben léteznek, és csodálkozunk, hogy ezekkel az alapokkal képtelenek vagyunk jó válaszokat adni (vagy kérdéseket feltenni).
Mi hát a baj?
A baj az, hogy néhány alapvető értékrendünk nem képes kezelni a mai valóságot!
Az ember – mint természeti lény – mindig arra törekedett, hogy alapvető szükségleteit a lehető leghatékonyabban (és a lehető legkisebb erőfeszítéssel) érje el. Tulajdonképpen ez a tulajdonsága emelte ki az állatvilágból és indította el a civilizáció útján.
Az alapvető (létfenntartást) szolgáló tevékenység volt jellemző a társadalmakra egészen a 19. század elejéig, az első ipari forradalomig. Addig a társadalmak megtermelték a számukra szükséges javakat, de számottevő felesleg nem keletkezett.
Az ipari forradalom azonban gyökeresen átalakította ezt! Az emberek (társadalmak, közösségek) képessé váltak arra, hogy alapszükségletüknél jóval többet állítsanak elő. E feleslegből származó javaikat olyan igények kielégítésére fordíthatták, amelyek korábban ismeretlenek voltak, és abból keletkeztek, hogy az alapszükségletek kielégítése már nem igényelt az egyénektől annyi energiát, mint korábban.
Itt és most ne részletezzük, hogy e folyamatban hogyan változott az egyén részvétele, miként valósult meg a munkamegosztás.
A felszabadult egyéni energia és idő új igényeket (szükségletet) generált. Nagyon jól jellemzi ezt a 20. században kialakult új iparág: az idegenforgalom. A szabadidővel rendelkező emberekben tömegesen keletkezett igény arra, hogy elszakadjanak szűkebb környezetüktől, és új tájakat, más kultúrákat ismerjenek meg. Ez pedig eddig nem ismert fogyasztáshoz vezetett, amelyet ki kellett elégíteni. Ebben az igény-keletkezésben és kielégítésben szerepet játszott az is, hogy a technikai eredmények lehetővé tették, hogy az emberek helyváltoztatása gyors és gyakorlatilag határtalan lett. (Megjelent a vasút, a gőzhajózás stb. – később a gépkocsi és repülő.)

