BOJKOTT VAGY ÖSSZEFOGÁS?



Forrás: Internet - Népszava

 A nagy durranás ezen a hétvégén kétségtelen az volt, hogy Bajnai Gordon részt vett az MSZP választmányi ülésén és ott valamiféle megállapodásról került szó. Meg is indult rögtön a különböző bloggerek és más közszereplők nyilatkozatáradata. Hol fikázták ezt a megállapodást, hol dicsérték. A klubrádió napi kérdése alapján hétfőn egyenlő arányban voltak jelen, akik mind Bajnait, mind Mesterházyt elfogadhatónak vagy elutasítandónak találják.

A témakörben az egyik legérdekesebb írás Herényi Károlyé az ÉS hasábjain TGM igaza címmel.
A probléma ma politikailag sokkal komolyabb, mintsem ezt el lehessen intézni holmi cikkekkel és összefogásról szóló performanszokkal.

Forrás: Internet

Ugyanis a tét ebben az esetben a következő: az ellenzék vagy megnyeri a következő választásokat (Kéthatmaddal, amire egyébként az érvényes választási végrehajtási törvény lehetőséget ad, mert a nyertesnek kedvez.), vagy pedig elveszti a lehetőségét annak, hogy az elkövetkező két cikluson keresztül befolyást gyakoroljon a hazai politika alakítására. Igen, jól olvassák: ha 2014-ben nyer a FIDESZ, abban az esetben ezt képes lesz megismételni 2018-ban és 2022-ben is.
Felhorkanhat most mindenki, hogy mire alapozom ezt a cseppet sem szép jövőképet?
Nos, a magyar társadalom mai állapotában a demokrácia, az önállóság, a felelősség, mint hívó szavak nem igazán hatják meg a választók tömegeit.

Fel kell ismerni, hogy még mindig nagyon erős az állam felelősségvállalásával kapcsolatos elvárás. Az állam oldja meg (a tömegközlekedéstől a nyugdíjig mindent) és a polgár majd szépen eléldegél a jó meleg langyos vízben. Ez még akkor is így van, ha az egyetemi fiatalok tanúbizonyságot tettek arról, hogy nem tetszik nekik, ha a fejük felett döntenek róluk. Ellenpéldának pedig említsük meg, hogy a nyugdíjpénztárak elrekvirálásakor csak egy egészen szűk kisebbség tiltakozott, és tartotta meg megtakarításait az állami ellenszél ellenére is.
És még folytathatnánk a példákat.
Ha győz 2014-ben a jelenlegi kormánypárt, úgy a magyar társadalom egy jelentős része szépen bele fog simulni Orbán Viktor nemzeti együttműködésének rendszerébe. Ez alól természetesen lesznek egyéni és kiscsoportos (na jó nagyobbak is) kivételek, ám ez mit sem fog változtatni azon, hogy újfent egy olyan parlament gyakorolja majd a hatalmat, amely az esetlegesen bejutó ellenzéknek semmilyen véleményét nem veszi figyelembe. Szép csendesen kiépül az egypárti demokrácia (ahogy az Herényi is vizionálja), és ehhez a társadalom igazodni fog.
Nem értek egyet a volt MDF-es politikussal abban, hogy a bojkott valamiféle eredményt érhet el. Az igaz, hogy egy ilyen esetben az Európai Unióban valószínűleg kiverné a biztosítékot a választási eredmény. Tiltakoznának is, ám – megfelelő jogi és egyéb diplomáciai eszköz hiányában – szankcióktól nem kell tartani. Két ok miatt sem.
A EU-nak kis hazánk ugyan érdekes és már-már egzotikus furcsaság, ahol mindenféle dolgok megtörténhetnek, de sem politikai súlyát, sem lakosságának számát, sem pedig gazdasági teljesítményét illetően nem kiemelten fontos, egész egyszerűen nem tétel.
Magának ez európai összefogásnak sokkal inkább elhallgatni való szereplője Magyarország – mint a család fekete báránya – ami ugyan renitens, néha bosszant, mi több: idegesít, de azért csak a család tagja, nem tagadjuk ki. (Bár végső esetben még ez is előfordulhat.)
Amiről pedig nagyon kevés szó esik, és a kedvezőbb forgatókönyvből fakad: mi történik, ha az összefogás mégis eredményes, és az mai ellenzék megnyeri a választásokat?

