SAJÁT HÜLYESÉGÜNK RABJAI VAGYUNK

Megint elhanyagoltam a blog írást. Mindez persze magyarázható lehetne lustasággal vagy fásultsággal is, de nem mentegetőzöm! A lényeg az, hogy az elmúlt két hét alatt csak kapkodtam a fejem a nyilvános kommunikációban megjelenő bornírtságok okán. 

De tényleg! Miért van az, hogy az emberek jó része hajlamos egy idő után magáévá tenni bármi ostobaságot, amit nap, mint a fejéhez vágnak, és amiről a kezdetek kezdetén is tudta, hogy alapjaiban nem igaz?

Csak néhány dologra hívnám fel a figyelmet, ami úgy látszik, kiesik az emlékezetből. A Takarékszövetkezetek einstandja kísértetiesen hasonlít a magán-nyugdíjpénztárak ügyére. Az állam ismét olyan vagyonra teszi rá a mancsát, amit nem maga gründolt össze, mi több semmi köze hozzá. Az elfogadott – a köztársasági elnök aláírására váró – törvény több olyan passzust is tartalmaz, mely megfosztja e bankok tulajdonosait (szövetkezeti részjeggyel rendelkező tagjait) jogaik gyakorlásától, mi több még arról is rendelkezik, hogy a betétesek pénzét is visszatarthatják speciális körülmények között. Az, hogy mi a speciális, azt az új többségi tulajdonos, az állam dönti el.

Ez gyökeresen ellentmond a még a hatalmon levők által, maguknak szánt Alaptörvény előírásainak is — már ami a magántulajdon sérthetetlenségét illeti. Hogy is van ez? Eszembe jut a régi mondás a szocialista tulajdonról: „Ami a tiéd, az az enyém is, ami az enyém, ahhoz neked semmi közöd!”

Hová lettek a milliárdok a nyugdíjpénztárakból? Tudom a kérdés költői, hiszen azt már a mostani gazdasági miniszter is elismerte, hogy ez a pénz már nincs meg, nem is fog sohasem a tagok virtuális számlájára kerülni.

Mint ahogyan az sem ütötte ki a biztosítékot, hogy totálisan megváltozott a családjogi rendszer is, amit nagy bölcsen összekötöttek a szociális ellátó rendszer „reformjával”. Így manapság az a delikvens, aki munkanélkülivé válik, és pechére a gyereke vagy más közvetlen hozzátartozója külföldön dolgozik, három hónap után semmiféle ellátásban nem részedül. Külföldön dolgozó rokonának, családtagjának kell eltartania.

Mint ahogy az sem keltett különösebb hullámokat, hogy a tartósan külföldön dolgozó (fél évnél hosszabb ideig) magyar állampolgárnak le kell adnia a személyi igazolványát. Ez már csak azért is igen különös, mert az Európai Unió területén ezt az okmányt (a schengeni határok között) útlevélként is elfogadják. A cél valószínűleg az, hogy ezeket az embereket egyszerűen „kitagadják” az ország politikai közösségéből, hiszen ha nincs itthon, akkor ne is gyakoroljon semmilyen jogot, amelyet egyébként gyakorolhatna. De nem csak az állampolgári jogokról van szó. Minden itthoni ügyintézéshez szükséges a személyi igazolvány, még egy egyszerű banki művelethez is.

És ez csak a jéghegy csúcsa!

Nem értem továbbá a regnáló törvényhozást sem. Egyre-másra hozzák az ostobábbnál ostobább törvényeket anélkül, hogy annak következményeivel számolnának. Amikor aztán a nem várt következményekkel szembesülnek, bután néznek maguk elé, és másról kezdenek beszélni! Mint az a híres Bodóné, akitől a vászon árát  kérik.

Így jártak az egykulcsos adóval, így jártak a költségvetés adósságának százalékos meghatározásával. Az Orbán-kormány az Alaptörvény elfogadása óta van alkotmányos mulasztásban (ezen semmit sem változtat az, hogy felismerve a malőrt, gyorsan módosították az alaptörvény e passzusát, néhány év laufot biztosítva maguknak), miközben folyamatosan növeli, illetve a 2010-es szinten tartja az államadósságot. Az újabb kötvénykibocsátással pedig 10 évre adósítják el az országot piaci kamatozással. Következő nemzedék legyen a talpán, aki mindezt ki tudja termelni.