Folytathatnánk a sort a technikai csodákkal, de e fenti példa is mutatja azt a trendet, amely igazán a 20. században gyorsult fel.
A modern társadalmakban növekszik az olyan emberi igények kielégítésének szükségessége, amely tulajdonképpen nem jár anyagi érték előállításával. Az úgynevezett „szolgáltatások” egy sajátos „értéket” képviselnek, amelyeknek nincsenek materiális alapjai. (Az, hogy jól érzem magam; az, hogy élvezek egy színházi előadást, egy könyvet, nem hoz létre közvetlen anyagi értéket.) Természetesen erre jöhet a válasz, hogy ezzel a magam munkaerejét kondicionálom, de végső soron ez sem állja meg a helyét. Azért nem, mert a létfenntartáshoz szükséges anyagi javakat ma már a társadalom kisebb része termeli meg. A mai társadalmakban az úgynevezett „munka világában” tevékenykedők jelentős része szolgáltatásokat nyújt, azaz nem az alapvető szükségletek, hanem a másodlagos és harmadlagos igények kielégítésén fáradozik. Azaz valami olyan „értéket” állít elő, amely nem anyagi alapú.
Példa erre: a kommunikáció. A társadalom tagjainak igénye keletkezik arra, hogy kommunikáljon. (felhívja a nagymamát telefonon, beszéljen vagy írjon barátjának a világ túlsó felére, olyan lapokat olvasson, amelyek más országokban, kontinensen jelennek meg stb.) Ennek az igénynek a kielégítésére egész iparág fejlődött ki (a technikai eszközök gyártásától az azt kiszolgáló személyzetig). Ha megvizsgáljuk e mechanizmust, azt látjuk, hogy nem termel közvetlenül értéket, hiszen egy olyan igényt elégít ki, amely nem materiális. Ha tovább vizsgáljuk ezt a szegmenst, azt látjuk, hogy e szolgáltatás során az emberek olyan dolgot fizetnek meg, amely szintén nem materiális: az időt.
Folytathatnánk a sort a végtelenségig. Csak néhány emberközeli példa: az étterem, éttermi szolgáltatás nem arról szól, hogy alapvető étkezéseinket ez biztosítja, és sehogy máshogy nem jutunk élelemhez. Az étterem kényelmi és élvezeti szolgáltatás: megkímél minket a vacsora (ebéd) előállításának fáradtságos munkájától és olyan élvezet nyújt, amelyet magunk nem, vagy csak túlzottan nagy energia befektetéssel tudnánk végrehajtani. Tisztítóba sem azért visszük a ruhát, mert nem tudjuk kimosni, hanem mert az azzal járó fáradtság és egyéb tevékenység kiváltása számunkra „takarékosabb”.
Láthatjuk, hogy a 21. század elejére totálisan átalakult a modern világ.
Átalakult benne maga az ember is. Már az ismert „Maslow-piramis” magasabb szintjeinek elérésére és meghaladására koncentrál. Bár továbbra is igen fontos ennek első két szintje (alapszükségletek és a biztonság szükséglete), ezek anyagi kielégítése elidegenedik az egyéntől. Nem igazán érdekli a társadalom többségét, hogy a mindennapi élelmiszer miként kerül a boltok polcaira és onnan a tányéromra.
Nem igazán foglalkoztatja az embereket, hogy a divatcikkeket hol, milyen körülmények között állítják elő. A társadalom többsége nincs tisztában azzal, hogy hol is helyezkedik el az anyagi javak előállításának mechanizmusában.
Igényeink egy idő után általános szükségletté válnak, amely beépül mindennapjainkba, és ha ezt nem tudjuk kielégíteni, úgy frusztráltak leszünk. Igen ám, de ezek a szükségletek folyamatosan keletkeznek és halnak el. Ezek a változások pedig érintik a társadalmat, amely először létrehoz intézmény és szolgáltató rendszereket ezeknek a kielégítésére, illetve lebontja azokat (vagy hagyja pusztulni) ha már nincs rá igény.
Két példa szemléletes példa ezekre: a zene rögzítésének eszköze csaknem 50 éven keresztül a hagyományos bakelit lemez volt. Erre egész iparág épül ki, a lemezek elkészítésétől a lemezjátszók gyártásáig és mindezek fejlesztéséig. Az elektronikus forradalom a ’80-as ’90-es években véglegesen megtörte ezeknek az eszközöknek az uralmát, helyét átvették a digitális hordozók, CD-DVD. Így gyakorlatilag egész iparág ment tönkre, amelyben az maradt talpon, aki gyorsan áttért az új technológiára, az új igények kielégítésére. Ma pedig azt tapasztaljuk, hogy lassan e technológiának is vége.
Új igény keletkezik, amelyet ki kell elégíteni, a régi igények pedig az új hatására csökkennek, és lassan feledésbe merülnek.
De mi köze van az egyre fejlődő tudománynak és technológiának a politikai filozófiához, általában a filozófiához?
Ha elismerjük azt, hogy a filozófia egy olyan tudomány, amely arra törekszik, hogy választ adjon az ember és a társadalom viszonyára, a természetben és a világban elfoglalt helyükre, akkor a válasz kézenfekvő: nagyon is sok köze van a változásokhoz.
Az elmúlt egy évszázadban, de különösen az utóbbi 50 esztendőben olyan változásokat élünk meg és át, amelyek hatása az egyénre és a társadalomra (társadalmakra) minden eddigi hatást felülmúl, és nem magyarázható a korábbi filozófiákkal.
Ez a jelenség nem új! A történelem bizonyítja, hogy a filozófiai gondolkodás (fogalomtár és -készlet) miként változott az idők során. A világról alkotott fogalmaink és látásmódunk (világnézetünk) együtt fejlődött azzal az egyetemes tudással, amelyet az emberiség felhalmozott az idők során. Bár a változások viszonylag lassan mentek végbe e területen, de nem voltak megállíthatók. Gondoljunk csak Giordano Brunóra és a katolikus inkvizícióra. Ma már senki sem vonja kétségbe, hogy a Föld forog! De ehhez bizony jó száz évnek el kellett telnie. Vagy említhetnénk a modern időkből az amerikai majompert, amikor is a 20. század 30-as éveiben törvényellenesnek tartották Darwin evolúciós tanait, mondván sérti az isteni teremtés elméletét.
Ám a 20. századi változások sem múltak el anélkül, hogy néhány jeles tudós ne próbált volna válaszokat adni. Idézzük ide, hogy mit gondolt Walter Lippmann a „Közjó filozófiája” című munkájában például a tulajdonról: „…Az abszolút tulajdonosok súlyos károkat okoztak szomszédaiknak és leszármazottaiknak: tönkretették a föld termékenységét, pusztító módon kizsákmányolták a felszín alatti ásványokat, felégették és kivágták az erdőket, tönkretették a vadon életét; beszennyezték a folyókat, visszafogták a kínálatot és monopoliumokat alkottak, kihasználatlanul tartottak földeket és készleteket, kizsákmányolták a bérből élők gyenge alkupozícióját.
Az abszolút tulajdon ilyen túlkapásaira a politológusoknak és a törvényhozóknak nem volt orvossága… Nincsenek elveik, amelyek segítségével a törvény kezelni tudná a tulajdon túlkapásait. A XIX. század individualistái ily módon nem tudták a reformok útján megvédeni és fenntartani a magántulajdon rendszerét, sem hozzáigazítani a modern kor feltételeihez…. – a magántulajdon eszméje elvesztette ésszerű igazolását.”
Persze ő sem tudta rávenni a politikusokat, hogy az általa felrajzolt „közjó” érdekében gondolkozzanak és tegyenek. (Lippmann könyve 1955-ben jelent meg, és a szerző 1974-ben 85 évesen hunyt el, de szavai ma mégis szinte változatlanul érvényesek.)
Lippmann gondolatai azonban nem vesztek el. Sőt egyre többen vannak, akik azt hangoztatják, hogy a jelenkori problémáinkat egy új filozófiával lehet csak magyarázni, egy olyan új, koherens gondolkodási rendszerrel, amely képes leírni a 21 század elejének modern társadalmait. Leírni és értelmezni azokat az egyén, a kisebb-nagyobb közösségek és az egész társadalom szempontjából, sőt kibővíteni azt a globális szintre is.
Elemezni kell a mai társadalmak gazdasági működését, mégpedig aszerint, hogy melyek azok a területek, amelyek az emberek (a társadalom) fenntartásához közvetlenül kapcsolódó elemi szükségleteket állítják elő, melyek azok a tevékenységek, amelyek a közösséget szolgálják (pl. államigazgatás, biztonsági és védelmi szükségletek, egészségügy, oktatás stb.). Továbbá elemezni kell azt, hogy az alap és egyéb szükségletek kielégítése miként történik. Hogyan keletkezik érték egy társadalomban, és ezek közül az értékek közül melyek materiálisak és melyek nem materiális alapúak.
El kell gondolkodni azon, hogy a tudomány és a technika fejlődése hogyan és miként befolyásolja az ember részvételét az értékek előállításának folyamatában, és hogyan történik ezeknek az értékeknek a társadalmasítása, elosztása.
Hogy ez a gondolkodás az elmúlt fél évszázad során többször is előkerült bizonyítja, hogy a probléma maga nem új, hanem együtt jelentkezett a technikai forradalommal. Ennek egyik első filozófiai – marxista alapú – magyarázatát találjuk Maurice Cornforth „A nyílt filozófia és a nyílt társadalom” című művében: „Az emberek feladatot tűznek maguk elé (illetve bizonyos esetekben mások tűzik ki a feladatot), azután pedig munkaeszközöket használnak e feladat végrehajtása érdekében. …A teljesen automatizált rendszerben azonban nem így megy végbe a dolog: nem mi magunk tűzzük ki a feladatokat, hogy azután a munkaeszközöket felhasználva mi hajtsuk végre azokat. Itt nem erről van szó: a feladatot a rendszerre hárítjuk, amelyet abból a célból terveztünk és építettünk, hogy ilyen feladatokat teljesítsen, és a rendszer azután végrehajtja számunkra a feladatot. …Azt kell tehát felismernünk, hogy a most megindított tudományos-technikai forradalom megváltoztatja azt a szerepet, amelyet az embereknek a társadalmi termelésben be kell tölteniük.”
Cornforth ugyan kritizálja Karl Poppert a tervezés (társadalmi tervezés: a társadalom egyes egymástól elkülönülő rendszereit érintő tervezés szükségessége) túlzott hangsúlyozása miatt, azonban megmarad amellett, hogy a szocializmus felépíthető, de nem ad erre a 20. századra érvényes receptet.
Maradnak tehát a további problémák: a termelt materiális javakhoz hogyan és miként juthatnak azok, akik nem vesznek részt azok előállításában. Hogyan juthatnak másodlagos és harmadlagos értékekhez azok, akik sem azok, sem a materiális javak előállításában nem vesznek részt.
A materializmus ma megdönthetetlen alapnak látszik. Ezen a gondolati alapon elemzi Mészáros István – jelen időnkben az egyik legelismertebb marxista filozófus – „A tőkén túl” című művében a marxista tanokat. Mészáros helyére tesz néhány közkeletű tévedést. Visszanyúl a marxi filozófia eredeti forrásaihoz és eszmeiségéhez. Megkísérli a 21. század valóságában értelmezni a tőke-munka-állam hármasságot.
Eljut a végső konklúzióhoz:
„ …Tehát a szocialista átalakulás visszafordíthatatlanságának fogalma csak akkor értelmes, ha arra a pontra vonatkozik, ahol a fejlődés belső dinamikája már túljutott a tőke mint társadalmi anyagcsere-ellenőrzési mód strukturális meghatározottságain, az öröklött rendszer mindhárom dimenziójára – tőke, munka állam – kiterjedőn. A minőségi ugrás a marxi diskurzusban…. azt az időt anticipálja, amikor majd az evégett vívott hosszú harc menete, hogy eljussunk a tőkén túlra, globálisan megfordíthatatlanná válik, mert teljes összhangban van az érintett országok belső fejlődésével…
Világos azonban, hogy a szocialista átalakulás folyamata – pontosan azért, mert át kell fognia a Tőke, a munka és az állam közötti kölcsönös kapcsolatok minden oldalát – csakis az átmenetet jelentő átépítés olyan formájaként fogható föl, amelyik az öröklött és fokozódó ütemben változó anyagi közvetítések áttételére alapozódik…. itt nincs lehetőség lebontani a meglevő építményt, és egy teljesen újat húzni fel a helyére, egészen új alapokon. Az életnek mennie kell tovább… az átépítés egész folyamán, miközben a ház emeleteit „alulról kezdve egyiket a másik után kicserélik, az újat mintegy beleillesztve; így aztán úgyszólván semmi sem marad a régiből…
Zavarbaejtő, hogy a „kisajátítók kisajátítása” nem dönti le a tőkerendszer építményét. Magában véve csupán annyit eredményezhet, hogy megváltoztatja a tőkemegszemélyesítés típusát, de nem a megszemélyesítés szükségét….
Következésképp sem a tőkét, sem a munkát, sem pedig az államot nem lehet egyszerűen eltörölni, még a legradikálisabb törvényhozói beavatkozással sem…”
„ Csakugyan lehetséges, legalább is jelentős mértékben, szétzúzni a burzsoá államot a politikai hatalom meghódítása révén. Ámde teljességgel lehetetlen »szétzúzni« a munka öröklött strukturális függését a tőkétől. Hiszen e függőséget anyagilag biztosítja a fönnálló hierarchikus struktúrájú munkamegosztás. Ebben nem lehet másként kedvező változást elérni, csakis a társadalmi újratermelési folyamatok összességének gyökeres átépítése, vagyis az öröklött építménynek egészében történő, fokozatos átépítése révén. …Ameddig a társadalmi anyagcsere lényegi ellenőrző funkcióit effektíve nem vették át, és nem gyakorolják önállóan a társult termelők, hanem egy elkülönült ellenőrző személyzet (azaz a tőke új típusú megszemélyesítése) hatalmában hagyják, addig a munka önveszejtő módon továbbra is újratermeli saját maga ellenében a tőke hatalmát, ekképpen anyagilag fönntartva és bővítve az elidegenült gazdaság uralmát a társadalom fölött.
Az »állam elhalása« – enélkül egy pillanatig sem lehet komolyan gondolni a szocializmus megvalósítására – fölfoghatatlan a »tőke elhalása« nélkül, minthogy ez a társadalmi anyagcsere-folyamat szabályzója. A munka ördögi körét, mivel ez egyfelől a tőkétől való strukturális függőségbe van bezárva, másfelől pedig az elidegenedett államhatalom zárja be alárendelt helyzetébe a politikai döntéshozatal síkján, csakis úgy lehet széttörni, ha a termelők megszűnnek újratermelni a tőke anyagi fölsőbbrendűségét. Ezt pedig csak úgy tehetik, hogy radikálisan szembefordulnak a hierarchikus struktúrájú munkamegosztással. …a posztkapitalista állam fonák megerősítése nem magában álló ügy, hanem elválaszthatatlan attól, hogy a munka strukturális függőségben van a tőkétől. A munkának ez az ellentmondásos meghatározottsága a tőke folytatódó uralma alatt ( ha új formában is) annak ellenére érvényesül, hogy a tőke újratermelődése mindig is akként folyt – nem is folyhatott másként – , mint a munka elidegenedett és önmagát állandósító formában való megtestesülése. Minthogy azonban a kérdéses antagonisztikus meghatározottság inherensen hozzátartozik a tőke anyagi vezénylő struktúrájához, amelyet csupán kiegészít, de nem megalapoz az állam, mint a rendszer átfogó politikai vezénylő struktúrája, a munka önfelszabadításának problémája nem ragadható meg kizárólag (vagy akár elsődlegesen) a politika szintjén."
A »tőke« elhalása Mészáros szerint: „…csakis akkor lehetséges, ha a társadalmi anyagcsere minden ellenőrző funkcióját – amely a tőke uralmának minden formája alatt szükségszerűn egy elidegenedett döntéshozó hatalom anyagi és politikai vezénylő struktúrájára van ráruházva – fokozatosan kisajátítják és pozitív módon gyakorolják a társult termelők. Ebben az értelemben a tőkemegszemélyesítések objektív strukturális leváltása (ellentétben a magában tarthatatlan politikai-jogi leváltásukkal) valamely igazi önigazgatási rendszer révén – ez a kulcsa az öröklött struktúrák sikeres átépítésének.”
Mit is mond mindezekkel Mészáros? És hol a lényeg mindebben?
Kétségtelen tény, hogy az ezredvégünk és új millenniumunk egyik legjelentősebb művét kritizáljuk. Mészáros megint elkövet egy hibát (amit Marx is elkövetett), hogy nem veszi számításba a társadalom legalapvetőbb elemét, az embert. A tőkét, a munkát, az államot, a politikát úgy vizsgálja, mint önálló létezőket. Ebben van is valami igazság, de a bökkenő mégiscsak az, hogy sem a társadalmat, sem a munkát, sem a tőkét, sem az államot, sem a politikát nem lehet elválasztani az embertől, amely mindezt megalkotta és „üzemelteti”.
Miért fontos számunkra, hogy mindezt figyelembe vegyük? Ugyanis a bennünket körülvevő világot és annak társadalmi jelenségeit, összefüggéseit vizsgálni anélkül, hogy benne az embert – és viselkedését a különböző körülmények között – is vizsgálnánk, hamis eredményeket hozhat. Társadalmainkban ugyanis a legfőbb szereplő az ember, és tulajdonképpen minden változást rajta keresztül kell szemlélni. Minden változás is csak azzal a bizonytalansággal kezelhető, amelyet maga az ember jelent.
Lehetne most felsorolni a modern szociológusok sorát, akik rámutattak arra, hogy a társadalmak mennyire nem az elvont filozófiák alapján, hanem a mindennapi valóságból eredő körülményeknek megfelelően működnek. Ugyanakkor azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a Föld jelen társadalmai között óriási kulturális (ezen belül világnézeti) különbségek húzódnak.
Ezek a kulturális alapok adják az adott társadalmak csoportképző erejét, nyelvét, identitását, alapértékeit.
Kína (politikailag) nem sokat ért abból, hogy az „emberi jogok” eszméit (amely alapvetően a zsidó-keresztény kultúrkör sajátja) miért akarják rákényszeríteni, amikor magának egy több ezer éve kiforrott konfuciánus értékrendszere van, amelyben meghatározott helye van az emberi életnek is. Igaz, nem az első helyen. Hasonló napjaink helyzete Európában és a fejlett világban az iszlámmal.
Az iszlám értékrendszere számosan eltér a többi vallásétól, így ütközés tárgya lehet. A világban két komoly – terjeszkedő jellegű – világvallás él. A kereszténység és az iszlám.
Huntingtont eléggé elítélték két évtizeddel ezelőtt a „Civilizációk összecsapása” miatt. Pedig nagyon úgy néz ki, hogy igaza van!
Az elmúlt évtized globális politikai és gazdasági történései igazolni látszanak Huntington elemzését.
A globalizmus hatásai – a baloldal feladata
A globálissá vált gazdaság, a globális kommunikáció és a közlekedés, szállítás felgyorsulása azt eredményezte, hogy ma már a társadalmak – kulturális, politikai, gazdasági stb. – terén sokkal jobban függenek egymástól, mint valaha is a történelem folyamán. És ez adja a baloldal számára a kihívást: a globális térben és annak összefüggéseiben kellene megfogalmaznia egy új filozófiát, amely választ adhat a XXI. század égető ellentmondásaira, és amely alapján új politikai ideológiát lehet kidolgozni a jövő nemzedékei számára.

Ez azonban nem képzelhető el anélkül, hogy új paradigmákat fogalmazzunk meg, új nézőpontból lássuk a világ helyzetét.
Az egyik legfontosabb kihívás az elkövetkezendő évtizedekben az ökológiai problémák sokasága. Belátható időn belül lealkonyul a fosszilis energiahordozóknak. Új forrásokat kell rendszerbe állítani, hogy az emberiség energiaéhségét ki lehessen elégíteni.
E témakörbe tartozik az úgynevezett „ökológiai lábnyom”. Ma a fejlett világban élők többet fogyasztanak a rendelkezésre álló forrásokból (megújulókból és meg nem újulókból), mint amennyi megtermelhető. Ez egy-két évtizeden belül komoly problémákat jelent. Több összetevős e halmaz: a túlnépesedéstől a vízkészlet fogyásán át az élelmiszertermelésig.
A világ társadalmainak különbözősége (ld.: Huntington) is áttételes konfliktusokat hordozhat: a gazdasági migráció elviselhetetlen nagyságúvá növekedése, egyes térségek további leszakadása, az országok közötti gazdasági és társadalmi szakadék növekedése, tömegek ellehetetlenülése.
E problémák kezeletlensége végül is káoszba, erőszakba sodorhatja a világot.
A legfontosabb ennek elkerülése, a konfliktusok erőszakkal való megoldásának megakadályozása.
A baloldal mindig is hangoztatta, hogy világnézetéből és elkötelezettségéből fakad újító szelleme, innovatív jellege.
Csak a baloldal képes előállni egy olyan új gondolkodással, amelyben minden szereplő képes megtalálni a maga kompromisszumát.
Új – globális – közmegegyezés kell. Olyan közmegegyezés, amelyben a társadalmak minden rétege egyetért.
Ne feledjük: az elidegenedett termelésnek csak akkor van értelme, ha a termelt áru (szolgáltatás) eladható! Csak akkor képes egy társadalom létezni, ha tagjainak képes biztosítani a közjavakat is. Ám ezt csak akkor teheti, ha a társadalom jövedelmei nem erodálódnak. Az egyik legnagyobb problémánk jelenleg, hogy a termelés már nem az adott állam (társadalom) polgáraihoz kötött. Az értéket nem ott állítják elő, ahol azt felhasználják. Sőt a termelés igyekszik kivonulni onnan, ahol a „munkaerő” ára magas. Csakhogy ez nem egészen így van! A termelés gépesítésével az adott termékben az élőmunka aránya soha nem látott mértékűre csökken (a legjobb példa erre a gépkocsi-gyártás). Ugyanakkora termelékenység mellett a német gyárak ma fele annyi alkalmazottat foglalkoztatnak.
A mai adórendszerek mellett pedig, ha nincs foglalkoztatás, akkor nincs az államnak bevétele sem, nem jelenik meg az adó és a járulék, amelyből finanszírozhatja a közjavakat és a szociális ellátásokat.
Ugyanakkor a munkaképes lakosság jelentős része kimarad a munkaerőpiacról, mert – hiába képzett – nincs szükség a munkájára.
A legnagyobb kihívás ezt a „rendszerhibát” orvosolni!