A csapda akkor fog igazán becsukódni. Ugyanis a mostani parlament által szisztematikusan megváltoztatott alkotmány és jogrend alapján kell az országot irányítani. Az pedig hatalmas erőfeszítést igényel. Az Alkotmányt csak kétharmados többség esetén lehet megváltoztatni, ám ha a hatalomra kerülő demokratikus erők nem kívánják ugyanazt az utat járni, mint elődjük az alkotmányozásban, akkor bizony ez a folyamat akár egy fél cikluson át is tarthat. Hasonló a helyzet a többi sarkalatos törvényekkel, intézményrendszerekkel (az államigazgatástól a közigazgatáson át, az egészségügy és egyéb intézmények működtetéséig).
Mindez pedig a választópolgár szempontjából irreleváns, mert az átalakítás eredményei – sem gazdaságilag, sem egyéb szempontból – nem jelennek majd meg mindennapi életében. Nem fog hirtelen és gyorsan változni az életszínvonala. Nem lesz egyik napról a másikra több munkahely, nem lesz olcsóbb a bevásárlás a piacon. Így hamarosan elégedetlenségének fog hangot adni, mert a valós szabadságon kívül nem kap majd semmit. És ne legyünk naivak: a vesztes fél (ugyanúgy, mint 2006-ban mindent elkövet majd, hogy destabilizálja a politikai életet.
Tudom, nem szép perspektíva. De az utolsó pillanatban vagyunk, hogy végiggondolják az ellenzékiek, hogy ideje félretenni mindenféle egyénieskedést, a saját pecsenye sütögetését.
Végre ki kellene állni a nép elé, és elmondani, hogy mit vállalnak!
Ha erre nem képesek, akkor ne is fogjanak neki!

Ceterum censeo OV esse delendam!

A HATALOM ARROGANCIÁJA

„ Amíg a hatalomvágy megmarad emberi tulajdonságnak –

és bizonyos típusú emberekben ez a vágy hihetetlenül erős –,

semmiféle, még a legjobban megszerkesztett politikai megegyezés

sem biztosíthatja a békét.”

(Aldous Huxley)

Ismét muszáj írni, mert az elmúlt napok eseményei megint kiverik a biztosítékot minden normálisan gondolkodó polgárnál. A kományhatalom azt gondolja, hogy bármit megtehet. Az igazi történésektől pedig valamiféle csinnadrattával eltereli a figyelmet.
Ez történik most is: amíg a háttérben döntenek arról, hogy ezrek válnak földönfutókká, mert megfosztják őket művelt földjeiktől vagy éppen évtizedes kereskedésüktől (trafikjaiktól), addig a színfalak előtt újra látunk egy performanszot arról, hogy mi is történt azon a bizonyos beszélgetésen a rég lebukott, maffiózó módszereket alkalmazó vállalkozó és a titkosszolgálat éppen regnáló főnöke között.
Ez utóbbi persze már lassan fél évtizedes „story” de elegendően pikáns ahhoz, hogy etetni lehessen vele a népeket. Rágcsálódjanak csak a soha sem volt „bűnökön”, addig mi csendben intézzük a dolgainkat.
Több dolog is felháborító e manipulációkban, de foglalkozzunk csak kettővel:

Az első az, hogy kikérem magamnak, hogy ennyire hülyének nézzenek! Ám ezt nem csak a magam nevében teszem, hanem még nagyon sokak helyett, akik képesek átlátni mindazt, amit a politika csinál velük. Ne higgye az uralkodó – magát elitnek nevező – pártszövetség, hogy a magyar átlagpolgár olyan ostoba, hogy nem lát át a manipulatív kommunikáció és intézkedéssorozat álcáján.
Miből gondolja azt a hatalom, hogy – egyébként jól koreografált kommunikációjával – elfedheti mindazt a megnyomorodást, amit hároméves regnálása okozott?
Miből gondolja azt – az internet és az információs forradalom idején –, hogy elhallgathatja azt, hogy szűkebb és tágabb nemzetközi közösség milyen véleményt fogalmaz meg vele szemben? Miből gondolja, hogy a „közvélemény, a „zemberek” sokasága felül annak, hogy az Európa Tanács csak úgy a hazai ellenzék nyomására hoz párját ritkító, elmarasztaló határozatot hatalomgyakorlásával kapcsolatban.
Mert azt ne gondolja senki, hogy ez esetben az országot ítélik el! Nem. A kormányzattal kapcsolatban – a hatalmat gyakorló kétharmados többséggel – fogalmaznak meg kritikát. A súlyosabb „atombombát” pontosan azért nem alkalmazzák, mert tisztában vannak azzal, hogy annak következményei a népesség legrosszabb helyzetben levő rétegeinél csapódnának le.
Nem is értem, hogy miként gondolkodhatnak a ma hatalomban levők. Azt nem is feltételezem, hogy nem elég okosak ahhoz, hogy felfogják és lássák: mit is eredményez tevékenységük. Ha pedig képesek felfogni a következményeket, akkor csak két logikus válasz lehetséges: az egyik az, hogy mindezzel nem törődve, elsődlegesen saját (elsősorban anyagi) érdekeik mentén cselekednek, ekkor erkölcsileg hullák, ezért nem érdemlik meg posztjukat. A másik feltételezés, hogy nem látják tetteik vonzatait, akkor pedig alkalmatlanok arra, hogy egy országot irányítsanak.

A másik sajnálatos dolog, amivel foglalkozni kell, az ellenzék asszisztálása e bornírt kommunikációs politikához. Valóban nehéz a parlamenti ellenzék helyzete, valamilyen módon reagálniuk kell a napi eseményekre. De egy rövid határozott elhatárolódás vagy kommentár helyett napokig csócsálnak szóra sem érdemes dolgokat. Ezzel mintegy bemennek a kormányzat zsákutcájába, maguk is kiszolgálják az elterelő hadműveleteket.
Tudom, hogy ez a politika világa, ám mégis meg kellene próbálni kikerülni a kommunikációs csapdákat. Ugyanis így elterelődik a figyelem a valódi intézkedésekről, végső soron a kormány valódi kritikájáról.
Kiépülőben a vitézi telkekkel és trafikjogokkal megvásárolt vazallusi rendszer. Ezek holdudvara hűen szolgálja majd uralkodóját, hiszen retteg egy esetleges hatalomváltástól, mert abban nehéz altesti munkával megszerzett javait látja veszni.
A hatalom cinikus megnyilvánulásai pedig éles ellentétben vannak a kormányfő korábbi kijelentéseivel, hogy nem hagynak az út szélén senkit. Valóban nem hagynak! Belökik őket a legmélyebb szakadékba, ne is lássa a veszteseket senki!
De a vesztesek azért vannak, hangjuk felhallatszik a mélyből!

Ceterum censeo OV esse delendam!

GATYÁNK ÉS A NYUGDÍJ



Forrás: Internet, EU Gazdaságpilitikai Bizottsága

 Egy cikk jelent meg kedvenc hetilapom internetes kiadásán, amely ez alábbi blog bejegyzésen alapszik. Nincs is semmi baj ezzel az írással, hiszen korrekt számokra és statisztikai adatokra hivatkozva fejti ki kétségeit a fenntarthatóság (pénzügyi, finanszírozási szempontból) lehetőségeiről.

