ÉRTÉKELEM AZ ÉVET

Mindenki értékelte az évet. A kormányfő, a pártok vezetői, mindenki. Miért ne tehetném én is, aki alulról (elszenvedőként) éli meg mindazt, ami ebben a kis országban történik. Persze nem veszem magamnak a bátorságot, hogy végigmenjek minden eseményen, ami az idén történt. Nincs is rá szükség, hiszen mindannyian megéltük azokat, sőt mi több: puffogtunk is eleget ezekkel kapcsolatban.

Az év végi ünnepek esetleg elterelték a figyelmünket két ajándékcsomagról, amiket a házelnök volt szíves a fenyőfa alá helyezni. Az egyik ilyen a parlament munkájának átalakítása, a háromhetenkénti plenáris ülés bevezetése, valamint a felszólalások további korlátozása. Úgy látszik, a kormányzó párt már azt a kis hatékonyságú ellenállást sem tűri, amit az alig egyharmadnyi mandátummal rendelkező ellenzék képvisel.


Forrás: Internet - Szeged Ma

 Kövér László láthatóan saját személye iránti támadásnak tartja, ha képviselők (akiknek egyébként az a dolga, hogy a rájuk ruházott jogosítvány értelmében szót emeljenek azoknak az érdekeikért, akik megválasztották őket) kicsit markánsabban hívják fel a döntéshozók figyelmét egy-egy komoly, társadalmi feszültséget kiváltó intézkedésükre.
Ajándéknak szánta a kormány a „megegyezést” az egyetemistákkal és a középiskolásokkal. Ebben csak a baj, hogy a fiatalok ismerik a mesét a lányról, aki „hozott is meg nem is”. Ugyanis két dolog nem változott: az egyik az úgynevezett röghöz kötési szerződés, a másik pedig az a hat szak, amelyen nem hirdetnek államilag támogatott képzést. Ennek van egy leágazása, ami már-már nevetséges is lehetne, ha nem lenne véresen komoly. Ugyanis a kormány eredeti tervei szerint a nem támogatott képzések sorában szerepelt a közszolgák képzése is. Azaz az eredeti döntés szerint a Nemzeti Közszolgálati Egyetem is a nem támogatottak között szerepelt. Ennek értelmében a rendőrök, köztisztviselők és katonák is súlyos pénzekért sajátíthatnák el a haza szolgálatához szükséges ismereteket.
Persze a belügyminisztérium rögtön rájött a turpisságra, és gyorsan közzétette, hogy 1500 fő számára természetesen ingyenes a képzés a közszolgák egyetemén. A hiba imígyen kijavítva. Lám-lám, vannak még az apparátusban olyanok is, akik gondolkodnak, képesek a hibák gyors javítására. A probléma azonban nem ez, hanem az, hogy a hibák egyáltalán keletkeznek! Az egész évben az átgondolatlanság, a rögtönzés volt a jellemző a kormányzatra és a törvényhozásra. Pedig erre még érvényes törvényünk is van! Csakhogy ennek betartása fáradságos, mindenféle előtanulmányokat, hatásvizsgálatot, jogi elemzést igényelne (például azért, hogy az új előírások nem ütköznek-e más, eddig hatályos jogszabályokkal). Mindez megkerülhető, mert az egyéni képviselői indítványokra ez a törvény nem vonatkozik. Ezért is használják oly előszeretettel, amióta csak megragadták a hatalmat.


Forrás: Internet

 Tegnapi hír, hogy az Alkotmánybíróság elmeszelte a regisztrációs törvényt és az Alaptörvény átmeneti rendelkezéseinek egy részét. Formai okokra hivatkozott a taláros testület.
Nosza, volt is nagy megnyugvás a FIDESZ soraiban. Nem átallották rögtön kijelenteni, hogy sebaj, megoldják a formai hibákat és újra elfogadják a kritizált paragrafusokat.
Az AB itt komoly hibát követett el, hiszen nem tartalma miatt semmisítette meg a törvényeket, hanem csak formai hibára hivatkozva. Ez mintegy felhívásként is felfogható. Mert ebben az esetben nem a demokratikus jogok korlátozásáról van szó, hanem csak egy fogalmazási hibáról. Pedig a társadalom tiltakozása e törvény ellen nem arról szólt, hogy rossz a jogszabály helyesírása, hanem arról, hogy bizony sok polgárt foszt meg attól, hogy éljen egyik alapjogával. E feleslegesen meghozott törvény ugyanis azzal a céllal született, hogy a választók egy része elé olyan akadályt állítson jogának gyakorlása során, amelyet nem tud átlépni, így nem élhet a választás szándékával.
Szóval, így az év végén ki lettünk stafírozva rendesen.