Szembenézés – szembe nézés?

Mennyi mindennel kellett ennek a kis országnak szembenéznie! Az elmúlt évtizedek során sokszor és sokféle képen! Mindenki tudja…, ha nem is tudatosan, de valahol a zsigereinkben ott motoszkálnak azok tudások, amiket igyekszünk elfeledni – vagy csak átfogalmazni, felmentést keresni saját magunknak saját magunk előtt.

De ezt a szembesülést nem úszhatjuk meg! A világ végletesen és végérvényesen megváltozott, még akkor is, ha erről nem nagyon szeretnénk tudomást venni!
Pontosabban fogalmazva: a világ változásainak pozitív összetevőit szívesen fogadjuk, élünk is velük, ám az árat — azt kevéssé vagyunk hajlandók tudomásul venni.
Hallgatom a HírTV-n az ország miniszterelnökét: Nincs baj! – mondja. Csak következetesnek kell lenni, érvényesíteni politikánkat. Idézem: „Az a helyzet, hogy ma Magyarország a maga 3,8 százalékos költségvetési hiányával a legkiszámíthatóbb partnerek egyike. Magyarország megbízható, komoly ország e pillanatban.” És a szemfényvesztés még folytatódik tovább. Elmondja, hogy hazánk teljesíteni fogja a 3 százalékra vonatkozó uniós előírásokat is. igaz ugyan, hogy ennek az ideje még kétséges, de a 2011-es és 2012-es célokat megvalósítjuk. Majd kisvártatva így folytatja: „Magyarország egy hazudós országnak néz ki, és nekem nagyon sokat kell dolgoznom, hogy azt a néhány dolgot, amit vállaltunk betartsuk. Ha ezt sikerül, helyre áll a bizalom, ehhez kell egy kis idő. Az is a mi malmunkra hajtja a vizet, hogy pénzről van szó. Nekünk nem segélyt adnak, hanem pénzt kölcsön. Keresni akarnak rajtunk, üzletelnek velünk, profitra számítanak a bennünket hitelező bankok, nemzetközi pénzintézetek etc. …A magyar gazdaság jól működik, van benne pénz, lehet vele üzletelni, akkor javul a megítélés…”

Persze értem én! Orbán Viktornak az a feladata, hogy megnyugtassa a polgárokat, hogy minden a legnagyobb rendben folyik. Azok a fiaskók, amelyeket napjainkban szenvedünk el, csak átmeneti tünetek, majd „egy kis idő múlva” minden maga lesz a tökéletesség.
Ez az ország oly sokszor hallgatott elszánt – kétségkívül jót akaró, ám többé-kevésbé dilettáns – vezetőire, hogy elfeledkezett arról, hogy e vezetőknek a szemébe nézve tudassa velük: a valóság nem ilyen!
A valóságot azok a szemek jelentik, amelyekben a könny és a kétségbeesés tükröződik például Felsőzsolcán. Nem látszik a beígért segítség, emberek tucatjai (sok tucat) maradt egyedül azzal a romhalmazzal, amit a júniusi ár hagyott maga után. Ezek a szemek ma nem az optimizmustól fénylenek!
A mai valóságunkhoz tartoznak azok a szemek is – ezekkel sem vagyok kibékülve –, amelyek egy kocsma mélyén, két fröccs között, arról diskurálnak, hogy az idei termést jobb eladni számla nélkül a román vagy albán felvásárlónak, mert így nem kell ÁFÁ-t fizetni, az egész összeg a zsebben marad. Legfeljebb az egy hektárra jutó termésátlag lesz egy kicsit alacsonyabb, de úgyis cudar idő volt, nem tűnik fel senkinek! Pedig ezekbe a kicsit vizenyős, fátyolos szemekbe is bele kell nézni időnként.
Szembe tudunk nézni egyszer már igazán Önmagunkkal?
Nem csak egyénenként, Te vagy Én, Ő vagy Ti! Hanem úgy az egész társadalmunk! Képesek vagyunk-e úgy szemlélni magunkat, ahogy vagyunk! Mintha kívülről szemlélnénk saját magunkat?
Dicsekedni azzal, amivel lehet, és bevallani azt, amit szégyellhetünk!
Bevallani, hogy nem vagyunk jól!
Bevallani, hogy a miniszterelnök szerint jól működő gazdaság mégsem működik olyan jól!
Bevallani saját magunknak, hogy oly mértékben elsajátítottuk a különböző rendű-rangú „mutyizások” technikáját, hogy szentül hisszük: ez a normális működés.
Bevallani, hogy el sem tudjuk képzelni, hogy ilyen-olyan szívesség nélkül is lehet üzletet kötni, hogy minden termék és szolgáltatás nem attól működik, ha „kenik”.
Bevalljuk-e már egyszer – szigorúan saját magunknak –, hogy bizony nagyon messze vagyunk még attól a polgári attitűdtől, amely a Lajtán túl olyan jellemző.
Bevallhatjuk-e már, hogy gyanakvás és előfeltételezések nélkül nézünk egymás szemébe?

A kérdések természetesen költőiek! Ám nem nélkülözhetők, ha normális, demokratikus, a gyerekeink és unokáink számára is élhető országot szeretnénk hátrahagyni!
Olyan szemeket szeretnék, melyek tiszták, amelyekbe „hátsó gondolat” nélkül lehet nézni, függetlenül attól, hogy azok tulajdonosa vezető politikus, képviselő, üzletember, közszolga, munkavállaló, vagy csak egyszerű barát, ismerős.

„Riszálom így, úgy is…, riszálom így is, úgy is”

Hazánk miniszterelnöke megtartotta „évadzáró” beszédét. Előtte azonban eleget tett egy berlini meghívásnak. Mindkét helyen komoly, nagy ívű beszédet tartott, hosszút! — hogy honnan, mely elődjétől vette a mintát rejtély (vagy talán mégsem?).
Tegyük egymás mellé a 72 óra alatt elhangzott beszédek részleteit, és próbáljuk meg értelmezni, kihámozni belőle, hogy a Nemzeti Együttműködés főkoordinátora mit is szeretne.
Nem könnyű, de hazánkban azért elegendően nagy hagyománya van a „sorok közötti” olvasásnak” – úgy látszik ennek is újra eljött az ideje.
Lássuk a medvét!
Berlin 2010. július 20-a: a Német Külügyi Társaság meghívására miniszterelnökünk előadást tart hazánk gazdasági, politikai helyzetéről az új kormány céljairól és törekvéseiről. A lehetőségeit a miniszterelnök úgy foglalja össze, hogy „…úgy kell mozognom, mint elefántnak a porcelánboltban”.
Ugyanakkor – tekintetbe véve az IMF-el és az EU illetékeseivel folytatott budapesti tárgyalásokról megjelent nyilatkozatok hangnemét – egészen más hangnemet ütött meg pénzügyi és gazdasági kapcsolatokat és hazánk vállalásait illetően. Nem győzte hangsúlyozni, hogy milyen állapotban – szerinte igen rosszban – vette át az ország irányítását, ám ehhez képest az elmúlt hónapok alatt döntő változásokat. Ugyanakkor Berlinből üzente a valutaalapnak, köszöni a mentőcsomagot, amely kihúzta az országot a bajból.
Arra most ne vesztegessünk időt, hogy berlini meghívóinak mit nyilatkozott a hazai szélsőségekről és azok kezeléséről. Elegendő annyi, hogy Európát okolta az egész kontinensen tapasztalható jobbratolódás miatt.
Budapest, 2010. július 22. A parlament ülésszakának utolsó napja, a nyári szünet előtt, a kormányfő felszólalásával kezdődött. (Várt is rá az egész T.Ház csaknem egy órát.) A zárójelhez csak annyi hozzáfűzni valóm van, hogy a protokollosok és a programszervezők sem álltak a helyzet magaslatán!
Ledöntötték a tabukat – hangsúlyozta OV –, hozzányúltak a bankokhoz, és már olyan erősek, hogy nem kérnek az IMF támogatásából sem, mert az októberben lejáró hitelszerződés megújításáról szó sem esett. Mindez az „józan ész” égisze alatt.
Mondott persze a miniszterelnök ennél ütősebbet is, miszerint: „kijelenthetjük, hogy a kormányzó erőknek több baloldali szavazója van, mint magának a szocialista pártnak.”
A legaranyosabb az volt, amelyben politológiai és szociológiai hiátusairól tett tanúbizonyságot.
„ A kormány a józan ész nevében arra vállalkozott, hogy ledöntse azokat a tabukat, amelyeket a XX. századi ideológiai viták mutattak.” Többek között eredményként könyvelte el a politikai osztály kisebbítését és az egykulcsos adót. Vége annak az időnek, amikor a bankok diktálnak, amikor a nagyok és ez erősek minden felelősséget az emberekre akarnak hárítani. Szükséges és igazságos, valamint hatékony a bankadó. Leszámoltak a jó erkölcsbe ütköző végkielégítésekkel, a hatalmas rezsiköltségekkel, sőt már nem tabu az elszámoltatás sem.
Továbbá lesz szociális akcióterv is, mert „senkit sem fogunk az út szélén hagyni” – mondotta a miniszterelnök.
Lássuk akkor az értelmezést, a sorok közötti mondanivalót, a buktatókat és csúsztatásokat.
Miután az új kormány 57 nap alatt három jókora pofont kapott, olyanokat, amelyek – ökölvívó kifejezéssel élve – rogyasztóak voltak, rá kellett jönniük, hogy az a fajta politizálás, amit itthon megengedhetnek maguknak a világban nem comme il faut, nem elfogadható. Sem gazdaságilag, sem politikailag.
Berlinben gyorsan visszakozott minden hazai problémával kapcsolatban, és biztosította hallgatóságát, hogy jó fiúként, az EU-ban elfogadott elveknek megfelelően fog kormányozni!
Mit mond ezzel szemben itthon alig több, mint 48 óra elteltével?
Ledöntöttük a tabukat, minden tiltakozás, jó tanács ellenére kikezdünk a bankokkal, kockáztatva a jövő hitelezésének folyamatosságát, amely a gazdasági kilábalás egyik tartópillére.
Az IMF-ről szó sem esik! Ez pedig azt jelenti, hogy az artista kötél és védőháló nélkül ugorja a szaltó mortálét a kupolában. Megeshet, hogy leesik, kitöri a nyakát, ám ezt nem tudja megakadályozni senki!
Kínos nem tudás állhat egy-két kijelentése mögött. No, jó, megengedően tételezzük fel, hogy a beszédírójának vannak hiátusai. Ugyanis azzal, hogy a képviselők – parlamenti és önkormányzati – számát lecsökkenti, az nem jelenti azt, hogy lecsökkentette a politikai osztályt. El kellett volna olvasni Szelényi Iván idevonatkozó műveit.
Hasonló derűt keltő, hogy a XX. század ideológiai vitáit meghaladja. Velős mondás! Sajnos több probléma van vele. Egyrészt a manapság használatos politikai ideológiák keletkezési ideje a XVII-XIX. század, másrészt pedig koránt sincs vége ezeknek. Sőt új politikai (filozófiai megközelítések) vannak születőben, főként ökológiai, szociológiai alapokon (itt nincs módunk ezek részletezésére a terjedelem miatt). Egy azonban biztos, nem az úgynevezett „centrális erőtér” az új politikai ideológia. Az nem más, mint a hatalomgyakorlás egy módszere.
Orbán Viktor nagy bajban lesz. Ugyanis nem elég jó sakkjátékos. Ez utóbbi ugyanis legalább öt lépére előre gondolkodik, tervez. A jövő évi büdzsé megalkotásában saját korábbi politikája akadályozza. Nem tud hitelesen hozzányúlni a nagy elosztórendszerek reformjához – ami biztosítaná 2011-re a három százalékos deficit cél elérését –, mert az saját maga akadályozta meg két évvel ezelőtt.
Ahelyett, hogy hagyta volna a korábbi kormányoknak elvégezni a „piszkos munkát”, nem ezt tette, hanem megakadályozta azt. Ezzel ugyan nyert egy csatát: tömegtámogatása megnőtt, ami választási győzelemhez vezetett. Ám vesztésre áll a háborúban, mert ma nem lépheti meg az elkerülhetetlen átalakításokat.
Két eset van: vagy kockáztatja politikai támogatottságát és végrehajtja a reformokat, vagy sodródik tovább populista politikájának árján, ám ekkor nem képes eleget tenni az országgal szemben támasztott követelményeknek.
Nincs más választása most, mint táncolni, mint a „Madagaszkár” csíkosfarkú makijai, elvonva a figyelmet a lényegről: „riszálom így is, úgy is… riszálom így is, úgy is.”