A gond azzal van, hogy ez egy egészen szűk szakmai szempontból elemzi a már említett számokat. Mint azt tudjuk, a társadalom nem csak a szűken értelmezett gazdaságból és költségvetési kiadásokból áll.
A probléma valós, nem is új keletű. A megoldás azonban egyáltalán nem pénzügyi, hanem sokkal inkább társadalomfilozófiai és politikai.
Már több korábbi írásomban említettem, hogy a 21. század elején a modern világnak szembe kell néznie egy új társadalmi krízissel, aminek a megoldása már nem lehetséges az eddig alkalmazott politikai ideológiák mentén.
Egyre több társadalomtudó állítja, hogy paradigmaváltásra van szükség, mert az emberiség – főleg annak fejlettebb része – eljutott egy olyan fokra, amikor többes kihívással kell szembesülnie.
Az egyik tényező a termelőeszközök, technológiák robbanásszerű fejlődése az elmúlt fél évszázad alatt. Ennek következtében a társadalmak sosem látott problémával találkoztak. Mégpedig azzal, hogy a létükhöz szükséges anyagi erőforrások és termékek előállításához nincs szükség a társadalom munkaképes lakosságának egészére, sőt a tendencia egyre gyorsuló ütemben a munkaerő csökkenését mutatja. A sokáig „megoldásnak” tűnő tercier szektor (személyi és nem anyagi jellegű, pl. pénzügyi szolgáltatások) sem szívja fel az így „felszabaduló” munkaerőt.
A másik figyelemre érdemes tény a tudományos fejlődéssel összefüggő, örvendetes következmény. Az emberi életkor ugrásszerű növekedése – amit némelyek az igen pejoratív „elöregedés” jelzővel illetnek – az egészségipar és az egyéb életkörülmények javulásának köszönhető.
Nem hagyhatjuk figyelmen kívül a környezeti fenntarthatóság követelményeit sem. (Ebben az írásban nem részletezzük ennek fontosságát.)
A fejlett világban (Pl.: G-20-ak) ezt a problémahalmazt „tűzoltó módszerrel”, elsősorban fiskális eszközökkel kívánják orvosolni. Minden politikai hatalom az előtte álló négy évben gondolkodik elsősorban. Az állami költségvetések egyensúlyának tartásában, a szociális gondok hátrasorolásában, a nyugdíj-korhatárok emelésében látják a megoldást. Látszólagosan ezek meg is hozhatják a kívánt eredményt, azonban hosszú távon biztosan nem működik ez a gyakorlat.

Forrás: Internet - KSH - MTI

Egyrészt azért nem, mert adott ország nem vonhatja ki magát a technológiai és tudományos fejlődés alól, ami végső soron azt eredményezi, hogy egyre kevesebb ember vesz részt a termelésben (nő a valóságos és látens munkanélküliség). Ha mindez párosul azzal, hogy a növelik a munkában eltöltendő éveket, akkor ez egészen torz struktúrát hoz létre, amelyben a fiatalok egyre jobban kiszorulnak a munkaerőpiacról. Igaz, hogy ez – első látásra – megoldja a nyugdíjkasszák pénzügyi egyensúlyát, hiszen a munkavállalók hosszabb ideig takarékoskodnak (fizetik járulékaikat), és az ellátásban részesülők kevesebb ideig veszik igénybe azt.
Ám társadalmi szinten ott marad a probléma, mert a fenti esetben nem a nyugdíjakat kell fizetni, hanem a munkanélküliek támogatását, ami a csökkenő foglalkoztatás esetén nagyobb terhet ró a költségvetésre, mint a nyugdíjak kifizetése. (Tételezzük fel, hogy az állam a nyugdíjkasszákat „nem síbolja el, hanem gazdálkodik annak vagyonával.)
A gondokat tehát alapvetően nem oldják meg a mai módszerek, csak eltolják azokat időben.
A megoldáshoz új filozófiai megközelítés és új politikai gyakorlat bevezetése kell. Az idő azonban a halogatás ellen dolgozik. A társadalmi problémák csak fokozódni fognak, ha nem leszünk képesek gondolkodásmódunkat az új problémák megoldása érdekében átalakítani.