Az év egyébként – mint annyi másnak – sokkal rosszabb volt, mint az azt megelőző. Matolcsy gazdasági miniszter minden ígérgetése ellenére nem élünk jobban, gazdasági szabadságharcunk elbukni látszik, mert a jövő évi kilátások is egyre borúsabbak. Tulajdonképpen senki sem érzi jól magát, mert az a néhány százezer alkalmazott, akinek a mostani adószabályok kedveznek, azok is látják, hogy mindez igazságtalan és ostoba. Annyival meg nem keresnek többet, hogy ezt a véleményüket véka alá rejtsék. A többség életviszonyai pedig szignifikánsan romlottak. Igaz, hogy a statisztikában már meg sem jelennek azok, akiknek évek óta nincs munkájuk, mert már régen nem szerepelnek semmilyen statisztikában.
A helyzet romlását a legjobban az mutatja, hogy nagy kereskedelmi cégek hagyják el hazánkat. Kivonult a Match (élelmiszer kereskedelem), a Bricostore (építőanyag és szerelvény), hasonlót fontolgat a Praktiker is. A hazai cégek forgalma nagymértékben csökkent, mint ahogy a háztartások átlagfogyasztása is.
Ha pedig csökken a háztartások fogyasztása, az azt jelenti, hogy csak kevesebbet vásárol, hanem különböző szolgáltatásokat sem vesz igénybe. Nem megy étterembe, nem utazik, és több más szolgáltatást sem vesz igénybe. Így ezek a vállalkozások is a csőd szélére kerülnek. Elküldik dolgozóik egy részét, rossz esetben felszámolják a vállalkozást.
Rosszabbul élünk mint négy éve! És ez sajnos úgy néz ki, marad jövőre is!

Ceterum censeo OV esse delendam!

A KULTÚRKAMPFRÓL

AVAGY LEHET-E A KULTÚRÁT IRÁNYÍTANI?

Forrás: Internet - Hír24 Neményi Márton

Az elmúlt hét két kulturális botránytól híresedett el. Mindkettő a hatalom sajátos felfogását és bornírtságát tükrözi, amely képtelen arra, hogy intézkedéseinek a hatásait felmérje. Talán arra is képtelen, hogy egyáltalán felfogja, mit is csinál.
A kormány felsőoktatással kapcsolatos intézkedései – kiegészítve az alapfokú oktatás államosításával – egy olyan világnézetet tükröznek, amely láthatóan nem képes elhelyezni saját magát abban a korban, amelyben él. A „munka alapú” társadalomnak, miről Orbán Viktor oly szívesen értekezik szerte a kontinensen, ugyanis végérvényesen vége. Mindezt alátámasztják a statisztikai adatok. A társadalom számára szükséges anyagi javakat ugyanis a munkaképes lakosság egy igen kis százaléka állítja elő. És ez a tendencia nem új. A technológia és a tudomány fejlődésének következtében tovább erősödik a jövőben. Ezt a tényt figyelmen kívül hagyni pedig ostobaság.
A távol-keleti államok az elmúlt 35-40 évben robbanásszerűen fejlődtek. Mindezt annak köszönhetik, hogy még a hetvenes-nyolcvanas években szinte erejükön felül finanszírozták az oktatást.
Az az ország, amely a 21. század második évtizedében nem a tudásba, hanem a tudatlanságba „ruház be”, az biztosan rombolja saját nemzeti létét, taszítja saját népét a perifériára, veszi el a jövendő évek polgárainak lehetőségeit, teszi tönkre a jövő generációkat.
Ezt teszi a mostani kormányzat. A bejegyzés írásának idején még nem tudhatjuk, hogy az egyetemisták és középiskolások tiltakozásai alapján milyen „ötlettel” áll elő a kormányzat, de ismervén képességeiket, túlzottan optimista jóslataink nem lehetnek. Addig ugyanis, míg a kormányzat pusztán fiskális alapokon akarja problémáit rendezni, erre esély sincs. Addig, amíg a politika nem lát túl saját – meglehetősen rövid, ámbár az igazmondás hiányától egyre hosszabbodó – orrán, addig e kérdésben valódi, modern megoldást nem is várhatunk tőle.