És mindezt úgy állítják be, hogy az ország jól teljesít! Az emberek jelentős rész meg el is hiszi!

Beteljesedni látszik Einstein mondása, miszerint: „Két végtelen van: a világmindenség és az emberi hülyeség, bár az előbbiben nem vagyok biztos!”

Az ellenzék meg azzal van elfoglalva, hogy egy esetleges választási siker (vagy kudarc) után ki kerüljön a húsosfazék közelébe.

Ceterum censeo OV esse delendum!

NOSZTALGIA ÉS A TÁRSADALMI VALÓSÁG

Csaknem negyed század telt el ezóta, hogy az ország rendszert váltott. Tekintsünk el attól az egyébként cseppet sem elhanyagolható ténytől, hogy ebből a forradalommal felérő (vö.: 1956) eseményből mennyire hagyták ki a társadalom jelentős részét.

November 7-e anno a NOSZF ünnepe volt, bár erről is születtek már népies meghatározások a ’80-as évek második felében, például: – utalva a Felvonulási téren akkor álló Lenin szoborra (megtekinthető a Szobor-parkban) – „Ne mosolyogj Iljics, nem tart ez örökké, 150 év alatt sem váltunk törökké!”

Mégis miként kapcsolódik a november 7-i nosztalgia napjaink valóságához?

Egyszerűen, és mégis hihetetlenül bonyolultan. A mai magyar valóságban Orbán Viktort is azok támogatják, akik, anno, támogatták Kádár Jánost. No, nem személy szerint, hanem gondolkodásmódban. A hatalommal szembeni attitűd ugyanis öröklődik.

Sokkal kényelmesebb elfogadni azt, hogy van egy felsőbbség, amely meghatározza azt, hogy mihez kell tartanom magam, semmint gondolkodni arról, hogy egy szabad környezetben miként hozzam meg a magam számára megfelelő döntéseket.

Milyen egyszerű a körülményekre, a hatalomra, a magam és mások „elnyomására szövetkező gonoszra” fogni mindent! Ez a gondolkodás több mint félszázada határozza meg az átlagembert.

Forrás: Internet

Nagyon nehezen értettem meg, hogy mitől oly nagy a FIDESZ tábora. Mitől hiszik azt egyesek, hogy Orbán Viktor az élő Isten? Miért lehet – egyébként józan gondolkodású – embereket belevinni a sűrűbe, és irracionális jelszavakkal befolyásolni?

Hát ezért, mert „de génére” fogékonyak rá!. Mert Mari néni és Józsi bácsi már gyerekkorukban az oltotta beléjük, hogy amit a felsőbbség mond, az úgy van. Az akkor is úgy van, ha egyébként ellene mond a józan észnek, mi több, a napi tapasztalatnak.

Ugyanúgy tapsolnak a polgárok a miniszterelnöknek, mint annak idején bárki másnak. A lojálisak ugyanúgy várják a jutalmat november 7-én (vagy más ünnepen), mint három évtizede. Meg is kapják. Csak éppen nagyságrendekkel magasabb szinten.

Egyáltalán nem vagyok irigy! De azért az mégis megkérdőjelezhető, hogy az alcsúti polgármester három év alatt miként küzdhette fel magát víz- gázszerelőből a leggazdagabbak listájának első száz helyezettje közé?

Nekem senki se mondja, hogy olyan vállalkozásba fogott a saját szakmájában, ami – egyébként válság időszakában – így meggazdította. Mindannyian tudjuk a választ: jó hátszele volt. A vagyona többsége azonban még ennek ellenére sem vállalkozásból született, hanem állami segedelemből. Így könnyű, gondolhatnánk, mi nem voltunk jó időben, jó helyen! Ám a probléma ebben csak az, hogy ezt a vagyont mi fizettük!

És ezen kellene elgondolkodni.

Persze gondolkodásra okot adó több stikli is kiszivárog innen-onnan. Például a Nemzeti Dohányboltok mégsem produkálják azt a fene nagy adóbevételt, amivel számolt a kormány. Nem tisztem elemezgetni ezt, de előre látható volt. Ha egyszer csak a több tízezres elárusító helyből néhány ezrest csinálnak, akkor annak bizony a forgalom látja majd a kárát (meg a jövedéki adóbevétel). S lőn!