Fegyelem??? – Figyelem!!!???

Mostanában – pontosabban négy napja – egyik kitűnő szórakozásom azt figyelni, hogy a közlekedésben résztvevők miként nem figyelnek!
Szinte a sokat emlegetett állatorvosi lóhoz hasonlatos állapot alakult ki az utcánkban, mert az Önkormányzat városközpont rehabilitációt hajt végre. A részletek megtalálhatók a második kerület honlapján az alábbi link alatt: (http://www.masodikkerulet.hu/data/cms64861/ATT_2009_06_25_testuleti_ulesre.pdf.

Ebből fakadóan korlátozták az utca forgalmát a következő táblacsokorral: fentről lefelé: megállni tilos, zsákutca, behajtani tilos.
Ez a füzér már önmagában is mosolyt fakaszt minden gépkocsivezető ajkán, feltéve, ha értelmezi a látottakat.
Mert mit is látunk, és mit is jelent mindez:
1. „Megállni tilos” tábla azt jelzi, hogy az adott utca (rész) menetirány szerinti oldalán nem állhatunk meg gépjárművel.
2. „Zsákutca” jelentése: a végén nincs hova menni!
3. „Behajtani tilos” jelentése: az utca egyirányú, a tábla felől gépjárművel a behajtás tilos.
Mi a baj e kis csokorral?
Mindössze az, hogy egymásnak, ha nem is ellentmondanak, de zavarják az értelmezhetőséget. Nem lehet kitenni valamelyik táblát! A „Behajtani tilosat” azért nem, mert ha zsákutca, akkor az nem lehet egyirányú! (Mert akkor azok sem hajthatnának be, akik ott laknak. Egy zsákutca elvileg nagyon hosszú is lehet!)
Vagy nem kell kitenni a „Zsákutca” táblát, hiszen a Behajtani tilos úgyis megakadályozza a bejövő forgalmat.
„Megállni tilos” táblának még a zsákutca esetében is van értelme, ezzel nincs baj!
A gyakorlatban hogyan működik mindez?
A gépkocsivezetők 80 százaléka (20 gépkocsiból 17 – saját megfigyelés) minden további nélkül behajt a lezárt részre, és mintegy 100 méter megtétele után szembesül azzal, hogy egy kerítés állja az útját. Ilyenkor komoly szidalmak árán megfordul. Mivel a korábban érkezők a megállni tilos tábla ellenére az utca mindkét oldalán parkolnak, ez a manőver bizony komoly kormányforgatást és többszöri tolatást igényel (a kocsi nagyságától függően).

Mindezt azt mutatja, hogy állampolgári fegyelmünkkel alapvető problémák vannak! A kitett táblák (most függetlenül attól, hogy ésszerűen történi-e ez) valamely szabályok betartását követelik meg! Az esetek túlnyomó részében ezeket nem vesszük figyelembe, mert úgy gondoljuk, hogy a szabályok ránk nem vonatkoznak!
Az a teljesen hibás képzetünk alakult ki, hogy a szabadság körülményei között semmilyen korlátozást nem kell eltűrnünk, semmilyen szabályokhoz nem kell tartani magunkat.
Ezt az érzetet erősíti, sajnos, az a minta is, amelyet politikusaink mutatnak. (Törvények nyílt vagy burkolt átlépése, mondván, hogy a hatalomban levőknek még ehhez is „joguk” van. Lásd: kordonbontás, korrupció, hivatali hatalommal való üzérkedés, és még folytathatnánk a sort.)
E minta alapján a „kisember” is megenged magának kisebb nagyobb törvénytelenségeket, normaszegéseket.
Ez pedig a társadalom eróziójához, a demokrácia megcsúfolásához vezet. A demokrácia, a szabadság ugyanis nem parttalan, nem szabadosság. A demokrácia a fegyelem állapota, amelyben az egyén és csoport szabadsága addig terjed, amíg azzal nem sért más egyéneket vagy csoportokat. A társadalom pedig a harmonikus működése (az együttélés) érdekében szabályokat alkot. Ezek írottak, szankcionáltak, vagy íratlanok és közösségi, egyéni szankciókat vonnak maguk után (ez utóbbit nevezzük nemes egyszerűséggel közerkölcsnek).
Ez a kis mindennapi jelenség megmutatja azt, hogy az átlagpolgár miként viselkedik, milyen a közerkölcse. Bátran kijelenthetjük: siralmas.
Az olvasók természetesen kivételek! A példabeszédet – mint az inget – az veszi magára, akié! Attól pedig elvárható, hogy változtasson! Mindannyiunk és a maga érdekében!

213. Valami véget ért? – Reflexiók Török Gábor blogjára

Tisztelt Török Gábor!
Azt írja a második bekezdésben, hogy a kormány képes lesz-e érdemben változtatni az emberek fejében az életkörülményekről kialakult képen. http://torokgaborelemez.blog.hu/2010/07/19/213_valami_veget_ert

Nos a probléma valóban összetett, és azt hiszem, ez meghaladja a kormány lehetőségeit, kompetenciáit. Nem hiszem, hogy a FIDESZ képes lesz évtizedes elmaradásokat egy ciklus alatt ledolgozni.
Az évtizedes lemaradások alatt nem elsősorban gazdasági eredményességet értek, hanem a magyar társadalom alapszocializációját. Ez a társadalom soha sem volt – a szó klasszikus értelmében – polgári, és demokratikus. Magyarország társadalmi fejlődése, ahogyan ezt jó barátom, Bánlaky Pál tanár úr, megfogalmazta: „...társadalmunk (sajátossága) történetének (társadalomfejlődésünknek) többszörös megszakítottsága. ...” Nem részletezem, a tanulmány megjelent a : "SUB fehér ROSA — A kultúráért" című kötetben a Kultúraközvetítők Társasága kiadásában 2009-ben.
A lényeg az, hogy a társadalom az elmúlt két évszázadban (a XIX. század elejétől) soha sem volt képes a reform vagy forradalmi változásokat oly módon végbevinni, hogy az a társadalom egésze számára befogadott, követendő mintaként legyen jelen a mindennapi életében. Lehetne sorolni az elvetélt kísérleteket....
A magyar társadalom éppen ezért az elmúlt időszakokban nem volt képes elsajátítani a polgári demokrácia „szabályait”. Mindig is egy tekintélyuralmi rendszerben élt: „Ferenc Józsi”; „Horthy őkegyelmessége, a kormányzó úr”; „Rákosi atyánk” és „Kádár Jani bácsi”.
A tömeg – a társadalom túlnyomó többsége – mindig is feljebbvalóitól várta problémái megoldását. Ha ezt nem kapta meg, az esetek többségében belenyugodott alávetett helyzetébe.
A „létező szocializmus” paternalista politikája pontosan ezt a korábbi társadalompolitikát folytatta. Jellegzetes megnyilvánulása volt ennek az „aki nincs ellenünk, az velünk van” kádári jelszó.
Ez a mai társadalom ezt a kényelmes, felelősség nélküli világot sírja vissza azzal, hogy egy olyan politikai erőre szavazott, amely azt sugallta (hangsúlyozottan NEM MONDTA, CSAK SUGALLTA), hogy ha hatalomra kerülünk, minden gondodat megoldjuk.
Csakhogy a gondokat nem a kormánynak kell elsősorban megoldania, hanem magának a társadalomnak, azzal, hogy felelősen gondolkodik saját magáról, körülményeiről, teljesítőképességéről… és még folytathatnánk mi mindenről.
Az előző kormány nyolc év alatt nagyon sok hibát követett el (na, jó: bűnöket is), de ami a sok botrány között elsikkadt, az tulajdonképpen az a kommunikáció volt, amelyet Gyurcsány Ferenc nem csak őszödi beszédében, de korábban is, néhány megnyilatkozásában hangsúlyozott: a polgárok gondolkodásmódjának átalakítása a lényeg. A „csináljuk meg” szlogen is ezt üzente, csak éppen félreértették! (Ezért nem volt jó a fogalmazás!)
A mai magyar társadalom (legalább is annak több mint fele) olyan vezetőt vár és kíván, aki egy csapásra eloszlatja feje felől a felhőket; aki kisegíti, ha felelőtlenül eladósodott; aki gondoskodik arról, hogy kis hazánk tejjel-mézzel folyó Kánaán legyen.
Tudjuk: ilyen vezető nincs. Orbán Viktor sem az!
Még két ilyen fiaskó és a FIDESZ kormány elveszti hitelességét. Mert ahogy Ön is írta: pengeélen táncol! Nincs gyakorlati mozgástere. Ám a megszorító intézkedésekre rákényszerül, mert különben csődbe viszi az országot. Mindenképpen elveszti hitelességét, csak az a kérdés, hogy milyen mértékben. Júliustól már érezni fogják az emberek a SZJA „csökkentésének” vonzatait, azaz kevesebb lesz a borítékban az átlagjövedelemből élőknek.
A jelzálog- és devizahitelesek pedig máris érzik az e havi törlesztő részletekben Kósa Lajos elszólásának hatásait.
A megszorítások pedig megszorítások – még akkor is, ha a Nemzeti Együttműködés Rendszerének szószával öntik le. Ez utóbbiért semmit sem adnak a sarki boltban, ez nem alkalmas arra, hogy a gyerek szeptemberi iskoláztatási költségeit fedezze.
Nem akarok demagóg lenni a továbbiakban.
A FIDESZ csak úgy mászhat ki ebből a slamasztikából, ha még most beismeri: eltúlzottak voltak ígéretei, sem a nemzetközi környezetet, sem a hazai lehetőségek nem alkalmasak arra, hogy megváltsa szeretett népét.
Minél jobban elhúzza e beismerés nyilvánosságra hozatalát, annál nagyobb lesz a hitelvesztése, annál több támogatót veszít el.
Igen! ez halálos veszélyt jelent számukra. De Nekik kell eldönteni: presztízsveszteséggel, de hatalmon maradni, és a ciklus végére visszaszerezni a renomét, vagy elhúzni a problémák nyilvánosságra hozatalát és – megváltoztatott Alkotmány és választási rendszer ellenére – kiírni magukat a magyar politikai életből, mint ahogyan azt az SZDSZ is tette.