A kultúra nem tervezési kérdés

Az Alaptörvény értelmében a Magyar Művészeti Akadémia jogosultságai ugyanazt a retrográd gondolatiságot tükrözik, mint az oktatáspolitika. Az MMA elnöke Aczél György legrosszabb reinkarnációjának tetszik. Még azt is meg lehet kockáztatni, hogy szereptévesztésbe esett.
Természetesen ez nem vonatkozik a kétségtelenül nagyhírű és tehetséges művészekre, akiket e magát köztestületként megfogalmazó szervezet meghívott soraiba, és akik legjobb tehetségük szerint alkotnak, gyarapítják a közös kultúrkincset.

Azt azonban el kellene fogadni, hogy egy ország kultúráját sohasem a hatalom határozta meg. A kultúrát ugyanis az alkotók és a társadalom együttesen teremti. Az a hatalom, amely megpróbálta meghatározni, hogy „mi a kultúra”, mindig kudarcra volt ítélve. A hatalom ugyanis favorizálhat alkotókat, művészeti ágakat, bevezethet különböző korlátozásokat (lásd: 3T), de ezek talmi sikereket hozhatnak csak. A független alkotás – amely szuverén gondolkodás és világnézet alapján születik – áttöri ezeket a mesterséges határokat.
A kurzusművészet hozhat sikereket időlegesen, ám amilyen gyorsan aratja azokat a hatalom segítségével, ugyanolyan gyorsan ki is hull a kulturális életből. Ki emlékszik már a húszas-harmincas évek dédelgetett íróira, vagy az ötvenes-hatvanas évek „támogatott” műveire. Mára elsüllyedtek, oda kerültek, ahová valók: a szellemi raktár hátsó, soha nem látogatott polcaira. Jól megvannak ott, emlékeztetnek egy olyan korra, amit senki sem kíván vissza.
Hasonló sorsra jutnak majd az alaptörvény illusztrációi is. Ugyanis a kultúra sikeressége attól függ, hogy a befogadók hogyan értékelik azokat. Ha elfogadják (megértik, magukévá teszik), akkor megmarad a kánonban, ha nem, könyörtelenül kihull onnan. Bizonyítja mindezt, hogy számos szerző és alkotó művét tekintjük ma a magyar kultúra legértékesebb alkotásainak, annak ellenére, hogy születésükkor a hatalom nem fogadta azokat „lelkesedéssel”.
Balassi magyar nyelvű költészete fennmaradt annak ellenére, hogy korában – a magyar nemesség fafejűsége eredményeként – a hivatalos nyelv hazánkban a latin volt. Ugyanígy Kassák kétségtelenül a magyar avantgárd egyik letagadhatatlan alakja marad, függetlenül attól, hogy a későbbi korok miként ítélték meg, többnyire politikai szempontok alapján. De sorolhatnánk a példákat oldalakon keresztül.
Éppen ezért bornírt az a szerep, amit Fekete György magára vállal. Nem lehet „kijelölni” a magyar kultúra irányának „fő csapásait”. Már csak azért sem, mert ez eleve megkülönböztetést von maga után. Mert az a művész, aki nem áll be az irányba, az nem a magyar kultúrát színesíti gazdagítja?
Más megközelítéssel: csak az a művész, akiről megmondják, hogy az? Akinek a „magyarságteljesítménye” eléri az elvárt szintet? A többi pedig menjen a hóra, azt nem tekintjük se művésznek, se magyarnak?
Mekkora ostobaság ez? Akkora, amekkorát a hatalom képzel. Ám ha a hatalom így gondolkodik, akkor saját magáról állít ki bizonyítványt. Ezzel a bizonyítvánnyal pedig nem lehet bekerülni a felsőoktatásba. nem éri el a 240 pontot.

Ceterum censeo OV esse delendam!

EZENTÚL — KUSS! — MINDENKINEK?

A kormány – és az őket híven kiszolgáló szoldateszka – túl megy minden határon. Az az egyik dolog, hogy szinte semmit sem reagáltak a középiskolások és egyetemisták tiltakozó demonstrációjára. Mert mit is reagálhattak volna – tekintsünk el ebben az esetben szerencsétlen Balogh Zoltán miniszter, aki belekényszerítettek egy, politikailag is ostoba megnyilatkozásba a tárgyalásokról –, hiszen láthatóan nem tudják kezelni a helyzetet.