Napjainkban idősebb barátaimmal váltottam néhány szót. Nem értették, hogy mi a kifogásom a kormány ellen, amikor az Magyarország javát akarja. A kormányfő nem engedi, hogy kizsákmányoljanak bennünket – visszahangzottak a szájukból a manapság unásig ismert szlogenek.

Amikor néhány kérdést tettem fel nekik, kiderült: semmilyen ismerettel nem rendelkeznek például az Európai Unió működéséről, országunk szerepéről abban. Nem tudták például, hogy Magyarország nagyságrendekkel több forrást kap a közösségtől, mint amennyit befizet. Folytathatnám, hogy mi mindent nem tudtak még. A legfurcsább azonban az volt, hogy hetvenen felüli életkoruk ellenére – akik valóban átélték a Rákosi-korszakot, megélték Kádár minden időszakát – még mindig hat rájuk a kormánypárt üzenete, miszerint „mindenről a kommunisták tehetnek”.

Pedig, ha jól vissza gondolnak saját életükre, tudhatnák – a náluk fiatalabb korosztályok pedig még jobban –: kis hazánkban igazi kommunistákról a hatvanas évek második felétől nem igazán beszélhetünk, maximum MSZMP-tagokról. De, aki tudja a betűszó jelentését, tudja azt is, hogy abban a manapság szitokszónak számító kommunista nem szerepel.

A valóság az, hogy a társadalom csak azt kapja, amit magának elgondol: egy gondoskodó államot, egy végtelenül leegyszerűsített világképet.

Ez pedig nem demokrácia. A demokrácia – mint tudjuk – roppant fáradságos és idegesítő társadalmi berendezkedés, ám még mindig nem találtak ki nála jobbat!

Ceterum censeo OV esse delendum

A NÉP HANGJA

Mostanában egyre több aggódó hangot lehet hallani az ellenzéki összefogással kapcsolatban, és sokan vannak, akik némi beletörődéssel szemlélik a balfácánkodást a baloldalon. Az MSZP–E-14 duó bevallottan a „rejtőzködő” szavazók táborára épít. A legutóbbi közvélemény-kutatások azt mutatják, hogy a társadalom többsége hatalomváltást akar, ám ha a biztos szavazók tábora adatait elemezzük, úgy az látszik, hogy jelentős előnye van még mindig a kormánypártnak.

Forrás: Internet

A nagy kérdés tehát tulajdonképpen az, hogy abból a bizonyos 30 százalékból mekkora szeletet lehet kihasítani a győzelem érdekében. Először is az tisztázandó, hogy hány szavazóról beszélünk? A 2010-es országgyűlési választásokon 7 976 496 fő szerepelt az országos névjegyzékben. Ha ezt az adatot tekintjük alapnak, úgy a 30 százalék közelítőleg 2 390 ezer fő.

Tóth Zoltán választási szakértő szerint ennek a sokaságnak körülbelül az egyharmada (kb. 795 ezer fő) esik abba a jövedelmi kategóriába, amely kedvezményezettje a mai adórendszernek, azaz jól jár a 16 százalékos jövedelemadóval. Ez a tömeg nem valószínű, hogy az ellenzékre szavaz, hiszen egy többkulcsos adórendszer bevezetésével több ezer forinttal csökkenne a havi jövedelme. Marad tehát a „bizonytalanok” táborában mintegy 1600 ezer fő, és még nem számoltunk azzal a 460 ezer fővel, aki Nyugat-Európában él, dolgozik, és akik szavazati lehetőségét a ma érvényes szabályok jelentősen megnehezítik.

A nagy kérdés az, hogy ez a több mint másfélmilliós tömeg kire szavaz, megszólítható-e egyáltalán?

Készítenek-e stratégiát erre az ellenzéki pártok, felmérik-e (a közvélemény-kutatóktól függetlenül, vagy azokkal együttműködve) mekkora lehet a támogatottságuk e körben?

Országjárást folytatnak az ellenzéki pártok, lakossági fórumokon és egyéb rendezvényeken próbálják szondázni a lakosságot. Ezekre a találkozókra általában az elkötelezettek mennek el, ők fejtik ki véleményüket. Ezek alapján ismét csak nem lehet komolyabb következtetést levonni a választók szavazási hajlandóságáról. A kép tehát az adatok alapján nem éppen derűs.

A mindennapokban azonban mással találkozik az ember.

