AZ MSZP ÖSSZE- ÉS BEZÁR

Forrás: Interne

Összezár az Együtt 2014-el és kizár minden mást. Bár maga az MSZP is tudja, hogy azzal a támogatottsággal, amivel éppen most rendelkezik, az kevés ahhoz, hogy leváltsa a kormányt — akkor mire ez a döntés?

A döntés ugyanis nem arról szól elsősorban, hogy megdöntsék a FIDESZ kormányt – minden propaganda ellenére –, hanem arról, hogy megőrizzék parlamenti státuszukat. Az MSZP maradjon az egyetlen lényeges ellenzéki párt.

Az MSZP fiatalabb generációi felismerték azt, hogy Orbán Viktornak az a törekvése, hogy a magyar politikai életet kétosztatuvá tegye — megfelel az MSZP hosszú távú politikai érdekeinek. Ebbe az érdekrendszerbe nem fér bele az a politikai felfogás, amely a demokráciát a sokszínűséggel, az érdekek ütköztetésével és a kompromisszumok sokaságával képzeli el.

Borítékolni lehet azt a játszmát, hogy még egy esetleges ellenzéki nyereség után sem jelenik meg az Együtt politikai arca az új felosztású parlamentben. Az MSZP szép csendesen – mint annak idején a most kormányzó párt – felőrli majd saját szövetségesét. Egy részét integrálni fogja, más részét pedig perifériára tolja majd.

Nem véletlen a DK-val kapcsolatos álláspontjuk sem. Gyurcsány – pártelnöki időszakában – megpróbálta a szocialistákat egy nyitottabb, középpárt formáció felé terelni, ami egyben azt is jelentette volna, hogy a párt nyitottá válik a demokratikus „kispártok” (liberálisok, nemzeti liberálisok, egyéb, nem szélsőséges formációk) felé. Mindezt az MSZP vezetői élesen elutasították, mi több, egyre hangsúlyosabban kezdték mondogatni baloldali elkötelezettségüket.

A propagandában ez úgy jött le, mintha az MSZP visszatérne ahhoz a baloldali értékrendhez, amelyet a társadalom ugyan megszokott, de filozófiailag és a gyakorlatban is véglegesen elmúltnak tekinthető.

Az MSZP ugyan szavakban el akarja takarítani a mostani hatalmat – mert a választók sokasága ezt igényli –, ám nem sok elképzelése (nyilvánosságra került programja) van arról, hogy miként kezelje azt a káosztömeget, amelyek az „ölébe hullnak” egy esetleges győzelem esetén. Azonnali változást ígérnek, ami – minden logikusan gondolkodó állampolgár számára világos – teljességgel lehetetlen. Csak a jogi dúlás – Alaptörvény, a kormányzást gátló kétharmados törvények sorozata – helyreállítása legalább egy fél ciklust vehet igénybe. A gazdasági problémákról itt most ne is essen szó, mert legalább két ciklus kell a befektetőknek ahhoz, hogy visszanyerjék bizalmukat.

Még arról sem szóltunk, hogy miként lehet stabilizálni a hazai belpolitikai életet, oldani azt a mérhetetlen társadalmi megosztottságot, amit ma megélünk. Évtizedes program ez.

A választó tehát még az mai ellenzék győzelme esetén sem fogja érezni a javulást évekig. Azt sugallni a társadalomnak, hogy hamarosan minden jó lesz, a legnagyobb politikai felelőtlenség. Ez a felelőtlenség azonban nem csak a társadalommal szemben áll fenn, hanem az MSZP saját jövőjét illetően is.

Ugyanis, ha nem képes a mostani ígéretei végrehajtására – márpedig kevés az esélye –, akkor a következő választáson újra „könnyűnek találtatik”. Azaz elbúcsúzhat a hatalomtól, és a végtelenített szalag elölről kezdi a már lejátszott dalokat. Tehát, politikailag is kontraproduktív mostani stratégiája, hiszen inkább a sikertelenséget előlegezi, semmint az erősödést.

Az MSZP ma úgy gondolja, hogy az ellenzék „meghatározó ereje”. Ez statisztikailag kétségtelenül így van, ám nem kellene elfeledni az ország nem kétpólusú, hanem színes és többérdekű.

Ceterum censeo OV esse delendum!