A nem gondolkodás ártalmas!

Hétfő reggel fél nyolckor ülök a számítógép előtt, és meredek a képernyőre. Kedvenc gazdasági oldalam percről percre mutatja – a tőzsdék nyitásával párhuzamosan –, hogyan esik a forint árfolyama gyakorlatilag minden valutához képest.
Persze erre lehetett számítani:
http://kapcsolat.hu/blog/napi_komment_28._-_tenyleg_megartott_a_meleg

Ám ez az esés mégis csak durva! És még nincs vége a napnak.
A reggeli híradásokban megpróbálják a szerecsent mosdatni, ahogyan azt még vasárnap este a televízióban (M1) szegény Matolcsy György is megpróbálta. Azt bizonygatta – elég szánalmasan –, hogy bizony itt különböző „gondolkodásmódok” ütköztek, ezért volt a tárgyalás nem éppen sikertelen, ám eredménytelen. Majd még folytatják azokat – biztosította nézőket. Az egész valahogy azért volt visszás, mert az interjúalany mondatai és metakommunikációja szöges ellentétben állt egymással.
Hallgatom ma rádióban az egyik felkért szakértőt: összehordanak hetet-havat a tárgyaló delegációk kompetenciáiról és a döntéshozókkal való összefüggésükről. Először ezt hittem nem jól értek valamit, de rájöttem: igen, jól értem, a félrebeszélésnek olyan fokával állok szemben, ami már-már művészi értékű.
Ebben a folyamatban ugyanis teljesen irreleváns, hogy az IMF és az EU delegációja „döntéshozó-e vagy csak jelentést készít a döntéshozóknak”.
A folyamat lényege: a tárgyalások eredménytelensége, azaz hazai részről kénytelenek továbbra is betartani a hiányszámokat, továbbá olyan költségvetést készíteni, amely jövőre biztosítja a további hiánycsökkentést. MINDEN MÁS CSAK DUMA!
Már látom magam előtt, ahogyan egyre többen esnek kétségbe – köztük barátaim is – a devizában felvett kölcsönök törlesztő részletei miatt. (E pillanatban 213,53 a CHF és 289,07 a €, azaz mióta írom a cikket ¬ – kb. 20 perce – azóta is már 1 forinttal romlott az átváltási arány). Nem mindegy ugyanis, hogy eurónként 12 forinttal, CHF-enként pedig 9 forinttal fizetnek többet havonta az adósok.
Ha eddig az ellehetetlenülés határára kerültek ezek a személyek és családok, akkor ez a fiaskó most a tönk szélre és a csődbe sodorta őket.
Ezt nem lehet semmivel sem megmagyarázni!
A kormányzás alfája és ómegája ugyanis – ideális esetben, de még az elvárható optimális szinten is – az, hogy képes vagyok cselekedeteim, döntéseim következményeinek felmérésére. Úgy látszik országunkat ma irányító politikusaink erre képtelenek.
Az előrelátás, a külső körülmények, az ország adottságainak felmérése meghaladja képességeiket! Ezzel nagyobb rombolást visznek végbe, mintha lassan, de megfontolva, GONDOLKODVA közelítenének céljaikhoz.
Az elefántot nem azért nem engedik be a porcelánboltba, mert nem fizetőképes, hanem ezért, mert az általa vásárolni kívánt nipp nincs arányban az általa okozott kárral.
Úgy látszik, ma az elefántok berontottak a porcelánboltba!
Ps: 2010. 07.19-én 08.20-kor az árfolyamok: CHF=213,57; USD= 224,3; €=289,07.
Szép napot, ha már kívánhatunk valamit!

Nyár, meleg – csak hőguta?

Hetek óta meleg van. Az embernek még a gondolkodás is nehezére esik. Ennek ellenére nem megy el az ember a mindennapok eseményei mellett. Csak azon gondolkodik el, hogy érdemes-e kommentálnia azokat.
Régebben ezt az időt „uborkaszezonként” emlegették, mert a nyári szünetek miatt nem történt semmi érdemleges. A politika is elvonult nyári szabadságra, mindenki – polgár, vezető és vezetett – pihegett vagy jól (kevésbé jól) megérdemelt pihenését töltötte.
Manapság azonban úgy tűnik már ez sem az igazi!
Teljes erővel dübörög a politikai gépezet. Most éppen az IMF és a kormány tárgyalásain van a sor. A kiszivárgó részletek – ki tudja mennyi a valóságtartalmuk – szerint az új kabinet már megint magyarázkodásra és szerecsenmosdatásra kényszerül.
Hiába: nagy úr a pénz és a gazdaság. Úgy látszik a nagy elánnal bevezetett „kormányzás” egyes intézkedései csak propagandisztikusak, a valóságban nem lehet őket eredeti formájukban végrehajtani. Egyre több ilyen „intézkedés” fut zátonyra. Ez pedig a kapkodás és a meggondolatlanság jele. Beterjesztenek törvényeket a T. Ház elé, amely mögül hiányoznak az elemzések és a hatásvizsgálatok.
Amikor pedig mindezek a hátrányok (lehetetlenségek) kiderülnek, akkor a válasz vagy dacos ragaszkodás, vagy a szintén kapkodó módosítás.
Valahogy nincs ez így jól!
Igaz, hogy bizonyos külső körülmények, adott esetben, gyors intézkedést követelnek. De az ország kormányzása mégsem lóverseny! Nem arról szól, hogy hübelebalázs módjára kell törvénykezni, „kerül, amibe kerül”.
Nem kellene, hogy a polgárok a nagy meleg mellett még ettől is gutaütést kapjanak.

Híresek vagy hírhedtek?

Emailt kaptam ma egy régi jó ismerősömtől (barátomtól). Érdekes írást továbbít, amely forrását az amerikai Magyar Népszava Szabadság újságban jelöli meg. És valóban! Az eredeti fellelhetőség:
http://nepszava.com/index.php. Kíváncsi olvasóim most nyomban tekintsék meg!
Már csak azért is, mert általában a magyar emigrációt sok mindennel meg lehetett vádolni az elmúlt esztendőkben, csak azzal nem, hogy elfogultak lettek volna a „baloldali kormányzatokkal”.
Kivesézve a weblapot néhány magyar – határozottan demokratikus elkötelezettségű, de nem feltétlen „baloldali” – szerzővel találkozhatunk.

Ez az egész, úgy önmagában, és kommunikációs korunk körülményei között, nem is volna érdekes, hiszen ma már az információban nincsenek határok (vagy ha vannak, azok elég légiesek, áttörhetők).
Ami mégis megérdemel néhány gondolatot az az, hogy a mostani kormány szentül hiszi, hogy amit itthon végbevisz, az „házon belül” marad.
Nem számol azzal, hogy ma már nincsenek határok – pedig erre rádöbbenhetett volna akkor, amikor két prominensének kisebb és nagyobb nyilvánosság előtt elejtett szavai megrengették a budapesti tőzsdét és a forint árfolyamát –, cselekedetei, nyilatkozatai, politikája a világ nyilvánossága előtt zajlik.
Nem lehetséges kettős politikát folytatni, egyet „hazai használatra” a másikat pedig a nemzetközi közvéleménynek, üzleti és politikai köröknek címezve. Ez csak azt eredményezheti, hogy a Magyar Köztársaság kormánya – élén a miniszterelnökkel – hitelét veszti, komolytalanná válik. Ennél nagyobb veszély pedig ebben a képlékeny gazdasági helyzetben nem fenyegethet minket.
Elgondolkodtatja a világpénzügyi piacait és vezető politikusait. Mit is akar valójában a magyar kormányzat? Melyik megnyilvánulásának higgyenek?
Annak, amely a nemzetközi fórumokon biztosítja a partnereket arról, hogy a vállalásaikat teljesítik és igyekeznek olyan gazdaság és belpolitikát megvalósítani, amely „EU-konform”, vagy annak, amely negligálja a nemzetközi fórumokat és szembe megy az európai kibontakozási politikával.
Ne higgyük, hogy a nemzetközi politikai elemzők elfeledték a mostani miniszterelnök korábbi (ellenzéki) megnyilvánulásait, a tusnádfürdői elemzéseket és víziókat. (Pl.: „…van élet az Eu-n kívül is!”)
Mi (magyarok, általában) meg vagyunk győződve arról, hogy egy okos, alkalmazkodni képes nemzet vagyunk. Van is ebben valami, hiszen már több mint ezer éve éljük át és túl a Kárpát-medence viharait. Büszkék vagyunk arra, hogy számos tudósunk kapta meg a Nobel-díjat. Csak azt feledjük el, hogy az egyetlen Szentgyörgyi Albert kivételével, mindegyik külföldön végzett munkássága – kutatása, eredményei – alapján vált kitüntetetté. Nem igazán dicsekedhetünk azzal, hogy kitűnő elméinknek kiemelkedő mozgásteret biztosítunk itthon!
Gyakran idézzük azt az amerikai mondást, miszerint „a magyart arról lehet megismerni, hogy utánad lép be a fogóajtón és előtted lép ki”. Ezt szeretjük úgy interpretálni, hogy milyen „ügyesek” vagyunk. Az eredeti mondás azonban ennél sokkal pejoratívabb, arról szól, hogy bizony hajlamosak vagyunk törtetni, a szabályokat áthágni, nem figyelni környezetünkre.
Azt kellene már egyszer eldönteni, hogy miként szemléljük saját magunkat!
Képesek vagyunk-e „kívülről nézni” magunkat, elfogadni mások véleményét, vagy megmaradunk annál a korántsem valós, illuzórikus képnél, amelyet olyan szépen felépítgettünk hamis nemzettudatból és eltorzított történelmi tényekből.
Ha ezt el tudjuk egyszer dönteni – és politikusaink is eszerint cselekszenek –, akkor kiderül, hogy híresek vagyunk-e vagy hírhedtek!