Forrás: veke.hu

Érdekes eset – amit persze nem lehet általánosítani, de azért mégis mutat valamit – érdemel figyelmet. Az egyik legforgalmasabb pályaudvarunkon egy idősebb pár sétáltatja az unokát. Kijöttek mozdonyt és vasutat nézni. A kicsi ámulva szemléli a különböző mozdonyokat, moderneket és kevéssé újakat. Észreveszi azt is, hogy bizony a vagonok tisztasága között is markáns különbség van aszerint, hogy nemzetközi vonatról vagy csak egy hazai „zónázóról” van szó.

A gyerek éppen tüzetesen vizsgálta az egyik szerelvényt, amikor a sínek közül egy vasutas (kerékvizsgáló) lépett fel a peronra. Látva a tárt szemű kicsit, szóba elegyedett az őt kisérő nagyszülőkkel. Néhány szó elhangzása után már fennhangon szidta a kormányt és annak intézkedéseit. A gyerek nem nagyon vett tudomást a szó szerint a feje felett zajló párbeszédről, de az „öregek” arcán látszott, hogy egyetértettek a derék vasúti munkással.

Mi ebben a tanulságos? Talán csak az, hogy a mai kormány intézkedései – annak következményei – átléptek egy határt. Átlépték azt a szintet, ahol még működik a megfélemlítés, a fenyegetés. Ma már egyre több ember kész kifejezni elégedetlenségét, nem csak szűk családi vagy baráti körben, hanem ismeretlenek előtt is. Hiszen nem nagyon hihetjük – a látszat sem ezt mutatta –, hogy a gyereket sétáltatók és a MÁV alkalmazott korábban akárcsak látta is egymást. Mégis, pillanatok alatt egyetértettek a számukra legfontosabb dologban, hogy a kormányt el kell zavarni.

Ez a fenti elemzés ellenére is némi bizakodottságot sugall. Jó lenne, ha mind többen követnék ezt a példát.

Ceterum censeo OV esse delendam!

MINDENÉRT GYURCSÁNY A FELELŐS?

A kérdőjel után illene ide egy nagy smile!
Az még csak hagyján, hogy lassan két hete semmiről sem szól a nóta, mint a bajai választásokkal kapcsolatos csalásról. Megy az adok-kapok. A kamuvideó-botrány csak egy fejezet a sztoriban. Ahogy annak idején a címben szereplő mondotta volt, ezt el…, nem kicsit, nagyon!
Normális ember ezt nem is veszi komolyan. Olyan bornírt az egész, és annyira abszurd, mind lassan a mindennapi életünk.
Azt gondolná az ember, hogy ezt nem lehet fokozni. De sikerült!
Az E-14 néhány képviselője performanszot mutatott be a Lánc-hídon, kora hajnalban. A rend éber őrei a tűzoltók segedelmével leszedte a hídmászás bajnokait, majd miután a mentők megállapították, hogy egyiküknek sincsenek szuicid hajlamai, a rendőrökre hagyták a munka nehezét. Azok pedig feljelentést tettek.
Mindeközben a csak lényegről feledkeztek meg. A drapéria ugyanis ott maradt a helyén, hirdetve, hogy mi is magyarok vagyunk, csak éppen nem FIDESZ hívők. A tűzoltók nem szedték le, a munka a hídmesterre maradt.
A lényeg az és s poén nem ez, hanem a kormányzópárt szóvivője, aki természetesen mindezt Gyurcsány Ferenc nyakába varrta. Hoppál Péter szó szerint ezt mondta: „Nagyon úgy tűnik, szót fogadott Bajnai Gordon Gyurcsány Ferencnek, és felült a gázrezsóra. Szerintem jobb lenne, ha leszállna róla most már. ….Fölösleges ilyen hisztériákkal a reggeli forgalmat megzavarni.”
Itt és most nem írom le a szóvivő arckifejezését, álljon csak annyi: viszketegséget okoz.
De e két mondat megérdemel egy kis elemzést.
A FIDESZ szóvivője enyhén túlreagálta a dolgot. És ebben a reakcióban megjelenik a kormánypárti kommunikációs spindoktorok ezidáig követett taktikája. Mindenért az „elmútt nyócév” és természetesen a volt miniszterelnök a felelős. Már-már mitikus alakká válik Gyurcsány Ferenc, mint a kerek erdő gonosza, akit mindenért okolni lehet.
Csinálja csak a FIDESZ ezt a kommunikációt. Minél inkább ezt teszi, annál kevéssé fog hatni. Már most is nevetésre ingerli egy-két elszólásuk a vájt fülű hallgatót. Szégyenteljesen kisstílű az egész!
Ha semmi másért, de már ezért megérdemli ez a kormány, hogy leváltsák!
Ceterum censeo OV esse delendum!