GONDOLKODOM, TEHÁT VÉLEMÉNYEM VAN

Lassan két hete, hogy nem írtam, több dolog jött közbe, de a legfőbb ok az volt, hogy megint nem volt érdemes csatlakozni ahhoz a táborhoz, amely a napi eseményeket kommentálta. Gyakorlatilag mi értelme ugyanazt a gondolatot elmondani máshogy és másféleképpen?
Ami mégis újra a gép elé kényszerített, az a szokásos péntek reggeli kormányfői interjú volt.
Mindenki tudja – még az ellenfelei is elismerik –, hogy Orbán Viktor kitűnő debattőr. Kommunikációs tanácsadói sem most jöttek a falvédőről, így kitűnő mondatok hangzanak el. A probléma csak az, hogy ezek a hangzatos szavak néha nehezen értelmezhetők, mi több, ellentmondásban vannak a valósággal.
Az MDF szlogenjének (nyugodt erő) átcsempészése a mai FIDESZ kormányzásra enyhén szólva is bornírt. Mert a kormányzópárt egyáltalán nem nyugodt. Ereje ugyan még van (a kétharmad), de egyre jobban látszanak a pánik jelei. Mint azt a bajai választással kapcsolatos reagálásaikból is kivehető.
Továbbá megtudtuk, hogy országunk már nem gyorsnaszád, hanem villamos. Azért két esztendő alatt leamortizálni egy hadihajót tömegközlekedési eszközzé (már csak a nagyságrendeket tonnában kifejezve) degradálni — nem akármi!
Továbbá megtudtuk: „…miközben persze jó volna a költségvetésbe a béremeléseknél nagyobb számokat írni a közalkalmazottaknál, meg kell fogni a saját kezünket az ország érdekében, tehát csak olyan béreket tudunk emelni, illetve csak olyan mértékben tudunk béreket emelni, amilyen mértékben a gazdaság ezt megalapozza.” Fogni kell tehát egyik kezünkkel a másik kezünket, nehogy béremelés legyen a közszférában, mert a gazdasági teljesítmény erre nem elég. Hát nem is csodálom, ezt az önmarkolászást, mert azzal ugye nem dicsekedhet a kormányzat, hogy hatalmas mennyiségű működő tőkét vonzott volna az országba, ezzel adóbevételeket és munkahelyeket teremtve. Éppen az ellenkezőjét csinálta. Elriasztotta a nemzetközi tőkét. Amelyik maradt (pl.: bankok), azok fogcsikorgatva fizetik a különböző költségvetési sarcokat.
Azért is jó lenne, ha lefogná a kormány egyik kezével a másikat, hogy a költségvetésből ugyan ne gyarapítsák közvetlen környezetük éhes vállalkozóit.
„…a segélyalapú gazdaság helyett egy munkaalapú gazdaságot hozzunk létre, ami nemcsak kormányzati intézkedéseket jelent, hanem azt, hogy az emberek is elfogadják ezt a gondolkodásmódot. Ők is, ha lehet, inkább munkából akarnak megélni, és nem segélyből.”
Ezzel csak az a bibi, hogy a két egymást követő mondat gyökeresen ellentmond egymásnak. Ugyanis nem hoztak létre „munkaalapú gazdaságot”. Igaz, hogy a statisztikák kevesebb munkanélkülit tartanak nyilván, de azt nem tudják letagadni, hogy kevesebb a munkahely, mint a kormányzás kezdetén. A munkanélküliek száma nem csak ezért csökken, mert a fél minimálbéren dolgozó közmunkásokat is „foglalkoztatottnak” tekintik, hanem azért is, mert a 2010 óta meghozott törvények értelmében, akik a csökkentett munkanélküli ellátásból kiesnek, azok már nem is szerepelnek az adatokban. Az a néhány tízezer fő, aki több mint egy éve keres munkát (és nem talál), az tulajdonképpen nincs is. Kiesik minden ellátási rendszerből, maximum az önkormányzatok szociális segélyért sorban állóit gyarapítja.