Ceterum censeo OV esse delendam!

A HATALOM ÉS KÖRNYEZETE

Vizsgálódik a Velencei Bizottság. Tegnap azt mondja az illetékes államtitkár, hogy nem tudják, hogy ez mi lesz (utalva a várható Európai Parlament ülésére), a vádirat vagy az ítélet. Rossz bonmot, de nem is ez a lényeg, mint ahogyan azt a Bizottság egyik tagja is hangsúlyozta, hanem az, hogy milyen politikai lépésekkel kell szembenéznie a magyar kormánynak.

Az tény, hogy az uniónak nincsenek a kezében hathatós eszközök a „renitens” – a közös elfogadott elvektől gyökeresen eltérő – kormánypolitikák és politikusok megfékezésére.
De mindez már látható volt előre is.
Utálom, amikor az embernek idéznie kell korábbi önmagát. Anyámtól is nehezen tűrtem a „na ugye megmondtam” kezdetű tirádákat. Az azonban tényszerű, hogy 2010 második felében már látszott, hogy a jelenlegi kormánypártot semmi nem érdekli a hatalom gyakorlásán kívül. És ezt a hatalmat úgy kívánták(ják) érvényesíteni, hogy abba lehetőleg senki se szólhasson bele. Erről szól az a blogbejegyzés, amit 2010 szeptemberében tettem közzé.
Annak az évnek a végén mértékadó ellenzéki politikusok úgy értékelték, hogy van egy határ, amelyet a kétharmados többség nem léphet át. Nem sokkal később – alig több, mint félév – a kormányzat már szinte teljesen lebontotta az az épületet, amit közönségesen polgári demokráciának hívnak. A 2011. áprilisi írásban az idő rövidségére és egy esélyre hívtam fel a figyelmet. Szóba került egy esetleges előrehozott választás, amelyről abban az időben esett néhány szó.
Ugyanakkor az azóta eltelt idő csak a pesszimista forgatókönyvet erősítette. A jól induló ellenzéki összefogás mára már csak a szavak szintjén maradt meg. Márpedig az elfogadott választási végrehajtási törvény értelmében az önállóan megmutatkozó ellenzéknek annyi esélye lehet, mint teknősbékának az epsomi derbyn.
Egyre jobban közeledik a választás ideje, és még ma sem látszik egy olyan választási konglomerátum, amely sikerrel kecsegtet. Bizonyítja mindezt az időközi választásokon elért ellenzéki eredmény.
A lényeg:
Vagy nagyon gyorsan megtalálják az ellenzéki pártok a legkisebb közös többszöröst, ami alapján összefoghatnak, és képesek ezek alapján szavazói bázisukat összekapcsolni, vagy bele kell törődniük, hogy továbbra is marad a jelenlegi kormányzat. Ha nem lesznek képesek egyértelmű üzenetekkel érvelni az összefogás mellett, úgy elvesztik azt a lehetőségüket is, hogy a ma még bizonytalankodó választók voksait megszerezzék.
Ha pedig a közös platformot nem sikerül az elkövetkező hat-nyolc hónapban kidolgozniuk, úgy a jelenlegi kormánypárt megtarthatja hatalmát akár a 2020-as évek közepéig. A társadalom ugyanis már ma is fásult, és ha nem történik változás, úgy szép csendesen belesimul majd az orbáni rendszerbe, mint ahogy tette azt 1957 után. Remélem, mindenkit taszít a gondolat, hogy unokáink „Viki-bácsit” emlegessék 2030 táján!

Ceterum censeo OV esse delendam!