DÜHÖS VAGYOK!



A szerző felvétele

 Ma a magyar demokraták – totálisan függetlenül attól, hogy milyen zászló alá tömörülnek – csalódottak. Csalódottak azért, mert ismerik azt a bölcsességet, miszerint a demokrácia igen macerás és fárasztó, de még nem találtak ki nála jobbat.
Október 23-a megint bebizonyította, hogy egészen más forog a politikusok agyában és a választópolgár fejében, ha a demokráciát meghallják. Az ellenzéki tüntetés nem érte el a célját. Két ok miatt sem. Az egyik az, hogy a rendezvény szervezői képtelenek voltak bemutatni azt, hogy a mindenki által vallott célt: Orbán kormányának leváltását, egy egységes céllá kovácsolják az együttműködés valamely formájában.
Ahogyan az egy nappal később, a rendezvényt szervezőktől elhangzott: a résztvevőket kérték, ne ejtsenek szót az együttműködés kérdéseiről, csak azt hangsúlyozzák, ami hasznos a kormány leváltása szempontjából.
Lefordítom: minden ott megszólalót előre arra kértek, hogy ne tegyen mást, mint az MSZP–Együtt-PM kampányának szlogenjeihez hasonló mondatokat fogalmazzanak meg. Álljanak be a sorba és szolgálják a két párt együttműködését.
Ez pedig végzetesen rossz üzenet. Már korábban megírtam abbéli véleményem, hogy miért utasította el az MSZP a „kis pártokkal” való együttműködést. Most újra ezt érzékeltem. Nincs szükség egy kétosztatú parlamentben más politikai erőre. Nem érdekes, hogy ezeknek a pártoknak mekkora a támogatottsága. Nincs rájuk szükség, mert csak megzavarnák a két „nagypárt” (FIDESZ, MSZP) békés hatalommegosztását. Zavart keltenének a gépezetben.
A közös tüntetésen liberálisok, a nemzeti konzervatívok ne fogalmazzanak meg semmit, mondják az előre megbeszélt szöveget. Szövetkezni nem akarnak velük, ám a szavazótáboraikra szükség lenne.
Ez a játék így egy kicsit inkorrektnek tűnik.Már csak azért is, mert az MSZP elnöke viszonylag jól számol – a saját érdekei szerint –, mert úgy kalkulál, hogy a társadalom legnagyobb részének a hócipője tele van az elmúlt három évvel, és inkább látná az ellenzéket a hatalomban. Így – figyelembe véve a választási törvény előírásait –, ha egyedüli koalícióval képviseli az oppozíciót, mindenképpen jól jöhet ki a dologból.
Ha megnyeri a választásokat, akkor azért, ha nem nyeri meg, akkor pedig egyedüli ellenzéki pártként maradhat a parlamentben.
Náhány momentumról Mesterházy és Bajnai megfeledkezik:
Az első, és talán a legfontosabb, hogy jelen támogatottságuk nem elegendő a győzelemhez (a választási végrehajtási törvény előírásai szerint) még a tisztes vereséghez sem. Ugyanis ezzel a politikával nem lesznek képesek megszólítani a bizonytalan szavazók közül azt a másfél milliót, akiknek a szavazata feltétlenül kellene a győzelemhez.
A második tévedésük, hogy elfeledkeznek arról, hogy az együttműködésből kihagyott pártok hány szavazót képesek mozgósítani. Csak két példa erre: A szociáldemokraták Schmuck Andorral az élen, és háttérben a Tisztelet Társaságával minden további nélkül képes néhány százezer nyugdíjast mozgósítani. A DK-t ma minden közvélemény-kutató cég a parlamenti bejutás küszöbén méri. Ez alsó hangon legalább negyedmillió szavazó.
Elfelednek még egy további körülményt is. Az a bizonyos „hallgatag 40 százalék”, kb. 2,5 millió választópolgár, közül legalább a negyedének olyanok a jövedelmi viszonyai, hogy jól jár a jelenlegi 16 százalékos személyi jövedelemadóval. Ezek az emberek sohasem fognak arra szavazni, hogy a győzelem után csökkenjen a nettó jövedelmük. Ez a tábor egy kiélezett választási helyzetben Orbán Viktor táborát fogja erősíteni.
Nem elegendőek most csak a nagy szavak arról, hogy a „mi szövetségünk” a letéteményese a regnáló kormány elzavarásának. Ez ugyanis nincs így. És ezt a szavazók jelentős része látja, tudja.
Ha ezt a tényt elfeledik az MSZP és az Együtt-PM vezetői, nem várt kudarcban lesz részük. Nem véletlenül követelte a tömeg október 23-án az összefogást!
A választók ugyanis nem hülyék!
Ceterum censeo OV esse delendum!