Fogalmak – amelyekkel nincs mit kezdeni

Olvasom a híreket, hallgatom a rádiót. Most éppen azt, hogy Szlovákiában a MKP (tévedések elkerülése végett: nem a Magyar Kommunista Párt, hanem MAGYAR KOALÍCIÓ PÁRTJA) magát a hatalomra lépett Radičova jobbközép kormányának parlamenten kívüli jobboldali ellenzékeként definiálta magát. Elgondolkodtam. Nem először. Politikai diskurzusaink során használt fogalmainkról.
Jó, rendben van. Van egy kétszázados beidegződésünk a Nagy Francia Forradalom (1789) óta, amelyek alapján meghatároztuk azt, hogy bizonyos politikai erők (programjaik alapján) milyen értékeket képviselnek. Így kerülnek a mindenkori virtuális (és valóságos) parlamenti patkók jobb vagy bal oldalára.
A gondolkodás valódi tárgya azonban az, hogy helytállóak-e ezek a fogalmak?
Kétszáz év nagy idő! Különösen az utolsó száz esztendő forgatta fel a világot fenekestől. A második és harmadik (ki hogyan számolja) technikai forradalom; a világháborúk és az azt követő helyi háborúk sokasága; a XX. század utolsó negyedének elképesztő tudományos és technikai fejlődése; a világ először kettészakadása (politikailag), majd három részre bomlása (gazdaságilag); az úgynevezett „fejlett világ” társadalmainak hihetetlen strukturális átalakulása… és folytathatnánk a sort!
Mindezek azt eredményezték, hogy olyan körülmények jöttek létre, amelyekről korábban nem álmodhattunk (vagy ha igen, az a science fiction körébe tartozott).
Hatalmas eredmények, gazdagság és megállapodottság az egyik oldalon, elképesztő szegénység, fel nem fogható nyomor és nélkülözés a másik póluson, középen pedig egy feltörekvő világ, amely egészen más szemmel és értékrenddel nézi glóbuszunkat.
Ezek a változások a jó öreg Európában – annak politikai, társadalmi életét leíró társadalomtudományokban – szinte semmi érdemleges változást nem hoztak. Pedig a változásokat érzékeljük. Itt vannak a saját életünk mindennapjaiban.
Mégsem! Csak azért sem vagyunk hajlandók megszabadulni jól bejáratott fogalmainktól.
Pedig érzékeljük, tapasztaljuk – és küzdünk is vele –, hogy egyre kevésbé alkalmasak arra, hogy leírjuk vele mai valóságunkat.
Gondoljunk csak bele: az elmúlt 20-25 évet a jelzős szerkezetek korának tekinthetjük a politikai életben. Nem munkáról beszélünk, hanem a „munka világáról”, nem munkásról van szó, hanem „munkavállalóról” és „alkalmazottról”. Már nem mezőgazdaságról és parasztról szól az elemzés, hanem az „agráriumról”. Sorolhatnánk még a példákat napestig.
Persze, szinte hallom az ellenérveket, hogy ezek csak manírok, finomkodások, a politológia új terminus technicus-ai.
A véleményem szerint nem! A problémát abban látom, hogy a XX. század második felétől oly robbanásszerűen változtak meg a társadalmi körülmények, amelyeket a társadalomtudomány fogalmi apparátusa nem volt képes követni. Nem keletkeztek új fogalmak az új körülményekre. A politikai elit és a társadalomtudomány (egyébként őrizve a tudományosság e területének konzervativizmusát) továbbra is használta a XVII-XIX század között született fogalmakat.
A baj csak az, hogy manapság elértünk egy olyan helyzethez, amikor a ma jelenségeit már képtelek vagyunk leírni a régi fogalmakkal.
Ha pedig leírni is képtelenek vagyunk, hogyan várjuk el magunktól, hogy értelmes válaszokat adjunk a kihívásokra?

„AZ EMBER OLVAS”

A fenti idézet egy barátomtól származik – a Ráday Könyvesház vezetőjétől (bár ez itt és most, nem a reklám helye) –, és meg is jelenteti azt a könyvekhez adott ízléses könyvjelzőin is.
Olvasni egyszerre öröm és tanulás, amiről tudjuk ma már, hogy nem csak a „jó pap” tulajdonsága.

Nemrég kaptam meg egy érdekes Naplót. Ortutay Gyula 1937-től 1977-ig vezetett feljegyzéseinek szerkesztett, családi és egyéb fotókkal illusztrált, három kötetes változatát.
Nagyon érdekes olvasmány. Hű képet ad a múlt század közepének és harmadik negyedének viszonyairól, arról, hogy a magát értelmiséginek tartó ember, miként harcol saját ideáiért, hogyan változik gondolkodása a társadalmi-politikai változások hatására.
A kísérő fülszöveg szerint: „Egy magyar politikus és tudós vallomása arról, miként szolgálta ki a 20. század értelmiségi elitje a politikai hatalmakat.”
Nem tisztem „megvédeni” a szerzőt, de Ortutay Gyulát sokkal inkább tudósként lehet tisztelni, mint politikusként. Nem arról van szó, hogy nem vállalt politikai szerepet, mert vállalt. De olyan szerepet sohasem, amely kompromittálta volna. A tudós szakértelmét bocsátotta a hatalom rendelkezésére. És furcsa mód nem elsősorban a politika profitált munkásságából, hanem a magyar tudományosság.
Érdekes a Napló abból a szempontból is, hogy beszédes a szaggatottsága. A legkritikusabb időszakokban nincsenek bejegyzések. Amit persze a mi generációnk – ötvenesek, hatvanasok – természetesnek vesz, mindenféle ismert okokból. Háború, az újjáépítések, a rákosi-korszak kiépülése…
Ami nagy erénye a szerkesztésnek, hogy igen bőséges jegyzetapparátussal dolgozik, így azoknak is érdekes élményt – sok-sok ismeretet – ad, akik még meg sem születtek akkor, amikor a Napló szerzője elhunyt.
Ortutay végrendeletében meghagyta, hogy a napló csak halála után 30 évvel kerülhet nyilvánosságra. Külön köszönet illeti a naplót gondozó fiát – Ortutay Tamás szobrászművészt –, hogy sajtó alá rendezte a feljegyzéseket!
Így a ma olvasója szembesülhet azzal, hogy ez az ízig-vérig értelmiségi – a magyar néprajztudomány megkerülhetetlen tudósa –, miként létezett a világháború előtt és a „létező szocializmus” éveiben. Mit várt el tőle az akkori politika, mi volt a legszemélyesebb véleménye minderről.
Kitűnő, pár soros jellemzéseket olvashatunk kortársairól, prominens és kevéssé ismert személyiségekről.
A Napló persze szubjektív! Ortutay elsősorban saját magára és családjára koncentrál benne. Cselekedeteit, a vele történteket saját szemszögéből ítéli meg.
Mindezek ellenére lebilincselő az olvasmány. Műfaja is lehetővé teszi, hogy olvasója „csemegézzen” belőle. Le-letegye, majd ismét beleolvasva felelevenítse a kort (vagy megismerje azt).
Ajánlom ezt az élményt mindenkinek, aki kíváncsi rá, hogy honnan jöttünk, mit hagytunk magunk mögött.

Adria, hagyományok, vendégszeretet – magyarságtudat

Elöljáróban: nagyon szeretem az Adriát. Az isztriai-félsziget ékszerdoboz városkáit, a nagyobbak (Pula) évezredes múltját. A Közép- és Dél-Adria partmenti városait, műemlékeit, a köves tengerpartokat.
Láttam az Adriát akkor is, amikor az ország többi részét háború dúlta. Az ott élő emberek mégis bizalommal fordultak az idegen felé, nyoma sem volt gyanakvásnak. Szegényesebb volt a kínálat, mint egy-vagy két évvel korábban (vagy napjainkban), de megtettek mindent, hogy a látogató jól érezze magát.
Szóval többedszer megyek vissza a már ismert – de meg nem ismert – helyekre, hogy újra meg újra felfedezzek valamit, amit még nem vettem észre.
Így vagyok Rovinjal is. Vagy tizenöt évvel ezelőtt utaztam oda először, még az újonnan megalakult Szlovénián keresztül, mert a Zágráb-Karlovac autópálya még nem volt egészen biztonságos. A bujei ideiglenes határátkelőn (akkor még csak 2-3 lakókonténer és beton terelőelemek jelezték, hogy a félszigeten ezután már két önálló állam osztozik) gyors volt a vizsgálat.
Várt az öreg város. Mint mindenki, én is nagy előkészületeket tettem: már az utazás előtti napokban, hetekben „felkészültem” a városból. Kutakodtam könyvtárban, utazási katalógusokban és útleírásokban, eldöntve azt, hogy mit kell „feltétlen” megnéznem.
Aztán beértem a városba és mindez egy pillanat alatt felborult. Elkapta az embert az a semmivel össze nem hasonlítható feeling, melyet Rovinj áraszt.


A kis félsziget dombjára épített óváros – a maga 450 méteres hosszával és 250 méteres legnagyobb szélességével – a girbegurba, keskeny sikátoraival és utcácskáival, amelyet az évszázadok alatt simára koptatott mészkővel fedtek, felülírt minden előzetes elhatározást.
Nem kell ide bedekker! Csak az kell, hogy hagyd magad elvarázsolni! Az apró üzletek, kis italkimérések, a félsziget tenger felőli oldalán a kis kiülők, ahol jó mediterrán szokás szerint megihatod a kávéd vagy a hűtött söröd, tüzes isztriai vörösborod…
Kell ennél több?


Persze, hogy kell! Az óváros legmagasabb pontján ott büszkélkedik Szent Eufémia temploma. A külön álló campanile mutatja a velencei rokonságot. Erre sok egyéb jel is utal, a városkaput őrző szárnyas oroszlánok bizonyítják, hogy e kisváros bizony hosszú ideig élt (és gazdagodott is) velencei befolyás alatt.
A templom többször is átépült az elmúlt évszázadok alatt. A mostani barokk templom építését 1736-ban fejezték be a X. századi háromhajós korai román stílusú helyén. A magas, hófehér falak kövei között felfedezhetők az eredeti templom maradványai.
A templom belső a barokk minden jellegzetességét felvonultatja. A jobboldali apszisban található a névadók szarkofágja. A falakon körben freskók mesélik el Szent Eufémia történetét, mártírumát, koporsójának csodálatos utazását és partot érését a város falainál.
Megfog a történet, megfog a hely.
A csendes esti – inkább kora éjszakai – borozgatás és diskurálás közben fogalmazódik meg: micsoda múlttal, micsoda hagyományokkal, kulturális értékekkel rendelkezik ez a város.
Valahogy elcsendesülnek bennem az otthon nemrég hallott szittya és ősmagyar hagyományokról szóló nagyhangú szavak.
Hogy is van ez?
Szegény lányt (mármint Eufémiát) mint egy jeles bizánci nagyság lányát és őskeresztényt, Constantius vetette az oroszlánok elé – úgy az időszámításunk után 301-ben. Mivel, a monda szerint, az oroszlánok megszelídültek pillantása erejétől, a császárnak nem volt más választása: kerékbe törette. A hívők azonban a keresztény szertartás szerint megadták számára a végtisztességet. Sokáig rejtegették a mártír földi maradványait. Az első egyházszakadás (khalkedoni zsinat- 451) után a keleti egyházban nem tartották biztonságosnak tovább őrizni a mártír földi maradványait. Így elkezdődött egy csaknem 300 évig tartó bolyongás a földközi tenger medencéjében. Időközben a római pápa szentté avatta Eufémiát. Szarkofágja a helyi legendák szerint 700 körül ért partot Rovigno partjain.
Mi is az érdekes ebben a történetben a mi számunkra?
Az idő és a keresztény hagyományok.
Amikor 700 körül a már szentként tisztelt Eufémia szarkofágját szállító hajó kiköt Rovinjban, ott már egy viszonylag erős keresztény közösséget talál, olyat, amelyre a pápa rábízhatja egyik szentjének oltalmazását.
Hol voltunk mi ebben az időben?
A történelmi kronológia szerint a magyar törzsek ekkor valahol a Kaukázus környékén éltek, és éppen függetlenedtek a kazár birodalomtól. Két évszázaddal később, a IX. században a magyarság (a törzsszövetség) az Etelközben élt félnomád életet.
889-ben éri az első besenyő támadás, amely nyugat felé szorítja. Ekkor már kapcsolatba kerültek a bizánci birodalommal, és Bölcs Leo császár szövetségeseként a bolgár törzsek ellen vonultak hadba 895-ben. Igaz ugyan, hogy a bolgárok időközben kibékülnek Bizánccal, és Bölcs Leo magára hagyja a magyar haderőt, amelyet meg is vernek a bolgárok. Ez utóbbiak szövetségesei, a besenyők pedig újabb támadásukkal a Kárpát-medencébe szorítják a magyar törzseket.
A következő csaknem száz évet a kalandozások korának hívjuk, amikor a barbár magyar törzsek Velencétől Dél-Itáliáig, Lombardiától Burgundiáig végigdúlták Európát. „A magyarok nyilaitól ments meg Uram minket” – szólt a sokat idézett fohász.
Igaz, magunk ezeréves hagyományaira jogosan vagyunk büszkék! Géza és Vajk megteremtette az akkori modern Magyarországot. De milyen áron? Szépen elmeséli ezt a történetet Szabó Magda „Szép, fényes nap” című drámája.
Mindent összevetve: a történelem arra tanít minket, hogy megfelelő tisztelettel tekintsünk szomszédainkra, azok örökségére, amely lehet, hogy régebbi, mint ahogyan azt hisszük (vagy helytelenül) tudjuk!