Forrás: Internet - Hír24 Neményi Márton



Egy ismerősöm – aki a felsőoktatásban dolgozik – azért izgul, nehogy a diákok és a rendőrség között összecsapásokra kerüljön sor. Megnyugtattam – és ezt a tegnap esti gyakorlat is megerősítette –, hogy rendőrség „glasszékesztyűs kézzel” bánik a fiatalokkal. Hogy ezt miért teszi, annak lehetnek különböző okai és indokai (például az, hogy számos rendőr, főleg a vezető állományból, érintett saját gyermekei révén, mert saját illetményéből képtelen lenne fizetni az oktatási költséget).
A kormány képtelen bármiféle kompromisszumra. Csupán egyetlen dologra koncentrál: uralmának megőrzésére és annak meghosszabbítására. Minden eszközt bevet ennek érdekében.
Az MTVA nyugdíjba vonuló igazgatójának széke még ki sem hűlt, amikor máris újabb rendteremtésről – munkatársak eltávolításáról – szólnak a hírek. Mint ahogyan a diáktüntetésről is csak egy csatornán szerezhetett tudomást a „nagyérdemű”, mert érdekes módon a közszolgálatinak nevezett csatornák nem siettek tájékoztatni „online, valós időben” a nézőket.
Most pedig a kiszivárgott elbocsátások azt mutatják, hogy nem csak a híreket manipulálják, hanem hadat üzennek a teljes kulturális műsorfolyamnak. Mi mással lehet magyarázni, hogy a teljes kulturális főosztálynak felmondtak? Ennek a bejegyzésnek nem az a célja, hogy egyenként értékelje az elbocsátott munkatársak erényeit. Sőt, még az sem, hogy helyettük szálljon síkra jogaikért.
Arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy ez egy tendencia.


Forrás: Internet - képkocka Orwell 1984-ből

 Lerombolt felsőoktatás. Korlátozott alsó- és középfokú képzés. A tankötelezettség leszállítása. A felsőfokú képzésbe belépők szelektálása vagyoni helyzet szerint.
A tömegtájékoztatás feladatainak olyan meghatározása, hogy abból lehetőleg maradjanak ki azok a műsorok, amelyek a nézők épülésére szolgálnak.
Mind-mind egy irányba mutat: egy olyan társadalom létrehozása viszonylag rövid idő alatt (5-8 év), amely képtelen lesz helyesen felmérni saját helyzetét, nem lesz alkalmas arra, hogy artikulálja saját érdekeit, és ezt meg is jelenítse a politika színterén. Azaz egy végtelenül lebutított társadalom, amelyet a hatalom úgy manipulál – olyan hírekkel és információkkal lát el – ahogyan pillanatnyi érdekei diktálják.
De ez még mind semmi: Nemrég az éjszakai órákban elfogadott a parlament egy olyan törvényt is, amely az internetes vélemények korlátozását jelenti. Azaz szembe megy a gondolatszabadsággal és azzal az alaptörvénnyel is, amelyet saját maga fogalmazott meg.
Ne is folytassuk a választási végrehajtási törvénnyel, amely jelen pillanatban „előzetes normakontrollon” az AB előtt fekszik. Az már egy másik post témája lehet, hogy a Salamon Lászlóval kiegészülő grénium milyen választ fog adni a Köztársasági Elnöknek.
Szóval, kedves feleim, egyre telik a pohár. Ma már nem is tehetjük fel azt a kérdést, hogy meddig van? Már a pesszimista és az optimista sem mondhatja, hogy „félig teli” vagy „félig üres”. Ugyanis a pohár már tele van. Csurig. Az egyetemistáknál már ki is csordult. Már pedig ha náluk is kiveri valami a biztosítékot, akkor baj van. Ezen pedig a hatalomnak el kellene gondolkodnia. Két lehetősége van: vagy eltakarodik, vagy változtat. Ez utóbbira láthatóan képtelen….

Ceterum censeo OV esse delendam!

ABSZURDISZTÁNI TUDÓSÍTÁS

Felébredtem. Kinéztem az ablakon, ugyanaz a kép fogadott, mint tegnap vagy azelőtt. A szokásos reggeli botorkálás a kávéfőző irányába. Szinte ugyanazzal a mozdulattal kapcsoltam be a rádiót is. Na, ekkor kezdődtek a bajok. Először csak azt hittem, hogy álmodom, minden külső jel ellenére nem ugyanabban az országban ébredtem, mint ahol nyugovóra tértem.