AZ MSZP ÖSSZE- ÉS BEZÁR

Forrás: Interne

Összezár az Együtt 2014-el és kizár minden mást. Bár maga az MSZP is tudja, hogy azzal a támogatottsággal, amivel éppen most rendelkezik, az kevés ahhoz, hogy leváltsa a kormányt — akkor mire ez a döntés?

A döntés ugyanis nem arról szól elsősorban, hogy megdöntsék a FIDESZ kormányt – minden propaganda ellenére –, hanem arról, hogy megőrizzék parlamenti státuszukat. Az MSZP maradjon az egyetlen lényeges ellenzéki párt.

Az MSZP fiatalabb generációi felismerték azt, hogy Orbán Viktornak az a törekvése, hogy a magyar politikai életet kétosztatuvá tegye — megfelel az MSZP hosszú távú politikai érdekeinek. Ebbe az érdekrendszerbe nem fér bele az a politikai felfogás, amely a demokráciát a sokszínűséggel, az érdekek ütköztetésével és a kompromisszumok sokaságával képzeli el.

Borítékolni lehet azt a játszmát, hogy még egy esetleges ellenzéki nyereség után sem jelenik meg az Együtt politikai arca az új felosztású parlamentben. Az MSZP szép csendesen – mint annak idején a most kormányzó párt – felőrli majd saját szövetségesét. Egy részét integrálni fogja, más részét pedig perifériára tolja majd.

Nem véletlen a DK-val kapcsolatos álláspontjuk sem. Gyurcsány – pártelnöki időszakában – megpróbálta a szocialistákat egy nyitottabb, középpárt formáció felé terelni, ami egyben azt is jelentette volna, hogy a párt nyitottá válik a demokratikus „kispártok” (liberálisok, nemzeti liberálisok, egyéb, nem szélsőséges formációk) felé. Mindezt az MSZP vezetői élesen elutasították, mi több, egyre hangsúlyosabban kezdték mondogatni baloldali elkötelezettségüket.

A propagandában ez úgy jött le, mintha az MSZP visszatérne ahhoz a baloldali értékrendhez, amelyet a társadalom ugyan megszokott, de filozófiailag és a gyakorlatban is véglegesen elmúltnak tekinthető.

Az MSZP ugyan szavakban el akarja takarítani a mostani hatalmat – mert a választók sokasága ezt igényli –, ám nem sok elképzelése (nyilvánosságra került programja) van arról, hogy miként kezelje azt a káosztömeget, amelyek az „ölébe hullnak” egy esetleges győzelem esetén. Azonnali változást ígérnek, ami – minden logikusan gondolkodó állampolgár számára világos – teljességgel lehetetlen. Csak a jogi dúlás – Alaptörvény, a kormányzást gátló kétharmados törvények sorozata – helyreállítása legalább egy fél ciklust vehet igénybe. A gazdasági problémákról itt most ne is essen szó, mert legalább két ciklus kell a befektetőknek ahhoz, hogy visszanyerjék bizalmukat.

Még arról sem szóltunk, hogy miként lehet stabilizálni a hazai belpolitikai életet, oldani azt a mérhetetlen társadalmi megosztottságot, amit ma megélünk. Évtizedes program ez.

A választó tehát még az mai ellenzék győzelme esetén sem fogja érezni a javulást évekig. Azt sugallni a társadalomnak, hogy hamarosan minden jó lesz, a legnagyobb politikai felelőtlenség. Ez a felelőtlenség azonban nem csak a társadalommal szemben áll fenn, hanem az MSZP saját jövőjét illetően is.