Jó erkölcs és a pénz szaga

Forrnak az indulatok a legújabb törvénytervezet körül, amely a „jó erkölcsbe ütköző módon juttatott jövedelmek tekintetében a törvény, az adott adóévtől kezdődően, külön mértékű kötelezettséget” állapít meg.
A dolog – engem, mint laikust – komoly gondolkodásra késztet.
Először is: miként lehet törvénybe iktatni egy amorf, semmiképpen sem objektív tényezőt: az erkölcsöt. Mert mit is tekintünk erkölcsnek? Egyszerűen fogalmazva azt a nem írott normarendszert, amely a társadalom mindennapjainak együttélési és viselkedési normáit tartalmazza.
Ám az erkölcs változik. Változik minden nap, ahogyan körülményeink és felfogásunk is változik. Egészen más erkölcsi elvet (magatartási és életvezetési szabályokat) vallanak például a magyar társadalom különböző csoportjai. A legpregnánsabb példa ebben a tekintetben a különböző egyházakhoz és felekezetekhez tartozók által követett etika.
Folytathatnánk a sort azzal is, hogy az állandóan megújuló tudás és életforma is változtatja mindennapi erkölcsi felfogásunkat. A legjellemzőbb erre a szexualitáshoz kapcsolódó nézeteink gyökeres változása az elmúlt 25-30 évben, a ’60-as évek szexuális forradalma óta.
A nálam fiatalabbak el sem tudják képzelni, hogy milyen felháborodást váltott ki anno, ha valaki becsempészett a határon – és akkor ezekre vadásztak a határ őrzői – egy-egy „imperialista fertőt” közvetítő ártatlan PlayBoyt.
Vagy egy szintén évtizedes példa: miként ítélte meg a vállalkozásból szerzett jövedelmeket a korai ’50-es évek közvéleménye, és a késő kádár-kori Magyarország. A különbség óriási. Míg a Rákosi-korban az önállóan gazdálkodó, közepes nagyságú földtulajdonnal rendelkező parasztságra rásütötték a „kulák” bélyeget (ezt a társadalom többsége támogatta, magáévá tette), és adott esetben még szabotázzsal vádolva börtönnel fenyegették, addig a késő kádár-kor társadalma elfogadta, sőt igényelte és megbízott a „maszek”-ban.
Persze megmaradt azért egy bizonyos távolságtartás a magán szektor és a „közös tulajdon” között. Ez utóbbit a hivatalos és az általános vélekedés is „előbbre valónak” tekintette, de már nem jelent meg sem a politikai és közéletben sem a magánszférában az adminisztratív elutasítás. Sőt: bizonyos területeken már az állam is pártfogolta az egyéni kezdeményezéseket és a polgárok boldogulását. (Lásd: Gazdasági MunkaKözösségek, egyéni vállalkozások, gebinek stb.)
Mindezek elindítottak a magyar társadalomban egy – az addigi „hivatalos, egyenlősdi politikával” ellentétes – folyamatot, a jövedelmek differenciálódását. Megjelentek a társadalmi átlagtól nagy mértékben eltérő jövedelmek, amelyek bizony kiváltották a zöm irigységét. Ekkor született meg az azóta is emlegetett SI-faktor (sárga irigység). Ennek a mozgatója pedig az a propaganda volt, hogy a ez egyenlő munkáért egyenlő bér jár. Függetlenül attól, hogy az a munka anyagilag értékteremtő, hasznos és hatékony-e, avagy éppenséggel csak azt a célt szolgálja, hogy a hivatalosan nem tűrhető munkanélküliséget álcázza, így felesleges, kontraproduktív. A mérce az volt, hogy „ledolgozom a nyolc órámat” ezért valamiféle munkabért kapok, és ennél többet ne nagyon kapjon senki. Ez a szegénység egyenlősége volt. E gondolkozás – mint erkölcsi érték – meggyökeresedett, és mind a mai napig él és hat a közgondolkozásban, a közerkölcsben.
Gondoljunk csak arra, hogy még ma is számtalanszor halljuk, szűkebb tágabb környezetünkben, hogy „ennyi pénzt tisztességes úton nem lehet keresni”.
A rendszerváltás óta eltelt húsz év. Ezalatt sem tanultuk meg, hogy bizony a különböző munkáknak (tevékenységeknek) különböző az áruk, aszerint, hogy mennyire hatékonyak, innovatívak vagy keresettek.
Szociálisan érzékeny vagyok, elismerem, hogy vannak olyan vállalkozások, munkaadók, akik szégyenteljesen alacsony bért fizetnek egy-egy munkáért. De azért valljuk be – legalább magunknak –, hogy egészen másfajta tevékenység egy supermarketben feltölteni a polcokat, mint számítógépes programokat írni vagy egy nagyvállalatot vezetni. A legjobb példa erre a budapesti metro építésvezetőjének esete. Ő egyedi a maga szakmájában, elismeri ezt az egész világ, Indiától az Egyesült Államokig. Olyan tudással és tapasztalattal rendelkezik, mint senki e világon. Ezt a tudást meg kell fizetni. Mert ha nem használom fel ezt a tudást, akkor sokszorosan nagyobb kár és veszteség érhet, mint amennyi e tudás ára!
De sajnos az SI-faktor működik, és sokan bizony nyomdafestéket nem tűrő módon átkozzák a főpolgármestert, hogy szerződtette a szakembert (akiről még csak annyit kell feltétlen tudni, hogy magyar). Hiába: senki sem lehet próféta saját hazájában!
Miről szól mindez? Arról, hogy vannak, akik mind a mai napig nem értik meg:
Nem az a baj, hogy ha valakit megfizetek a kiemelkedő munkájáért!
A baj az, hogy újra elővették az egyenlősdit, és végiggondolatlanul, a hatások elemzése nélkül próbálják érvényesíteni azt, egy elavult, idejétmúlt „erkölcsre” hivatkozva.
Ez a közepes tehetségű (ad absurdum tehetségtelen), irigy, hozzá nem értő emberek sajátossága.
Lehet óvni a köz vagyonát és pénzét más módon is. Csakhogy az hozzáértést, elemzést és tudományos alapú (jogi, közgazdasági, technikai) törvénykezést igényelne!
Ez valahogy hiányzik! De van helyette SI-faktor, a nép nagy örömére!Mert a nagy jövedelem ugyan erkölcsileg büdös, de olyan jó lenne…, és a pénznek nincs szaga!

Szégyenfal - a város szégyene

Azt olvasom a sajtóban, hallom rádióban (Kossuth rádió, Déli Krónika), hogy Hódmezővásárhely Polgármesteri Hivatala egy közel 300 fős listát tett közzé, névvel, lakcímmel és egyéb, pl.: az egészségügyi állapotra utaló adatokkal a város honlapján.
Tette mindezt azért, mert a lista érintetjei nem vették igénybe a szociális ellátások egyes fajtáit (ingyenebéd, gyógyszertámogatás stb.) vagy nem jelentek meg a közhasznú munkával kapcsolatos összeíráson.
Az illetékes a komoly felháborodás ellenére védeni próbálta a védhetetlent, nevezetesen arra a paragrafusra hivatkozott, amely szerint a közpénzek elköltését "láthatóvá" kell tenni a választópolgárok részére.
Természetesen nem elsősorban az érintettek tiltakoztak -- hiszen hátrányos helyzetükből fakadóan többségüknek nincs és a közel jövőben nem is valószínű, hogy lesz internet elérésük --, hanem a különböző jogvédő szervezetek, közöttük a TASZ is. Az Ombudsman is jelezte a gyakorlat törvénysértő voltát.
Természetesen a hivatalos reagálások (élükön a FIDESZ frakcióvezetőjével, a város polgármesterével) elutasították a kritikákat.
Mi is a bajom ezzel a hírrel és a hivatal gyakorlatával?
Elsősorban az, hogy ma olyan törvényeket alkotunk, amelynek értelmezése lehetővé tesz ilyen anomáliákat. A törvény ugyanis azt írja elő: az önkormányzatnak közzé kell tennie, hogy forrásait mire használja fel. Például: szemétszállításra XY vállalkozónak (vagy társaságnak) "z" forintot fizet ki (havonta, évente). Vagy: mennyibe kerül a közösségi intézmények fenntartása: iskola, orvosi rendelő, a hivatal, a városi strand vagy bármely intézmény. Közzé kell tenni azt is, hogy szociális segélyezésre mennyit költ a város.
Mindezt meg kell tennie, de nem úgy, hogy közben megjeleníti a segélyezettek nevét, a különböző intézmények dolgozóinak bérét a bérlista szerint.
Ez a gyakorlat szembe megy a legelemibb emberjogi gyakorlattal.
Nem sokára esetleg azt tapasztalhatjuk majd e kies városban, hogy azokat, akik segítségre szorulnak majd valamiféle megkülönböztető jellel látják el, hogy mindenki lássa róluk, hogy a "közösség pénzéből" élnek.
Sötét múltat idéz ez a gyakorlat!
Remélem ez az eset egyedi marad kis hazánkban és olyan rövid élető lesz, mint a város mellett folyó Tisza virágjainak szárnyalása.

Hanyas vagy?

(Szilágyi György bocsánatában bízva!)

Hanyas vagy? 51-es? Mi félszavakból értjük egymást.
Ugyanazt a nótát fújjuk, nem igaz?
„Néha furcsa hangulatban az utcát járom egymagamban”
Emlékszel, nekünk gyermekkorunkban mindig a szép jövőről meséltek.
Néha mozgalmi dalokat énekeltek a fülünkbe, mi pedig a legdivatosabb dizőz nótákat fújtuk:
„Oly távol, messze van hazám…”
Nekünk anyánk nem is énekelt.
Mi bölcsödébe, óvodába jártunk. Mi vagyunk a Ratkó-nemzedék.

A nagymama mindig a régi időkről beszélt. A háború előttiről.
Hogy akkor milyen nehéz volt.
Hogy akkor milyen jó volt
A nagypapa sohasem heverte ki igazán a hadifogságot.
A nagypapa 20 évvel később a háborúba halt bele. Ott kapta a szilánkot.

Mi már emlékeztünk sok mindenre. És sok mindent nem értettünk.
Láttuk a tankokat ’56-ban a belvárosban, és a József Központ előtt.
A Parlament előtt.
Mi ötévesen ősszel a pincében éltünk.
Nekünk lelőtték az apánkat, a nagyapánkat, amikor kenyérért mentek.
Soha, senki nem kért bocsánatot.

Mi félszavakból értjük egymást.
Azt mondom kisdobos, azt mondod hat pont.
Azt mondom úttörő, azt mondod Csillebérc.
Mi megtanultuk a nagy vezérek nevét.
Lenint igen, Sztálint már nem,.
Kádárt igen, Rákosit már nem.
Oly vidámak voltunk. Mint a mókusok fenn a fán…

Emlékszel, miénk volt minden. — Ezt mondták.
Mi sokat tanultunk, és sok mindent nem értettünk.
Mi két háborút tanultunk. Egyet az iskolában, egyet otthon.
Csak a helyszínek voltak azonosak:Battonya és Nemesmedves.

Minket felszabadítottak. Nekünk hálásnak kellett lenni.
És mi hálásak is voltunk.
„Fénylő április négy, te a hála ünnepe légy!”