Az igaz, hogy az emberek a munkájukból szeretnének megélni, de ez nem a közmunkát, mi több, nem is a közszolgálatot jelenti. Az előbb említettek szerint pedig munkahely és foglalkoztatás nincs. Tehát hiába akar. Az akarat e helyt kibicsaklik, és kilátástalan óhajjá silányodik.
Ami pedig a választókkal kötött megállapodást illeti, azok a mondatok már a sima hazugságok szintjén vannak. A FIDESZ még csak nem is ígért 2010-ben, hanem simán meglovagolta azt a hamis propagandát, amelyet 2006-tól – igaz, következetesen és gátlást nem ismerve – folytatott a kormány ellen. A fülkeforradalmat még a Vörösmarty téren bejelentették. Mára ez már a tagadás kategóriájába került. Mint ahogy nem volt az előbbi forradalmi tett, úgy nem volt „megállapodás” sem a választókkal. Az Orbán Viktor által küldözgetett levelek célba értek ugyan – volt, aki persze soha sem kaphatja meg, mert jó néhány éve, még a rendszerváltás előtt eltávozott közülünk –, de a legtöbb esetben a szemétben kötöttek ki. Én nem ismerek élő embert, aki visszaküldte volna a feladónak!
A legaranyosabb bonmot azonban az alábbi volt: „Azt szoktuk mondani a Fideszben, hogy egyesek szerint a pénz nem boldogít, de azt szeretnénk, ha erről minden magyar ember személyesen meggyőződhetne. Tehát hagyjunk náluk minél több pénzt.”
A régi mondás igaz. Abban az esetben, ha annak, aki mondja, minden anyagi java megvan ahhoz, hogy emberhez méltón éljen. A cél, hogy e körülményt minél több magyar ember megismerhesse — dicséretes törekvés. Ám a valóság mást mutat. A társadalom nagy része ma már nem is álmodhat arról, hogy olyan körülmények között éljen, mint akár 10 esztendeje. Hárommillió ember él a létminimum alatt. Az Alaptörvényből kiszerkesztették a legelemibb szociális jogokat. Ma már nyugdíjra sem jogosult senki, mert nem nyugdíjjárulékot fizet, hanem szociális adót. Ad absurdum, ha a kormány úgy gondolja, akkor ezt a „viszonyt” nem tekinti magára kötelezőnek, és csak annyi ellátást fizet, amennyit a saját érdekei szerint jónak lát.
A pénzt nem az embereknél kell hagyni, hanem olyan körülményeket teremteni, hogy azt megkereshessék. Nem kell olyan adórendszert bevezetni, amely a legszegényebbeket (minimálbéreseket) is adófizetésre kényszerít. Olyan adórendszer kell, amely a terheket a jövedelmek arányában teríti szét.
És ha már az adóknál tartunk a legszebb mondat, aminek nincs értelme: „…csak olyan áfa-csökkentésnek lehet korlátozott mértékben értelme, ahol garantálható, hogy az emberek számára a termék, amit áfa-csökkentés alá veszünk, olcsóbbá válik.” Ha egy terméknek csökken az ÁFA kulcsa, az a termék olcsóbbá válik. Az már egy másik kérdés, hogy ha az ÁFA- csökkentéssel egy időben a kormány növeli egyes más termékek az ÁFÁ-ját (amelyek az adott termék előállításához szükségesek), úgy nő a termékek előállítási és ezzel kereskedelmi ára is, amire a csökkenő ÁFA-t rátéve, lehetséges, hogy a termék drágul.
Szeretném továbbá, ha Európa továbbra is lefele húzna minket. Már csak azért is, mert az a „lefele” a magyar társadalomnak igen csak „felfelé” van. Azt sem szabad elfeledni, hogy ez a „lehúzó, válságos” Európa veszi meg a hazánkban gyártott termékek háromnegyedét.
A továbbiakra következő bejegyzésemben térek ki!
Ceterum censeo OV esse delendum!