Ugyanis, ha nem képes a mostani ígéretei végrehajtására – márpedig kevés az esélye –, akkor a következő választáson újra „könnyűnek találtatik”. Azaz elbúcsúzhat a hatalomtól, és a végtelenített szalag elölről kezdi a már lejátszott dalokat. Tehát, politikailag is kontraproduktív mostani stratégiája, hiszen inkább a sikertelenséget előlegezi, semmint az erősödést.

Az MSZP ma úgy gondolja, hogy az ellenzék „meghatározó ereje”. Ez statisztikailag kétségtelenül így van, ám nem kellene elfeledni az ország nem kétpólusú, hanem színes és többérdekű.

Ceterum censeo OV esse delendum!

GONDOLKODOM, TEHÁT VÉLEMÉNYEM VAN

Lassan két hete, hogy nem írtam, több dolog jött közbe, de a legfőbb ok az volt, hogy megint nem volt érdemes csatlakozni ahhoz a táborhoz, amely a napi eseményeket kommentálta. Gyakorlatilag mi értelme ugyanazt a gondolatot elmondani máshogy és másféleképpen?
Ami mégis újra a gép elé kényszerített, az a szokásos péntek reggeli kormányfői interjú volt.
Mindenki tudja – még az ellenfelei is elismerik –, hogy Orbán Viktor kitűnő debattőr. Kommunikációs tanácsadói sem most jöttek a falvédőről, így kitűnő mondatok hangzanak el. A probléma csak az, hogy ezek a hangzatos szavak néha nehezen értelmezhetők, mi több, ellentmondásban vannak a valósággal.
Az MDF szlogenjének (nyugodt erő) átcsempészése a mai FIDESZ kormányzásra enyhén szólva is bornírt. Mert a kormányzópárt egyáltalán nem nyugodt. Ereje ugyan még van (a kétharmad), de egyre jobban látszanak a pánik jelei. Mint azt a bajai választással kapcsolatos reagálásaikból is kivehető.
Továbbá megtudtuk, hogy országunk már nem gyorsnaszád, hanem villamos. Azért két esztendő alatt leamortizálni egy hadihajót tömegközlekedési eszközzé (már csak a nagyságrendeket tonnában kifejezve) degradálni — nem akármi!
Továbbá megtudtuk: „…miközben persze jó volna a költségvetésbe a béremeléseknél nagyobb számokat írni a közalkalmazottaknál, meg kell fogni a saját kezünket az ország érdekében, tehát csak olyan béreket tudunk emelni, illetve csak olyan mértékben tudunk béreket emelni, amilyen mértékben a gazdaság ezt megalapozza.” Fogni kell tehát egyik kezünkkel a másik kezünket, nehogy béremelés legyen a közszférában, mert a gazdasági teljesítmény erre nem elég. Hát nem is csodálom, ezt az önmarkolászást, mert azzal ugye nem dicsekedhet a kormányzat, hogy hatalmas mennyiségű működő tőkét vonzott volna az országba, ezzel adóbevételeket és munkahelyeket teremtve. Éppen az ellenkezőjét csinálta. Elriasztotta a nemzetközi tőkét. Amelyik maradt (pl.: bankok), azok fogcsikorgatva fizetik a különböző költségvetési sarcokat.
Azért is jó lenne, ha lefogná a kormány egyik kezével a másikat, hogy a költségvetésből ugyan ne gyarapítsák közvetlen környezetük éhes vállalkozóit.
„…a segélyalapú gazdaság helyett egy munkaalapú gazdaságot hozzunk létre, ami nemcsak kormányzati intézkedéseket jelent, hanem azt, hogy az emberek is elfogadják ezt a gondolkodásmódot. Ők is, ha lehet, inkább munkából akarnak megélni, és nem segélyből.”
Ezzel csak az a bibi, hogy a két egymást követő mondat gyökeresen ellentmond egymásnak. Ugyanis nem hoztak létre „munkaalapú gazdaságot”. Igaz, hogy a statisztikák kevesebb munkanélkülit tartanak nyilván, de azt nem tudják letagadni, hogy kevesebb a munkahely, mint a kormányzás kezdetén. A munkanélküliek száma nem csak ezért csökken, mert a fél minimálbéren dolgozó közmunkásokat is „foglalkoztatottnak” tekintik, hanem azért is, mert a 2010 óta meghozott törvények értelmében, akik a csökkentett munkanélküli ellátásból kiesnek, azok már nem is szerepelnek az adatokban. Az a néhány tízezer fő, aki több mint egy éve keres munkát (és nem talál), az tulajdonképpen nincs is. Kiesik minden ellátási rendszerből, maximum az önkormányzatok szociális segélyért sorban állóit gyarapítja.