Forrás: Internet

Aztán rájöttem, hogy — tényleg! Ez már nem az az ország. Ez egy másik. Ez Abszurdisztán. Mert európai országban miként fordulhat elő – a XXI. század második évtizedében –, hogy egy kormányzat szánt szándékkal lerombolja a saját jövőjét. Sőt, nem csak a sajátját – mert azzal mindenki egyet is értene –, hanem az egész társadalomét.
A legutóbbi agyament ötletük, miszerint a felsőoktatásban az államilag finanszírozott helyek számát tízezer-ötszázra csökkentik, nem más, mint a jövő adófizetőinek szándékos és előre megfontolt csökkentése. Ennek eredményeként jelentősen csökken a képzett munkaerő – illetve az olyan kiművelt emberek – száma, akik a mindenkori változó körülményekhez igazodva képesek lesznek saját egzisztenciát építeni, és ezzel hasznos tagjaivá válni a közösségnek.
A felsőoktatásból kivont források most talán napi előnyöket hoznak, az állami költségvetésnek kevesebb a kiadása, és a fogyatkozó forrásokkal „kézben lehet tartani” az egyetemek körül csoportosuló értelmiséget, szakembereket. Ez a politika azonban öngyilkos cselekvés. Hasonlatos ahhoz, mint amikor levágjuk az aranytojást tojó tyúkot. Igaz, hogy egyszer jóllaktunk, ám a jövőnk egyszeriben kilátástalan lett.

Forrás: Internet - Nagycsaládosok Egyesülete

Mint ahogy ez a kormányzat ezzel az oktatáspolitikával pontosan azokon rúg egy nagyot, akiket eleddig példaként állított a társadalom elé: a nagycsaládosokat. Most mondhatja mindenki, hogy a több gyermeket nevelő szülők számos állami támogatást kapnak. Csakhogy, ez a fajta támogatás és adókedvezmény éppen arra elegendő, hogy a most cseperedő lurkókat viszonylag normális szinten lássák el. A jövőre ebből a támogatásból nem futja.
Matematika ez kérem! De lássunk egy minden szempontból kitalált, ám a mai jogszabályoknak és támogatási rendszernek megfelelő családot. Adott két „középosztálybeli” szülő, akik jövedelemként összedobnak havi nettó félmillió forintot. Három gyermeket nevelnek. Az egyik most kezdi az ötödik osztályt, a második a gimnáziumot, a harmadik meg éppen érettségizik. A gyerekek ráadásul jól is tanulnak, mindegyik ácsingózik valamiféle felsőbb végzettségre. A szülők ebben az esetben tördelhetik a kezüket, mert igen kicsi az esélye annak, hogy legnagyobb gyerekük – aki szerencsére műszaki érdeklődésű – bejusson az államilag dotált helyre.

Forrás: Internet

Ha nem jut be, úgy – egyeteme válogatja mennyi – borsos tandíjat kell fizetniük még abban az esetben is, ha elcsípnek egy féldotált helyet. (Igaz ugyan, hogy ebben az esetben biztosak lehetnek abban, hogy gyerekük itthon marad, mert erre a kötelezően előírt szerződés kötelezi.) Ha ez utóbbi se sikerül, akkor bizony még mélyebben nyúlhatnak a pénztárcájukba, és akár félmillió forintot is kipengethetnek szemeszterenként (öt havonta), azaz az iskoláztatás egymillióba kerül évente. Ez pedig a családi jövedelemből 83 ezer forintot visz el minden hónapban. Ha a második gyerek is belép a felsőoktatásba, akkor ez már (a fentiek szerint) havi 160 ezer. Mivel a gyerekek között nincs nagy korkülönbség, a harmadik gyerek főiskolai tanulmányainak kezdetén már 240 ezret kell fordítaniuk tandíjra, ami a családi jövedelem fele. (Ha netán valamelyik mostani lurkó orvosnak szeretne tanulni, akkor bizony az ő oktatási költsége egyedül több mint testvérei tandíja.)