„HA ÉN OKOS EMBER VOLNÉK….”

Egy idézetet szeretnék közreadni ma. Az írás 1937. szeptember 12-én (vasárnap) jelent meg a makói Független Újságban. Aktuálisnak tűnik háromnegyed század távlatából is!
„Ha én okos ember volnék, nem írnám most ezeket a sorokat, és egyáltalán nem írnék ellenzéki lapba. mert ki merné állítani, hogy a mai világban ez okos dolog?
Kis honunk zöldes virányain az új ezredévben egy okos dolog van: egységesen odaállni az egyedül üdvözítő hatalom mögé, zárt sorokban menetelni és gondolkodás nélkül támogatni azokat, aki már másfél évtizede boldogítják a nemzetet azzal, hogy vezetnek, zárt körben, amelybe kívülállónak bejutni oly nehéz, s akik eldöntik, mi a jó, mi a helyes, természetesen a »közérdek« szempontjából. Saját érdekeikről sohasem beszélnek, csak a népet és nemzet érdekeit emlegetik, róluk mondanak ragyogó szónoklatokat, de tenni vajmi keveset tesznek. Közben saját érdekeikről bölcsen hallgatnak. Olyan kiáltó igazságtalanságokról, hogy például Budapesten egy esztendő alatt negyvennel emelkedett a milliomosok száma, hogy túl sokan vannak, akik esztendőnként százezreket vágnak zsebre, míg ugyanakkor százezrek nyomorognak, nem érdemes beszélni. Nem is szabad. Minek népet izgatni?
Hiszen a kör, amelyben ők mozognak, a hatalmasok köre, bizony megvan, s ebből kijutni majdnem olyan nehéz, mint bejutni oda. Mert valaki bukásra áll mint főispán, még lehet jó államtitkárnak, sőt talán még miniszternek is; aki megbukik mint miniszter, még mindig lehet képviselő vagy állami üzem vezetője, hiszen ez a kicsi ország oly szűkiben van okos embereknek, hogy az igazi nagyokat még bukásukban sem nélkülözheti. Azért bizony nem helyes, főleg pedig nem okos dolog ellenzéki lapban álmodozni a magyarnak.
Ha tehát én okos ember volnék, bizony inkább érvényesülni akarnék. S miután annyi eszem csak van, hogy belássam, az érvényesüléshez nem rendelkezem megfelelő képességekkel, nem röstellnék valami jó iskolát keresni magamnak. Olyant, ahol megtanítanak arra, hogyan kell ferdén félrehajtott és fölfelé forduló fejjel, áhítatos arccal, alázatosan ragyogó szemmel felbámulni a méltóságos urambátyámra. …Ahol megtanulhatnám, kinek milyen megszólítás jár, s milyen mélyen kell meghajolni a megszólítás alkalmával. Ahol tökéletesen elsajátíthatnám azt a művészetet, amit a köszönő és tisztelgő bokázás jelent, szóval valami egészen mai, egészen modern, igazi »életiskolájára« volna szükségem, ahol nem divatjamúlt önérzetet, büszkeséget, férfiasságot nevelnek az emberbe, hanem ahol alázatra és fegyelemre tanítják. Hogy ne ágaskodjon az emberben az önérzet akkor, amikor a méltóságos urambátyám előbb elnéz a feje fölött, azután kegyesen vállon veregeti, s hogy ne meredjen egyenesre az a természetrajzi fogalom, ami ma már csak a csontváz összetartására szolgál, hanem hajoljon meg mélyen és alázatosan…”
Eddig az idézet! Majdnem kísérteties! Hát idáig jutottunk! Nem előre menetelünk, hanem egyre hátrább, már 75 évvel ezelőtti valóságunknál tartunk!
(A forrás: Gallyas Ferenc: Hősi halálom után – Tények és tanúk sorozat, Magvető Kiadó, Budapest, 1987.)
Ceterum censeo OV esse delendum!

ABSZURDISZTÁN

Az elmúlt tíz nap eseményei már megint megerősítenek abban, hogy a mai regnáló hatalom teljesen abszurd. Intézkedései, törvénykezése mélyen erkölcstelen, mi több, szembe megy a magyar társadalomban az elmúlt húsz évben elfogadott korlátozott szolidaritás elveivel is.