Az igaz, hogy az emberek a munkájukból szeretnének megélni, de ez nem a közmunkát, mi több, nem is a közszolgálatot jelenti. Az előbb említettek szerint pedig munkahely és foglalkoztatás nincs. Tehát hiába akar. Az akarat e helyt kibicsaklik, és kilátástalan óhajjá silányodik.
Ami pedig a választókkal kötött megállapodást illeti, azok a mondatok már a sima hazugságok szintjén vannak. A FIDESZ még csak nem is ígért 2010-ben, hanem simán meglovagolta azt a hamis propagandát, amelyet 2006-tól – igaz, következetesen és gátlást nem ismerve – folytatott a kormány ellen. A fülkeforradalmat még a Vörösmarty téren bejelentették. Mára ez már a tagadás kategóriájába került. Mint ahogy nem volt az előbbi forradalmi tett, úgy nem volt „megállapodás” sem a választókkal. Az Orbán Viktor által küldözgetett levelek célba értek ugyan – volt, aki persze soha sem kaphatja meg, mert jó néhány éve, még a rendszerváltás előtt eltávozott közülünk –, de a legtöbb esetben a szemétben kötöttek ki. Én nem ismerek élő embert, aki visszaküldte volna a feladónak!
A legaranyosabb bonmot azonban az alábbi volt: „Azt szoktuk mondani a Fideszben, hogy egyesek szerint a pénz nem boldogít, de azt szeretnénk, ha erről minden magyar ember személyesen meggyőződhetne. Tehát hagyjunk náluk minél több pénzt.”
A régi mondás igaz. Abban az esetben, ha annak, aki mondja, minden anyagi java megvan ahhoz, hogy emberhez méltón éljen. A cél, hogy e körülményt minél több magyar ember megismerhesse — dicséretes törekvés. Ám a valóság mást mutat. A társadalom nagy része ma már nem is álmodhat arról, hogy olyan körülmények között éljen, mint akár 10 esztendeje. Hárommillió ember él a létminimum alatt. Az Alaptörvényből kiszerkesztették a legelemibb szociális jogokat. Ma már nyugdíjra sem jogosult senki, mert nem nyugdíjjárulékot fizet, hanem szociális adót. Ad absurdum, ha a kormány úgy gondolja, akkor ezt a „viszonyt” nem tekinti magára kötelezőnek, és csak annyi ellátást fizet, amennyit a saját érdekei szerint jónak lát.
A pénzt nem az embereknél kell hagyni, hanem olyan körülményeket teremteni, hogy azt megkereshessék. Nem kell olyan adórendszert bevezetni, amely a legszegényebbeket (minimálbéreseket) is adófizetésre kényszerít. Olyan adórendszer kell, amely a terheket a jövedelmek arányában teríti szét.
És ha már az adóknál tartunk a legszebb mondat, aminek nincs értelme: „…csak olyan áfa-csökkentésnek lehet korlátozott mértékben értelme, ahol garantálható, hogy az emberek számára a termék, amit áfa-csökkentés alá veszünk, olcsóbbá válik.” Ha egy terméknek csökken az ÁFA kulcsa, az a termék olcsóbbá válik. Az már egy másik kérdés, hogy ha az ÁFA- csökkentéssel egy időben a kormány növeli egyes más termékek az ÁFÁ-ját (amelyek az adott termék előállításához szükségesek), úgy nő a termékek előállítási és ezzel kereskedelmi ára is, amire a csökkenő ÁFA-t rátéve, lehetséges, hogy a termék drágul.
Szeretném továbbá, ha Európa továbbra is lefele húzna minket. Már csak azért is, mert az a „lefele” a magyar társadalomnak igen csak „felfelé” van. Azt sem szabad elfeledni, hogy ez a „lehúzó, válságos” Európa veszi meg a hazánkban gyártott termékek háromnegyedét.
A továbbiakra következő bejegyzésemben térek ki!
Ceterum censeo OV esse delendum!