A POLGÁROK ELLENI FORRADALOMRÓL — AMI AZ ESSZÉBŐL KIMARADT

Egyik vezető napilapunk május 21-i mellékletében megjelent írása, a posztmodern társadalmi változásokra reagálva és azokat elemezve, szól az autoriter hatalmi berendezkedés ellen.

Friss Róbert opusza elemzi az elmúlt néhány évtized (az egész 20. század) társadalmi mozgásait, arra fókuszálva, hogy a diktatúrák és autoriter hatalmak kialakulása egyes európai társadalmakban milyen politikai és gazdasági mozgások eredőjeként jelentek meg. Mekkora volt ezekben az úgynevezett „emancipált” polgárok egyre bővülő tömegének szerepe.
A levezetés kitűnő. Cáfolhatatlan. Különösen annak a huszadik század első felére vonatkozó megállapításai.

A figyelmen kívül hagyott tényezők

„A XXI. század beköszöntével a nyugati társadalmak tömegtársadalmakká váltak, s a polgári parlamentarizmuson megjelentek a válságjelek. Az új autokratizmus sok mindent jól lát ezekből: a hagyományos parlamenti demokrácia mind kevésbé képes lefedni, megérteni és feloldani a tömbösödött, de a korábbiaknál jóval heterogénebb társadalom érdekszövevényét…”
… A „szlogenek csatájában” a tömegdemokráciák lakói elbizonytalanodtak saját intézményrendszerük megítélésében. A globalizmus pedig bonyolultabbá, áttekinthetetlenebbé tette a viszonyokat. A polgár agresszivitásának oka, hogy késztetése lenne, de elveszik az egyre nagyobb versenyben, értéktelenné válik, bár meg akarja mutatni, hogy igenis számít. A munka jó részét kiszívta a fejlődő világ, úgy érzi, még a tőke is cserbenhagyta, aminek okát nem érti, mert közben mind többnek tűnik az idegen, és azt sem érti, miért van rájuk szükség, rá pedig miért nincs. Munkája elértéktelenedik, a korábban bizalmát élvező intézményei, a közszolgáltatások gyengülnek – miközben az erő iránti igény nő.”
A diagnózis pontos. Azonban a szerző nem megy tovább az elemzésben. Pedig ez nagyon lényeges. A vizsgálat tárgya az a folyamat, amely a fenti idézetben megfogalmazottakat okozza.

A ’60-as, ’70-es években forradalmi változások mentek végbe a tudományban és az alkalmazott technológiákban. Unalomig ismételgetjük az elektronikai forradalom eredményeit, a tudomány közvetlen beépülését a termelési és érték előállítási folyamatokba. Egy valamit azonban kevéssé elemzünk a populáris sajtóban és a nyilvánosságban,
Ez pedig az, hogy ez a fejlődés miként alakította át a társadalmakat. Hogyan és miként rendezte át – ma némi eufémizmussal megfogalmazott – a munka világát.
A hatékony termelési rendszerek – amelyek végső soron létrehozták a „fogyasztói és jóléti” társadalmakat – egy idő után éppen ezeknek az ellehetetlenülését okozzák. Azzal, hogy egyre kevesebb „élőmunka” kell az anyagi javak előállításához, természetszerűen azzal jár, hogy a társadalom egyes tagjai feleslegessé válnak e folyamatban.
A fejlett országokban a politika szembesült ezzel a jelenséggel, azonban pillanatnyi érdekei csak úgynevezett „tűzoltó” megoldásokra késztették. A felszabaduló munkaerő egy ideig sikeresen talált magának boldogulást a szolgáltató szektorban, abban a szegmensben, amely a „jóléti” igényeket elégítette ki.

Gyökeres változtatására, a probléma valós kezelésére mind a mai napig nem képes. Nem képes, mert maga az állam és a politikai felépítmény is megsínyli a változásokat. A tőke totális átalakulása – bizonyos társadalmasodása és a globalizáció – ugyanis kihúzza az anyagi alapokat a politikai felépítmény, az állam alól. A kevesebb és egyre csökkenő állami bevételekkel szemben áll az a tömeg, amely hozzászokott magas életszínvonalához, a fogyasztás és egyéb ellátások (energetika, egészségügy, stb.) biztonságához és folyamatosságához.
Az elmúlt fél évszázad egyre növekvő jövedelmei a középrétegeket egyrészt a fogyasztásra, másrészt a megtakarításra ösztönözték. Ez utóbbi hozta magával azt, hogy a felhalmozott megtakarítások – elsősorban a nyugdíjpénztárak pénzügyi eszközei – komoly tőkeerőt képviselve a globális gazdaság részévé váltak. Ezek az összegek kínálati bőséget okoztak a pénzpiacokon, fokozva a hitelkészséget. A pénzpiacokhoz való hozzáférés, a tőzsdei ügyletek általánossá válása, és elérhetősége a középrétegek számára, paradox helyzetet eredményezett. Az alkalmazott egyben saját maga kizsákmányolójává is vált.
Ugyanakkor a társadalmak a kilencvenes évek elejétől és az új évezred első évtizedében egyre kevésbé voltak képesek megbirkózni az átalakuló társadalomszerkezet okozta problémákkal. Az európai országokba bevándorló – elsősorban a „harmadik világból” és a fejletlenebb régiókból érkező – munkavállalók azokat a munkaköröket foglalták el, amelyeket az adott országok polgárai már nem végeztek el, mert azt „lealacsonyítónak” érezték. Mindez az állapot addig állt fenn, amíg az adott társadalomban a kvalifikált munkaerő szükséglet nem csökkent olyan mértékre, amely már komoly munkanélküliséget indukált. Ehhez a folyamathoz hozzájárult a termelési kapacitások „elköltözése” más, „olcsóbb” munkaerővel rendelkező, országokba.
Az így kialakuló munkanélküliség – amelyet már nem volt képes felszívni a szolgáltatóipar és egyéb állami foglalkoztatás –, kiegészítve a bevándorlók okozta feszültséggel, komoly gondot jelentenek a mai politikai eliteknek.

Az a vízió, amelyet a Friss Róbert felvázol: a fokozódó nemzetközi politikai együttműködés Európában, az Unió intézményrendszereinek kibővülése és a politikai nemzetállamok háttérbe szorulása, átalakulásuk „kulturális nemzetállamokká”, — még távol van.
E fenti elképzelés megvalósulása nem képzelhető el anélkül, hogy a fejlett társadalmak ki ne izzadnának magukból egy egészen más – a maitól gyökeresen eltérő – elosztási rendszert.
A kapitalizmus kénytelen lesz – saját érdekei mentén – beletörődni ezekbe a globális változásokba. A társadalmak elemi érdeke lesz a jövőben, hogy olyan gazdaságot működtessenek, amelyek – pillanatnyi érdekeivel ellentétesen – képesek legyenek a sokat emlegetett „fenntarthatóság” követelményeinek eleget tenni, továbbá az újraelosztás megváltoztatásával kiküszöbölni a társadalmi elégedetlenséget. Ezzel elejét venni az autoriter hatalmak – populista propagandán alapuló – hatalomra jutásának.
Mindezek elképzelhetetlenek a gazdaság, a politika és a civil társadalom konszenzusa nélkül.
Bízzunk a tömegek racionalitásában és bölcsességében, abban, hogy tanultak az elmúlt évszázad véres történelméből.