Mit tehet ilyenkor egy szülő? Mit tehet a család? Az első és legelfogadhatatlanabb döntés, hogy a gyerek nem tanul tovább. A másik döntés, hogy hitelt vesznek fel (diákhitel). Ez átmenetileg jó ötletnek bizonyul, azonban van egy óriási buktatója: A hitelt akkor is fizetni kell, ha a gyerek a diploma kézhezvétele után nem jut munkahelyhez. Azaz a teher nem múlt el, csak időben kitolódott, súlyosbítva a még oly kedvező kamatterhekkel is. A harmadik verzió, hogy a fiatal – felhasználva uniós állampolgári státusát – külföldön tanul tovább. Ez ugyan szintén komoly terhet rak a szülőkre, de ez még mindig kevesebb, mint ha gyerek egy hazai, de a lakóhelytől távol eső egyetemen tanulna.
A fiatalok szempontjából pedig egyszerű a képlet. Ha a szülőknek mindenképpen komoly áldozatokat kell hozni azért, hogy tanulhassanak, akkor inkább vállalják a külföldi tanulást, mert ott a hazainál lényegesebben jobb körülmények között tehetik azt. Arról nem is beszélve, hogy az ott megszerezhető – Bourdieu-i – kapcsolati tőke eleve nagyobb lehetőségeket kínál, mint a hazai félázsiai röghöz kötés.

Mindennek az eredménye pedig 10-15 éven belül katasztrofális lesz. Hiányozni fognak a felsőfokú képzettséggel rendelkező munkaerők. Nem lesz elég orvos, tanár, mérnök, közgazdász, bölcsész (akinek a tudását a gazdaság és az államigazgatás számos területe igényli). Ellenben lesz több ezer érettségizett, esetleg valamiféle szakmával rendelkező fiatal, akik nagy része állástalanul fog csellengeni, és még 30 éves korára is arra szorul, hogy eltartsák a szülei.

Szép kis kilátások…..

Abszurdisztán vezetőit azonban mindez láthatóan nem érdekli. Valamiféle lila ködben élnek, amelyet saját maguk gerjesztenek, amitől képtelenek tisztán látni a valóságot és a bennünket körülvevő világot!
A megoldás: el kell oszlatni a ködöt, és elzavarni mindazokat, akik ezt gerjesztik.

Ceterum censeo OV esse delendam!

NEM — Összefogás szellemi szeplőkkel



Forrás: Internet -- Facebook

 A csaknem ötvenezer résztvevő egyöntetűen üdvözölte azt az összefogást, amely elítéli a szélsőjobboldal (újnáci mozgalmak, egyesületek és pártok) rasszizmusát és kirekesztő politikáját. Ez a fellépés az utolsó előtti pillanatokban történt. De mindez nem volt előzmény nélküli. Nem célja a blognak Gyöngyösi Máté képviselő minősíthetetlen mondatainak ekézése.

Mélyebbre kell pillantani, ha valamiféle eredményt szeretnénk ebben a kérdésben.
A szavaknak súlyuk és következményük van. Hiába a szép szavak a pódiumról, ha azok elrohannak a szélbe, átszaladnak néhány százezer ember agyán, akik közül csak a kisebbséget érintik meg.
Miért a szeplők?
Vannak helyzetek, amelyek nem tűrik a „polite language” kifejezéseit. Bombera Krisztina bevezetőjében elhangzott, hogy a Jobbikot a politika margójára kell szorítani. Nos ez nem igazán megfelelő kifejezés. Ugyanis a nevezett pártot – és annak ideológiai alapjait és gyakorlatát – nem marginalizálni kell, hanem betiltani. Demokratikus jogállamban ugyanis ilyen gondolatoknak és politikának nincs helye. Azaz nem a margóra szorítani kell, hanem nem tűrni! Mert a szélre szorítás egyben azt is jelenti, hogy tudomásul veszem a létét, behunyom a szemem, beteszem az alsó polcra a kamrába, hogy ne legyen szem előtt. De ettől még ez az ocsmányság ott van! Ott rontja a levegőt, és alig várja, hogy valami zavaros időben előszedjék a homályból.
Szintén nem célja ennek a bejegyzésnek, hogy a felszólaló politikusok és közéleti szereplők szavait elemezze, de egy-két megjegyzést mindenképpen kell tenni.
Néhány mondattal ezelőtt azt olvashatták, hogy voltak előzmények.