De ebben látható valamiféle koherens törekvés is. Az elmúlt három évben megtapasztalhattuk, hogy minden hátrányos helyzetben levő csoportot még rosszabb helyzetbe taszított ez a kormányzat. A társadalom nagy tömegeinek ellehetetlenítése azt jelenti, hogy igyekeznek „megszabadulni” ettől a rétegtől. Ma Magyarországon már a fiatalabb korosztályok öngyilkossági mutatója is jelentősen meghaladja az európai átlagot, jelezve azt, hogy nem csak az idősebb és elesettebb rétegek nem látják a kibontakozás és boldogulás esélyét, hanem a jövő letéteményesei sem.
A fülkeforradalom lassan és biztosan veszti el azt a lendületét, amellyel saját támogatói táborát kívánta erősíteni. Ma már az is a tagadás tárgya, hogy 2010-ben „fülkeforradalom” történt, és megalakult a Nemzeti Együttműködés Rendszere.
A miniszterelnök éppen a héten tagadta meg e politikáját. Mindez igazolása annak a sorozatos törvénykezésnek, amit az elmúlt három esztendő alatt végrehajtottak:
Az Alaptörvény szintjén megszűnt a szolidaritás. Nincs alkotmányos alapja a nyugellátásoknak, megszüntették a társadalombiztosítás függetlenségét. Ma már adóként szedik be a „járulékokat”, és ez azt is jelenti, hogy az állam a maga szándéka szerint használja fel ezeket a forrásokat. Ha stadionokat akar építeni a beszedett összegekből, akkor másodlagossá válnak ellátó- és gyógyító rendszerek. Nem jut pénz a mozgássérült gyerekekre. (Csak nem rémlik fel Spárta és a Taigetosz képe és gyakorlata?)
Az állampolgárokat valamiféle ostoba masszának tekintik, akik képtelenek önálló gondolkodásra, akik feltétlen elhiszik – saját káruk ellenére is – amit a média és a kifinomult kommunikáció sugall.
És valóban! Lehet arra számítani, hogy amit két-három éve tettünk, mondtunk, arra már senki sem emlékszik. Ám, ha mégis, úgy meggyőzhető arról, hogy rosszul működik a memóriája.
Orwell 1984-e sejlik fel: a Nagy Testvér kezdi oly mértékben befolyásolni mindennapjainkat, hogy a legostobább dolgait is hurrá optimizmussal fogadja el a társadalom egy jelentős része. Megeszik a függetlenségről és szuverenitásról szóló hangzatos maszlagokat, annak ellenére, hogy egyetlen nagyhatalom sem próbálja meg azt korlátozni.
Elfogadja a rezsicsökkentésről szóló programot, bár nem képes a saját számláit értelmezni. Mert ha képes lenne erre, akkor látná, hogy az a bizonyos tíz százalék csökkentés nem a számla valós összegére vonatkozik, hanem csak a szolgáltatás alapárára, ami a számla összegének csak kis részét teszi ki. A húszezer forintos fűtésszámlából ez mindössze néhány száz forintot jelent, a két-háromezer helyett.
Át vagyunk verve kedves feleim! De az átverés csak akkor működik, ha mindezekben partnerei vagyunk a hatalomnak. Márpedig partnerei vagyunk, mint azt saját környezetünkben is érzékelünk: Idős nyugdíjas szomszédom majdnem könnyes szemmel dicséri a kormányzatot, hogy milyen jót tett vele. A felvilágosítás – és számla áttekintése, értelmezése – után kikerekedett szemmel kéri ki magának, hogy hülyének nézték.
Feleim! Fel kellene nyitni a szemünket! Magunknak, tapasztalatainknak higgyünk, ne a propagandának. A piacon az árak emelkednek, a mindennapi élet drágább, mint tavaly ilyenkor. Igaz, a lépegető exkavátor ára csökkent, de azt ritkán veszünk!
Ceterum censeo OV esse delendum!