Hanyas vagy? 51-es? Mi fél szavakból értjük egymást.
Ha azt mondom Vietnam, azt mondod Hó-apó.
Ha azt mondom Szputnyik, azt mondod Lajka.

Mi valamiért mindig harcoltunk. A jó jegyért az iskolában.
A nemek egyenjogúságáért, a feketék egyenjogúságáért,
a szocializmusért.
Mi egy harcos és szolidáris nemzedék vagyunk.
Szolidarítottunk Vietnámmal, a fekete Afrikával,
Chilével, Etiópiával, Angolával és az elnyomottakkal.
És mint később kiderült – az elnyomókkal is.
Nem tudhattunk a kubai rakétákról, de tudnunk kellett a NATO erőiről.

Minket egy ügy érdekében neveltek.
Mi egy ügyűeknek készültünk.
Hogy másként lett, nem a nevelőinken múlt.
Minket már megfertőztek a tömegkommunikáció eszközei.
Mi fellazultunk.
Faltunk mindent, ami Nyugatról jött.
Jót és rosszat.
A tiltott gyümölcs édességét éreztük benne.
Azt mondod Bécs, azt mondom orkán.
Azt mondom Levis, azt mondod farmer.

Mi láttuk Zapruder filmjén a Kennedy-gyilkosságot.
A gimnáziumban mi nyelveket tanultunk. Angolt és németet.
Franciát és olaszt.
Oroszt – azt muszájból.
A lányok dígóztak. A fiúk irigykedtek.
Miénk volt a Balaton. Hátizsákostól és szúnyogostól.
Söröstől és fejfájós reggelestől.
„Ó a Balaton, régi nyarakon, bár nem volt vitorlás hajónk…”

Nekünk már volt magnónk. Mambó, Terta, MK-21.
Mi ismertük a legújabb nótákat. Zárayt és Vámosit, Németh Lehelt és Toldi Máriát.
De ismertük a Beatlest és Cseke Lászlót is. (München 62, postfach 20)
Jelige: „Három kancsal poloska monokiniben”.
Mi hallgattuk a Kossuth Rádiót, a Petőfi Rádiót
és a Szabad Európát.
Vasárnap a Teenager partyt, a 41, 49-es rövidhullámon.

Mi tájékozódtunk és minket tájékoztattak.
Imperializmusról, fellazításról és aknamunkáról — a Gulagról nem.
Az egyetemen nekünk a klasszikusokat oktatták.
A marxizmus-leninizmus klasszikusait.
Lenin írásainak válogatása pedig a kornak megfelelően változott.
Mi a csak a kritikákból ismertük az eredeti gondolatokat.

Minket oktattak filozófiára és politológiára.
Lenint és Marxot igen, Nietzschet nem.
Szovjet szociológusokat igen, Max Webert nem.
Nekünk külön gazdaságtanunk volt. —
És erről csak a gazdaság nem tudott.

Mi itthon ünnepeltük Gagarint, Tyitovot és Tyereskovát.
Mi a TV-ben néztük Armstrongot a Holdon.

Mi értettük a párizsi diáklázadásokat.
Mi nem értettük ’68 Prágáját.
Pedig akik nem tanultak tovább, azok ott voltak.

Hanyas vagy? ’51-es? Fél szavakból értjük egymást.
Azt mondod Dubcek, azt mondom Szvoboda.
Azt mondod Bársonyos forradalom, azt mondom emberarcú.

Mi ismertük az itthoni viszonyokat.
A krumplileves, az krumplileves volt.
Élni akartunk, és hagytak élni.
Mi a fridzsider szocializmusban értünk meg.
Aki nem volt ellenünk, az velünk volt.
Azt mondom gazdasági mechanizmus, azt mondod dr. Agy.
Azt mondom gazdasági érdek, azt mondod Vályi Péter
Azt mondom kohó, azt mondod OHÓÓÓ!

Milyen változásokat éltünk át!
Mi ismertük Hruscsovot a Rákóczi útról, és megismertük Brezsnyevet a dísztribünről.
Aztán együtt pangtunk.
Mi tudtuk ki Mao és ki Honecker.
Halottunk a népi kohókról, és láttuk a teherautónyi verébhullát.
Nem láttuk a fal áldozatait, de ismertük a Wartburgot.
Mi elmehettünk dolgozni és tanulni az NDK-ba — és ott szerettek minket.

Minket felvettek az egyetemre, ha KISZ tagok voltunk.
Minket nem vettek fel az egyetemre, ha Pannonhalmán végeztünk.

Mi jártunk KISZ-táborba. Sokat nevelődtünk.
Sok mindent megismertünk.
Főleg a KISZ-lányokat.
Akkor kóstolgattuk a rumos kólát, amiről korábban azt mondták, hogy az ifjúság mételye.
Meg voltunk mételyezve.

A Várban Koncz Zsuzsától megtudtuk, hogy „Nyílik még a sárga rózsa”.
Az Ybl bazárban Kóbortól azt, hogy: „nem tilthatom meg neked..”

Mi sokat olvastunk.
Kosztolányit igen, Márait nem.
József Attilát és Radnótit igen, Csáth Gézát nem.
Solohovot igen, Paszternákot és Szolzsenyicint nem.
Mi ismertük és olvastuk a nyugati írókat.
Hemingwayt igen, Koestlert nem.
A nagyvilágra a Nagyvilágon át kacsintgattunk.
Mi a Mozgó Világot még a pult alól is megszereztük.

Mi játunk moziba is. Néztünk filmeket.
Szállnak a darvakat igen, a Cápát azt nem. A Born On Lose-t sem.
Mi a Tanút is csak zárt körben láthattuk.

Megbízhatóak voltunk, és nem bíztak meg bennünk.
Nekünk utánunk jártak, és mi utánuk jártunk.

Emlékszel, mi sokat utaztunk külföldre.
Volt útlevelünk. Bordó. Érvényes volt a falon belül.
Innen néztük a falat, és nem láttuk a graffitiket a másik oldalon.
Mi voltunk a VIT-ek lelkes fiataljai. Berlinben, Moszkvában, Havannában.

Mi dolgoztunk a nyári szünidőnkben.
Először a KISZ-táborokban, aztán a maszek műhelyében.
Ez utóbbival kerestünk.
Voltunk rikkancsok a belvárosban — abból mentünk Sopotba.

Mi jártunk a hatvanas-hetvenes évek szocreál és avantgard kiállításaira.
Az előbbi nem tetszett, az utóbbit néha nem értettük.

Belőlünk lettek közgazdászok, orvosok, tanítók.
Katonák és tűzoltók. Rendőrök és ügynökök.
Sikeresek és sikertelenek.
Mi voltunk az második maszek korosztály. Vállalkoztunk. Sikerült vagy nem.

Meggazdagodtunk és elszegényedtünk.

Lett autónk. Először Trabant, aztán Zsiguli.
Van, akinek mára is csak ez maradt. Volt, aki már akkor is Mercin járt.
Mi már jártunk nyugatra is. Eleinte két évenként.
Voltak, akik kint maradtak
Ellenálltak a csábításnak, hogy haza jöjjenek.

Emlékszel? Mi csencseltünk mindennel.
Azt mondom Lengyelország, azt mondod vodka és pulóver.
Azt mondom Törökország, azt mondod bőrkabát és arany.
Azt mondom Szovjetunió, azt mondod szerszámkészlet és színes TV.
Azt mondod Bécs, azt mondom Gorenje.
Azt mondod Hollandia, azt mondom használt autó.
Azt mondom Tarvisio, azt mondod bőr cucc.
Azt mondom Velence, miért nem mondod, hogy karnevál?

Mi sportoltunk és ittunk.
Mi lettünk olimpiai bajnokok és alkoholisták.
Azt mondod Los Angeles, azt mondom Moszkva

Mi félszavakból értjük egymást.
Kint voltunk a Király-dombon, és letérdeltünk a Himnuszra.
Az „Attilát” már nem ünnepeltük így.

Mi támogattuk és szidtuk a rendszert.
Mi aggódtunk gyermekeinkét, amikor felrobbant Csernobil.
Mi drukkoltunk Gorbacsovnak — bár szerettük a vodkát.
Mi vonultunk fel fáklyákkal az erdélyi falvakért.
És mi nem akartunk hinni a szemünknek és fülünknek
’89 decemberében.
Mi vittünk segélyszállítmányokat Aradra és Temesvárra.
Mi ott voltunk Nagy Imre temetésén, — de Kádárén is!
Bennünk helyére került az iskolai és a családi legendárium.

Mi lebontottuk a rendszert.
Kiskanállal.
Azt hittük orvosság, de csak keserű.
Mi sokat vártunk és keveset kaptunk.
Lettünk vesztesek és nyertesek.
A legtöbb zsíros falatokat elvitték előlünk.
Mert csodálkozástól megmerevedtünk.
Mire észbe kaptunk, bennünket átléptek az események.
Azt hittük most már jobb lesz — pedig tanultunk szociológiát!

Hanyas vagy? ’51-es

Mi félszavakból megértjük egymást.
Azt mondod SZETA, azt mondom szamizdat.
Azt mondod március 15, azt mondom gumibot.
Azt mondod Beszélő, azt mondom Rajk-butik.
Azt mondom Pozsgai, azt mondod ’56.
Azt mondom MDF, azt mondod Kerekasztal.

Dicsekedhetünk! Már a kilencedik kormányunk van.
A politikai elit rajtunk kísérletezik — mert nincs is máson.

Azt mondom Antall, azt mondod törpe minoritás
Azt mondod taxisblokád, azt mondom: Horvát Balázs
Azt mondod Horn Gyula, azt mondom: kitörte a nyakát
Azt mondod Tocsik Márta, azt mondom 800 millió

Azt hittük valóban választunk. De csak a verebeket zavartuk fel.
Aztán visszaültek ugyannak a fának más ágaira.

Azt mondod Simicska, azt mondom Kaja Ibrahim és Joszip Tot
Azt mondod APEH, azt mondom adatlopás.

Rájöttünk, hogy az ebek és a kutyák között nincs különbség.
Mégis választottunk. Látszólag mindig rosszul!

Azt mondod Kupa, azt mondom Centrum
Azt mondod iszik — de még mennyit!
Elitta a választási győzelmét is!

Azt mondod Orbán, azt mondom: működök ellenzék nélkül is.
Azt mondom Ezüsthajó, azt mondod tv-felvétel.
Azt mondod Torgyán, azt mondom chilei cseresznye
Azt mondom ügynök, azt mondod mindenki sáros.
Vesd össze „Javított kiadás”.

Azt mondod D-109, azt mondom Meggyesi
Bele esett a saját csapdájába.
Ígért és teljesített — csak az ország nem bírta.

Hazudtunk éjjel hazudtunk nappal — mint a régi szép időkben.
És ezt elhitte mindenki! De tudták az igazságot is.
Amikor kiderült, mindenki felháborodott — de miért?
Nem itt élnek?

Nekünk vannak ismereteink.
Nekünk vannak normáink.
Nehezen megyünk vele valamire.
Bennünket már nem kérdeznek.
Bennünket néha szenilisnek néznek. S azt hiszik, nem emlékszünk az elmúlt 35 évre.
Nekünk nincs pénzünk, nekünk csak terheink vannak.
Nekünk csak tudásunk van és gyermekeink.
Gondoskodunk szüleinkről, utódainkról és az országról.
A politika ellenében is.
Mi nélkülözhetetlenek vagyunk. — Még!
És egyre kevésbé!

A fiaink már másként élnek.
Hajtanak és élnek a mának. Nem tervezhetnek!
De mégis húzzák az igát, és esetleg jutnak egyről a kettőre!
Vannak unokáink!
Ők egy más világba csöppentek. Nekik ez természetes.
Kihasználhatják előnyeit, és érzik hátrányait.
Mi ezt megértjük. És csak drukkolhatunk nekik.