Forrás: Internet Wikipédia:Horthy Miklós újratemetése 1993

 Igen! A rendszerváltás után közvetlenül hatalomra került középjobb kormány sem tudott igazán mit kezdeni azzal, hogy hirtelen szélsőjobbos csoportocskák tűntek fel, feléledt egyfajta nosztalgia a világháború előtti korszakkal kapcsolatban. Minden ezzel kapcsolatos kritikát és véleményt lemostak azzal, hogy ez egy már „lejárt, kádárista történelemszemlélet”. Mindez persze valamiféle bátorítást adott a szélsőjobbnak. Emlékezhetünk az elhíresült „Csurka-dolgozatra”, amely anno az MDF széteséséhez és a MIÉP megszületéséhez vezetett.
Antall József vezette kormány képtelen volt karanténba zárni az egyre erőteljesebben felszínre törő retrográd ideológiákat. Nem tudott mit kezdeni Csurkával, és nem tudott mit kezdeni az e jelenség farvizén érkező neo-Horthy-kultusszal sem. Olyannyira nem, hogy Kenderesen Horthy újratemetésén – igaz, nem „hivatalos minőségben”, hanem „magánemberként” – számos, ma is regnáló politikus vett részt.
Sem akkor, és azóta sem, szólalt fel senki a magyar parlamentben azért, hogy a „visszatekintés a múltba” és az immár az Alaptörvényben is szentesített „jogállami korszak”, egy olyan ideológia feléledését teszi lehetővé, amely a 21. század Európájában – még a legfinomabb fogalmazással is – nem „com il faut” (gyengébbek kedvéért komilfó).
(A blog írásának idejében éppen a regnáló politikai erők képviselői szánalmasan és szinte nevetségesen vitatkoznak arról, hogy milyen „jogi” formulát találjanak a gyűlöletbeszéd ellen — már ez önmagában is szánalmas. Az eszükbe sem jut, hogy a dolog egyszerű — véget kell vetni neki.)
A politikusaink akkor is és most is elfeledkeztek arról, hogy Horthy Miklós rendszere 1920-tól (Numerus Clausus) több törvényben (1938. évi XV. tc és az 1939. évi IV. tc, 1941. évi XV. tc. továbbá az 1942. XV. tc.) korlátozta a zsidó magyar állampolgárok jogait.
A kormányzó is nyilatkozott arról, hogy magát antiszemitának tekinti.
A magyar közgondolkodásban mindez nincs benne. A mai Magyarországon számos választópolgár és egyszeri polgár nincs tisztában azzal, hogy mi is történt itt a múlt században az első háború után.
A történelmi ismeretei hézagosak, torzak, alkalmatlanok arra, hogy a társadalom egységesen léphessen fel az eluralkodó ordas eszmékkel szemben. Fel sem ismeri őket. Mert nem tanították meg őket arra.
Attól a hatalomtól pedig – lásd: Orbán-kormány –, amely úgy tekint az 1944 előtti időszakra, mint követendő példára, nem várható el, hogy valódi és hatékony lépéseket tegyen az erősödő neonáci párt ellen, hiszen potenciális partnert lát benne — egészen pontosan szavazótáborában.



Forrás: Internet-Wikipédia:Buchenwaldi túlélők, köztük több magyar.

A középső sorban balról a hetedik Elie Wiesel, a későbbi Nobel-békedíjas író

A NEMozgalom előtt tehát hatalmas feladat áll: egy egész társadalmat kell rávenni arra, hogy nézzen szembe múltjával, legyen képes a történelmi tények alapján egyfajta új szemléletet elsajátítani. Képes legyen felülemelkedni az ostoba politikai propagandákon, és alapértéke legyen a megkülönböztetés elutasítása.

Mindehhez pedig legalább az kellene, hogy – a mostani gyakorlattal ellentétben – mondjuk ki: a Horthy-rendszer igenis felelős több százezer magyar állampolgár deportálásáért és elpusztításáért. Ugyanis a deportálásokban, a zsidó állampolgárok összeírásában és gyűjtőtáborokba hajtásában a magyar közigazgatás tisztviselői és rendvédelmi feladatot ellátó szervezetei (csendőrség, rendőrség) aktívan részt vettek. Ezen nem enyhít az sem, hogy a kormányzó 1944. július 6-án leállítatta a zsidók deportálását (részben külföldi nyomásra). Három hónappal később, október 15-én, Szálasi vette át a hatalmat, és a budapesti zsidók sem menekülhettek.
Mindezek alapján a magyar társadalomnak illene szembenéznie önmagával. Úgy, ahogyan ezt tették a németek, a hollandok és más európai országok.

Ceterum censeo OV esse delendam!