JAVASLAT AZ ELLENZÉKNEK — KEDD UTÁN

Kibújt a szög a zsákból, és azzal a lendülettel ki is döfte az együttműködés lufiját. Mesterházy Attiláról kiderült, hogy taktikai érzéke van, de stratégiákban képtelen gondolkodni. Olyanok a politikusaink, mint maga az ország: kisstílű, önző és képtelen tovább látni az orránál!
Mi lehet egy ilyen helyzetben a megoldás?
Azt már látni, hogy a helyzet megmerevedett. Az MSZP korifeusai nem voltak képesek túllépni zsigeri reflexeiken Gyurcsány Ferenccel kapcsolatban. Ezt tették, még annak ellenére is, hogy pontosan tudják: minden egyes szavazatra szükségük van annak érdekében, hogy leváltsák az Orbán-kormányt.
Eddig megegyeztek egy olyan szervezettel, amely magáról elhitette, hogy a „második legnagyobb ellenéki erő”.
Csakhogy a tét – a kormány leváltása és magyar alkotmányosság helyreállítása – sokkal fontosabb az egyéni ambícióknál.
Éppen ezért stratégiát kellene alkotni.
Stratégiát, amelyben meghatározható a fő cél, annak elérése után pedig a további tevékenység. Ezt pedig széles körben kellene kommunikálni. Nem elég csak azt szajkózni: leváltjuk Orbán rendszerét!
Minden normális magyar választó tudja: a meccsnek – hogy a mostani kormányfő hasonlatainak körében maradjak – a választásokkal nincs, és nem is lehet vége. Vissza kell állítani a korábbi demokratikus intézmények rendszerét. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha a mostani ellenzék kétharmados többséget szerez egy kisebb számú parlamentben, egy gyökeresen megváltozott választási törvény keretei között.
Ez adja a stratégia kiinduló alapját. A támogatást csak úgy lehet megszerezni, ha minden demokratikus erő összefog a mai hatalom ellen. Igen ám, de a rendszer nem teszi lehetővé, hogy a demokratikus ellenzék minden résztvevője megmérettessék, mert csak egy jelölt veheti fel hatékonyan a voksokért folytatott küzdelmet. Ha az ellenzék ereje szétforgácsolódik, az magában foglalja a kudarcot. Ha az ellenzék különböző pártjai nem tudják megmutatni magukat (jelöltet állítani), akkor hogyan jelenhet meg a politikai palettán?
Hogyan lehet e feloldhatatlannak látszó problémát megoldani?
A dolog egyszerű és bonyolult is egyben. A demokratikus erők koalíciójának jelenleg azt kellene hangsúlyoznia, hogy fő célja a kormány leváltása és az alkotmányosság visszaállítása. Miután ezt megtette a választók támogatása mellett, úgy kötelezettséget kell vállalnia egy valóban demokratikus választások azonnali megtartására.
Azt tudjuk, hogy a mai törvényi feltételek között egy – akár 51 százalékos többséggel rendelkező – politikai párt képtelen lesz hatékonyan kormányozni, hiszen munkáját számos kétharmados törvény szorítja feleslegesen keretbe. Ezek megváltoztatására nincs lehetősége. Mi több, elbukhat az első költségvetési szavazáson. A jelenleg érvényes Alaptörvény szerint pedig ebben az esetben az államfő feloszlathatja az Országgyűlést, és új választásokat írhat ki.
Nem sorolom tovább… A lényeg: a 2014-es választáson a jelenlegi ellenzéknek kétharmaddal kell győznie, ha valóban el akarja érni céljait.
A kétharmad birtokában már képes lenne helyreállítani a demokratikus rendet. Új alkotmányt és új választási törvényt kell alkotnia.
És ezzel a küldetését be is fejezte. Erre kapta(ja) a felhatalmazást a választóitól. Ez után le kell mondania, az Országgyűlésnek fel kell oszlatnia saját magát, és új, valóban demokratikus választást kell kiírni még a mandátum lejárta előtt.
Ez persze sokba kerül. Egyrészt nyilvánvalóan kevesebb figyelem jutna az első egy-másfél évben a gazdasági és egyéb szociális jellegű intézkedésekre, másrészt az energiák jó részét a sarkalatos törvények megváltoztatása vinné el. Harmadszorra: az új választás is igen komoly összegeket emésztene fel. De még mindig kevesebbet, mint ha marad minden a régiben.
Ha ezt kommunikálná az MSZP-E14-PM szövetség, úgy a választók széles rétegei támogatnák őket, mert biztosítékot látnának abban, hogy belátható időn belül képviselhetik saját politikájukat a törvényhozásban.
Meggondolásra javaslom az ellenzéknek e megoldást!
Ceterum cenzeo OV esse delendum!

ERKÖLCS ÉS POLITIKA

Minden, politikával csak egy kicsit is foglalkozó ember tudja, hogy a társadalom mindennapjait meghatározó erkölcsi alapelvek – a tízparancsolat kétezer éves örökségének mai megnyilvánulásai – köszönő viszonyban nincsenek az úgynevezett „politikai erkölccsel”.
A mindenkori hatalmat gyakorló politikai elit a modern korban kialakított egy, a társadalmitól eltérő „etikettet”, amelynek legfőbb alapelve az érdek. Ebben a politikai gondolkodásban az értékek másodlagosak, a hatalom és a hatalmi érdekek (legyenek ezek politikaiak vagy gazdaságiak — mindegy) a dominánsak.
Az azonban – immár több mint kétszáz éve – az „etikett” alapelve, hogy az adott politikai erőnek vagy politikusnak következetesnek kell lennie. Azaz, ha konzervatív politikát folytat, akkor mind megnyilatkozásaiban, mind cselekvéseiben ehhez kell tartania magát.
A demokrácia politikai közmegegyezése az is, hogyha a társadalom nagy része nem fogadja el az adott politikai „erkölcsöt”, akkor ennek tanulságait a politika szereplőinek le kell vonniuk.
A társadalom (az egyszerű emberek sokasága) azonban nem a fenti „politikai erkölcs” szerint ítéli meg a hatalom gyakorlóit és képviselőit, hanem saját értékrendje szerint. Ha a hatalom valami olyat tesz, ami ezzel ellentétes, felháborodásának hangot ad.
A jelen hatalomgyakorlóival az a legfőbb gondom, hogy egyszerre sértik meg mindkét „erkölcsi rendszert”.
Orbán Viktor az Európai Unió vezetőinek magyarázta azzal a bizonyítványát, hogy „ne azt nézzék, hogy mit mondok, hanem azt, amit csinálok!”. Ez már eleve azt feltételezi, hogy nem hajlandó betartani a polgári demokráciák politikai etikettjét. Nem érdekli, nem foglalkozik azzal.
Vélhetően a mai hatalom gyakorlói egyetlen dologgal foglalkoznak saját pozícióik megerősítésével, főleg a gazdasági befolyásuk mindenáron való gyarapításával.
Ezt jól mutatja törvénykezésük, az elmúlt három év „unortodox” gazdasági ámokfutása. Lehetne tételesen sorolni az elmúlt három év ebbéli cselekedeteit, a MOL államosításától az állami vagyon barátoknak juttatásától (földtörvény) és a civil társadalom ellehetetlenítésén át a trafikbotrányig, a stadionépítésekig.
Közben válságágazattá válnak a közszolgáltatások, amelyek a lakosság (és választópolgárok) mindennapjait határozzák meg. Leépült az egészségügy, egyre kevesebben jutnak a 21. századnak megfelelő ellátáshoz (lásd: botrányok a különböző kórházakban, miközben V.I.P rendelőt akarnak gründolni Telkiben). A közoktatásban az állapotok kritikán aluliak, nem csak anyagilag, hanem szervezetileg is, és az új tanrend rossz szagú, áporodott időket és elveket idéz.
A legerkölcstelenebbek mindezek között a Pető-intézet körüli történések. A világhírű intézményt ellehetetlenítik. Teljesen mindegy ennek a hatalomnak, hogy a mozgássérült gyerekeknek szükségük van-e ezekre a gyógyító és rehabilitáló ellátásokra. A vélhető vagyonszerzés felülír mindent!
Bár, ha jól belegondolunk, ez csak folytatása valaminek, amiről ugyanez a hatalom még két és félévvel ezelőtt egészen másként nyilatkozott. „Nem hagyunk az út szélén senkit” – harsogta a miniszterelnök.
Tényleg nem hagytak senkit ott. Berúgták őket az árok fenekére, hogy lehetőleg ne is látszanak! Elbántak a szolgálati nyugdíjasokkal, majd őket követték a rokkantsági járadékkal és –nyugdíjból élők. Az utóbbiak felülvizsgálatával nem csak az érintetteket alázták meg, hanem az orvostársadalmat is, amikor azzal indokolták a lépést, hogy „sokan visszaéltek” az ellátásokkal, azaz megkérdőjelezik az orvosok és gyógyítók hozzáértését és szakmai tisztességét.
Mindet összevetve:
Ennek a hatalomnak nem csak ezért kell távoznia, mert akkora veszteséget okozott a magyar társadalomnak, amit az általuk oly sokszor emlegetett „elmúttnyócév” összesen sem, hanem azért, mert velejéig erkölcstelen.
Erkölcstelen a szó politikai értelmében, hiszen megszegte esküjét, és nem a haza üdvére kormányoz, hanem a maga hasznára.
Erkölcstelen azért, mert felrúgta a polgári demokrácia összes „politikai erkölcsi” szabályát, amelyet a társadalom elvárása szerint követnie kellene.
Erkölcstelen a szó köznapi értelmében is, hiszen figyelmen kívül hagyja mindazokat az értékeket, erkölcsi elveket, amiket a társadalom többsége vall. Hazudik folyamatosan, mást mond, és mást cselekszik. Hazudik a polgároknak, pedig tudja, hogy amit propagandája zeng, az ellentétes a valósággal.
Éppen ezért ideje, hogy a társadalom visszautasítsa, kikérje magának a hatalom tevékenységét.
Senki sem szüntetheti meg ezt az erkölcstelen fertőt, csak a választópolgárok sokasága.
Ceterum censeo OV esse delendam!

NO, MOST AKKOR… MI LEGYEN?

A hét érdekes dolgokat hozott. Az ellenzék azonban úgy látszik megint nem tanul a választói jelzésekből. Szigetszentmiklóson győzött a közösen induló ellenzék. Szombaton az „alternatív tanévnyitón” Gyurcsány Ferenc megtette javaslatait az MSZP–E14-PM együttműködés kiteljesítésére. A hétfői javaslatot az MSZP elnöksége mára elutasította.
Hiába a hozzáértők elemzései, úgy látszik a hatalom megszerzésének és gyakorlásának igénye felülírja a magyar társadalom széles tömegeinek igényét. A fent említett – nagy nehezen kialkudott – együttműködésbe úgy látszik nem fér bele a társadalom kb. egyharmadát képviselő többi politikai erő.
Az MSZ–E14-PM politikusai úgy gondolják, hogy majd ők lesznek azok, akik képviselik a színes politikai palettát. Ez pedig végzetes tévedés. A Népszabadság szalagcímében: „Gyurcsány győzelemhez segíti a Fideszt?” is azt sugallja, hogy a volt miniszterelnök áll útjában a választási győzelemnek.
Függetlenül a fent hivatkozott elemzéstől néhány dolgot a gondolkodó ellenzék figyelmébe szeretnék ajánlani.
A választás kritériumai
Nem fogom részletesen ismertetni a választási törvény előírásait, az a hivatkozott blogban már ott van. Mindössze annyi a hozzátenni való, hogy el kellene kezdeni „matekozni”!
A FIDESZ – dacára annak, hogy sok választót veszthetett az elmúlt év ámokfutásával – még mindig rendelkezik csaknem másfél millió biztos szavazóval. A legutóbbi felmérések szerint „A választani tudó „biztos” szavazók körében továbbra is meghatározó a Fidesz fölénye: a kormánypárt jelenleg a szavazatok 46 százalékára számíthatna.” Mennyi is ez?
A felmérésből kiderül, hogy a biztos szavazók száma mindössze a szavazásra jogosultak 45 százaléka. Magyarországon közel nyolc millió (2010-es parlamenti választásokon a névjegyzékben szereplők száma: 7 976 496) szavazó van, amelyeknek a 64,38 százaléka jelent meg az utolsó megmérettetésen. Ha ennek a számnak a 45 százalékát számoljuk, mint „biztos szavazót és pártválasztót”, akkor 3 millió 600 ezer választóról beszélünk. Ezek 46 százaléka a FIDESZ-t választaná. A kormánypárt így számíthat (biztosan?) 1656000 voksra.
Az ellenzéknek ezt az 1,65 milliós tábort kell felülmúlnia a győzelem reményében. Ennek fényében kell vizsgálni a pártok, együttműködők támogatottságát és hatalmi igényüket. Az MSZP támogatottsága jelenleg a teljes népességben 14 százalék = 1, 12 millió, a biztos pártválasztók körében = 720 ezer fő.
Az E14–PM hasonló adatai: teljes népességben 6 százalék = 478,5 ezer fő, a biztos pártválasztók esetében 12 százalék =432 ezer fő.
A demokratikus koalíció a legutolsó mérések szerint a teljes népességben 160 ezer szavazót vonz, a biztos pártválasztók köréből pedig 108 ezer főt.
A többi pártra a DK-hoz hasonló méretű választói tömeg kíván voksolni, közéjük sorolhatjuk A szociáldemokratákat, a liberálisokat.
Itt kezdődik a választási matematika és az igazi felelős politika. A fenti felmérés szerint a választók 52 százaléka kormányváltást akar. Ám, ha a mai ellenzéki szavazatokból csak az MSZP–E14-PM lehetséges szavazatait számítjuk, akkor a kettőből mindössze 1 132 ezer voks jön össze. Ez pedig kevés ahhoz, hogy leváltsák a regnáló kormányt.
Okvetlenül szükség van az egyéb ellenzéki erők által összeszedhető voksokra is. Az így keletkező szavazatok száma elérheti a fél milliót. Így már csaknem szavazategyenlőség jöhet létre, ami ügyes egyéni jelöltek állításával valóban sikerrel kecsegtethet. Az együttműködés pedig már csak azért is elengedhetetlen, mert bármely „kis párt” kiesése ebből a legfőbb célt fenyegeti, a kormány leváltását.
Ezt a célt pedig kisszerű, és egyéni (pártérdekű) indokok nem veszélyeztethetik. Megértem én persze a pártok célját. Az MSZP-nek nagyon kényelmes egy kétpólusú politikai rendszer, amelyben váltógazdálkodással gyakorolhatja a hatalmat. A probléma ezzel csak az, hogy maga a magyar társadalom nem két-, hanem többpólusú. Vannak benne balközép elkötelezettek (DK), vannak klasszikus szociáldemokraták, liberálisok, nemzeti liberálisok és konzervatív demokraták. Az üdvös az lenne, ha ezek az erők képesek lennének megállapodni a jelen kormány elzavarásában.
A választások után pedig – a legfontosabb törvénykezési feladatok elvégzése után – lehet kialakítani egy sokszínű parlamentet. Az, hogy a demokratikus ellenzék vezető szerepére számot tartó MSZP nem egymaga kapja meg a kormányzáshoz szükséges 51 százalékos többséget, az már másodlagos.
Kénytelenek lesznek koalícióban kormányozni. De ez a politikai felállás még mindig inkább demokratikus (és persze macerásabb is), mint a kétpólusú rendszer bármely formája.
Jobb lenne, ha mindezt nagyon gyorsan átgondolnák a szereplők.
Aha ezt nem teszik, a fenti matematika könyörtelenül érvényesülni fog, ami előre vetíti a kudarc árnyát!
Ceterum censeo OV esse delendum!